MIT MESÉL A FŰHÁRFA?

  

  
 

 BEHARANGOZÓ

 

 

Ellenállhatatlan báj, üde és optimista életszemlélet lengi át ezt az 1995-ben készült amerikai filmet. Egyébként mindig kétkedéssel fordulok az utóbbi évek amerikai filmjeihez, mert legtöbbször hivalkodóan eluralkodnak bennük a technikai, számítógépes megoldások. Vagy olyan luxusban dőzsölő nagyvárosi polgárok életével foglalkoznak, akik szenvednek a nagy jóléttől és problémáik számomra érdektelenek. Most azonban egyáltalán nem csalódtam, hogy éppen ezt a filmet választottam esti szórakozásom céljából. 

 

Ebben a szép alkotásban ugyanis - mint az kiderült a film megtekintésekor - teljesen másról van szó. Itt olyan fontos mondanivalóval szembesülhet a kedves néző, ami nagyon is általános érvényű és mindannyiunk számára megszívlelendő. Akár európai, akár ázsiai vagy tengeren túli lakhelyet választott valaki magának. Bevallom, hogy a főszereplők jól csengő nevei, és maga a cím jelentett elsősorban vonzerőt számomra. Különösen Walter Matthau s fia, Charles, aki rendezte a filmet, aztán Jack Lemmon, de más ismert nevek is megjelennek a DVD borítóján.

Témájából ítélve egy szívmelengető romantikus sztorira gyanakodtam, ami tulajdonképpen be is jött. Hozzátéve, hogy a film főként stílusában, hangulatában romantikus (de nem szentimentális) maga a történet azonban nagyon is realista. Hőseik élő, hétköznapi emberek, ha nem is tipikusak, akiknek élethelyzeteik hihetők, konfliktusaik indokoltak s összeütközéseik ellentétes jellemükből, felfogásukból, eltérő életszemléletükből következnek. A mese a 30-as, 40-es évek Amerikájának valóságába vezet bennünket.  Lehet, hogy a mai amerikai filmesek igazából a romantikus színezetű történeteket, a saját hazájukban élő emberek sorsának, családjainak krónikáját tudják leginkább képileg megvalósítani? 

 

Talán. S mindezt olyan módon teszik, hogy mesterien vegyítik a kemény valóságot a szívfájdító érzelmekkel, az élet keserű, tragikus eseményeit az azokon úrrá lévő humorral, optimizmussal. (Erre láthatunk kitűnő példákat mondjuk a Philadelphia és a Forrest Gamp című alkotásokban is.) Ám hogy ezt színvonalasan meg is tudják valósítani - ahhoz bizony kiváló, rutinos és sokoldalú színészek, jó írók és rendezők kellenek. 

És ezekből ebben az esetben sincs hiány: egészen kiváló színészi alakításokkal találkozhatunk. Még a mellékszereplők is remekül játszanak, komédiáznak. (Például az Ida nővért alakító Mary Steenburgen, akit korábban megcsodálhattunk már egyéb más filmekben - többek között a Philadelphia ügyvédnőjének és Noé feleségének szerepében is. Itt a legnagyobb botrány okozójaként robban az események középpontjába - a tiszteletes úr által "Babylon szajhájának" titulált 14 gyerekes nőszemély eljátszásával. Egészen meghökkentő, ahogyan "férfiasan" ellenáll meglett nő létére, amikor a vaskalapos városi vezetők szétzavarják a gyülekezetet a sátorból. 

 

A missziós csapat ugyanis szerintük megengedhetetlen, meglehetősen profán eszközökkel folytatja ott hittérítő tevékenységét. Sőt, még meg is rágalmazzák az asszonyt, hogy az emberek előtt csúfot űzött a Talbo-testvérekből, ami persze nem igaz, de alaposan felpiszkálják vele az egyébként is dühös Verenát.  Ama furcsa eset következik be, hogy a kiutasítottak csatlakoznak a szökevényekhez, akik szimpatizálnak a jogtalanul elriasztott vándormadarakkal. Egyenlőre előzetesen ennyit a cselekményből, aminek alapmotívumait, lényegét kicsit később majd részletesebben is kifejtem, ha nem is annak kronológiai sorrendjében, hanem egyéb aspektusból. 

 

 

E film megtekintésekor úgy voltam, mint az a zenekedvelő, aki koncertre megy anélkül, hogy tudná: ott kinek a műveit fogja hallani, sőt szándékosan meg sem nézi a műsorfüzetet az előadás előtt. Ezért most direkt én sem tájékozódtam az alkotók személyéről, az irodalmi alapanyagról vagy  a forgatókönyvről. A közepétől azonban a tartalmas és életszerű párbeszédekből, a történet felépítéséből, sodrásából, kibontakozásából, a lassan kántáló narrátorszöveg szófordulataiból, a konfliktusok mesteri felvezetéséből és kibontásából már egyre inkább sejtettem, hogy itt valami nemesebb irodalmi anyag filmes feldolgozásáról lehet szó. S ez a sejtésem is bejött, ugyanis a film Truman Capote nagyszerű amerikai író azonos című kisregényének filmadaptációja.

