EMBERI TERMÉSZETÜNK KUTATÓ MADARA

 

BEVEZETÉS

yanítom, hogy a fenti cím és kép láttán legtöbben arra gondolnak: alábbi tanulmányomban valami különleges madárfajtáról, vagy annak egy bizonyos egyedi példányáról írok. Nos, ami a különleges szót illeti - az  igaz. De nem madárról, hanem egy híres angol íróról szeretnék összefoglaló elemzést írni a következő sorokban. Egy olyan költő-drámaíróról és színészről, akinek világirodalmi öröksége ma is meghatározó és tekintélyes. 

 

Egyedülálló, páratlan személyiségének és művészetének hatása napjainkban is tart. 52 évet élt mindössze, a 16. illetve a 17. században, s ebben a viszonylag rövid élettartamában alkotott és játszott a színpadon már huszonéves korától. Majd pedig - a színpadtól való visszavonulása után - csak alkotással, írással foglalkozott  egészen haláláig. 

A színészi hivatásnak természetesen inkább fiatalabb korában hódolt, amikor ezzel párhuzamosan is, meg ezek után is írta darabjait és verseit. Majd szülővárosába visszatérve folytatta irodalmi tevékenységét egészen haláláig. Műveinek keletkezési ideje igen bizonytalan - mint sok minden más is az életrajzában - de nagyjából 1580-as évektől 1616-ig határolható be írói munkássága.

 

E két említett dátum  közé esik alkotó munkásságának időszaka, ami nem igen osztható fel mereven korszakokra, mint ahogy azt egy-egy író, költő esetében szokták tenni. Egész írói munkássága úgy három évtizedet ölelt fel, huszonéves korától egészen a haláláig. S ez azért "jött így ki" matematikai értelemben, mert nem folyamatosan dolgozott művein, hanem kisebb nagyobb megszakításokkal. S mindez azért történhetett így, mert az ügyszeretet, a zsenialítás ugyan jellemző volt rá, ám a rendszeretet az korántsem.  Sok darabja kezdési és befejezési időpontja közt nem egyszer évek teltek el, s volt úgy, hogy egyszerre párhuzamosan több alkotásán is dolgozott egyszerre. 


Utolsó éveiben már inkább az üzleti vállalkozások, a vidéki élet gondjai foglalkoztatták kreatív  elméjét. Ám ebben az időszakban is született még 15 alkotása (köztük a Vihar, a Téli rege és legutolsóként egy királydráma: a VIII. Henrik. Ezt halála előtt három évvel fejezte be. Magyar fordítói szép számmal akadtak (53-an) és még ma is vannak, akik vállalkoznak meglehetősen nehéz, de szép angol szövegének, költői képeinek átültetésére. 
 

Nálunk romantikus költőink, köztük Vörösmarty - akinek egyik fordítását látjuk ezen a jobboldali képen - továbbá Arany és Petőfi értették, értékelték őt igazán nálunk legelőször, majd a későbbi nemzedékek írói, költői is feliratkoztak a nagy angol író-költő kitűnő magyar fordítóinak sorába.  "Őket nem az elméletek vezették, hanem költői ösztönük. Számos műve az ő kezükben az lett, ami igazában és eredetileg volt: költészet." - írta a fent említett három költő fordításait értékelve Babits Mihály. Aki ugyan "csak" egyetlen Shakespeare művet magyarított, de kiválasztotta az egyik leggrandiózusabb, legkomplexebb alkotását, egy késői drámáját: a Vihart. 


Érdekes, hogy az időben utánuk következő hazai fordítóink is szinte mind férfi írók, költők voltak, és a napjainkban élő magyar fordítók is mind azok. Itt is érvényes, hogy a kivétel erősíti a szabályt. A három kivétel egyike Károlyi Amy, kinek talán férje, Weöres Sándor versfordításai után jött meg a kedve az angol szerző egyik versgyűjteményét lefordítani. A másik Lemouton Emília (1824-69) regény-, és újságírónő, aki több darabját is magyarította. 

 

A harmadik pedig nem kisebb nagyság, mint Szabó Magda (1917-2007) Ő - férjével, Szobotka Tiborral ellentétben - aki ugyan több írót is fordított angolból, de Shakespeare-t azt nem  - megpróbálkozott a nehéz angol szöveg magyarításával. Korábbi írótársnője, és Arany László magyar fordítása után a Két veronai nemest fordította le. Mégpedig zseniálisan, a benne lévő szójátékok, szófordulatok, szótekerések meglepően frappáns, leleményes kibontásával.
 
Ez a vígjáték - ha szabad ilyen jelzővel egy színdarabot illetni - egyfajta limonádénak tekinthető a szerző később megszülető nehéz, testes italaihoz, veretes, ikonikus drámáihoz, tragédiáihoz, vígjátékaihoz, színműveihez viszonyítva. Az első Shakespeare-művek között szerepel, mintegy előképeként a szerző későbbi vígjátékainak. S bár zsengének semmiképpen nem tekinthető, de természetes, hogy magán viseli a kezdeti "próbálkozás" kisebb hibáit, gyengeségeit. (S lehet, hogy enélkül talán a Szentivánéji álom sem jöhetett volna létre...) Ám mindezek mellett már ott van benne az angol zseni saját hangja, egyéni művészi vénája. 


S kicsit a közönségnek való hízelgés, a siker érdekében tett bizonyos fokú "engedékenysége" is megjelenik a darabban.  Habkönnyű, élettel  teli  bohózat ez  a szerelem és a barátság konfliktusairól, majd ezek elsimításáról, "gyors és summás eligazításáról." Telisteli van megkapó, sziporkázó kifejezésekkel, szójátékokkal, költői jelzőkkel, szerelmes sóhajokkal kísért monológokkal, bánatos kesergésekkel, majd  vigasztalódással. És már itt is, ott is felcsillan benne az írójára későbbiekben oly jellemző élettapasztalat, az emberi természet sajátosságairól megfogalmazott életbölcsesség  is.  


A halála után eltelt több  mint  négyszáz  év  alatt  már millióknak szerzett gyönyörűséget, élvezetet, művészi élményt színpadi alkotásainak megtekintése. Millióknak adott élményt azok tanulmányozása, élvezete, verseinek olvasása, a soraiban és sorai közt történő elrévedés, elmélyülés irodalmi élménye.

Millióknak jelentett örömet és szellemi kincset  a bennük rejlő értékes gondolatok megfontolása, azok elfogadása vagy éppen vitára ösztönző ereje. Színházi darabjai értő és érző nézők tömegeinek szereztek értékes, hasznos, élményekben gazdag órákat, emlékezetes estéket évszázadok óta. Megszámlálhatatlan nézőt juttattak katarzishoz, magas rendű színházi élményhez drámái szereplőinek monológjai, párbeszédei, konfliktusaik végigkísérése. S mindezek átélése, azok írói és szcenikai megoldásának, különböző rendezői felfogásának értelmezése.


És ha valaki még ezek után, e fenti bekezdéseket elolvasván sem jött volna rá, hogy kiről is van szó - bár ezt erősen  kétlem - akkor most elárulom:   

Ahogy az olasz Rossinit honfitársai rokonszenve "pesarói hattyúnak" keresztelte el - nevezett irodalmi dalnokunkat is angol földön, s ugyancsak szülővárosa alapján szintén ugyanarról a madárfajtáról, a hattyúról nevezték el. Ő lett az angolok szemében halála után az avoni hattyú. És ezzel most ki is derült: William Shakespeare-ről lesz szó az alábbiakban. 

 

  

 

LEGFONTOSABB ÉLETRAJZI ADATOK

 

 

Stratford-upon Avonban született 1564-ben egy kisbirtokos leánya és egy jómódú kereskedő gyermekeként. Életének külön érdekessége, hogy ugyanabban az évszakban, tavasszal született és tavasszal is halt meg, mégpedig április hónapban. (Születése 26-ra esik, tehát a Bika jegyében jött világra, halála pedig 23-án következett be.) 

 

 

Szülővárosától - ahol elemi iskoláit is végezte, s amely Birmingham és London között fekszik, előbbitől 70, utóbbitól 150 km-re - ifjúkorában elbúcsúzott, hogy a fővárosban próbáljon szerencsét. Húsz esztendős alig múlt Stratfordot elhagyva, majd évtizedekkel később ugyanide tért vissza, ahol egészen haláláig (1616) élt. Senki sem gondolta volna akkor még - amikor esténként az egyik színház előtt az odaérkezők lovainak őrzőjeként (?) kereste kenyerét - hogy a színházak az ő darabjait fogják játszani még évszázadok után is világszerte. 

 

 

Könnyen lehet azonban, hogy ez a lófelügyelői poszt is  éppolyan legenda, mint sok egyéb, hiszen a nagy író életét meglehetősen hézagosan ismerjük. Belső világáról, elveiről, nézeteiről keveset írt - csak szereplőin keresztül érzékelhetjük bizonyos dolgokról vallott állásfoglalását. Ezzel kapcsolatban Schiller a következő elmés megállapítást tette:

"Shakespeare olyan volt, mint a Jóisten: megteremtette világát, s ő maga ismeretlen maradt előttünk."

Az egyes életrajzi adatokat, időpontokat, helyszíneket illetően mindenki bizonytalan. Többek között szerelmi-, és házaséletére, gyerekeivel, rokonaival, színházi kollégáival való viszonyára, de még művei keletkezésének pontos időpontjaira nézve is spekulációkra kell hagyatkoznia az irodalomtörténészeknek. Ami viszont biztos: szülővárosának Trinity (Szentháromság) nevű templomában (alábbi kép) temették el, s minden évben, születése napján új lúdtollat helyeznek el a sírja melletti mellszobra kezébe.    

 

 

JELENTŐSÉGE, NÉPSZERŰSÉGE

 

Színdarabjait (színművek, tragédiák és vígjátékok) a világ minden valamire való teátrumában folyamatosan játsszák a legkülönbözőbb (sokszor a legeextravagánsabb) rendezői felfogásokban. Életműve kifogyhatatlan kincsesbányaként szolgál a színházaknak. Ösztönöz kreatívnál kreatívabb ötletekre, nyújt impulzusokat és megélhetést a legtehetségesebb rendezőknek és színészeknek, s teremt új meg új lehetőségeket művészi alkotó-, és előadó művészetük gazdagításához. És se szeri, se száma a filmfeldolgozásoknak, adaptációknak is.


 

Legnépszerűbb, legismertebb műveinek (Othello, Szentivánéji álom, Hamlet, Rómeó és Júlia, Macbeth, III. Richard stb.) szinte 5-10 évenként születnek új meg új feldolgozásai - hol a zenés színpadok, hol a filmművészet területén. S  ezek az adaptálások sokszor aktualizálva, hol gondosan, hol kevésbé gondosan, felszínesen hozzá-, vagy "belenyúlva", hol hitelesen megrendezve kerülnek filmszalagra, avagy a színpadokra s vívják ki a zenés színházak, vagy mozik közönségének a tetszését esetleg ellenérzését. A Rómeo és Júlia francia (!) musicalváltozata például (Gerard Presgurvic zenéjével és szövegével)) az utóbbi évtizedek leginkább hiteles, legfigyelemre méltóbb modern, zenei-, és színpadi feldolgozása ennek a műnek.

 

Ráadásul sok új aspektusból is megvilágítja, sok más színnel is (pl. humorral) gazdagítja az eredeti történetet.  (Megjegyzem az eredeti párizsi előadás - különösen remek énekhangjaival és színpadtechnikájával - jóval felülmúlja a hazai előadásokat. Ám irreális lenne itthon elvárni azt a színvonalat egy musical esetében, ami ott magától értetődő és természetes. Aminek részben az is oka, hogy magyar színházaink egyike sem rendelkezik olyan gigantikus fény-, hang-, színpadtechnikával, mint ami ott, külföldön - Párizsban, Londonban, a Brodway-en évtizedek óta adott és rendelkezésre áll.

Számomra egyébként már az is meglepő, hogy ezt az ízig-vérig és jellegzetesen itáliai temperamentumú, lelkületű, családi vérbosszún alapuló tragédiát négyszáz éve egy angol szerző vitte színpadra. (Megjegyzem: annak idején e régi történet sok tekintetben más volt. Nem kifejezetten  olasz helyszínek és szereplők, hanem egyéb országok,  tájak is megjelentek az eredeti történetben. Még tengeri kalandokat, kalóztámadást is magába foglalt az eredeti sztori.) 

 

Csak Shakespeare "kezében" változott át, illetve lett ez a régesrégi, kalandos mese egy rendkívül tragikus, halálos áldozatokkal járó veronai szerelmi történetté. Századunkban francia musical-alkotóknak és énekeseknek sikerült meglepően remekül és hitelesen eltalálniuk ennek az olasz földön játszódó  sztorinak sajátos olaszos hangulatát és miliőjét. 

 

Igaz, hogy Gounod meg Berlioz is ízig-vérig franciák voltak, mégis jól ráéreztek ők is arra a sajátos itáliai kisvárosi közegre (s ennek zenei ábrázolására) a gyilkos konfliktusok vérbő, mediterrán jellegzetességeire, amik ebben a történetben  meghatározó szerepet játszanak. S hogy miért? Talán azért, mert a szerelemnek is, és a zenének is  világnyelve van. Meg más egyéb nyelve is, de ezt most ne részletezzük...

És az is említésre méltó, hogy míg a másik híres és halhatatlan szerelmespár, Trisztán és Izolda - igaz, hogy jóval régebbi - legendájának mindössze egyetlen (!) zenei megfogalmazása, feldolgozása létezik eddig (Wagnertől), úgy a Rómeó és Júliának tíznél is több! És akkor még nem beszéltünk a különböző irodalmi-, és filmfeldolgozásokról, amik ebben a témában születtek.

 

Már 1908-ban némafilm készült belőle, s megemlíteném az 1968-as Zeffirelli rendezte változatot. Amely - itt-ott az eredeti dráma megváltoztatott szövege ellenére - nagyszerűen sikerült. S még ötven év után is friss, lendületes, nagyon érzelmes, de nem érzelgős jeleneteivel maradandó élményt nyújt. Amihez talán az is hozzájárul, hogy a szerelmespárt alakító két fiatal színész életkora a forgatás idején azonos volt az eredeti darabban szereplőkével. (Vagyis tizenévesek voltak.) S így nem is csoda, hogy a hetvenes évek korszakának egyfajta kultikus, ún. tinifilmjévé is vált az olasz rendező alkotása. 
 

S hogy az irodalmi feldolgozásokból, utánérzésekből csak egyet említsek hirtelenjében: Gottfried Keller Falusi Rómeó és Júlia című kisregényét.) Mi lehet ennek a halmozódásnak az oka? Én a magam részéről úgy gondolom: talán ez a végzetes, romantikus (de tragikus) történet rendelkezik egy olyan szimpatikus, magával ragadó mondanivalóval, amit minden korosztály magáénak vall. Rendelkezik a szerelem kortalanságának (kétszeres értelemben is!) valamint a szerelmi érzés végtelen szabadságának és elpusztíthatatlanságának olyan mindenkihez szóló tanulságával, amellyel egyetlen történet sem a földön. Vagyis: mégiscsak igaz lehet - amire fentebb utaltam - hogy a szerelemnek " világnyelve van.   

Ahogy Hemingway is megírta: "az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha." Így, ennek kapcsán nyugodtan kijelenthetjük a következőt: magukat, a szerelmeseket fizikai értelemben elpusztíthatja valamilyen rajtuk kívül álló végzet, családi vérbosszú, undorító gonoszság, féltékenység, gyűlölködés vagy vallási, faji előítélet - ám magát a szerelmi érzést legyőzni nem lehet soha. S aki ennek ellenkezőjét állítja - az azt is elhiszi, hogy a költők elpusztításával magát a költészetet is el lehet tüntetni a földről. Hát nem! (És ha ezzel valakit újabb gondolatokra, vagy más vélemény megfogalmazására serkentettem - annak csak kifejezetten örülök... De annak is, ha nem így van.)

      

 

Egyes kutatók egyébként közel 300 (!)-ra teszik azoknak az operáknak a számát, melyek Shakespeare különböző művei, színpadi drámái, tragédiái, vígjátékai alapján születtek. A legelső, Purcell Tündérkirálynője (bal oldali kép) néhány évtizeddel az író halála után, 1692-ben.) Művei a későbbiek során - az operaszerzők közül -  kétségtelenül a drámai izzás, az emberi-, szerelmi-, hatalmi konfliktusok iránt igencsak fogékony és érzékeny Verdire gyakorolták a legmélyebb, legnagyobb hatást.