 

 

 A MAGYAR VÁLTOZATRÓL

 

A filmben elhangzó párbeszédek és prózák magyarra fordítása és a szinkronizálás is nagy műgonddal készült. Kiemelném Bodrogi Gyula és Takács Katalin szinkronalakítását. Elsősorban ők azok, akik hangjukban remekül megteremtik az öreg bíró és Dolly, az öreglány sajátos jellem-, és lelkivilágát. Ami tudvalévő, hogy nem egy könnyű feladat a szinkronizálás során, ahol a színésznek csupán egyetlen eszköze, a hangja áll rendelkezésére ahhoz, hogy a film nézője számára megteremtsen egy figurát, felépítsen egy karaktert - annak lelkivilágával, érzelmeivel, szándékaival, jellemével, cselekedeteivel együtt. 

 

(Ha ugyan van erre elég ideje a manapság felgyorsult szinkronizálások tempós munkamenetében, ahol sokszor az összes szereplő magyar hangja egyszerre nincs is jelen a stúdióban és előfordul az is, hogy egyik nap az egyik színész ér rá "bejönni", másik nap meg a másikuk.)  Mindössze a hang az, amit "fel tud használni" egy - egyébként gazdag eszköztárral bíró - magyar színész ott,  a szinkronizáláskor a zárt stúdióban gazdag művészi tárházából. 

 

Bármily nagy művészként áll helyt színpadon vagy filmvásznon valaki - a szinkronstúdióban csakis hangját tudja "bevetni" - ezernyi egyéb eszközei közül - a művészi teljesítmény érdekében. És ez vagy sikerül, vagy nem. S ez nem is mindig a magyar színészen múlik, hanem számtalan egyéb tényezőn. (például az eredeti szerepbeli, avagy színész-személyiség karakteréhez nem illő "hang" kiválasztásán. Egyszer maga Reviczki Gábor mondotta nekem: "Jack Nicholsont és Clint Eswood-ot például szívesen szinkronizálom, mert illik hozzájuk a hangom.". 

 

Viszont ha más színész próbálkozik vele, akinek nincs meg a hangjában az a bizonyos - reájuk oly jellemző - cinkosság, pajkosság - már kétséges, hogy az ugyanolyan jó lesz-e, illik-e hozzá? (S éppen emiatt, és az erősen korlátozott lehetőségei miatt nem is illik a színésznek szemére vetni, ha nem is mindig sikerül néki tökéletesen az adott szerep, a karakter hangban történő megjelenítése És ez bizony a magyarra szinkronizált film művészi összhatását erősen befolyásolja, sokszor le is rontja. (A Fűhárfa esetében azonban ez nem következik be, sőt nagyban emeli nemcsak az érthetőség, a mondanivaló, de a film bekövetkező katartikus hatását is a néző számára.)

Korántsem biztos, hogy éppen a legjobb színpadi vagy filmszínészeink a legjobb szinkronszínészek is egyben. Mint ahogyan az sem biztos, hogy egy híres műbútorasztalos ugyanolyan remekül készít el egy franciaágyat, vagy konyhaszéket, mint egy 18. századi íróasztalt, vagy fordítva - mert történetesen nem ahhoz szoktak hozzá. Vannak, akik éppen a leredukált eszköztár miatt nem szeretik ezt a munkát és ritkán, vagy soha nem vállalják azt, hogy más, külföldi filmszínész hangját "helyettesítsék". 

 

Akadnak viszont  sűrűn foglalkoztatott művészek (Reviczki Gábor, Rátóti Zoltán, Für Anikó, Szersén Gyula stb.) akik több száz filmben "kölcsönözték" már hangjukat jobbnál jobb színészeknek, s nem is véletlen, hogy éppen őket kérik fel egy általuk már sokszor szinkronizált híres sztár hangi megformálásához.  

 

A ritkán kategóriába tartozik viszont pl. Huszti Péter, Márkus László vagy Latabár Kálmán, az "egyetlen egyszer sem vállalt" kategóriába pedig Őze Lajos. Aki ettől eltekintve is egyedi, zseniális jelensége volt a hazai színművészetnek. (Ha hihetünk az internetes szinkron-adatbázisnak - nincs is más kivétel a magyar színészek között. Ám ha valaki felfedezne egy másik soha nem szinkronizáló színészt - az kérem, jelezze!) 

Viszont akadtak már olyan filmek a magyar szinkronizálás immár 80 éves történetében (s talán még lesznek is) melyeket jelentősen megemelt, még rangosabbá tett egy-egy csodálatos magyar színész szinkronalakítása. Hogy csak néhány példát említsek: Kálmán György, aki a Félelem bére és a Casablanca című filmekben szinkronizált például (Montandot, illetve Bogartot) Aztán Lukács Margit, aki a Vád tanújában (Marlene Dietrich-et) vagy Kállai Ferenc, aki "Nem félünk a farkastól"-ban (Richard Burtont) Mádi Szabó Gábor, aki a Zorbában (Anthony Quinn-t) szinkronizálta. 

 

Vagy említhetném Cserhalmi Györgyöt, aki többek között a Rettegés fokában Robert de Niro magyar hangja volt.  Nem beszélve Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán szinkronszerepeiről, akik viszonylag ritkán, de annál élményszerűbben jelentek meg hangjukkal egy-egy filmben. (Szerelmi álmok, Édes élet, 8 és fél stb.) 