Az ő Othello-ja sokkal inkább megragadta zeneileg az egész dráma lényegét, magvát, mint Rossinié, aki egy francia szövegváltozatból dolgozott. Mindezek mellett jelentősek még azok a zenekari művek, irodalmi alkotások, melyek Shakespeare műveinek ihletésére születtek, különösen a romantikus írók és komponisták tollai alatt. S ahogy az lenni szokott: mindenki a saját egyénisége, érzelmei, ízlése, tehetsége, világlátása vagy nemzeti hovatartozása alapján és szerint komponálta meg művét egy-egy Shakespeare színdarab alapján. Ki a lírai, költői mozzanatok kiemelésére koncentrált (Mendelssohn) ki a drámai csomópontokat fogta meg, s azokat fogalmazta zenei harmóniákba (Berlioz) ki pedig igyekezett az egész történetet átfogni (pl. Csajkovszkíj)

A sok közül feltétlenül meg kell említeni még - a fentieken kívül - Gounod, Dvorák, Prokofjev, Britten műveit. Érdekes, hogy Liszt fantáziáját nem ragadták meg annyira ennek az angol nagyságnak a  költészeti és drámai alkotásai  - de általában az angol irodalom maga sem - mint amennyire rajongott az olasz,  a német, és természetesen a magyar irodalomért és művészetért. Egyedül a Hamlet alapján írt 1858-ban Weimarban szimfonikus költeményt, ám egyéb művei nem keltettek benne oly mély benyomást, mint amilyent pl. Csajkovszkíjban, Mendelssohn-ban, akik több művének érzelmi-, és gondolati világát is hangjegyekbe öltötték

 

Oka lehetett ennek talán az is, hogy eredetiben nagy valószínűség szerint Liszt nem olvasta Shakespeare műveit - hiszen perfektül csak németül és franciául tudott. Angliában még gyermekként, fiatal virtuózként járt, s nem lehet tudni, hogy akkor és ott sorozatos  koncertjei mellett mennyi ideje maradt az angol irodalom, művészet behatóbb, mélyebb tanulmányozására. A másik kérdés pedig - ami a Shakespeare-t elutasító Tolsztoj-nál is felmerül: vajon miféle fordításból ismerhette meg, olvashatta akkor pl. maga Liszt a nagy drámaíró műveit? Mert ez sem lényegtelen.

Liszt Hamlet alapján írt  zenekari műve  nem vázolja fel az egész történetet. Nem érzékelteti annak drámai feszültségét, mint ahogyan pl. Csajkovszkíj nyitány-fantáziája, vagy Berlioz műve, melyet a Rómeó és Júlia ihletésére komponáltak. Inkább a főhős egyfajta zenei portréjaként fogható fel e zenemű. És hát ide tartozik Bernstein West Side Story-ja is, amely amerikai környezetbe helyezte át, oda illesztette be az eredeti veronai történetet. Természetesen a 20. századi amerikai miliőre, az akkori nagyvárosi viszonyokra reagáló, azokat zenében megjelenítő és kifejező mondanivalóval. 

 

A két különböző nemzetiségű és habitusú egyéniség szerelmének tragédiába torkollását itt nem a családi viszálykodás, valamiféle ősi átok okozza hanem az akkori amerikai és a migráns bandák folyamatos ellenségeskedése, huzakodása, háborúskodása, két különböző világnézet összecsapása. Amelynek bekövetkezte potenciálisan kezdettől fogva ott lebeg az egész történetben.

Püthagorasz elképzelése az volt, hogy a költők lelke haláluk után hattyútestbe költözik át. A nagy ókori bölcselő filozófus-matematikus bizonyára azért jelölte meg ezt a szépséges madarat a költők túlvilági "lakhelyéül", mert akkoriban (Kr.e. 6. században) ennek a műfajnak kiemelt  jelentősége volt a görög kultúrában. Még az államhatalom is fontos szerepet tulajdonított a költőknek, a költészetnek. (Nem úgy, mint ma...) Ezt a nemes és szép legendát használta fel Benjamin Johnson arra, hogy az "Avon édes hattyúja" titulussal lássa el hasonló műfajban jeleskedő kor-, és honfitársát, aki nála húsz évvel korábban hunyt el. 

Ezáltal természetesen elismerve Shakespeare szeretetre méltóságát, különleges értékeit, világirodalmi jelentőségét, halhatatlanságát. (Kuriózumként megemlíthetem, hogy az angolok azzal is bizonyítják költészet iránti nagyra becsülésüket, hogy minden egyes hattyú ott, abban az országban a középkortól fogva az uralkodó kizárólagos tulajdona!) 

 

Egyébként pedig az ókori bölcs nagyon is a lényegre tapintott. S ennek alapján magam is úgy gondolom: a költők, írók - és egyáltalán: a művészek - valószínűleg azért élnek tovább madár képében, mert egész életükben mást sem tesznek, mint repülnek, s magasban ívelésük élményeit és tapasztalatait örökítik meg műveikben.

Köznapi életükben és alkotásaikban mindig a földi léttől elrugaszkodva, majd onnan felemelkedve megfelelő magasságból és rálátásból  szemlélik földi dolgainkat. Úgy gondolják és úgy érzik, erre a magaslati levegőre feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy onnan letekintve, onnan szemlélve a földi létet komplex módon tudják kifejezni, ábrázolni az élet lényegét, jelentőségét és fontosságát. Égi szituációból és magasságból nézve rögzítik tudatukba az ember cselekvésének, szellemi és érzelmi világának minden örömét, bánatát, nyűgét, keservét, gyönyörűségét és kínját. 

 

Nagyon is jól hiszik (sőt tudják) hogy onnan mindent átfogó módon képesek megragadni és a maguk eszközeivel kimutatni az évezredes emberi természetnek a jó és rossz, változatlan és változó tulajdonságait, melyeket a teremtés óta hordozunk. S ezek ugyanúgy jó, mint ahogy rossz irányba vihetik életünket, előre, vagy hátra, fejlődés vagy regresszió felé, a  boldogság vagy a keserűség, az értelmes vagy értelmetlen célok eléréséhez. 

Úgy gondolják, hogy a tisztánlátáshoz, az érdemleges tanulmányozáshoz és kutatáshoz, a gyűjtött tapasztalatok művészi kifejezéséhez a madár nézőpontja és szemléleti sávja a legmegfelelőbb, nem pedig a béka-perspektíva. Aki túl közelről szemlél valamit - az lényegesen kevesebbet lát, mint aki messzebbről tekint le rá, s fentről, átfogóan szemléli a nagy egészet. Shakespeare esetében magát az egész életet, az egész embert annak minden lelki, szellemi, jellembeli tulajdonságával egyetemben.

 Magát az emberi természetet annak összes negatív és pozitív, haladó és visszahúzó, jóságos és gonosz, gyűlölködő és megértő, rokonszenves és ellenszenves tulajdonságával együtt. És persze megfejthetetlen rejtélyeivel, titkaival, becsukódó ajtóival, kinyithatatlan kapuival, feltárhatatlan és megvilágíthatatlan zugaival. Amiről sokszor magának az írónak is annyit "szabad" elmondania, hogy léteznek ilyenek. De belsejükbe hatolni, mindent elárulni, felfedni róluk nem célra vezető. Mindent megmutatni nem szükséges, sőt, jobb, ha van, ami homályban marad, s van olyan, ami kérdéseket vet fel és megfejtésre vár.


"Senkit sem érthetünk, akit nagyon ismerünk. A megértés mindig csak konvenciós rövidítés" - írja Babits a Hamlet elemzésében. Shakespeare mellőzi ezt a konvenciót, s ezért van az a bizonyos Hamlet-talány. Ez az ember töpreng, de töprengésének nem az a célja, hogy valami megoldáshoz közelebb jusson. Ennek semmi köze a logikához. Tiszta líra ez, a lélek felkavart mélyeiből.  Hamletet Ophéliának sem sikerül megfejteni, de maga Shakespeare sem ér lelkének legmélyére, csak felkavarja azt." Mint ahogy Judit sem képes feltérképezni a Kékszakállú herceg lelki életének egész birodalmát. Mert mindenhol, mindenkinél, mindannyiunknál kell, hogy legyenek bizonyos rejtélyek, titkok. Bejárhatatlan tájai, felderíthetetlen zugai személyiségünknek, lelki életünknek. 

Aki már minden elemében, minden tekintetben átlátható, kiismerhető, az már a továbbiakban nem izgalmas. Aki a maga részéről nem tartogat további, potenciális meglepetéseket, nem várt reagálásokat, cselekedeteket - az színtelenné, érdektelenné válik a másik ember számára.  Maga a szerelem is attól a legérdekesebb, legizgalmasabb, hogy örökös meglepetéseket tartalmaz és hoz mindkét fél  számára. S attól és addig a legizgatóbb, amíg apró titkokat, kérdéseket tartogat mindkettőjüknek.

Aki viszont emberek tömegeihez kíván szólani - mint fentebb már említettem - annak magasról kell letekinteni rájuk. Hogy mindenkit egyformán, egyaránt lásson szemtől szemben. Hogy mindenkivel tudjon érdemlegesen kommunikálni, hogy érezze reagálásukat, reakcióikat. Aki lényeges és fontos dolgokat akar közölni az emberekkel annak őszinte szívvel, tiszta tudattal, jóindulattal, érthető, csengő szóval kell szólnia hozzájuk. Meggyőzően, határozottan kell utat mutatni számukra, a legvilágosabban kell mondandóját hozzájuk (nem feléjük!) megfogalmaznia. Éppen ezért nem véletlen, hogy a színész a nézőknél feljebb játszik, az énekes fent énekel a színpadon. Pontosan ezért, hogy őt is jobban lássák és hallják, s ő is jobban lássa és hallja közönségét, amelyhez szólni akar. 

Ugyanígy: a szavaló fenn áll pódiumon, a tanár fellép a katedrára, a szónok és a pap kiáll a szószékre, és ott teszi közkinccsé fontos mondani-, illetve propagálnivalóját az emberek számára. És ugyanezt kell, hogy tegyék a művészek, az írók, költők is. Akik szimbolikus magasságból, a művészi tehetségük trónusáról győzik meg olvasóikat, hallgatóikat, az arra fogékony, aziránt értő, érző, az azt meghalló közönséget mindarról, amit onnan letekintve tapasztaltak, éreztek,  láttak földi dolgainkról, szellemi és lelki életünkről. Mindarról, amit emberi természetünk működéséről tapasztaltak, amit összegyűjtöttek, összegeztek hasznos vagy haszontalan cselekedeteinkről, jellemünkről, azaz: egész életünkről. Mindenkinek az életéről - beleértve természetesen magát az alkotó saját életét is. Mert hogyan is írta Karinthy Frigyes az Előszó című versében?

                                           " Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
                                                      Itt lent a porban nem tudok beszélni."


Ilyen szándékkal, ezzel a céllal és igénnyel lépett fel és kívánt élni a nagy Shakespeare is több, mint 400 évvel ezelőtt. Akkor, amikor színészként, rendezőként és főként drámaíróként lépett korának közönsége elé.  Ilyen alkotóművész - magasból szóló, onnan letekintő (nem lenéző!) évszázadokat is túlzengő hanggal bíró - költő volt a nagy angol mester.  Babits szavaival szólva:  

 

"Míg Dante belülről nézi a világot, a saját emberi lírájából - Shakespeare kívülről. Mindenbe belelátva, másokba és magába egyformán. Azért nem tudjuk eldönteni, hogy verseiben is hol végződik a maga  érzése és hol kezdődik a költött. A saját érzésein is kívül állt és figyelte őket. Csak így tudta  megteremteni a lélekelemzést, melynek ő volt az első mestere a világirodalomban." 


 

Színházban és írólapjain műveivel következetesen felvállalt, legfontosabb szándéka az volt, hogy változtasson az emberen. Kortársain és egyáltalán: mindenkin, mégpedig pozitív irányban. És ha életében nem is mindenkor és minden tekintetben, de halála után íróként már maradéktalanul sikerült is ezt elérnie. Biztos vagyok abban, hogy életében és a halála utáni évszázadokban megszámlálhatatlan embernek (nézőnek, olvasónak) az életét, gondolatait, életszemléletét, erkölcsi alapállását változtatták meg leírt sorai, azokban megfogalmazott gondolatai, bölcsességei, egész eszmevilága. 

 

Azok közé a művészek, költő-író alkotók sorába tartozott, akik rendületlenül hittek a művészet emberformáló erejében. Hittek abban, hogy a színházba betérő, s ott művészi élményben részesülő ember másképpen távozik el onnan, mint ahogyan oda betért. Azaz: jobb ember lesz általa. Jellemében, erkölcsi érzületében, világszemléletében, emberi kapcsolataiban minőségi változás következik be, ha értő és érző módon fogadja az ott látottakat, hallottakat.   

Hattyúként szárnyalt a magasba már életében is, amikor huszonévesen megkezdve színészi-írói működését lassan de biztosan, folyamatosan egyre nagyobb és nagyobb írói-, és közönségsikereket ért el. Majd földi életének lezárulása után ennek a madárnak a képében vált halhatatlanná. is. (S ha valaki azt hinné, hogy a hattyú csak a tóban úszkál, szépen, lassan és méltóságteljesen, és magasra nem tud repülni - annak megsúgom: a trombitás hattyú 8230 méteres magasságba ! is képes felszállni...) 

 

S ez a magasba ívelés nemcsak látókörére, nézőpontjára volt érvényes, hanem műveinek fogadtatására is.  Először persze nem mindenki fedezte fel igazán saját korában - s ma sem látják sokan - hogy az ő művészete mennyire a hagyományok talaján érlelődött,  de számos forradalmi újítást is hozott. Az őt jól és élesen látók közé tartozott Babits, akiről - annak ellenére, hogy csupán egyetlen művét fordította magyarra - feltételezhetjük, hogy Szerb Antalhoz hasonlóan az összeset ismerte: "Egy nagy lírai kor gazdagságából nőtt ki, a minstrelek és bárdok modern utódaként. Ő volt a mély, barbár középkor elejtett és visszasóhajtott lírai hagyományának örököse és kiteljesítője. - írta a Világirodalom története című esszéjében. 

A kezdeti évek nehézségei után fokozatosan  saját korának legnépszerűbb drámaírójává, s színészévé emelkedett. De csak fokról fokra lett színésszé, rendezővé, íróvá. Irodalmi tanoncéveit darabok átírásával és kollaborációval töltötte. Ezért legrégibb műveiről bajos megállapítani, hogy mennyi bennük az ő része, s mennyi lehet bennük mások munkája. 

 

Később, ahogyan belelendült és tehetségének megfelelően nagy sikerei lettek, szép  és tekintélyes vagyonra tett szert, még földet is vásárolt magának Avonban. Vagyonát jogdíjai, szereplései, üzleti vállalkozásai alapoztak meg.  S ahogy ez lenni szokott - rajongótábora mellett azért akadtak ellenfelei, ellenlábasai, haragosai, sikereire féltékeny kollégái, jó szemű, igazságos, de szigorú és igazságtalan kritikusai is már életében is. 

 

A már említett Ben  Johnson nemcsak barátja, s halála utáni "névadója", de szakmájában és a színpadon is a legnagyobb vetélytársa volt Christopher Marlowe (a képen) mellett. A későbbi századokban egyik legnagyobb kritikusa (sőt elítélője) Voltaire volt. Ő meglehetős gúnnyal fordult el tőle. Viszont Lessing új dramaturgiát épített mindarra, amit Shakespeare megalapozott a drámaírás terén.

Mindazt amit az írók, költők tehetségük, zsenialításuk magasából meglátnak, megvizsgálnak, kutatnak és tapasztalnak - azt igyekeznek műveikben közkinccsé tenni. Elemezni, ábrázolni és kifejezni. Nem utolsósorban abból a célból, hogy mások is okuljanak, tanuljanak belőle.  E sok-sok emberi tulajdonságot, s a belőlük fakadó viselkedés-, és magatartásformákat, cselekedeteket (illetve ezek vizsgálatát) állítja alkotóművészetének középpontjába maga Shakespeare is. 

 

S teszi fel (de inkább sugallja) ezzel kapcsolatos kérdéseit, kételyeit, meglátásait, véleményét vagy ellenérzéseit. Művei tele vannak kételyekkel, kérdésekkel, homályos pontokkal, a nézőt, illetve olvasót felrázó, elgondolkodtató, egymásnak  ellentmondó - vagy annak tűnő - állításokkal, szituációkkal. Ezek közül most csak néhányat ragadnék ki az alábbi bekezdésekben. Igazolva ezekkel, hogy Shakespeare mennyire időszerű "tud lenni" a mai kor szabad szellemű, kreatív módon gondolkodó embere számára is. 

Mi, ma élő emberek megkereshetjük például Hamlet, Othello, Lear király, Antonius, Lőrinc barát, Ophélia, Júlia, Desdemona, Makrancos Kata, Beatrice, Benedek, valamelyik Richard vagy Henrik király, Cordélia és mások  jellemében, életsorsában azokat a vonatkozási pontokat, melyek alkalmasak arra, hogy összevessük azokat saját életünk eseményeivel, történéseivel. És esetleg: saját jellemünkkel. 