Egyébként  itt, e tanulmányomban taglalt filmből is az tűnik ki, hogy szinkronizálni jobban tudunk, mint igazán jó magyar filmet készíteni (legalábbis az utóbbi években.) Talán amiatt, mert zseniális színészekből nálunk - még ma is - jobb a "felhozatal", mint zseniális rendezőkből. A fent említett 80 évre visszatérve megemlíteném, hogy az első magyarra szinkronizált film 1935-ben a "Négy és fél muskétás" című német film volt, melyhez Lakner Artúr, a híres gyerekszínház-igazgató írt magyar szöveget. (A Hófehérke és a hét törpe című Walt Disney - film törpéinek magyar nevét is ő találta ki!) 

 

Ma már sok esetben - mint fentebb jeleztem - gépiessé válik a szinkrongyártás: a régi megvétele helyett olcsóbb, ha évtizedek múlva új és a legtöbb esetben sokkal rosszabb szinkronváltozat készül. S már az is előfordul, hogy egy-egy szereplő a filmen belül is - ilyen-olyan okokból más színész hangján szólal meg.  

Ma már az sem számít ritkaságnak, hogy egyes színészek kizárólag szinkronszínészként funkcionálnak. Vagy mások - sok elfoglaltságuk miatt - egyszerre nincsenek együtt jelen a partnerükkel a párbeszédes részek szinkronizálásánál, s bizonyos időeltolódással veszik fel a kérdéseket és a válaszokat. És ez ma már nyílt titok, hiszen ki-ki akkor tud bemenni a szinkronstúdióba, amikor az egyeztetéssel biztosítani tudják, hogy melyikük mikor ér rá egyéb színházi, filmes, tévés stb. leterheltsége mellett arra, hogy a szinkronstúdióban megjelenjen. Sok filmet éppen ezért éjjel, vagy hajnalban szoktak szinkronizálni. (Talán megbocsájtja az olvasó, ha konkrét példákat a fenti esetekre nem említek...)

 

NÉZZÜK RÉSZLETESEBBEN!

 

Node térjünk vissza a szóban forgó film elemzéséhez. A FŰHÁRFA nézése közben fokozatosan rabul ejti az embert annak különös hangulata. A megfelelő tempóban egymás után pergő jeleneteknek itt valamiféle varázslatos, elbűvölő hatásuk van a nézőre. Olyan levegőjük van, ami érdekes vegyülete a tragikumnak és a komikumnak mert a drámai és bohózati elemek furcsa váltakozása jellemzi azokat. Teljes egészében ezért is nem lehet sem vegytiszta vígjátéknak, sem súlyos drámának nevezni ezt az alkotást, holott számos nevettető helyzet, de ugyanakkor tragikus haláleset is szerepel benne. Azaz: nem sorolható semmilyen kategóriába, nem célszerű semmiféle címkével ellátni, valamilyen műfajba besorolni.  

Érdekes módon a film stílusát, párbeszédeit figyelve sokszor az volt az érzésem, mintha az  "Álom luxuskivitelben" című 1961-es mozit látnám - a tüneményes Audrey Hepburn-nal a főszerepben. Annak könnyed, angyali és bűbájos humorával, az életet félvállról kezelő, habkönnyű eleganciájával, amit időnként a háttérben meghúzódó tragikus mozzanatok keserítenek meg. De ott is  csak néhány percre, hogy aztán ismét a derűs, bizakodó hangulat kerekedjen felül, s a szeretet, az egymáshoz tartozás öröme, a létezés boldogsága vegye át a hatalmat. 

 

A hasonlóságok mellett azonban az idő, a helyszín, a társadalmi környezet a két filmben teljesen más: itt egy nagy préri melletti - Chicago-tól délre fekvő - poros és elmaradott amerikai kisvárosban vagyunk az 1930-as években. A fülledt település a maga bigott vallásosságával, begyöpösödött erkölcsével és elavult törvényeivel önmagába zárt világába még a történet vége felé kezdődő világháború zörejei sem szűrődnek be. 
   

S lám, ki is derült a film végi stáblistából, hogy az írójára vonatkozó gyanúm is beigazolódott: ez a film is bizony Truman Capote (1924-84) a new orleansi születésű, újságíróból lett prózaíró fiatalkori kisregénye alapján készült, akár a másik, amire emlékeztetett. Annyiban is hasonló a kettő, hogy ott is sors által hányatott emberekről, örömeikről, bánataikról, szeretetről-gyűlöletről, megélhetési nehézségekről, elszakadásról és egymásra találásról, önmagunk és helyünk kereséséről majd megtalálásáról, családon belüli ellentétekről, torzsalkodásról, életelvek, vallási nézetek összeütközéséről szól a történet. 

 

S mindez meghatóan, néha kesernyésen, néha humorral, tanulságosan, finoman bölcselkedve, sajátos írói látásmóddal fűszerezve. E két  műve témájában, szerkesztésében és főként hangulatában lényegesen eltér leghíresebb regényétől, a későbbi "Hidegvérrel" című munkájától. 