 

Összehasonlítsuk saját magánéletünk, emberi kapcsolataink, viselkedésünk, magatartásunk milyenségével, minőségével. Összevethetjük Shakespeare hőseinek jellemét, hibáit, tévedéseit, konfliktusait, sikereit vagy bukásait a saját életünkben jelenlévő, megmutatkozó, előforduló tévedéseinkkel, kilengéseinkkel, hibáinkkal, gyarlóságainkkal, vétkeinkkel, jó és rossz cselekedeteinkkel. Egész karakterünkkel, saját  természetünkkel.

 

Miért választja az öngyilkosság passzív formáját Ophélia? Miért kell éppen Poloniusnak meghalnia, aki a fiának szóló intelmeit a darab egyik legnemesebb, legértékesebb, legszívhezszólóbb monológjában mondja el? ("Mindenek fölött légy hű önmagadhoz"...)  És a Hamlet-nél maradva jegyzi meg Babits a következőt: "Ez a lélek szemlélődő, embervizsgáló, pesszimista és szkeptikus, érzéki és bölcselgő, érzelmekkel tele és tettre képtelen, akár magáé a költőé. Ha van alakja, akibe sokat vetett ki önmagából, Hamlet az."

S folytassuk a kérdések sorát egyéb Shakespeare-darabokból vett példákkal.  Miért kényszerül arra még saját fia is - a többiekkel együtt - hogy leszúrja apját, Julius Cesart? Miért kell ártatlanul, értelmetlenül, hamvas fiatalságukban elpusztulniuk a veronai szerelmeseknek, Rómeónak és Júliának? Mi az oka, hogy csakis hamvaikban lehetnek boldogok, s csakis így űzhetik el örökre azt az ellenszenvet, amit koruk közvéleménye táplál ellenük? 

Miért kell annyi szenvedésen, cselvetésen, mai szóval: stresszhelyzeten átmenniük a Szentivánéji álom  szerelmeseinek, hogy végre egymáséi lehessenek? És hiába is utal a cím még az eredeti nyelven is  (Midsummer Night' Dream - Nyárközépi éjszakai álom) nem valóságra, hanem álom-ra - mindannyian tudjuk, hogy ez a történet alapjában és lényegében nagyon is a valóságot tükrözi. 

 

Hiszen az életben, saját életünkben is - akárcsak itt, e darabban - bőségesen kijut nékünk a sok öröm, játék, viháncolás, huncutkodás mellett az ellenünk irányuló rosszindulatból, acsarkodásból és betartásokból Amikben ennek a mesés vígjátéknak a szereplői is részesülnek. És saját életünkben is óhatatlanul szükségünk van álomra, álmodozásra, az emberi képzelet szabadságára és csapongására.

Aztán, továbbá: Miért fogadja el Othello az elveszett kis keszkenőt "perdöntő bizonyítéknak"; miért hiszi el csakis ennek alapján, hogy Desdemona rútul megcsalta őt? S  még egy furcsa kérdés: miért lett az eredeti, középkori féltékenységi história felszarvazott mórjából Shakespeare-nél szerecsen? (Ami bizonyos fokig okot adott arra, hogy a szerzőt rasszizmussal is megvádolják...) 

 

Miért azonosítja, miért nem képes különválasztani  a szeretet és a szerelem fogalmát Cordélia, a legkisebb leány, aki aztán ezzel és emiatt kegyvesztetté válik apja, Lear király előtt? Miért nem látja be azt, hogy ez a kettő érzelem megférhet, sőt meg is kell, hogy férjen egymás mellett, s egyiket sem szabad kizárólagossá tenni á a másik felett?

 

"..kivel jegyet váltottam, bírni fogja fél szerelmem...

 

hogy csupán atyámat szeressem, férjhez nem megyek."

 

 

Tudva tudjuk: az apa iránt érzett szeretet és a hitvesi szeretet (szerelem) különböző, nem lehet ugyanaz! Teljesen más tőről fakad, más ösztönök irányítják, de ettől még e kettő békében létezhet egymás mellett valakiben! És semmiképpen nem csökkentheti, vagy pláne nem olthatja ki egymást. Ostobaság azt feltételezni, hogy aki férjhez megy - annak apja iránti szeretete egy csapásra a férje iránti szerelmével "megosztódik", felére csökken.

 

Nem osztódhat meg, hiszen egy lány apja iránti érzéseit nem oszthatja fel, illetve meg senkivel, az egyedi és megoszthatatlan. Cordélia azonban ugyanolyan kizárólagassá teszi apja iránti szeretetét önmagában, mint ahogy kizárólagosságot követel  az idős apa  is leányaitól - az iránta érzett szeretetükben. Ami  részéről  már egyfajta önzésnek tekinthető, s említenem se kell:  ez is csírája volt kezdődő őrületének, ami a későbbiekben elhatalmasodott rajta és benne.

 

 

Ám mint ahogy tudjuk: egy feleség a férje iránti szerelmét nem oszthatja meg senki mással,, mert az is egyedi és egyetlen személyhez kötött. Viszont mindkét érzés (az apa iránti és a szerelmese iránti) továbbra is létezhet, működhet, sőt erősödhet, tovább élhet a maga nemében. Úgy, ahogy él, működik és előfordul számtalan esetben már évszázadok óta sok ezer és ezer embernél. 

 

Shakespeare éppen arra akar itt rámutatni: az a helyzet, mikor e kettőt valaki nem tudja szétválasztani, nem hagyja, hogy azok a maguk természetes valójában élhessenek egymás mellett - bizony okozhat súlyos gondokat, konfliktusokat, sőt tragédiát is. Mind a király, mind pedig lányai téves szeretetfelfogása és gyakorlata itt előkészítője, megalapozója volt a végső tragédiának. Ami együtt járt  - mindezzel szoros összefüggésben - a birodalom folyamatos gyengülésével, majd bukásával.

 

És még valami nagyon fontos momentumra mutat még rá Shakespeare ebben az összegabalyodott érzelmi és politikai szituációban: az öregségétől és tehetetlenségétől szenvedő, illuzórikus eszméitől fűtött király szándékainak és érzelmeinek egyfajta következménye volt itt a rosszul megválasztott és tévesen alkalmazott hatalomgyakorlási stratégiája. Ami egyértelműen a megosztásban  látta a birodalom erejének, fenntartásának, irányításának a zálogát. 

 

Lear nem látta be hogy egy uralkodó - főleg abban a korban - a hatalma megosztásával éppenhogy nem erősítette, hanem inkább gyengítette az országát. Illúziók vezérelték nemcsak szándékaiban, tetteiben, de érzelmeiben is: helytelenül, rosszul értelmezett szeretetfelfogása, mely  a hízelgésben, a hálában látta a szeretet lényegét - táptalaja volt ő, és családtagjai erkölcsi bukásának és pusztulásának. 

 

Az öreg, egyre szenilisebb királyatya és Cordélia egymással és egymásban kölcsönösen, fokról-fokra érlelik meg saját erkölcsi hanyatlásukat, s végső soron testi-lelki pusztulásukat. És ez szinte párhuzamosan halad a birodalom összeomlásával. Ugyanis nemcsak Lear és lányai, hanem mindazok, akiket kíséretéből, híveiből a király  nyeregbe segített - sorra elhagyják.

 

Leráznak magukról minden köteléket, megtagadnak minden emberiességet - mind erkölcsi, mind emberi, mind politikai értelemben. Shakespeare döbbenetes erővel, a reá jellemző egyéni és mesteri stílusával bontja ki ennek a bonyolult érzelmi, erkölcsi, családi szituációnak és a korabeli hatalomnak, politikának az összefüggéseit, egymásra utaló vonatkozásait. 

   

A konfliktus (majd az ebből fakadó tragédiák) kezdőlépését egyértelműen  itt maga a király, a magára maradottságtól félő Lear teszi meg értelmetlen, fölösleges kérdésfeltevésével: "melyikőtök szeret engem jobban?" A szeretet sem nem erőltethető, sem nem kérdőjelezhető meg! Ha létezik - akkor már nem kell tudakolódni iránta - ha pedig nem, akkor pláne fölösleges bármiféle kérdést feltenni annak meglétéről, vagy működéséről. Hát még Lear király esetében, aki leányaik szeretetének mértéke szerint kívánja felosztani az országát. S mindezt attól teszi függővé, hogy három leánya (Goneril, Regan és Cordelia) miféle választ ad majd kérdésére. 

A két idősebbik, gonosz lány erre persze hízeleg, és mindent meg is kap. A legfiatalabb, az igaz szívű nem tud hízelegni, s ezért elűzetik. (Erről még Goethe is azt mondta, hogy abszurdítás, képtelenség - pedig ő Shakespeare rajongója volt.) Ez az a tipikus szituáció, amikor ostoba kérdésre csak ostoba válasz adható, vagy semmilyen. 

 

A szeretet érzése ugyanis nem a matematika, hanem a pszichológia tudományába tartozik.  A lelki érzések nem súlyozhatók, nem mérlegelhetők, nem fejezhetőek ki százalékos arányban, nem mérhetőek a világ egyetlen mérőeszközével sem. Sem a múltban, sem ma, sem pedig a jövőben.  A szeretet, a jóság, a hála csakis tettekben, cselekedetekben mutatkozik meg, nem pedig százalékokban, matematikai képletekben, számításokban. Mint ahogy mindez  ebben a drámában is beigazolódik, bebizonyosodik. 

 

Az öreg és beteg királyt halála előtt végül is egyedül csak legkisebb lánya, Cordélia ápolja - annak ellenére, hogy apja korábban megtagadta őt. Amikor néki sikerül nyugalomra hangolni Lear-ben a másik két álnok és gonosz lánya kegyetlensége okozta viharokat - az öreg  király akkor látja be korábbi súlyos tévedését és esdekel bocsánatáért. Ám ekkor már késő. Nővéreitől - a  hálátlanságnak e szörnyetegeitől - pedig már azt sem lehet ezek után elvárni, hogy férjeikhez hívebbek lesznek, mint hozzá.

 

Goneril és Regan mindketten más férfiakba "szeretnek bele", akik legalább annyi álnokságot követtek el saját családjuk körében, mint amennyit ők az övékben. Így aztán "méltónak" is bizonyultak hozzájuk. Végül az öreg király a fájdalomtól megzavarodva hunyja le szemét, nem sokkal kedves lánya után, aki egy elvetemült gróf ármányai folytán hal meg a börtönben. Színész legyen a talpán, aki Lear érzelmi, hangulati változásait, személyisége meghasonlását, betegségét, fokozatos megőrülését meggyőzően, a néző számára hihetően el tudja játszani a színpadon. A magyar színészek közül pl. Básti Lajosnak (fenti képen) ez tökéletesen sikerült 1975-ben.     

 

Shakespeare költő volt elsősorban. Az volt egész lényében, habitusában, világlátásában, alkotóművészetében. S ezt a költői vénát hasznosította, ezt az isteni adományt és ajándékot érvényesítette minden drámájában is, nemcsak verseiben, szonettjeiben. ("Bizony, a költészet az ég leánya/ nagy a hatalma ilyen esetekben") - mondatja az egyik szereplővel a Két veronai nemes-ben.) Még legkeserűbb tragédiáiban, legszomorúbb és legvéresebb királydrámáiban is a legmagasabb rendű költészet gazdag eszköztárával élt. 

 

Legértékesebb, legmaradandóbb, legmegszívlelendőbb, legtanulságosabb gondolatait is költői képekben, metaforákba, színesztéziákba csomagolta.  Íme, egy példa a Macbeth-ből: hogyan fejezi ki az emberfaj örök bölcsességét:

                     

                                "Holnap és holnap és holnap: tipegve

                                   Vánszorog létünk a kimért idő

                                   Végső szótagjáig, s tegnapjaink

                                   Csak bolondok útilámpásai voltak.

                                   A por halálba. Hunyj ki kurta láng! 

                                   Az élet csak egy tűnő árny, csak egy 

                                   Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

                                   Dúl-fúl és elnémul: egy félkegyelmű

                                   Meséje zengő tombolás, de semmi

                                   Értelme nincs.”  (ford: Szabó Lőrinc)

     

A legszínesebb, leggazdagabb jelzőkbe ültette, szimbólumokban,  megszemélyesítésekben fejezte ki érzéseit és gondolatait, amikor a leginkább elemében volt. (De élt ezekkel még "hanyatló", utolsó korszakában is, melyet Babits saját szavaival az ő "alkonyodó nagy korának" nevezett.  Drámáinak soralkotásában, verselésében felhasználta az ókori és középkori hagyományokat is. 

 

Történeteinek megalkotásában is sokféle forrásból merített, aggály nélkül, gátlástalanul használta fel a fellelhető múltbeli históriákat, kalandos történeteket, amikhez csak hozzáfért, és kortársainak alkotásait is. Ezért sokan megkérdőjelezték egyes műveinek eredetiségét, szerzőségét is. (Amit a kutatások mindig meg is cáfoltak.) 

Bár színpadi alkotásai mindig  az I.Erzsébet-kori királyság valóságának, társadalmának, gondjainak tükörképét tárták az akkori, középkori közönség elé - azok jellemábrázolásukban, drámai konfliktusainak megragadásában, a színpadi feszültségteremtésben, s főként az emberi természet páratlan feltárásában és megrajzolásában messze túlélték saját korukat. 

 

Még akkor is, ha saját történelmi időszakának a problémáira reflektált, azokra hívta fel a figyelmet, amikor színre kerülő darabja éppen nem angol, hanem olasz, dán, görög földön, vagy egy-egy szigeten (pl. Ciprus) játszódnak. 

 

Ez azonban nem jelentette azt, hogy csakis saját korához tudott, vagy akart szólni, mert ennél sokkal többre volt képes. "Shakespeare színpadi szerző, de sokkal több is annál. Teljesen a színpadból nő ki, de hatalmasan ki  is nő belőle, föléje emelkedik, mint Athén színpadi szerzői. A színpadtól az Abszolútum felé tornyosul." - írja rendkívül találóan Szerb Antal, akinek véleményét teljes mértékben osztom.

Életének legnagyobb részében a Tudor-ház legjelentősebb uralkodójának, s egyben legutolsó képviselőjének, Erzsébetnek (1533-1603) az idejében alkotott. Csak utolsó nyolc éve esett utódjának, I. Jakabnak (1566-1625) a regnálására. Fő-, és mellékalakjai, karakterei, történetei, szituációi, emberi problémái ma is elevenen állnak előttünk, s szembesítenek bennünket mai önmagunkkal. Sorai nagyon is közvetlenül szólnak a 21. század emberéhez, aki számos  megromlott  létformával,  magánéleti és közéleti gonddal küzd és kapcsolati konfliktusoktól szenved a legkülönbözőbb okokból. 

Amely okok között manapság kiemelten a hitetlenség, az isteni törvényektől való elszakadásnak van leginkább szerepe. Ám ez csak egy a sok közül. S hogy még mi minden játszik közre emberi konfliktusainkban - arra jelen tanulmányom utolsó bekezdéseiben még utalni fogok.  

 

Shakespeare mindig olyan történeteket, históriákat választott drámái alapjául, melyekben a legpregnánsabban be tudta mutatni mindezeket a már akkor is meglévő konfliktusokat, élethelyzeteket. Amiknek nagy része - némelyiknél hozzátehetjük, hogy: sajnos - nagyon is időszerűek ma is. Némelyik konfliktus pedig olyan, ami eleve az élettel együtt jár, s kinek-kinek vérmérsékletétől, jellemétől, lelkületétől függ, hogy hogyan oldja meg ezeket. 

S az, hogy ezeknek a sztoriknak túlnyomó többsége nem az ő fejéből pattant ki - az mit sem számít. Hogy szinte minden drámájának létezik egy "ősképe", ókori legenda, kora középkori szerelmi-, vagy rémtörténet (ma úgy mondanánk: thriller) az nem von le a már megkomponált művének értékeiből semmit. Hiszen itt is - mint minden művészi alkotásnál - a feldolgozásmód a fontos. Hogy milyen módon bontotta ki, alkotta meg  az új, csak rá jellemző egyéni tartalmi-, és formai elemeit, gondolatait, mondanivalóját egy-egy művén belül. 

 

Mint ahogy a zenében is voltak összegzők, lezárók vagy forradalmi újítók, ugyanúgy az irodalomban is. Ahogy Bach, Mozart, Vivaldi vagy Brahms az előbbiek közé tartozott, úgy Beethoven, Liszt, Bartók, Sztravinszkíj,  Mahler, Debussy vagys Satie az utóbbi (forradalmi megújító) csoportba. S mindig az a lényeg: ki milyen eszközökkel élt, s ezeket hogyan használta fel saját mondanivalója kifejezésére és milyen eredménnyel, hatással. 

Bárki bármely csoportba is tartozott, vagy tartozik - ez szabja meg művészi jelentőségét és értékét, s nem az, hogy melyik kategóriába soroljuk. Mint ahogy Bachot vagy Brahmsot is sokan piszkálták már saját korukban is korszerűtlenségük, konzervatív hajlamuk, alkotásmódjuk miatt - így ez történt Shakespeare-rel is számos esetben. Aki - mai szemmel nézve -  éppúgy besorolható az imént említett egyik, vagy másik csoportba. (Szerintem mind a kettőbe.) 

Summa summárum: művei tartalmaznak mind hagyományos, mind újszerű eszközöket - formai és tartalmi oldalon is. Ugyanúgy összegzőnek és egyben újítónak is felfogható, de véleményem szerint az ún, shakespeari hang és modor jelenléte, túlsúlya a döntő. 

 

Ugyanúgy a rímtelen sormérték jellemzi leírt monológjait, párbeszédeit, mint amilyent Katona és Madách is alkalmazott színpadra írt műveiben. Ettől csak itt-ott, indokolt esetben tér el, vált át prózai szövegre, amikor szereplői gondolatait efféle sorokba ülteti. De azokat is átlengi a költészet - hangulatukban, jellegükben, modorukban - mint ahogy a verssorokba szedett gondolatait is.


 

A gyönyörűségeket, szép és értékes emberi érzéseket, s egyben rejtélyeket, jóságos, de gonosz szándékokat is hordozó, olykor ártatlan, olykor gyarló emberi természet egyik legnagyobb ismerőjeként, tanulmányozójaként, hírnökeként és tudósaként áll előttünk, s  nyilatkozik meg színpadi műveiben, szonettjeiben egyaránt. Személy szerint az emberi természet  legmélyebb zugaiba ásó elemző-kutatójának, jelenségeinek legszívósabb feltérképezőjének, tartom őt a költő-drámaírók között. 

 

Olyannak, aki igyekezett hírül adni, megosztani az olvasó, színházlátogató közönségével e téren elért felfedezéseit, jóindulatú tanácsait, útmutatásait. Bessenyei Ferenc mondotta egykor: "Azt hiszem, hogy a drámaírók közül Sophoklésnél, Shakespeare-nél és Csehovnál többet és lényegesebbet senki sem tudott mondani az emberi természetről és lélekről." Ehhez a magam részérő hozzáteszem: bár ebben a műfajban Racine, Moliere, Ibsen, Gogol, Gorkíj sőt Dürrenmatt és Brecht, és mások is foglalkoztak az emberi természet tanulmányozásával és leírásával - ők úgy gondolom, inkább másban voltak nagyok.

És most elérkeztem kis tanulmányom legnehezebb, legkényesebb pontjához. Megkísérlem summázni az alábbi sorokban Shakespeare emberi és írói  személyiségének, valamint műveinek az erényeit és "gyengéit."

Mindenekelőtt le kell szögeznem: nem volt tökéletes, gyarlóság, vétek és hiba nélküli. Sem emberként (már amennyit tudunk róla) sem alkotóként, hiszen egyedül csakis Isten tökéletes és mindenható. De  zseni volt, mégpedig különleges zseni, aki olyan óriási hatással bíró, erőteljes, hihetetlenül gazdag szókincsű, utolérhetetlen költőiséggel rendelkező, eleven és bonyolult (sokszor megfejthetetlen karaktereket felvonultató)   alkotásokat hozott létre, amilyeneket kevesen a világirodalomban. 

 

S oly módon tárta fel, bontotta ki az emberi természet sajátosságait, s mutatta ki annak negatív (rosszra vezető) és pozitív (jót eredményező) tulajdonságait, ahogy senki. Oly módon írta meg a progresszív és regresszív jellem  önsorsrontó és másokra is veszélyes, környezetét is tönkre tevő cselekedeteit, ahogyan arra sem kortársai (Marlowe, Middleton, Johnson, Massinger, Shirley)  sem utána (Csehov, Show, Moliere, Ibsen, Katona, Madách, stb.) senki sem volt képes.       


Nem kizárólag remekműveket alkotott, de amik ilyenek - azok hibájukkal, gyengeségeikkel, hiányosságaikkal, hézagaikkal, kidolgozatlan jellemrajzukkal, következetlenségükkel együtt is azok. Mint például a Hamlet, aminek könyvtárnyi irodalma van, s mind az elemzi:  mi  az, ami  abban korszakalkotó, egyedülálló alkotói módszerre utal,  és mi az, ami elnagyolt, felszínes, abszurd, alacsony közönségízlést kiszolgáló, kulisszahasogató, rendszertelen. Vagy mi az, ami szerzője filozófiai tehetségtelenségére utal.  


 

 

 

Füst Milán - aki a Leart is átültette magyarra - szerintem igazat írt, amikor így summázta Shakespeare alkotói nagyságát, realizmusának sajátos voltát e tragédia kapcsán: "Az ő realizmusa abban áll, hogy a történetet, melynek indítékában, kifejlesztésében is sok ellentmondás és henyeség mutatkozik, mi, tapasztalt, józan emberek nemcsak elhisszük, hanem zokogni vagyunk kénytelenek, akárhányszor olvassuk is." (Tehát: a meggyőző, művészi erő...) 

 

Olvassuk és nemcsak a színházban nézzük! Még Babits is hangsúlyozta: "Darabjai igazán csak olvasva érvényesülnek. Egy-egy során meg kell állni, kortyonként ízlelni, mint a jó bort." S a szenvedéllyel kapcsolatban emelte ki  Pope is - aki pedig igencsak szigorú bírája volt az angol drámaírónak - a következőt: "Soha senkinek nem volt ilyen hatalma szenvedélyeink felett, de olyan se volt, aki ezt annyi és oly különböző példán mutatta volna be."  


Elkerülhetetlen, hogy a nagy Lev Tolsztoj idevonatkozó véleményéről ne írjak. Ő egyáltalán nem tartotta zseninek vagy korszakalkotó géniusznak Shakespeare-t, sőt: egyenesen középszerű alkotónak ítélte meg. Még csak átlagos írónak sem könyvelte el. Már a hetvenes évein is túl járt, amikor megírta Shakespeare-ról szóló pamfletjét, melyet  az irodalomtörténet is úgy értékel, hogy számos alapvető tévedést tartalmaz. 

 

Már tanulmánya elején lakonikusan leszögezi: "Teljesen helytelenítem általános istenítését.") A nagy angol író művei - bár bevallása szerint orosz, angol és német fordításokban is elolvasta azokat - egyenesen kellemetlen hatással voltak rá, mint írta "nemcsak, hogy nem voltam elragadtatva, de ellenkezőleg, leküzdhetetlen undor és ellenszenv fogott el velük szemben. Bizonyos, hogy nem volt művész és műveit nem lehet művészi alkotásoknak nevezni." Tanulmányában legfőképpen a Hamletet, a Leart és a Rómeo és Júliát veszi górcső alá esztétikai és valláserkölcsi szempontból. 


Leginkább azt veti Shakespeare szemére, hogy alkotásai összeférceltek, legtöbbjük esztelen, dramatizált mese. Mindenféle forrást összeszedve és felhasználva - történetei nincsenek rendesen megszerkesztve, lehetetlenségeket, képtelenségeket tartalmaznak, jellemei kidolgozatlanok, azok természetellenesen viselkednek és cselekszenek. 

 

Az, hogy néhány mellékalak (pl. Polonius) jól jellemzettek, még nem bizonyítja Shakespeare - egyesek szerint - kiváló jellemábrázolását, mert a főalakok meg annál hanyagabb kidolgozást kapnak. "Nála hiányzik az igazság kimondása - állítja továbbá Tolsztoj - nála csak szándékosság és mesterkéltség uralkodik, soraiban csak játszik a szavakkal, monológjaiban nincsenek mély gondolatok, nincs semmi érzéke a mérték iránt" - és így tovább, és így tovább.

 

"Mivel drámáit áthatja az erkölcstelenség - így elveszti azt a képességét, hogy az a jót a rossztól megkülönböztesse." - írja. Shakespeare jellemeiből, azok viselkedéséből, helyzeteiből Tolsztoj azt "szűri le", hogy az ő világában "nincsenek feltétlen törvények és kötelességek." S végül: ami számára a legnagyobb negatívum az angol zseni alkotóművészetében: a politikai állásfoglalás és a vallási öntudat teljes hiánya.  

 

Szerinte az angol író azt a középkori hagyományt folytatta, mely a színházakban Isten helyett a tömeget szolgálta. Mégpedig annak elsősorban azt a részét, "mely közönyösen áll szemben az emberi élet magasabb rendű problémáival." (No, és ha azt szolgálta történetesen - azt remekművekkel szolgálta - teszem hozzá gyorsan és indulatosan. És nem kiszolgálta - szolgálta. Ezt jól írta Tolsztoj.)   
 

 

Rendre igyekszem megcáfolni ezek után Tolsztoj állításait - melyeket a legenyhébb szóval is tévedésnek  minősítek. De megpróbálok számára - oly sok idő távlatából - bizonyos "mentségeket" keresni. Hogy miért is találhatta oly ellenszenvesnek Shakespeare személyiségét és annak életművét a nagy orosz regényíró? Talán az utolsó szó a regényíró jelenthet egyfajta kulcsot, kapaszkodót erre nézve: Tolsztoj a prózaírás zseniális művésze volt, s mint jellegzetes pravoszláv gróf, népe sorsáért aggódó földbirtokos-reformer a krisztusi szeretet egyfajta prófétájaként lépett fel. (mely még Gandhit is megihlette.) Úgy gondolom, talán nagyon is beletemetkezett saját hazája, földje, népe szokásrendszerébe és erkölcse világába. Aminek egyaránt volt jó és rossz oldala. 


Nem sok kitekintéssel rendelkezett, kevés személyes tapasztalata volt a távoli országok kultúrája, erkölcse, vallása, szokásrendszere, miliője felé. Éppen ezért nem is érthette meg Shakespeare szabad, merész, újító, másfajta erkölcsi szemléletet tükröző egyéniségét. És az ezt hűen tolmácsoló alkotó művészetét sem. 

 

Nem tudott azonosulni másféle politikai-, és vallási felfogásával sem, amit egyenesen hit nélküliségnek, s azt is meglehetősen felszínesnek tartott. Sem neveltetése, sem egész életvitele nem tudta ezeket tolerálni és értékelni, sem értelmileg, sem érzelmileg. Ő azon az elven volt, hogy az emberek a krisztusi szeretet jegyében egymást fogják megjavítani, s ha az egyes ember megjavul - azáltal az egész világ jobbá válik.
  
„Tolsztoj valláserkölcsi felfogásának. alapgondolata helyes, de sem formáját, sem vallását és következményeit nem fogadhatjuk el, egész vallási és társadalmi rendszere egy lángelme sajnálatos eltévelyedése. Ez azonban semmit sem von le a költő, a művész értékéből”- írja Bonkáló Sándor.

Tolsztoj a próza (mégpedig az orosz próza) nagy mestere volt, az epika nagy művésze. Aki azonban  Napoleon középszerű tábornoki képességeiről sem tudta meggyőzni írótársait, a szakmai közvéleményt és az olvasóközönséget. Írói nagyságáról viszont mindenkit meggyőzött. 

 

Talán az elfogultság beszélt belőle, hiszen nem tudta, s nem is akarta felmagasztalni regényfolyamában a hazáját megtámadó ellenséges zsarnokot. Mint prózaíró - soha sem értette azt, hogy Shakespeare a hagyományos prózát, meséket, legendákat csupán eszközül használta műveiben. Nála a  történetmesélés másodrendű, sőt harmadrendű kérdés volt. 

Az alapsztorik néki mindössze nyersanyagnak, ürügyként szolgáltak arra, hogy ezekből kreáljon, ezekből gyúrjon feszült, lélegzetállító drámát, ezeket olvassza be egy tragédiába vagy színgazdag, pompás vígjátékokba (Sok hűhó..; Ahogy tetszik stb) vagy fergeteges paródiába (Felsült szerelmesek.) Hogy ezekből komponáljon egyedi színpadi szituációkat, egymásra torlódó konfliktusokat. 

 

És bizony sokszor svendrián módon, hanyagul kezelte ezt a nyersanyagot, s a benne levő cselekmény-elemeket. Nem törekedett szigorúan a lineáris elrendezésre, nem fűzte egybe szigorúan az események láncolatát.

Az egyes, másoktól átvett eseményelemekre hol emlékezett, hol nem. Az eredeti történet folyamát hol követte, hol nem, hol újabb eseményelemeket vitt bele az éppen írt drámájába, hol nem, és így tovább. S ezért is vált aztán oly kuszává, nehezen kibogozhatóvá, sokszor eklektikussá egy-egy drámája, amiből a kutatók arra következtettek, hogy nem is ő annak az írója. 

 

De még így is - összehasonlítva  a kortársak alkotásaival - a színvonal még mindig magasabb, mint a kortársaié. Ahogy  Samuel Johnson, a kíváló 18. századi Shakespeare-kommentátor írta az effajta szerzői találgatásoknál: "Ilyenkor valószínűbbnek látszik, hogy Shakespeare néha a saját legmagasabb szintje alá süllyed, minthogy bárki más az ő legalacsonyabb szintjére emelkedik."  


S mindezekből az említett háttéranyagból, kortársi forrásokból - alkotta meg sokszor sajátos költészetét, líráját. Hogyan kerülhették  el Tolsztoj figyelmét például olyan költői érzékkel és szépséggel megalkotott törékeny, finom női jellemek, jólelkű hősnők, mint például Cordélia, aki Füst szavaival nem másnak nevezhető, mint "az ártatlanság fehér angyalának."? Vagy Desdemona és Emília az Otello-ból? Akik a fűzfadalban ezt a meglepő sort énekelik el: "HATTYÚ leszek s dalolva múlok el."  

 

Valószínű, hogy véletlen volt Shakespeare részéről pont ennek a dalnak, s ennek a madárnévnek a beleszövése e dráma szövegébe. De mégis elérzékenyülve olvassuk, amikor elénk kerül ez a sor, s feltételezzük: talán ő maga is elénekelte életében ezt a szomorú dalt...S ugyancsak  feltételezhetjük róla azt is - mint művelt színpadi alkotó-, és előadóművésztől - hogy ő is ismerte a püthagoraszi legendát....

 

Ám Tolsztojt az ilyen rejtett költői szépségek nem érdekelték. Mindezek iránt ő - prózaíró lévén - teljesen érzéketlen maradt. Maga Füst Milán is így írt erről: "Lángelméje iránti tisztelettel mondom: akinek csak a legreálisabb prózához van érzéke, annak kárba veszett fáradság ilyen nagy költőt megítélni."  

 

Ezen nem is szabad nagyon meglepődnünk, hiszen Tolsztoj saját szülőföldje költőit is leszólta. Például Puskint (!) sem szerette. Sőt a német Goethe, Schiller, sőt a francia Hugo drámáit is "semmitmondó" alkotásoknak minősítette. (Pedig Schiller is remeknek tartotta a shakespeari alakok megjelenítését: "Shakespeare olyan volt, mint a Jóisten: megteremtette világát, s ő maga ismeretlen maradt előttünk.") 

Pedig a felsorolt irodalmi nagyságok - akárcsak  Shakespeare - igaz, a romantika jegyében, de a színpadi feszültségteremtésnek egyik legnagyobb mesterei volt. Gondoljunk csak pl. az Ármány és szerelem című Schiller- darabra, melynek kancellárja és annak jobbkeze akár egy igazi Shakespeare-figurák is lehettek volna a maguk intrikus hajlamával, aljasságával, gonoszságával és kegyetlenségével. 

 

 S ha Hugonak vagy Schillernek (pláne Shakespeare-nek) nem lett volna "kellő érzéke" a drámai konfliktusok megjelenítésére - akkor hogyan ragadták volna meg éppen az ő drámáik - nem is egy - a nagy Verdi zenei fantáziáját és alkotó tehetségét! 


Az alakok, karakterek Shakespeare-nél lényegesen más "kidolgozást" érnek el, mint a fenti híres drámaszerzők esetében. Nincsenek oly logikusan megalkotva, megszerkesztve, mint ahogyan más drámaírók - így Goethe, Schiller vagy akár Moliere, később Gorkíj, Shaw, Arthur Miller vagy Tenesse Williams azt megtették azt a későbbi időkben. Vagy az előtte élő és működő kora-középkori és az ókori színházi szerzők, írók (Sophoklésztől, Euripidésztól  - Racinig) 

 

Akik megint csak más eszközökkel, művészi elvekkel éltek, amikor drámáikat és hőseiket megalkották, karaktereit felépítették. Tolsztoj alapvetően nem értette meg az áttételes shakespeari alakok, jellemek sajátos felépítését, szerepeltetésük indokait. Például nem értette meg azt sem, hogy a Bolond figurája itt, Shakespeare-nél okos bolond, aki mintegy tükre Lear király lelkiállapotának.