Az a könyv egy brutálisan kegyetlen családgyilkosságnak, valamint a tettesek kivégzésének aprólékos leírásával rázza meg és szomorítja el az olvasót. (Szinte az az ember érzése, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna ezt, és az előző, fiatalkori opuszokat. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy maga az író - s ez nem kivételes eset - bizonyos szemléletváltozáson, jellemfejlődésen ment keresztül, akárcsak hazája, Amerika az 50-es, 60-as években.   Ettől függetlenül e naturalisztikusan valósághű (újságcikk alapján írt) jóval pesszimistább hangvételű regény bizony remekmű. 

 

Meg is kapta érte a legjobb kriminek járó Poe-díjat. (Nagyon stílusos volt éppen ezzel a díjjal jutalmazni őt, hiszen korábbi honfitársa - Edgar Allan Poe - ugyancsak ebben a szakmában jeleskedett évekig, miután hál'Istennek áttért a versekre és a prózára.) Már a hatvanas évektől kezdődően a filmesek fantáziáját is felkeltették Capote művei - eddig húsznál több film készült alkotásai alapján.

A Fűhárfa történetét figyelve  azonnal sejthető az is, hogy az író ebbe - akárcsak a "Más hangok, más szobák" című kisregényébe - önéletrajzi elemeket  is beleszőtt. Visszaemlékezve viszontagságos gyermekkorára, családi körülményeire.  Amikor aztán életrajzába betekintettem persze nem lepődtem meg, hogy maga az író is rokonaihoz került és ott nevelkedett, érett felnőtté - akár e film főszereplője, a 11 évesen nagynénjükhöz átköltözött Collin Fenwick. 

 

Igaz, néki nem anyja halála, hanem szülei válása miatt kellett elhagynia gyermekként a családi házat. Az író egyénisége, ifjúkori útkeresésének gondjai, kétségei, küszködései, nehéz magára találása, valamint a másik nemhez való viszonya sok rokon vonást mutat a Fűhárfa főhősének, a kiskamasz fiúnak a jellemrajzával. 

 

A regény - de a film is - megkapó, sajátosan finom eszközökkel él a kisfiú lélekrajzának, személyiségfejlődésének ábrázolásában, illetve annak képi megjelenítésében. Az író és a rendező sem használ e tekintetben kizárólag sablonos megoldásokat, de ott, ahol elkerülhetetlen - muszáj a pubertáskor jellegzetes tüneteivel is gazdagítani, színesíteni Collin jellemrajzát. Ám mindvégig éreztetik velünk és tudatosítják bennünk, hogy itt egy tipikusan amerikai, illinoisi fiúról van szó, akinek természetes, hogy vannak olyan vonásai és cselekedetei, mint egy akármilyen európai teenagernek. 

Egyébként az egész történet az ő egyes szám első személyben elmesélt visszaemlékezése. Mindent az ő szemszögéből, érzései és vélekedései szerint látunk,  amit - hűen a regényhez - maga a film is hoz a maga sajátos eszközeivel, rendkívüli érzékenységgel, bájjal és intimitással tárva elénk a szereplők kapcsolatát, személyiségét és cselekedeteit. Capote szép leírásait, a betűk erejével történő természetfestését persze a film nem tudja közvetíteni (s talán dagályossá is válna tőle.) Úgy érzem, ezek csak a csak a könyv lapjaira valók: 

"a patak partját tavasszal a megolvadt hópelyhek harmatától csillogó törpeibolya lepi be, mintha virágmorzsát hintettek volna az újszülött méheknek, melyek ott tanyáztak a sekély víz fölött."     

   

Mikor elhatároztam, hogy írok erről a filmről - már akkor tudtam, hogy nem akarom és nem is fogom kronológiai részletességgel taglalni magát a sztorit. Azt szeretném ugyanis, hogy minél többen elolvassák a könyvet, s talán megnézzék annak filmváltozatát. Vagy fordítva, kinek hogy tetszik. Elemzésemnek ugyanis nem elsősorban a tartalom mesélése, hanem más célja és szándéka van. Mint az az eddigi sorokból is sejthető - magáról az élményről, a hozzánk szóló mondanivalóról szeretnék beszámolni. Ezért a fő jellemek bemutatásán keresztül - őket középpontba állítva - élek a cselekmény felvázolásával. Kiemelve azt, hogy miért tartom művészi, esztétikai szempontból értékesnek ezt az alkotást. 

 

A fő jellemek bemutatásán keresztül arra igyekszem  koncentrálni, amit a címben is jeleztem, s ami a egésznek a mondanivalójára is utal: mit mesél, mit is mond a film szereplői számára (és a mi számunkra, a nézőknek) a szélben megszólaló fűhárfa? A film után kézbe véve a könyvet jómagam elcsodálkoztam azon: hogy férhet bele ilyen dús és tömény életanyag e szűk 120 oldalba? Hiszen oly sok esemény, fordulat, sokféle jellem és bölcselkedés van benne, ami elég volna akár egy nagyregény részére is. Mint ahogyan egy tenyérnyi kis területen lehet akár több ezer zöldellő, éltető kis fűszál a réten - úgy látszik ugyanúgy lehet annyi minden összesűrítve egy könyv néhány oldalán is. S talán ehhez még nagyobb írásművészet, alkotói invenció kell, mint egy több kötetes mű megírásához... 

    

   
Amint arra már eddig is több blogbejegyzésemben utaltam - az ember számára nem embertársai, hanem önmaga okozhatja a legnagyobb bajt. Legfőbb ellenségünkké önmagunk válhatunk, ha túlságosan engedünk ösztöneinknek, ha mindenképpen és kizárólagosan csakis saját vágyainkat, szándékainkat helyezzük a középpontba. S görcsösen ragaszkodunk ezekhez, nem törődve közvetlen hozzátartozónk, vagy mások véleményével, érdekeivel. 

 

Ám azáltal, hogy önmagunk ellen valahol, valamikor vétünk - azzal már előre vetítjük annak lehetőségét is, hogy előbb-utóbb mások ellen is vétkezni fogunk. S többnyire be is következik, hogy másoknak is rossz irányba befolyásoljuk aztán az életét. Mert jellemhibáinkkal, helytelen vagy elferdült elveinkkel, felfogásunkkal - anno - jövőbeli kapcsolatainkat is tönkre tehetjük.  

 

A legnagyobb bűnöket mindig magunk ellen követjük el. Amit mások ellen teszünk az már csak következménye annak, amit előzőleg magunk ellen elkövettünk. Ha valaki önmaga ellen fordul akkor már bizonyos, hogy másokkal is szembe fog fordulni. És ebben van a  legnagyobb veszély! Azért vagyunk rosszak másokhoz, mert önmagunkhoz sem vagyunk jók. Csak az tud másokat is bántani aki már önmagát is bántotta korábban. Csak az tud mások ellen támadni aki már támadott önmaga ellen is. Amit magunk számára, saját testi-lelki fejlődésünk és életcélunk megvalósítása érdekében meg kell tennünk - azt feltétlenül tegyük meg. De csakis annyit és ne többet, mert ezen túl már önzésbe, önfejűségbe, mások leigázásába fajul át minden lépésünk.

 

És ekkor, ez esetben már egyszersmind vétkeztünk is mások ellen. Az, aki önmaga ellen soha nem követett el semmit - az mások ellen sem fog soha elkövetni semmi rosszat. Ebből viszont az következik, hogy csakis az az ember tud mások ellen vétkezni, aki előzőleg már önmaga ellen is vétkezett. Aki soha nem követett el bűnt, vagy bűnöket önmaga ellen - az másokkal szemben sem tud bűnöket elkövetni. Ugyanis nincs meg hozzá a kellő alapja, késztetése és bátorsága. 

 

Ahogy az ember önmagával szemben viselkedik - úgy viselkedik mások irányában is. Hogy jók és állhatatosak legyünk  másokhoz, ahhoz bizony az kell, hogy önmagunkhoz is jók és állhatatosak legyünk. Tulajdonképpen ezt fogalmazza meg Müller Péter is, aki erről a gondolatkörről röviden így ír: "Aki nem szereti igazán önmagát - az másokat sem tud szeretni." 

   

A Fűhárfa főszereplőjét, Verena Talbo-t (Sissy Spacek) is sajnos az jellemzi, hogy önnönmaga ellen követ el hibákat azáltal, hogy uralkodói vénájával, kapzsiságával, testvérébe kapaszkodásával, állandó vagyongyarapításával teszi tönkre mind a maga mind pedig környezete életét. ("Neki olyan volt a pénz, mint a vadmacska a vadásznak, zajtalan léptekkel cserkészett a nyomában." - írja az eredeti műben az író.) Nála a dolgok, eszközök birtoklása a lényeg, mindent ennek rendel alá. ("Attól, hogy a városban szinte minden az övé, nem lett éppen könnyebb a természete.") Még az embereket is tulajdonának tekinti, akikkel kénye-kedve szerint bánhat, mert fixa ideája az, hogy az ő életelvei az egyedül hasznosak az életben. 

Sem testvére, Dolly, sem a házban segédkező barátnője, Catherine (Neil Carter) - aki csak egyszerűen némbernek hívja - vágyai, véleménye, törekvései nem érdeklik, nem befolyásolják. Mivel erre a homályos múltú, de jóindulatú és kedélyes, kövér és falánk vénlányra a szerelem eddig csak bajt hozott, így a sokszor csalódott félvér bevándorló leányzó könnyedén csapódik az idősebb nővérhez. 

 

Együttlétük mindig kedélyes, közvetlen, beszélgetésüket a kisfiú gyakran kihallgatja a padlás deszkarésein át. ("Folyt belőlük a szó, mint öreg fából az éltető nedvek.") Mindenben ideálisan megértik egymást, még a gyógynövények gyűjtésében, terjesztésében is szívesen segít neki. A lefőzésbe, palackozásba egyébként később Collin is bekapcsolódik. A "jobb a békesség" elve alapján az istenfélő, türelmes Catherine sosem száll szembe Verenával - aki megtűri a ház melletti viskójában - s végeredményben ezt az elvet követi Dolly is egy ideig. 