 

Ahogy Szerb Antal nagyon találóan írja: "Jelenetek, színhelyek szédítő anarchiában követik egymást. Éveket, óceánokat ugrunk át egy pillanat alatt. A cselekmény több ágban rohan egymás mellett aránytalanul. Kompozíciós törvényeket keresni nála annyit jelent, mint félreismerni művészetének lényegét. Alakjainak viselkedésében, tehát a drámák cselekményében a legteljesebb szabadság az úr. Ahogyan a nyelvében nincs távolság a lélek és a szó között - alakjaiban viselkedésében sincs távolság indulat és tett között. Nem ritkaság, hogy a megkívánást azonnal nyomon követi az ostrom, a dühöt pedig a gyilkosság. 

Mindenki valahogy cselekszik, csak Hamlet a kivétel, akiben "az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti." Ám  benne az a rendkívüli, neki az a patológiája, hogy nem öli meg mindjárt a királyt. Minden shakespeari alak többé-kevésbé beteges. Abnormális lelkiállapot vesz rajtuk erőt: látomások, hallucinációk gyötrik őket, elájulnak s útjuk végén ott áll az őrület. 

 

Shakespeare az őrület költője. Olyan szereplői vannak, mint pl.Lady  Macbeth, Lear király, Ophélia és a félőrült Hamlet.  Edgar és társaik még náluk is félelmetesebbek, mert mindig a határon állnak. melyen, ha átbuknak elnyeli őket az irracionális mélység." Az igaz, hogy az itt idézettek többnyire csak a tragédiák, királydrámák szereplőire érvényesek - a vígjátékok alakjaira természetesen nem - mégis a shakespeari karakterek roppant érzékletes és pontos jellemzésének tartom.



Ezekben a kérdésekben, ezen a téren Tolsztoj  örökös vitában állt Turgenyevvel. Aki viszont rajongója volt Shakespeare drámai érzékének, költői stílusának. A kortársak közül ő állt legközelebb a nyugati szemlélethez, az újabb művészeti áramlatokhoz. Megértette azt, hogy a nagy angol szerző költészetén keresztül bontotta ki drámáit, s fogalmazta meg  életről, halálról, szerelemről, hitről, hitszegésről, hűségről és árulásról - a földi lét egész folyamáról - gondolatait életelveit. Anélkül, hogy e gondolatok egységes rendszert alkotnának nála - amiért meg későbbi honfitársa, Show marasztalta el őt. 

 

Nem tudjuk, hogy vajon milyenek lehettek azok a fordítások, melyekből Tolsztoj megismerte a 19. század végén a nagy angol drámaköltő műveit, miféle más nyelvből fordíthatták oroszra azokat, s addig is milyen "átszerkesztéseknek" estek áldozatul, amíg orosz földre eljutottak. (Ahogyan a mi Kazinczynknak is kezébe került például a német szövegű Hamlet.)


S végül szeretném megvédeni Tolsztojjal szemben Shakespeare-t abban is, hogy ő műveivel esetleg azt "sugallná": "nála nincsenek törvények, kötelességek az ember számára." Ő ilyent, de még ilyen féléket sem mond soha műveivel, soha nem sugall, még sorai közt sem! Sőt a komplikált emberi természet negatív erőinek bemutatásával, annak kellemetlen hatásaival pont azt a véleményét erősítgeti: vannak ilyen törvények, sőt kell is, hogy legyenek! És ezekhez alkalmazkodnunk, kell, sőt be is kell ezeket tartanunk, különben még ennél is  kaotikusabb, tragikusabb helyzetek alakulnak ki az emberek kapcsolataiban, mint amikkel számos esetben minden korban találkozunk.    

 

 

Véleményét, állításait, jótanácsait - ha néha nehezen kihámozhatóan is - de közli soraiban és sorai között - ám ítéletet soha nem mond. Rábízza azt nézőire, olvasóira. Őket készteti arra, hogy a szükséges tanulságokat összegezzék, levonják, s összevessék saját életük tapasztalataival. Szembesítsék azokat önmaguk életével é szemléletével, s ha úgy adódik: változtassanak ott s azon, ahol fontosnak, szükségesnek látják.


És hát, igen: valóban nem volt ő filozófus. De Goethe sem volt az, és sokan mások sem, akik a legkiválóbb gondolkodók közé tartoztak. Füst Milán szerint "a világ egyik legizzóbb képzeletű gondolkodója volt, nemcsak kifejezőképességének, de gondolatainak intenzitása folytán is. Vízió és absztrakció, művészi tehetség és éles logika, analizáló képesség ritkán szokott egyugyanazon lélek kettős kincse lenni. Ugyanattól a szellemtől nem várhatjuk el, hogy részletekre is ügyeljen és távlatokban is lásson." 

 

Shakespeare-re az utóbbi - a távlatokban szemlélődés és tanulmányozás, kutatás volt jellemző, a gazdag, színes, élénk fantázia, az érzelmek, jellemi tulajdonságok látványos és teljes megragadása, annak széles körű kifejezése - mint arra fentebb, korábban már utaltam.  


Magasból szóló, onnan letekintő (nem lenéző!) évszázadokat is túlzengő hanggal bíró költő volt a nagy angol mester.  Babits szavaival szólva: "Míg Dante belülről nézi a világot, a saját emberi lírájából - Shakespeare kívülről. Szonettjeiben még kedvese szégyenét is szépnek látta, mindent kívülről nézett a szépség színe alatt. 

 

Mindenen kívül akart lenni, de mindenbe bele akart látni, másokba és magába egyformán. Ezért sokszor nem tudjuk, verseiben hol végződik a maga érzése, és hol kezdődik a költött? Saját érzéseit is kívülről figyelte. csak így tudta megteremteni a lélekelemzést, melynek ő az első  mestere volt a világirodalomban."


Ha a zeneszerzőkkel hasonlítjuk össze:  a vízió, az érzelmi intenzítás, az érzelmek komponistája volt például, sokak között: Beethoven, Schubert, Mendelssohn - a logika, az absztrakció (mondhatnánk matematika) zenében való megszólaltatója pedig: Bach, Bartók vagy Sztravinszkíj. (Mendelssohnt nem véletlenül említettem: 17 (!) évesen zenét komponált a Szentivánéji álom-hoz. Megírta csodálatos, álomba és mesébe szőtt különös varázslatát énekhangokra és zenekarra, s benne megkomponálta a világ legszebb nászindulóját. 

 

Aki az egész kísérőzenét  meghallgatja megjelenik, feltárul előtte a darab tündéri játékossága, évődő, szerelmi csatározásainak nyüzsgése, a szabadtéri piknik jeleneteinek teljes színgazdagsága.  Ha Shakespeare nem efféle nézőpontból nézte volna  a világot, s benne az embert - akkor nem tudott volna olyan remek sorokat írni az élet tünékenységéről és felfoghatatlanságáról, mint amit Prospero mond a Vihar-ban:                             

                                
                                 "Mi oly anyagból vagyunk, minőből álmaink
                                                    Szövődnek és kis életünket álmok 
                                                   Veszik körül."  
                                                                                                                   (Babits Mihály fordítása)








S az sem kevésbé magvas gondolat - életünk kiszámítható és kiszámíthatatlan voltáról - ami Hamlet ajkát hagyja el az egyik felvonásban:                                                          


                                                      "Van egy istenség, aki céljaink

                                                               Formálja végre, bármiképp nagyoltuk."

                                                                                                                      (Arany János fordítása)

                                   

S hogy az emberi természetet oly hűségesen feltárta, ábrázolta annak teljességében, minden negatív és pozitív, gonosz és angyali, bűnös vagy ártatlan vonásával együtt - attól még művei nem erkölcstelennek, hanem igaznak, hitelesnek minősíthetők. S azt sem látta át a nagy orosz író, hogy mindaz,  amit Shakespeare az emberi lélek mélységeiről, az emberi természetről és viselkedésről költészete és dramatizálása szárnyán feltár, megír és megragad - az mennyire komplex és kortalan. Hogy mindez csak közvetve (de nem elhanyagolható módon) függ angolszász szerzőjének vallási és politikai nézeteitől, nemzetiségétől, népe s társadalma erkölcsétől, hovatartozásától. Nem úgy, mint ahogyan a nagy Tolsztoj, vagy Dosztojevszkíj esetében.


Mert próbáljuk csak elképzelni Anna Kareninát, Levint, a lelkiismereti válságban gyötrődő Nyehljudov herceget valamelyik Shakespeare dráma hőseiként! Ugyanolyan anakronisztikusak lennének ők ott, mint amilyen oda nem illő lenne mondjuk Hamlet, III. Richárd, Macbeth vagy akár Oberon, Claudio vagy Mercutio valamelyik Tolsztoj regényben vagy novellában. Olyanok lennének ők ott és abban a másik miliőben, mint valami földönkívüliek, vagy Mars-lakók. Mert - bár valamennyien rendelkeznek az általános emberi természetnek mindenhol érvényes tulajdonságaival - de emellett olyanokkal is, amelyek miatt speciálisan csakis az angol, olasz illetve az orosz, szláv föld jellegzetes típusai lehetnek ők.


És hogy mit is mondanak, hogyan beszélnek, elveiket, meggyőződésüket milyen stílusban, milyen szóhasználattal fejezik ki a shakespeari jellemek?
Nos, ez az amin Shakespeare számos szigorú ítésze legtöbbször átsiklott. Mindig a mesét, a sztorit próbálták elemezni, s annak gyönge felrakásával vádolták a szerzőt. S nem vették észre azt, amit Babits, Füst és Szerb Antal, Petőfi vagy Arany a magyarításuknál azonnal észrevett. Petőfi például azért tanult meg angolul, hogy eredetiben olvashassa Shakespeare műveit. Ám egyedül a gőgös nemesi vezérről, Coriolanus-ról szóló tragédia lefordítása fért bele az idejébe. S nem véletlen, hogy miért éppen ez. A szabadságért, emberi méltóságáért és jogaiért küzdő, megalázott nép története mélyen megragadta őt is. S valószínű, hogy szimpatikus volt néki a mű ama alapgondolata, hogy egyetlen kiváló egyéniség sem vonhatja ki magát a közösség törvényei alól.

Babits a következőkben összegzi a shakespeari stílus jellemzőit:

"Stílusban mindent tud és mindent mer. Néha zeng, mint egy hárfa, máskor durván harsog vagy recseg. Ontja a szavakat, mint Rebalais. Hasonlataiban a legdiszparátabb dolgokat vonja egybe. Mindig ő beszél alakjain át is, hangját lehetetlen félreismerni. S mégis szavaitól az alakok kapnak reliefet; hangjából az ő hangjuk is kihallik. Amit az alakjai mondanak abban a maga szempontjából mindenkinek igaza van. Ebből következik, hogy magának Shakespeare-nek nincs  meghatározott világnézete, előtte nincs ellentét. Sohase lehet megtudni, hogy aki ezeket a drámákat megírta, az hívő-e vagy hitetlen, milyen politikai pártállása, filozófiája, vallása. Pedig mindenről beszél, de mindenről alakjainak szájával, s azok világnézetén keresztül." 


És mit ír a shakespeari szöveg jellegzetességeiről Füst?

 

"E brokátosan túlzsúfolt, régies szóhasználatú, rövidítésekkel, torlódásokkal elhalmozott szöveget még az angoloknak sem lehetett (lehet) könnyű olvasni. Aki magyarra fordítja az eredetit annak éppen ezért bizony nincs könnyű feladata. A fordításnak sok tekintetben jobbnak kell lennie az eredetinél.

Mert ha az eredeti helyenként érthetetlen - azért a romlott kéziratot hibáztatják. Ám ha a fordításban vannak érthetetlen részek - akkor okvetlenül a fordítót róják meg az olvasók. 

 

A fordítónak tehát addig kell  fáradnia, amíg az ilyen helyeket ügyesen eltussolja, elkeni. Ezt tette Arany János is." Hogy vajon mit tussolt, mit kent el előtte Kazinczy, a Hamlet első magyarra fordítója - aki ellentétben Arannyal egy német verziót fordított le - nem tudjuk. De hogy egy meghamisított változat alapján dolgozott - az biztos.

 

Schrőder, a hamburgi színház akkori igazgató-színésze ugyanis több helyütt átírta, saját szájíze szerint átszerkesztette a darabot az akkori közízlésnek, politikai helyzetnek megfelelően - akárcsak Kazinczy itthon. Aki  1790-ben, egy forrongó korszakban - amikor II.József után magyar uralkodót kívánt a nemzet a trónra ültetni - a közhangulat egyfajta enyhítésének célzatával jelentette meg fordítását. Így "kapóra" jött neki, hogy Schrőder átírásában Hamlet nem hal meg, hanem Claudius megölése után ő foglalja el a trónt. (Hogy a többi "belenyúlásról" ne is beszéljünk...) 

A lényeg és fontos azonban az, hogy Arany kizárólag az eredeti angol szöveget  magyarította, s 1868 óta ezzel a klasszikus változattal játsszák színházaink. Ám előtte még - Kazinczy után 50 évvel - Vajda Péter is lefordította, s tőle vette át Arany a híres monológ első sorát: "Lenni vagy nem lenni az itt a kérdés" - ez volt Vajdáé, s Arany legelőször ezt a sort így magyarította: "A lét, vagy nem-lét kérdése ez.." Aki még további érdekességekre is kíváncsi - keresse fel a BÁRKA online 2018-as internetes oldalát, ahonnan magam is kiírtam a fentieket.  
           
S álljon itt mindjárt egy illusztráció, egy példa egyéb Shakespeare-fordítás tüneményes szépségére is. A Sok hűhó semmiért ...című darabban a szavak varázsának, hetyke és sziporkázó tűzijátékának megjelenítésére:

Fodor József (1898-1973)  költőnek nagyszerűen sikerült "kihoznia" mindent az eredeti angol szövegből. A shakespeari alkotóművészet és stílus lényegét remekül érző és értő Kenneth Brannagh által rendezett csodálatos filmben Mészőly Dezső műfordítását használták fel a szinkronizálás során. Ami ugyancsak nagyszerű - ám én speciel Fodor fordításából idézek. Az 1962-es magyar Európa Kk. kiadás ugyanis ezt hozza, s nekem is ez a változat van meg.
Jó magam angolul nem beszélek, s így összehasonlítást nem tudok tenni, de úgy érzem híven kifejezi ez a magyarítás is a szereplők jellemének, természetének, érzelmeinek kifejezését szóhasználatát, beszédfordulatait. S egyáltalán: pontosan tükrözi az egész vígjáték hangulatát, bájos és hamvas életvidámságát, ennek a költészetnek a különleges, egyedülálló szépségét. A fiatal szerelmesek évődéseit, konfliktusait, majd boldog egymásra találásukat elmesélő színdarab: Sok hűhó semmiért (eredetiben is szó szerint ez a címe) említett filmváltozata ezzel a bevezetővel indul:         

                                                                            

                                                  " Kisasszonyok, ne sírjatok

                                                     A férfi mind kalandor,
                                                     Fél lába itt, a másik ott,
                                                     Csak gondtalan csatangol.

                                                     Ne sírj, leány, a férfiért,
                                                     légy hetyke, fürge, pörge,
                                                     Csak vállat vonj, ha bánat ért
                                                     Hej, táncra, körbe - körbe!"

                           

S a továbbiakban még három jellemző idézettel igazolnám Shakespeare zseniális éleslátását, jó szemét és empatikus lelkületét, mellyel az emberi természetbe lát. Ahogyan tanulmányozza, vizsgálja azt, s teszi meg észrevételeit a saját költészete szárnyán mindezekről ebben a vidám, életenergiával teli szerelmi történetben. Egyik, amikor a férfi főszereplő, Benedek elmélkedik arról: mikor fog majd választani magának megfelelő szerelmi társat: 


"Megesküdni ugyan nem mernék rá, hogy a szerelem osztrigává nem bűbájol engem is; de arra aztán megesküszöm, hogy amíg osztrigává nem változtam, ilyen bolond nem leszek. egyik nő szép: de én tartom magam; a másik okos: de én tartom magam; a harmadik erényes: én mégis tartom magam; engem egyik sem bájol el, míg minden báj nem egyesül egy nőben.."