Verena - saját bevallása szerint mindig is irigyelte nővérét. S  nemcsak ingatlanai, üzletei fölött, de rajta is hatalmaskodott, gyerekkora óta éreztette véle szemben fölényét, mindig ő döntött helyette is. Még a macskát se engedi néki kedvére simogatni, mert ő allergiás a szőrös állatokra. Nála és körülötte mindennek óramű pontossággal, kínos precizítással kell történnie. ("...mintha csupa órával lenne dolga, és ő folyton összevetné: nem késik vagy siet-e valamelyik tíz percet az ő mutatóihoz képest.") Kezdettől magát büntette, kínozta azzal, hogy óvakodott attól: bármely férfi vágyainak engedjen, valakivel összemelegedjen, mert vélük kapcsolatban is csak mindig a számítás vezette, az üzleti, gyakorlatias szempontok vezérelték. 

S mivel néki a magánéleti boldogság nem sikerült, egyre gonoszabbá, megkeseredettebbé, kiállhatatlanabbá vált. Így aztán testvérével szemben is egyre rosszabb indulattal viseltetett. Úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha őt is bekényszeríti ugyanabba a kalitkába, amelyben ő vergődik - és meggyőződése szerint csupa szeretetből. De milyen szeretet ez, ami a másikat nem hagyja élni, s csakis engedelmességre szoktatja? S végső soron háztartási alkalmazottként tartja maga mellett évtizedek óta.  

 

"Az volt az érzésem, mintha őt is úgy fogadta volna a házába a testvére, mint engem. Verena planétájának vonzási körében keringtünk külön-külön pályánkon a ház külső térségeiben" - emlékszik vissza viszonyukra unokaöccsük, Collin. Így aztán a két testér szépen lassan úgy öregedett meg, hogy egymás mellett éltek, de külön világban. Mindegyikük a magáéban. Verena úgy gondolta, ha néki, a saját magánéletében nem jöttek össze a dolgok, akkor legyen közös ebben is a sorsuk. Lényegében nem engedte őt élni, nem hagyta hajlamai zerint kibontakozni, szárnyait állandóan csak nyírbálta, szabadságát csak gátolta.

    
Az érzelmes, ábrándozó, szellemvilághoz vonzódó, de az embereken mindig segíteni akaró, mindenkihez kedves és szelíd teremtés, jóindulatú és szimpatikus Dolly (Piper Laurie) szöges ellentéte zsugori, ellenszenves húgának. ("Ő olyan, hogy bármikor át tud változni. Bútordarab lesz belőle a szobában, vagy árnyék a sarokban és gyönyörűséges élmény a jelenléte." - jellemzi az író a kisregényében.) 

 

 

Kislány korában segédkezett egy éjszakai szülésnél, s ezért hálából a cigányok megtanították a gyógyfüvek helyes alkalmazásának receptjére. Azóta rendszeresen ellátja  a hozzá fordulókat készítményeivel szinte az egész állam területén. Kuncsaftjaival levélben értekezik, s legfőbb tanácsa: ne nyúlj az édességhez, a só pedig biztos halál!  S ha néha nem is sikerül végleges gyógyulást elérnie főzeteivel barátnője vigasztalja: "Mi megtettünk mindent, amit lehetett - de hát az Úrnak más szándékai voltak ezzel az emberrel." 

Lehetne ez számára egy olyan tevékenység, mellyel kiteljesíthetné életét, nagyobb perspektívát nyújthatna néki a jövőben, ha gyakorlatiasabb lenne és némi kereskedelmi, üzleti, pénzügyi szemlélettel is bírna. Ám, amikor már jól beindul a terjesztés, a gyógyteák árusítása - húga azzal tromfolja le, és fogja vissza, hogy adóznia kell megszaporodó jövedelme után. Pedig Dolly addigra már alaposan kiművelte magát a füvek tudományából, s jó gazdasszonya lehetne Isten szabad ég alatti pharmatékájának. Ám testvére másképp dönt: úgy gondolja, hogy ezt is saját vagyona gyarapítására fogja felhasználni.

    

Az egyik chicagói útján beleszeret  egy bizonyos dr. Ritz (Jack Lemmon) nevű "üzletemberbe" (valójában szélhámosba) akivel szövetkezve mindenáron meg akarják szerezni és hivatalosan szabadalmaztatni akarják Dolly titkos receptjét, hogy jogvédetté tegyék, nagyüzemi mértékben itt helyben gyártsák, majd széles körben terjesszék és piacra dobják a gyógynövény-főzeteket. Meg is hívja a házba a maga által "vegyésznek" mondott úriembert, aki nagyképű modorával hamarosan nagy unszimpátiának örvend városszerte. (Még a helyi fodrász is - akihez beül egy kozmetikázásra - utólag úgy nyilatkozik róla, hogy "ilyen ocsmány korpát még senkinek a hajában sem látott a praxisa alatt.") 

 

A házbelieknek a tetszését sem nyeri meg, Dollyét különösen, aki hajthatatlan marad: nem árulja el a receptjét, mert akkor elmondása szerint "nem marad semmije a világon, amiért élnie érdemes." Úgy érzi, hogy a legérzékenyebb pontján támadták meg őt, ezért hevesen ellenkezik. Így aztán az engedélyt sem írja alá. 

Elkeseredésében hajnalban barátnőjével és unokaöccsével megszöknek és "felköltöznek" a kínafa tetejére ácsolt fakunyhóba, ahonnan nem is hajlandók lejönni semmilyen könyörgésre és fenyegetőzésre sem. Ritz pedig leforrázva, csalódva ugyan, de gazdagon szökik meg Verenától, akit teljesen kifosztva, kétségbeesve hagy magára. Dollyék csak akkor térnek vissza otthonukba, amikor a seriff önkéntesekből verbuvált embereivel végső támadásra indul a kertbe. Maga mellé jobbára csak olyan segítőtársakat tud gyűjteni, akiknek "addig terjed a tudományuk, hogy a sósra jobban csúszik a sör..." 

 

A szedett-vedett támadó csapat aztán el is követi egyik baklövést a másik után. A sikertelen könyörgések után végül is fegyveres erőszakkal lendül még nagyobb támadásba. És ha az a bizonyos véletlen puskalövés nem dördül el - ki tudja meddig maradnak még távol a szökevények. Mert végül is ez vetett véget a pár napos kalandnak, ezután kívétel nélkül mindenki megrémült és elgondolkodott. ("Az a néhány őszi nap emlékoszlop is, mérföldkő is maradt lelkünkben." - állapítja meg Collin a későbbiekben nosztalgiázva.) 

S persze az elszánt, komoly párbeszédekbe a huzakodás közben itt is vegyül némi pajkos humor is: "Ne káromolja Istent, mert mi egy fokkal közelebb vagyunk hozzá!" - kiált le Dolly a fáról a méregbe gurult tiszteletes asszonynak. Ez a fa olyan volt számukra, mint egy menedék, s ezért is választották búvóhelyül. ("Dolly velem is megértette, hogy ez egy hajó, és aki benne ül az elvitorlázhat bármiféle álomvilág ködbevesző partjai mellett.") 

 

Az összehangolt, rajtaütéses támadás, majd a kiabálás, huzakodás zűrzavarában azonban egy hirtelen  elsült szerencsétlen lövés majdnem jóvátehetetlen balesetet okoz: a golyó éppen a legártatlanabbat, a 16 éves fiút sebesíti meg. Idáig fajul tehát Verena végtelen önzése és mohósága: gyűlöletes természete csaknem tragédiába torkollik. Csak a véletlenen múlik, hogy emberhalál nem következik be. Talán az mentette meg a fiú életét, hogy végig ott szorongatta kabalaként a markában a bírótól előző napon kapott aranyrögöt... (Egyébként ez az epizód a filmben  némileg eltér a regénytől - ott nem Collin, hanem barátja  Riley sebesül meg.)

   

       

Filmünknek ez a harmadik főhőse - a Talbo-házba befogadott, fent említett árva kisfiú, a jólelkű, szemérmes, kissé visszahúzódó és naív Collin Fenwick (Edward Furlong) édesanyja halála után és apja tragikus balesete előtt még 11 évesen kerül a két öreglányhoz. És bár jámbor viselkedésével, mindent alaposan megfigyelő (leskelődő) és ezek alapján tapasztalatokat gyűjtő, segítőkész, jóindulatú magatartásával éket nem ver közéjük, s mindegyikkel igyekszik jól kijönni - mégis Dolly személyében találja meg az anyapótlékot. 

 

("Érzésben nem álltam egyikük mellé sem...elárasztott a gyengédség mindegyikük iránt, eggyé olvadt, akár az eső, de nem tudtam elválasztani őket egymástól és emberi egységgé forrtak össze a szememben.") S ráadásul Dollyban megtalálja azt a nőt, akibe igazán bele is tud szeretni, még verekszik is védelme érdekében. (Annak ellenére, hogy éppen ő tiltakozott legjobban annak idején: nem kell idehozni két öreglány mell egy fiatal fiút!) Teljes mértékben elfogadja és értékelni tudja a (csak testben öreg) lány füvek iránti rajongását és meghatottan hallgatja bűbájos szavait, amikor kicsalja őt a mezőre.

Kicsit szkeptikus ugyan, de a szerelem erejével elhiszi Dollynak, hogy szeretett apja hangját hallja a füvek suttogásában. Elhiszi néki azt, hogy közelebb érezzük magunkat elhunyt őseinkhez, ha a fűhárfa hangját, a füvek suttogását hallgatjuk. Titkon, pajkosan mosolyogva már akkor úgy gondolja: talán csak a lány ábrándjaiban van ennek valami alapja. Talán csak otthoni rabságából m

enekülve vigasztalja magát megholt szülei, nagyszülei emlékeivel, amik megelevenednek előtte a füvek susogása által. 

 

Amikor az első nagy összeütközés megtörténik a testvérek között - ő természetesen Dolly mellé áll, és a szökésben (sőt a lány haláláig) kitart mellette. Őhozzá olyan komoly érzelmek fűzik, amihez képest a korabeli lánybarátnőihez fűződő viszonyait csakis felszínes, játékos flörtöknek lehet tekinteni. Ezért túlságosan nem is bántja, hogy elszereti tőle a kedvesét, Maude Riordant a legjobb barátja, Riley, és aztán feleségül is veszi.   A történet végén Verena egy halvány közeledési kisérletettel próbálkozik nála, amit lehet sokféleképpen értelmezni. Ám a fiú finom mosollyal reagál: egy kis gallyat morzsol szét a markában, ami jelzésként is felfogható. 