                        
                                                                          

Rá is farag aztán erre a fajta bölcselkedésére, mert a későbbiekben - amikor  Beatrice hálójába kerül barátai fondorlatainak következtében - akkor ő maga látja be, hogy saját maga korábbi betokosodott elveinek, túlzott elvárásainak csapdájába esett, annak "áldozatává" vált. És ha már szerelmét is megemlítettem - nézzük, mit mond e bájos hölgy saját születése körülményeiről. Mennyi tündéri bájjal, jellemző költészettel rajzolja meg ezt a pillanatot a shakespeari stílus:       
                                                                             
                                                   "Don Pedro:     

                                                      A vidámság  legjobban áll önnek. Kétségkívül víg órában jött a világra.

                                                     
                                                     Beatrice:                                                                                             
                                                         Nem, pedig nem, uram; anyám sikoltott; de egy csillag éppen akkor táncra perdült és én azalatt születtem."

És végül itt a harmadik citátum, amit nem a főszereplők egyike, hanem a szerzetes mond el a darabban, amikor a csalárd, aljas rágalmazása után minden a feje tetejére kerül: És végül itt a harmadik citátum, amit nem a főszereplők egyike, hanem a szerzetes mond el a darabban, amikor a csalárd, aljas rágalmazása után minden a feje tetejére kerül:

                                                   "… .mert az mindig úgy van
                                      Hogy mi sajátunk, méltón nem becsüljük,

                                           Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük,

                                           Tódítjuk értékét és megtalálunk

                                           Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,

                                           Míg a miénk volt."....

Száll, szállong évszázadok óta a halhatatlan hattyú. Felettünk, a tiszta kék ég szédítő magasában a modern gépmadarak társaságában. Az értő és hálás utókor tiszteletét és szeretetét onnan is átérezve,  békés egymás mellett élésében a többi hattyútestbe öltözött egykor volt költők, művészek társaságában. Az avoni hattyú azonban különleges helyet foglal el, s nagy tekintélyt élvez még ottani égi birodalmában is. Akár egykor, amikor a brit földön élt és dolgozott színészként, költőként, rendezőként, színházi vállalkozóként, drámaíróként, majd vidéki üzletemberként.  A művészi-, és magánéletében frissen, szabadon, merészen gondolkodó és tevékenykedő ifjú első korszakában színész-íróként kezdte élénk és mozgalmas fővárosi életét. 

Egyre jobban megélénkülő, egyre nagyobb sikereket hozó pályáján a fiatal hölgyek kegyeiért ugyanúgy meg kellett küzdenie, mint a szalmai-, és közönségsikerekért, művei elfogadásáért és kiadásáért. Amelyek életében először csak kalózkiadásokban láttak napvilágot. Nem igen törődött azzal, hogy művei nyomtatásban is megjelenjenek, legtöbbször megelégedett azzal, hogy a színháti közönség előtt sikert arattak, s elgondolkodtatták a publikumot. 

Versei elterjesztéséért már többet tett - ám a kutatók szerint itt is mindössze kettő volt, aminek kéziratát saját maga készítette elő nyomtatásra. Ez volt a Lucretia meggyalázása, valamint a Vénus és Adonis, s ezek az 1590-es években meg is jelentek. "Szonettjei egy része egy nemesi rangú fiatalemberhez szólt, aki vetélytársa, pártfogója, barátja, szerelme is volt egyszemélyben. Ám ebből a gazdag, szerelemmel szinte azonos kapcsolatnak az alkotóelemei között a homoszexuális viszony még sincs ott." - írja Kéry László, Shakespeare kutató. Mert valóban: mit is tudunk kihámozni e homályos sorokból, amik erre utalnának?

                                                           " Színre férfi, de minden színt bitorló,

                                                             Férfi-szemet lopsz, s nő-lelket igézel.

                                                             S nő voltál előbb; de, míg gyúrta tested,                  
                                                             Természet-asszony megkívánta formád,

                                                             S  valamit hozzá toldva tőlem elvett

                                                             S az most, számomra cél nélküli korlát.

                                                             De ha már nők gyönyörére teremtett,

                                                             Használják ők, s legyen enyém szerelmed."

                                                            (Szabó Lőrinc fordítása)

                                                          

Semmi olyan adat, dokumentum nem került elő, mely "perdöntően" bizonyíthatná az író egyértelmű vonzódását saját neméhez. Ha a Szerelmes Shakespeare (alábbi képen) című kétségtelenül szemgyönyörködtető, pazar kiállítású, John Madden rendezte hét Oscar díjat is begyűjtő romantikus filmet nézzük, inkább az ellenkezőjét hisszük el. Arra hajlunk, hogy az ifjú író-színész a fiatal, s nem is mindig a legártatlanabb hölgyekhez vonzódott erősen. Vagy mindkét nem képviselőihez? Számomra ez lényegtelen, mert ez semmit nem von le életműve értékéből. Ám az biztos, hogy ez is csak növelte az életében meglévő rejtélyek sorát, s mondhatjuk: nem csak művei, de élete is tele van számunkra még eddig megfejthetetlen titkokkal, homályos pontokkal. 

Persze, neki is - mint minden zseninek - voltak olyan időszakai, amikor alkotói, vagy magánéleti válsággal küzdött, vagy színháza (a Rose) anyagi okokból a tönk szélén állt. Ilyenkor mindig kétségbeesett. Egy ilyen esetben - mikor alig jutott eszébe valami érdemleges, ami alkotásra serkentené - mondotta orvosának: "Mintha a képzeletem orgonája elnémult volna. "Úgy érzem: tehetségem büszke tornya összeomlott. Mintha egy heringgel akarnék kinyitni egy zárat." (Lám, azért ekkor is jutott eszébe egy-egy költői gondolat, s még orvosi vizsgálatán is önmagához méltó módon fejezte ki magát...) És itt adódik a kérdés, amit már sokan feltettek és igennel válaszoltak rá: pesszimista volt-e Shakespeare? Pesszimisták-e a művei? 

Az én válaszom - ha valakit ez egyáltalán érdekel - egyértelmű: az az ember, aki hitt a színház, a költészet tisztító és megrendítő erejében az csakis optimista lehetett. (Persze maga Shakespeare sem úgy értette, hogy műveivel minden ember megváltoztatására képes. S ma sem így kell ezt értelmezni. Ez elsősorban azokra a nézőkre, olvasókra vonatkozik, akik értő és érző módon fogják fel művészetét. Azokra, akik kellő beleérzéssel, rokonszenvvel viszonyulnak hozzá. (Mert hogy is írta József Attila? "Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret."...) Optimista volt - emberként és művészként is. Még akkor is, ha néha hajlott a depresszióra, s ha egyes drámáiban elég sok pesszimista, borúlátó, tragikus elem van. Ám a mű lényege, egésze, ahogyan ordas közhellyel szokták mondani: "végső kicsengése" mégiscsak optimista. 

S legfőképpen pedig azért, mert a rossz, haszontalan, gyűlöletes, gonosz tulajdonságaink felmutatásával erősen elgondolkodtat bennünket mindezek haszontalanságáról. Szembesít bennünket mindezek hatásával is. Bemutatja azt, hogy ezek hogyan keseríthetik meg életünket, milyen konfliktusokba, tragédiákba torkollhatnak. Feltárja, hogy miféle bonyodalmakba, kegyetlen (sokszor megoldhatatlan) szituációkba sodorhatnak bennünket. Művészete képes arra, hogy még  a gyilkosságokkal, halállal  végződő drámái is valamiféle felemelő hatást keltsenek bennünk, az élet megtörhetetlenségét, szépségét hirdessék számunkra. (Így pl. akár a Rómeó és Júlia is.) 

Szerencsére azonban a válság csak ritkán jelentkezett nála, s így tekintélyes életművet hagyott ránk. Manapság már senki nem tudná már megmondani azt: hány nyelven és hány kiadásban terjedtek el világszerte a művei. S ezért hála mindazoknak, akik megértették azt, hogy mit jelent Shakespeare az emberiség számára. Élete második korszakában visszatért szülővárosába (képünkön) ahol üzletemberként, ingatlanügynökként tevékenykedett, s élte lényegesen nyugodtabb, békésebb életét, mint amit Londonban megszokott.

 

Száll, szállong évszázadok óta a nagy hattyú a tiszta, kék égen, ahonnan boldogan tekint le reánk, akik ma, a 21. században éljük itt, e földön mindennapjainkat. De már fennmaradó, reánk hagyott életművével együtt. És bizony sokan vagyunk, akik  annak szellemiségét igyekszünk követni, tanulságait életünkben a magunk módján felhasználni. Kései utódaira viszont nem tud letekinteni, hiszen nem maradtak leszármazottai. Felesége, a nyolc évvel idősebb Anne Hathaway három gyermeket is szült néki, de egyikük sem lépett apja nyomdokaiba a művészi pályán. Hamnet még 12 éves korában ismeretlen okból elhunyt,  Judithnak pedig nem született gyermeke. A testvérek  legidősebbikének, Susann-nak ugyan volt, de ez az unoka is végül gyermektelenül maradt. 

Hazájának, sőt az egész világnak megbecsült, sokak által megértett és kevesek által félreértett szállongó madara viszont letekinthet London mai ködös és nyüzsgő metropoliszára. Oda,  ahol  sokszor fáradtan vagy éppen friss erővel, szomorúan vagy feldobódva, sikerben fürödve vagy épp a bukást elviselve, dicséreteket vagy elmarasztalást bezsebelve ballagott hazafelé. Koptatva a sötét sikátorok utcaköveit, eldugott kocsmák asztalait, hivatalok és üzletek pultjait, színházának deszkáit,  de legfőképpen madártollának hegyét. (Lám, már akkori életében is madártolla volt, csak akkor a kezében...) 

Ez az óriási hattyú - akinek a műveiből ma a Biblia után a leggyakrabban idéznek -  égi magasának  szentélyéből tekint le sokezernyi, leírt sorának a földön reánk hagyott, rendezett tábláira és vetéseire. Örömmel néz le e sorokban megrajzolt alakjainak, hőseinek ma is eleven arcára és jellemére. Darabjainak hol véresen tragikus, intrikákkal, öldöklésekkel, kegyetlen és szomorú halálesetekkel, végzetes bűnökkel terhes, hol kacagtatóan vidám, komikus, szatirikus élű vagy parodisztikusan megalkotott  történeteire, meséire. (Mert a Lear király is tulajdonképpen egy naív mese.) 

S nem utolsósorban a legnagyobb örömmel tekint le mireánk: értő és hálás utókorára, olvasóira, és a színházlátogatók tömegeire. S a tömegnek minden egyes emberére, gyermekre, fiatalra, idősebbre egyaránt, akik darabjainak megtekintésére özönlenek. Mireánk, a négyszáz évvel halála után élőkre, akik a legkülönbözőbb színházi, filmes, zenés Shakespeare- adaptációkat nézzük és hallgatjuk, s monológjait a legkülönbözőbb nyelveken, még hangfelvételekről (alábbi képen) is tanulmányozhatjuk. 

S mosolyogva, elgondolkodva lenézve reánk (de nem lenézve bennünket!) onnan is tudja:  amikor egy rossz rendezés, egy melléfogott értelmezés elrontja a darabját filmen vagy színpadon - azért nem maga a darab a hibás! S még csak nem is a buta közönség, aki nem értette meg a rendező extravagáns koncepcióját. Mert az olyan lenne, mintha az iskolában egy tanár rosszul tanítja a számtant, s azért magát a matematikát hibáztatnánk vagy magát az osztályt.

Mert ugyan mit ér egy rissz-rossz Richard-előadás, amelyből hiányzik a súlyos tragikumnak, az optimizmus és pesszimizmus vegyületének, a gőgös hatalomvágy súlyos, letaglózó erejének megjelenítése? Amelyből hiányzik a bosszúszomjas hatalomvágy, az uralkodni akarás önmagát és másokat is romboló, személyiséget sorvasztó bemutatása?  Vagy mit ér egy unalmas  Szentivánéji álom-rendezés, amely teljesen nélkülözi annak tanulságos filozófiája mellett a kirobbanó életvidámságnak, az évődő szerelmi civódásoknak a jelenlétét is? A realizmusnak és romantikának, a hol hamvas erotikának, hol vaskos humornak, hol pedig a hamiskás mosolynak a természetes keverékét? Amely egyszerre elgondolkodtat és felvillanyoz, megríkat és megmosolyogtat bennünket.  

"Nincs még egy költő, akinél a tragikum és komikum ennyire összekeverednék. Tragikomikus látása nem színpadi fogás, nem is világnézet, hanem alkotásmódjának szerves része. Vígjátékai nem szellemesek, a gúny, a megfigyelés, a félszegségek nevetségessé tétele kis szerepet játszik bennük. A komikus hatást a meglepetés váltja ki: azon lepődünk meg, mi minden eszébe nem jut ezeknek az embereknek, és milyen sorrendben, micsoda vad összefüggésekben. Shakespeare nyelvének és beszédének mindenek fölött való nagyszerűségét rendkívüli szabadsága adja meg. Szereplői indulataikban sokszor nem logikusan beszélnek, hanem a szavak önállósodnak bennük, majd újabb és újabb képzeteket vonzanak. Nem is annyira gondolatokat, mint valami ősi, tudatban felvillanó képzeteket beszélnek." - írja a Világirodalom történetében Szerb Antal.


Mindezek után adódik a kérdés: mi az amit konkrétan mondhatnak számunkra - mai, 21. századi emberek számára - Shakespeare alakjai? Mire bíztathatnak, bátoríthatnak, minket, s mire nem? Mitől akarnak bennünket eltántorítani, mire kívánnak tanítani, figyelmeztetni cselekedeteikkel, életük optimizmusával vagy pesszimizmusával? Mi mindent sugallnak számunkra felhőtlenül vidám, vagy tragikus élethelyzeteikkel, s mindezeknek boldogságba vagy tragédiába torkolló következményeivel? Mit mondanak nékünk nézeteikkel, gondolataikkal - melyekkel tulajdonképpen írójuk állásfoglalását fogalmazzák meg?

Ha jól belegondolunk: mi sem különbözünk alapvetően, s lényegében tőlük. Ha nem is vagyunk vélük azonosak - azért emberi természetünkben hasonlítunk Shakespeare hőseire, hősnőire, fő-, és mellékszereplőire, alakjaira ha, jól átgondoljuk. Emberi természetünk ma is alapjában véve olyan, mint az övék. Oly gazdag, kiismerhetetlen, logikátlan, gyarló, gyűlölködő, acsarkodó, intrikus, a sok-sok szép és jó tulajdonsággal keverve, vegyesen. 

 

Hol angyalok vagyunk, hol pedig ördögök. Hol istenként akarunk működni, hol pedig emberként. Hiúak, irigyek és követelőzők, megbántottak és indulatosak, önzők vagyunk egyszerre. (Hányszor hangzott el a világtörténelem során egy-egy emberi kapcsolatban: "Hogy te miért nem egy lakatlan szigetre születtél? Ott lenne a helyed! S erre mit is lehet válaszolni? Gúnyorosan talán annyit: - Mert ha oda megyek, akkor már az sem lenne lakatlan!") 

Hol adakozók vagyunk, hol zsugoriak, hol közömbösek, hol féltékenyek. S nem mindig vallunk színt arról, amit éppen gondolunk, vagy érzünk. Hol egyenesen, hol kerülő utakon, hol egy kis füllentéssel, hol egy kis hamissággal, hol egy kis furfanggal, ravaszkodással, hol megértő szeretettel, empátiával, hol pedig betartással próbálunk viselkedni egymással szemben. És mindannyian előbbre akarunk jutni, és vidáman élni mindennapjainkat, élvezni a lét örömeit - bárhogy is tagadnánk. Mert bizony: "Színház az egész világ." - ahogy egyik szereplőjével mondatja az Ahogy tetszik írója. S ez a színház mindenütt él és működik, még ott is, ahol nincs éppen közönség. És ez a színház semmiképpen nem azonos az igazi színházzal, ahol valamilyen műalkotást lát a tisztelt publikum.  


Csupán csak annyiban, hogy az igazán jó színész - aki valóban művészi hivatásának tekinti szakmáját - mint maga Shakespeare is - ugyanúgy élvezni tudja, akarja és kívánja az életet, mint ahogyan mi. Ahogyan mi óhajtjuk végig élni azt a bizonyos százhúsz évet, amire a Teremtő hitelesítette az emberi szervezetet... Amivel megajándékozott bennünket hajdanán a Teremtőnk. S hogy ezt a reánk szabott korhatárt mégis csak nagyon keveseknek sikerül elérniük? Ennek bizony legfőbb oka az, hogy sokszor hagyjuk érvényesülni, felül kerekedni  emberi természetünknek a sötétebb oldalát. Mint ahogy már ősapánk és ősanyánk is megtette ezt annak idején az Édenben.

Mert nem egyszer bizony napjainkban is szabad utat, szabad folyást engedünk közömbösségre, gonoszságra, vétkezésre hajló szándékainknak. Embertársainkra, családtagjainkra zúdítjuk gyűlölködésünk, türelmetlenségünk, békétlenkedésünk, hitetlenségünk, hiúságunk, acsarkodásaink undok férgeit. Amik aztán kárt okoznak - mind magunknak, mind őnékik. Ahelyett, hogy egyéni természetünknek  a szebbik, jobbik, hasznosabb, napfényesebb részeit fordítanánk mások felé, s azokat erősítenénk, azokkal élnénk viselkedésünkben, magatartásunkban, tetteinkben.

Politikai vezetők, kormányok képviselői is sokszor engedik világszerte, hogy az ellenszenves, (s ráadásul veszélyes) gőgös arrogancia hatalmasodjon el rajtuk és bennük. Egyes vezetők, kormányok, politikai rendszerek irányítói nem átallanak Istenként viselkedni, azzal próbálkozni, mintha önmaguk is Istenek lennének. Holott messze nem azok. Saját rendszerüket tévedhetetlennek, tökéletesnek feltüntetni, holott nem olyanok, s nem is lehetnek azok, mert tökéletes vezető,  tökéletesen működő társadalmi vagy politikai rendszer még soha nem létezett a világtörténelemben. Hibás, korrupt, hazug és bűnös rendszer viszont már jónéhány! Mert miféle rendszer az, mely a hibák, problémák, az igazság eltussolására épül és szövetkezik?

Az 1986-os csernobili atomerőmű katasztrófájának legfőbb oka is például ebben állt, erre vezethető vissza. S nem elég, hogy ez a szörnyű eset az adott politikai rendszer súlyos hibái miatt következett be - még a következmények felszámolásában, a veszélyek elhárításában is hibát hibára halmoztak. Mármint a vezetők, a párt-funkcionáriusok, a kormányhivatalok kiskirályai, és nem azok az ezrek, akik részt vettek és sokan közülük életüket áldozták ezekben a munkálatokban. 

 

A vezetők, az elvi irányítók, a titkosszolgálat emberei, akik gépiesen, lelketlenül kendőztek, hamisítottak, hazudoztak mindenben. Ami még újabb és újabb áldozatokat követelt. Gorbacsov államelnök azt ugyan beismerte, hogy ez az eset hozzájárult a Szovjetunió felbomlásához. Ám azt soha nem jelentette ki, hogy maga az eset az akkor regnáló politikai rendszer  egyenes következménye, betegségének egyfajta tünete lett volna. S az már más kérdés, hogy az utána következő ún. peresztrojka élharcosaként viszont elévülhetetlen érdemeket szerzett.     

A gyilkos indulatok, háborús szándékok is sokszor  felülkerekednek, ha idejében nem szabunk gátat terjedésüknek. Mint azt már a történelem során sokszor tapasztaltuk. Miért háborúzik az ember, amikor már annak indulásától, a kezdetektől tudva tudja: a háborúnak nem lehetnek győztesei, csakis vesztesei. Nyertesei, haszonélvezői  azok lehetnek, de győztesei soha. (Ebben viszont nagyon igaza volt Tolsztojnak, aki a háborút, magát "az emberi ésszel ellentétes cselekedetnek" tartotta.)  Ám a háborúskodó szándékok, a békétlenkedés, a másikon való indokolatlan felülkerekedés, a hőzöngés sokszor jelentkezik egyéni életünk területén is. 

 

Saját magánéletünkben, társas kapcsolatainkban  is sokszor háborúzunk, hadakozunk, kekeckedünk, indokolatlanul hőbörgünk egymással, veszekszünk, viaskodunk. Hagyjuk, hogy a gonoszság, az ármánykodás színei átfesthessék alapvető jellemünket - kinél kisebb, kinél nagyobb mértékben. Hagyjuk, hogy megváltoztassák hangnemünk eddig megszokott tónusát, s károsan befolyásolják, módosítsák sokak által megszokott és megkedvelt egyéniségünket. 

Sajnos, sokszor engedjük, hogy a kevélység, a fösvénység, a torkosság, a bujaság, az irigység, a harag és a jóra való restség - azaz a hét főbűnnek hol egyike, hol a másika - vonzóbbnak bizonyuljon számunkra, mint ezeknek pozitív ellentétei: a szerénység, a mértékletesség, az önzetlenség, a kellő arányérzék és így tovább. És - engedve vonzerejüknek, a hívásnak - sokszor élünk is azzal, hogy vagy egyiket, vagy a másikat érvényre juttassuk a gyakorlatban, önmagunk életében is. És ezzel önmagunk ellen fordulunk,  ártunk önmagunknak, egyre inkább gyöngítjük testi-lelki energiánkat, jellemünket, hitünket, optimizmusunkat, s egyre inkább elfordulunk a másik embertől. 

 

Legnagyobb veszélyességük abban áll, hogy aki mind a hét főbűnt elköveti önmaga ellen, s azok mind jobban hatalmába kerítik az ő személyiségét - az már alkalmassá válik arra, hogy mások ellen is bűnt, vagy bűnöket kövessen el. A hét főbűnnel eltelő, azt gyakorló ember egyfajta utat épít, készít elő saját magának,  mely előbb-utóbb az ősi, isteni törvények megszegéséhez vezeti el őt. Akár a paráznasághoz, a rabláshoz, sőt a gyilkossághoz is, mely bűnöknek egyike sem szerepel a hét között. 

S miért nem szerepel? Mert ezek már a bűnök második, legmagasabb fokozatát jelentik: amikor már a másik ember irányában lépünk fel - támadó, erőszakos jelleggel. Ezek már nem az ember önmaga ellen, hanem mások ellen irányuló, legmagasabb lépcsőfokot jelentő bűnei: a bűnöknek a legmagasabb kategóriáját képezik. Amiket már úgy követ el az ember,  úgy jöhet létre, hogy szükségképpen rárakódtak a hét főbűnre. Azokra, amik "csak" kezdeti alapját képezik annak, hogy a még nagyobb bűnöket, bűnös cselekedeteket majdan valamikor - ezekből logikusan építkezve - elkövessük. 

 

E hét főbűn pozitív ellentétei nem okoznak annyi sérelmet, kárt, pusztítást testi-lelki szervezetünkben, mint e negatív személyiségi tulajdonságok, jellemvonások. Sőt: életünk gazdagításához, saját személyiségünk fejlesztéséhez, kapcsolataink normális mederben tartásához jelentősen hozzájárulnak. A hét fűbűn mindegyike maga (de különösen együtt) viszont hozzájárul önpusztító, majd másokat is romboló életmódunk kialakulásához, testi-lelki harmóniánk megbomlásához. És, ahogy említettem: a másik embertársunk folyamatos tönkretételéhez is. 

Nem tagadom, hogy vannak, létezhetnek egyéb, máshonnan jövő, sorsszerű motívumok, örökletes tényezők, kiszámíthatatlan elemek is, amelyek napjainkat szomorúbb, kilátástalanabbá tehetik, s ennek folytán drámák, betegségek, tragédiák játszódhatnak le életünkben. S amelyek esetleg meg is rövidíthetik saját életünk időtartamát. Ám az ember kezében mindig ott van annak a lehetősége, hogy a fent említett hét főbűn vonzerejét, ösztönzését az elkövetésükre erős akarattal kitartással, türelemmel, a művészetnek, a hitnek erejével, saját személyisége következetes kimunkálásával, hivatásának szívós gyakorlásával gyengítse. Sőt egyáltalán ne is engedjen ezek unszolásának. És ily módon bizonyos fokig mindenki ellensúlyozni tudja életének kiszámíthatatlan, tőle függetlenül jelentkező, létező tényezőit. 


Mert az igaz: mindenkinek a szervezete más biológiai adottságokkal, védettséggel stb. rendelkezik az általános, mindenkire jellemző anatómiai állapot mellett. És még az is nagy igazság, hogy minden beteg és minden orvos más. Ám saját természetünkön legfőképpen mi magunk tudunk változtatni, ott ahol lehet. Azt a bizonyos (fent említett) százhúsz évet nem biztos, hogy elérhetjük. De egészséges életmódunkkal, folyamatos testi-lelki karbantartással megközelíthetjük. (S az sem mindegy, hogy milyen irányból közelítjük meg...) Ám ahhoz, hogy az egészséges életmódot szívósan akarjuk is, ahhoz először emberi természetünkön kell változtatnunk. S nem pedig fordítva. 

Az állatoknak is van természetük, lelkiviláguk. Ám ott az ösztönök irányítják mindkettőt, s azt is, hogy ez mikor és hogyan változzon. Bölcsen tesszük, ha megfontoljuk - amíg még nem késő - hogy az embernél a tudatos irányításnak sokkal nagyobb szerepe van a változtatásokban, mint őnáluk. Ha jól utána nézünk és megfigyeljük: mind a hét főbűn megjelenik felhívó jelleggel Shakespeare életművében: ezek azok, amik bajt okoznak, ezektől kell és szükséges tartózkodnunk! (A királydrámákban mind a hét főbűn legtöbbször együtt van. A hét főbűn "csillagállása" ezekben szinte mindig realizálódik, dívnak és dúskálnak ott hatalmukban. De még  a vígjátékokban is ott van pl. Falstaff-ban a mérhetetlen falánkság, bujaság és torkosság, a Szentivánéji álom-ban az irigység, és így tovább. 

Természetünk ugyan már a teremtésünk után, az Édenben megalapozódott. S s azóta is olyan, amilyen, ha nem is rögzült minden egyes tulajdonságában, mert vannak változatlan és léteznek változó elemei. A sok-sok szép belső jegyünk, vonásunk mellett  hibáink, hiányosságaink,  förtelmes, undorító tulajdonságaink, gyarlóságaink is szép számmal kiütköztek már akkor is,  ott is, azóta is. Nőknél és férfiaknál, fiataloknál, középkorúaknál, öregeknél és gyermekeknél egyaránt. 

 

Mert nézzük csak, mit is mond pl. a női hivalkodásról Shakespeare? "Ez még Éva öröksége, erről nem lehet leszoktatni".(mondja drámájának természetesen egyik férfi szereplője.) S hogy ne legyek igazságtalan, s magunkat se hagyjam ki: mit mond a férfiak alaptermészetéről, úgy általában? „Egy férfin egy-két év alatt se látsz át; /Mind csupa gyomor, s mi vagyunk az étkük. /Mohón falnak s ha elteltek velünk, / Kiokádnak.”- mondatja persze, hogy egyik női szereplőjével a nagy angol drámaíró. 

És az eltelt ezredek alatt bizony rengeteg rossz és jó tulajdonság jellemző lett reánk, úgy az őskorban és az ókorban, mint a közép-, az új-, és modern korban egyaránt. Teljes generáljavításra, műszaki vizsgára nincs szükség, mert az ember nem gép, s nem autó. Nem egész emberi természetünket kell megváltoztatnunk - az irreális vállalkozás lenne. Azt kell belőle kiűznünk erőteljesen és határozottan, ami abban káros.

S ha valaki még netán mindezek után is kételkedne abban, hogy Shakespeare emberi természetről megfogalmazott  gondolatai, meglátásai, eszméi, intenciói  ma, a 21. században időszerűek, vagy nem - - annak szerényen csupán néhány dologra hívnám fel a figyelmét: Nézzen utána (akár az interneten) hogy hazánkban az utóbbi évtizedekben hányan lettek öngyilkosok, és mennyi volt a szándékos emberölések száma? Továbbá: miért nem lehet megoldani az emberi együttélés alapvető gondjait sok társasházban, vagy mondjuk a kaotikus állapotban lévő fővárosi bulinegyedben? Hogyan közlekedünk az utcán és a járműforgalomban (!) az utakon? Hogyan bánunk a gyerekekkel, az állatokkal és a szabad természettel? S hogyan reagálnak ők minderre? (És akkor a kábítószer és alkoholizmus elterjedését nem említettem, ami mindezek mögött sunyin ott húzódik...)


Továbbá: miért van az, hogy sokszor vagyunk kénytelenek elviselni, ha érdemtelenül bántanak bennünket? Ha megaláznak, "mai szóval: szívatnak" bennünket, kekeckednek velünk - legtöbbször nálunk silányabb jellemek, értéktelenebb emberek? Miért kell elviselnünk a támadásokat? ("..mind a rúgást, mellyel méltatlanok/ Bántalmazzák a tűrő érdemet...")  Miért lehetséges, hogy hazánkból elüldöztetnek az igazi, érdemleges tehetségek, hogy ezáltal szabad teret kaphassanak a középszerű, sokszor még nem is átlagos, de törtető személyiségek? Miért van az, hogy mi, jámborabb emberek, a krisztusi törvények szerint járunk el azokkal, akik vélünk szemben éppen, hogy nem ebben a szellemben cselekszenek? 

Erre speciel megadom a választ: mert aki hívő ember - mint jómagam is - annak eszerint kell cselekednie. Minden hívőnek türelmesnek kell lennie azokkal szemben, akik bűnre vetemedtek, s azokkal szemben is, akik vélük szemben bántó módon lépnek fel. Türelemmel kell viseltetnünk akkor is, ha vádolnak, hibáztatnak bennünket valamiért, amiben ártatlanok vagyunk. ("Türelem, türelem /Ha vélt bűnömért/Gyalázatot és gúnyt kell tűrnöm, /Torolja azt meg a Jóisten szívem ártatlanságáért." - énekli a tenorista Bach Máté passiójában.) 

 

A pápa is húsvét előtt mindig ellátogat a börtönbe, ahol néhány kiválasztott elítéltnek személyesen megmossa a lábát. S lezárván gondolatmenetemet: miért kell e földön pont a jó embereknek szenvedniük, áldozatot hozniuk azért, hogy a náluk sokkal rosszabb emberek  luxus körülmények közt dőzsölhessenek? (S talán ez az, ami a legfontosabb kérdés az összes között!) S ha valaki mindezen csupán csak elgondolkodott -  rá fog jönni: miért aktuális ma is Shakespeare életműve, s miért érdemes hozzá fordulni. 

Emberi természetünknek egyes tulajdonságait nemcsak illik, de fontos is vizsgálat alá venni: milyen gondokat, problémákat okoztak ezek társas kapcsolatainkban, vagy egyéni életünkben? Mik azok, amikkel sürgősen le kell számolnunk, magunk és mások érdekében? Úgy kell tennünk saját természetünkkel, mint a valódi természetben, például az erdőben is: lenyesegetni a vadhajtásokat, kivágni a beteg, haszontalan, csakis kárt okozó fákat - de csak azokat! Melyek elveszik a tápanyagot, az életteret az egészséges, hasznot, életet hozó többi fától; saját természetünkben pedig elveszik a levegőt igazi, emberi érzéseinktől, jóindulatú szándékainktól, hasznos gondolatainktól.

Tehát ott kell beavatkoznunk, ahol elkerülhetetlen, szükséges a változtatás. Mind az igazi, mind az emberi természetben azt kell korrigálnunk, azon kell módosítani, azt kell megjavítani, ami javítandó. Azt kell lefaragnunk belőle, ami abban rossz és haszontalan. És ennek minden életkorban másképp és más eszközökkel kell megtörténnie.  Ez nemcsak szükséges, hanem fontos és életbe vágó is. Az egész világ természetén, állásán és menetén nem tudunk azonnal és érdemben változtatni, de a magunkén igen. Ezzel azonban közvetve már megtettük a lépést afelé, hogy magán a világon is változtassunk. Ha minden egyes ember a több milliárd között azt mondja: én egyedül úgyse tudok tenni semmit, akkor tényleg nem is lesz fejlődés. Illetve lesz: visszafejlődés. Mert mit is mond Hamlet az édesanyjának, mire biztatja megjavulása érdekében a vérfertőzés bűnének engedő királynét? 

                                            "Mert képes a természet bélyegét
                                                 Kicserélni mintegy a szokás, lebírni 
                                                      az ördögöt, vagy csuda hatalommal
                                                                          Kidobni."  (ford:Arany)                                                                                                  

Shakespeare műveit figyelmesen és beleérzéssel tanulmányozva meglelhetjük: mi módon, hol, mivel és hogyan javíthatunk emberi természetünkön. Mert ott vannak a rejtett utalások, tanácsok, figyelmeztetések. Drámái, tragédiái, sőt vígjátékai is tele vannak ezekkel, ám ahelyett, hogy kész recepteket, megoldásokat adnának. De feltétlenül elgondolkodtathatnak, utat mutathatnak. Kinek-kinek a saját egyénisége, jelleme, gondja, problémája, szükséglete szerint kell fontolóra venni, hogy mit hasznosítson ezekből. 

 

Anélkül, hogy konkrét megoldásokat javasolnék - ez nem is tisztem - de azért megemlíteném az egymás iránti szeretet, megértés, türelem és empátia s egyáltalán az emberi jóság fontosságát. Mert ezek is  mind-mind ott vannak, előkerülnek - burkoltan, vagy felhívó erővel, szétszórtan vagy csoportosítva - Shakespeare műveiben. Ezek azok a földi életünk szépségét és emberi méltóságát biztosító legfontosabb tulajdonságok, amelyek jelenlétére, működésére feltétlenül szükségünk van! Tegnap, ma és holnap is. Ezek nélkül emberi természetünk hibáitól, gyengeségeitől, vétkeitől és bűneitől soha nem tudunk megszabadulni. 


Sokan állítják (Pl. még Szerb Antal is, akivel ezen a ponton nem értek egyet)) hogy Shakespeare élete, életműve vallás-, és politikamentes. Számomra ugyanis - s talán mások meglátása szerint is - világképe, eszmerendszere, művei, sorai, alakjainak gondolatai, tettei nem ezt  igazolják. Nem lehetett valami könnyű együtt élni a katolikus Shakespeare-nek a sokféle identítású, vallású, és ellentétes erkölcsi nézeteket képviselő londoni lakossággal a 16-17. században. Ahol egymást érték a betegségek, járványok, dívott a nyomor, nyüzsgött a sok árva, beteg, éhező gyermek, működött a sok bűnöző és prostituált. Akkor és ott, ahol  a színház léte, szerepe nem éppen a legfontosabb tényező volt. Sem a gazdagnak, sem a szegénynek. 

 

Ám a hol sikeres, hol sikertelen drámaíró-színész alapvetően soha nem veszítette el optimizmusát, hitét, életszeretetét. Nem hiszem, hogy minderre az életmódra, mindennek az életműnek a megteremtésére képes lett volna, ha nem bízott volna Isten végtelen kegyelmében és segítségében.  Nem hiszem, hogy egy ateista, hitetlen ember és alkotó tudott volna olyan kijelentést tenni például a szerelemről, mint amit fiatal korában mondott egyik kedvesének:

"A szerelem Isten adománya. A királynő és az udvarában játszó színész sem tagadhatják meg kölcsönös szerelmüket, mert az elsorvasztaná Istentől kapott lelkünket."

Az Othello, a Szentivánéji álom, a Rómeo és Júlia, sőt, a rémhistória alapján írt  Hamlet is alapjában véve mi másról szól, mint a szeretetről, az emberi jóság és tisztesség fontosságáról és tovább éléséről? Mert ki mondja meg Hamletnek, hogy mit tegyen? Egy túlvilági szellem. Édes jó egykori apjának égi mása, a szó legszorosabb értelmében: fiának szellemi tanácsadója. Aki az igazság és szeretet üzenetét hozza el néki a túlvilágról, hogy itt e földön "helyre tegye a kizökkent időt." Tudjuk: Hamlet a sok tétovázás után lényegében akkor cselekszik valójában és igazán, amikor a mérgezett karddal leszúrja nagybátyját. 

 

Nem állítom, hogy megfejtettem az évszázados talányt, de azt határozottan vallom: Hamlet  abban a pillanatban, amikor megölte Claudiust, a királyt, akkor valójában nem bosszút állt. S még csak nem is igazságot szolgáltatott, hanem a szeretet, a jóság és a becsület örök, isteni törvénye szerint cselekedett. Teljesítette orvul megölt édesapja parancsát, s tulajdonképpen nem sértett meg semmilyen emberi, etikai, vagy isteni törvényt ezzel. Csupán rendet tett a világ egy pontján.  S hogy mindezt miért állítom ily határozottan?        

Jól tudjuk, hogy az isteni törvények közül az ötödik leszögezi: ne ölj! Ám a törvényeknek, azok megfogalmazásának  mindig a szellemét és lelkületét kell szem előtt tartanunk, nem pedig annak betűjét, mert akkor menthetetlenül  a bigottság, a merevség, a dogmatikus értelmezések zsákutcájába tévedünk. Mert mi van akkor, ha pl.  - a történelem bármely időszakában - egy családfő saját gyermekét, feleségét, bármely hozzátartozóját halálosan fenyegeti egy aljas, erőszakos, bűnös egyén, s a férfi nem tudja életüket megvédeni más eszközzel, csak azzal,  ha megöli  a támadót? 

 

És ha egy gyermeknek apját, anyját ölték meg  - akkor nincs joga azt megtorolni? Nincs jogában, nem indokolt, hogy öljön? Inkább nézze végig szeretteinek elpusztítását? Ha csak magába roskadtan, tehetetlenül áll és nem védi meg szeretteit, vagy nem torolja meg szerettei elvesztését, holott megtehette volna - akkor nem szereti eléggé gyermekét, feleségét, hozzátartozóját, inkább önnönmagát. Mert inkább feláldozza életüket annak érdekében, hogy hátralévő életében ne kelljen gyilkosság, emberölés vádjával együttélnie. 

És ezzel - sajnos, akár hallgatólagosan is - elismeri, hogy annak az erőszakos egyénnek jogában állt ölnie, ahelyett, hogy ő pusztította volna el a családjának támadóját. Ha  történetesen Hamlet nem öli meg a testvérgyilkos, vérnősző Claudiust  akkor elismeri mindazt az erkölcsi fertőt, melybe az országot ez  a gyilkos király taszította. Ebben az esetben szemet huny mindazon aljasság, álnokság és bűn felett, amit a király eddig tett és ezután is cselekedni fog. Ráadásul akkor szúrja le a mérgezett karddal őt, amikor már Laertestől minden tervezett (de balul elsült) cselvetéséről (a kard és az ital mérgezéséről) már értesül, s biztosan tudja azt, hogy hamarosan ő is meghal. 

 

Egyébként az is Shakespeare zsenijét dicséri, hogy a négy, gyors egymásután bekövetkező haláleset mindössze öt perc alatt zajlik le a darabban, sűrítetten, koncentrálva, nagy hatással a színpadon. Elsőként a királyné, majd a király, harmadikként Laertes, végül, utoljára Hamlet hal meg.  S ha már a haláleseteknél, gyilkosságoknál tartunk - Shakespeare-nél az öngyilkosságoknak is indokoltságuk, szerepük van. S nemcsak a Hamletben, de pl. a Rómeo és Júliában is: a szerelmesek ártatlan és szükségtelen halála ösztönzést ad a két acsarkodó, ellenséges családnak ahhoz, hogy összebéküljenek egymással.

Nem állítom, hogy a dán királyfi földi igazságot szolgáltatott itt és azonnal ezzel a tettével, de erkölcsi értelemben ebben a szituációban rendet tett saját környezetében, különben még kaotikusabbá vált volna az ország helyzete. Mint ahogy a sáskajárás, az özönvíz idején, Szodoma városának felégetésével maga Isten is ölt, pusztított annak érdekében, hogy megtisztítsa a földet az erkölcsi tisztátalanságtól. S akkor és ott erre volt a legnagyobb szükség, hogy az emberiség kellőképpen és hatásosan tanuljon, okuljon belőle. Summa summárum: a gyilkosságoknak, az erőszaknak, a határozott beavatkozásoknak helyük, szerepük, indokoltságuk lehet szélsőséges szituációkban - és ez nem mond ellent az isteni törvényeknek. Még a szeretet törvényeinek sem.   


És ezt az embert - ezt a szeretetnek és emberi jóindulatnak a jegyében és vezérlete alatt alkotó - írót és életművét nem tudta elfogadni, megérteni Tolsztoj? A krisztusi szeretet és jóság  apostola, aki az emberi jóságba vetett hitével szándékozta megreformálni a világot? Csodálkozom rajta, hogy nem látta át: tulajdonképpen Shakespeare is minek és kinek az érdekében írta meg műveit. A jóság és szeretet érdekében, az emberi természet minőségének megjavítása céljából. Hogy az embereken segítsen - saját  természetük feltérképezésével, rossz tulajdonságaik felmutatásával, elemzésével. Azzal a szándékkal tette mindezt, hogy az emberek ráeszméljenek: hol és miben tudnak rossz természetükön javítani.  

Bezzeg, nagyon is megértette és átérezte mindezt a nagy német költő-író óriás, Goethe, aki nem tudta eléggé magasztalni Shakespeare-t. 1771-ben egy németországi előadáson órákig elemezte a nagy drámaíró műveit és egyéniségét. A végén e szavakkal fordult a hallgatósághoz: "És most be kell fejeznem, mielőtt még elkezdtem volna." Gyanítom, hogy a nagy német író többek között arra is gondolhatott amikor effajta kijelentést tett, hogy akár a Hamlet-talány elemzésébe is belefoghatnánk és még órák múlva sem tudnánk azt abbahagyni. Az ugyanis egyedül önmagában is oly bonyolult és ellentmondásos, amilyen maga az angol író élete, munkássága, alakjainak jellemábrázolása, s egész sajátos művészeti koncepciója.    

Nos, ezek közül nézzük Shakespeare  megírt, ábrázolt jellemeit, alakjait, személyiségeit! Vajon rajtuk keresztül mit akar számunkra, mai, modern világban élő emberek számára mondani? Mitől akar bennünket netán óvni, védeni, mit ajánl, mit tanácsol számunkra e sokféle valóságos, máskor elképzelt, kiagyalt alakjainak bemutatásával, azok jellemének vagy jellemtelenségének ábrázolásával, cselekedeteik leírásával? Röviden válaszolva: alakjai jellemrajzával, tetteik végigkísérésével, a végső katarzis megteremtésével azt érzékelteti, hogy mi a szerepük a negatív jellemvonásoknak az ember életében.

És ha már a jellemvonásoknál tartunk: nem az a lényeges, és értékelendő ma sem, hogy vannak, vagy nincsenek valakinek pozitív jellemvonásai a negatívak mellett. Hanem az, hogy a kétféle, kétfajta jellemvonás közül melyek kerekednek felül, melyek azok, amik irányítják cselekedeteinket. A jók-e avagy a rosszak? És hogy ezek milyen arányban jelennek meg a tetteinkben? Hogyan torzítják a személyiséget, silányítják a szellemet, amortizálják a lelkületet, s teszik tönkre az emberi kapcsolatokat, ha a negatív jellemvonások törnek utat maguknak, és azok veszik át az irányítást cselekedeteink felett? S milyen módon nemesítik, építik egyéniségünket, személyiségünket, s alakítanak másokat is, ha nem ezek, hanem a pozitív vonások bizonyulnak erőteljesebbeknek magatartásunkban és cselekedeteinkben? 

Hová vezetnek a gonosz indulatok, mibe torkollik a gyűlölködés, hataloméhség, a féltékenység, nyereségvágy, az önzés? És nagy kérdés, hogy rendelkeznek-e a bennünk lakozó  pozitív jellemvonások olyan erővel, szívóssággal és dinamizmussal, hogy legyőzzék a negatívakat? Megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy az előzőek váljanak erősebbé az utóbbiaknál? Vagy legalábbis úrrá legyenek rajtuk! Hogy jó "pásztorai " legyenek azok a gonosz embereknek is, hogy ők is megtalálják a helyes utat. Ezt a gondolatot fejti ki végső soron Tarantino kultikus filmje a Ponyvaregény is. 

Amely ugyan néha vígjátéki eszközeivel, néha paródiába hajló jeleneteivel, néha cinikus, pofátlan, a trágár, obszcén szókészlet teljes arzenálját kimerítő szókincsével, kicsit bárgyú és infantilis párbeszédeivel, de nagy művészi erővel győz meg bennünket arról, hogy mindig van kiút. Mindig található alternatíva a rossz legyőzésére, mindig van újabb lehetőség a helyes út megtalálásához. És ugyanebben a filmben hangzik el a sok-sok komolytalan, heblencs, tartalmatlan monológ és diskurzus mellett ez a meglehetősen komoly, példabeszéd-szerű kijelentés is: "Az, hogy valakinek jelleme van - az még nem jelenti azt, hogy jellemes." Milyen igaz. És ezt nem is pr
óbálom magyarázni.


Láthatjuk és tapasztalhatjuk számtalanszor azt is, miféle szörnyű eredményre vezethet az, ha valaki egy-egy kényes szituációban csakis a verekedéssel, saját izomerejének fitogtatásával akar rendet teremteni. Hogy mi történik akkor, ha  - Jókai szavaival:  "megjelenik a férfierő a maga ősmodorú kitörésében." Drámáiban Shakespeare mindig érezhetően, kitapinthatóan, elevenen megjelenítette, kimondta (helyesebben szereplői szájába adta) véleményét, állásfoglalását, amely mindezekre vonatkozik. De mindig szelíd megértéssel, tanító célzattal és jóindulattal szól hozzánk ma is, több évszázad távlatából. Osztogatja intencióit, jótanácsait, figyelmeztetéseit -  anélkül, hogy akadémikus, vagy didaktikus hangot ütne meg.    

Száll, szállong a hatalmas hattyúmadár a mennyei ég fenséges magasában, mely számára immár évszázadok óta a halhatatlanság végtelen csarnokát jelenti.  Ahonnan - az égi színpad deszkáiról és kulisszái mögül nézi figyelő szemmel - lehet, hogy komolyan, lehet, hogy mosolyogva, s az is lehet, hogy elégedetten - azokat az előadásokat, melyek az ő tragédiáit, vígjátékait állították éppen valahol a földi színpadokra. Sikeresen, vagy éppen sikertelenül, rokonszenvet, katarzist, vagy éppen ellenszenvet, unalmat kiváltva a közönség lelkületében, felfogásában, értelmében.

 

És persze letekint onnan azokra a könyvekre is, melyek lakásokban, könyvtárakban, iskolákban  és egyéb intézményekben milliónyi példányban őrzik és hirdetik zseniális gondolatait, drámákban ábrázolt emberi konfliktusait, helyzeteit, történeteit, s az olvasók elméjét, lelkét gazdagítják.  S onnan, az örök ég kékjéből tekint le reánk, ma és a jövőben élő emberekre is, akiknek érdekében, akiknek épülésére, és nevelésére írta meg minden egyes művét. Az egész Shakespeare-kánont, melynek alkotásaiban oly behatóan, részletesen, elmélyülten kielemezte, vizsgálta, tanulmányozta és ábrázolta a való életet. S benne legfőképpen az emberi természetet. 

 

Volt mit elemezni néki, hiszen mind az akkori fővárosi, mind a vidéki életet jól ismerhette, s megfigyelhette az emberek viselkedését, magatartását, reagálásait. És ezért mi nagyon hálásak vagyunk Néki. Életművében az egyetemességet csodáljuk. "Ez az egyetemesség csak bizonyos szemszögből teljes - írja Szerb Antal - az érzések, indulatok, ösztönök totalitása az, ami érvényesül műveiben. Megvan benne minden, ami drámai az ember életében. Minden, ami mozgás és minden erő, ami mozgatja az embert." 

Sokszor úgy fordulunk soraihoz, mint ahogy Istenhez fordulunk. Pedig hát ő nem Isten. Sosem volt az, és ma sem az. De mégis Hozzá fordulunk. Nem feléje, hanem hozzá, műveihez. Ki megerősítést, ki megoldást, ki magvas gondolatokat, ki művészi gyönyörűséget, ki okulást, ki tanulságot, ki mulatságot vár vagy kíván  tőle. Ki pedig saját emberi természetével való összehasonlítást, egyfajta impulzust vár és remél, olvas ki soraiból. 

 

Lehetőséget lát benne életének szépítésére, jellemének, emberi természetének javítására. Író, költő, művész volt ő, aki  rendületlenül hitt abban, hogy színdarabjaival ezt az évezredes emberi természetet képes gyógyítani, javítani. Bízott abban, hogy műveivel nemcsak saját korát, de a legtávolabbi jövőt is szebbé, gazdagabbá, a benne élő embert pedig szabadabbá, kreatívabbá, erősebbé, jellemesebbé és erkölcsösebbé teheti.  

 

                 És ebben nem tévedett.

    
                                                                         

 

 

 

 

Felhasznált források, segédanyagok, irodalom:


Szerb Antal: A világirodalom története (Magvető Kk. 1980.)

Shakespeare összes művei  1-7. (Európa Kk.- 1962.)

 

Babits Mihály: Az európai irodalom története (Auktor Kk. 1991. a Nyugat k. és Irodalmi R.T. alapján.)

Karinthy frigyes: Versek ( Szépirodalmi Kk. 1962.)

Sok hűhó semmiért (angol film, rendezte Kenneth Brannagh - 1993.)

Füst Milán drámái és fordításai (Magvető Kk. 1966.) 

Lev Tolsztoj: NAPLÓ (Osiris Kk. 1996. Ford: Gellért György és Kozma András.)

Lev Tolsztoj: William Shakespeare ( ford. Schőner Dezső,  Palatinus Kk. 1998.)


Charles és Mary Lamb: Shakespeare-mesék (Kriterion Kk. 1990. Ford:Vas István.)