 

A FŰHÁRFA ÜZENETE

 

A film legszebb jelenete szerintem amikor Collin a lány halála után hirtelen megrettenve annak hiányától, nagy fájdalmában kétségbe esve, zokogva szalad ki a mezőre és ott a füvek között szólongatja Dollyt: hátha meghallja az ő hangját is a fűhárfa muzsikájából. De bizony nem hallja. Nem hallja, mert a fűhárfa sem az élők, sem a halottak hangján nem szólhat. Ahogyan az szól - az már a természet hangja, s egyben Isten hangja - nem az embereké. Az egykor élt társaink, hozzátartozóink üzenetét csupán közvetíti a természet - de már a saját hangján. S miféle üzenetet? 

 

Ugyanazt, amit a Teremtés idején Isten a természettől örökített át az emberre. Ugyanazt, ami azóta a természetben változatlanul megmaradt és onnan továbbra is szól hozzánk. Ám az emberben időnként úgy tűnik, mintha elhallgatna... De csak úgy tűnik, mintha elhallgatna, mert a saját túlélése, optimizmusa újra és újra arra készteti az emberiséget, hogy továbbra is megőrizze ezt a természettől, Istentől kapott hangot. 

 

Így ötvöződik egybe ebben a megható jelenetben élet-halál-szerelem hármas egysége, ember és természet egymásra utaltsága és szétválaszthatatlansága. Ettől ilyen felemelő, magasztos és megható ez a jelenet, melyhez nagyon is illik az a "növényi eredetű" szívbemarkoló zene, ami kíséri. 

A felhangzó melódiában (Patrick Williams érzékeny, ideillő zenéje) ugyanis egy pánsíp szólal meg, ami már a film kezdetén is előlegezi annak hangulatát és gondolati magját. S e a hang és gondolja:zer  - mint tudjuk - nádból készül ma is, úgy, ahogy egykor, réges régen Dapnis és Chloé idejében. A fiú ezután nem is marad a házban - Verena hiába csábítgatja, hiába ígér neki a temetés után hetet-havat, külföldi utazást, mindent. A fiú elhatározása végleges, mert úgy érzi: itteni élete Dolly halálával számára is megszűnt, véget ért. Bár szép emléknek azért örökre megmarad benne. 

 

Úgy érzi, további itt maradása már csak vegetálás lenne az előző időszakhoz képest. Úgy gondolja, a lány elhunytával mindez már értelmetlenné vált. S Collin meghallva, felfogva és megértve a fűhárfa hangját - határozott férfiként hagyja el a várost. Amit nem konkretizál, nem nevesít sem az író, sem a film, ám ez nem is fontos."Nem számít, milyen indulatok kavarognak, a külön kis világa mindenkinek jó, durvaságnak abban nincs helye, tehát nem rossz ez a világ" - vélekedett korábban is a naív kisfiú, aki ezt most is így gondolja. Így aztán átélt gyermekkori szenvedései és keserű tapasztalatai ellenére is optimistán indul el jövője felé. 

   
Nem csodálhatjuk, ha az igazságszolgáltatásban megőszült bíró - aki vicces, ironikus elszólása szerint "többet állt életében a törvény rossz oldalán", mint a jón - Collinhoz vonzódik és a másik legjobb, leghűbb barátja lesz. Charlie Cool ugyanis még  hajlott korában is megőrizte és gyakorolja - sokakat megbotránkoztatva - gyermeki naívságát, játékos kedvét, vigéckedő, kekeckedő viselkedését, szabadság iránti szenvedélyét. 

 

Mindezzel azonban úgy tűnik, csak keserűségét palástolja, hisz életét végül is azzal összegzi, hogy boldogtalan volt, s abban sem biztos, hogy feleségét boldoggá tette-e valaha. Fiai, hozzátartozói is megvetik gyermekded tréfáiért, összeférhetetlennek tartják - s a film végén aztán egy öregek otthonában köt ki. Legfőbb kedvence a forró csoki, leginkább azzal vigasztalja magát, reggeli előtt görög szövegeket olvas, s nyugdíjasként is ugratásokkal, bolondításokkal, megbocsájtható szélhámoskodásokkal tölti rengeteg idejét, aminek nagy részét a borbélynál vagy a kávéházban üti agyon.  

Ma is meggyőződése, hogy akármilyen apró dolgokban is, de mindenáron örömet kell nyújtani embertársainknak, mindenhol, ahol csak lehet."Nem számít, mit mond az ember, csak a bizalom, amivel kimondja, és az együttérzés, ahogy fogadják - az a fontos." Még egyszer régebben ártatlan tréfaként levelezésbe fogott egy kamaszkorú alaszkai kislánnyal egy képes magazinon keresztül, de úgy, mintha ő is annyi idős lenne. A lány később megírta, hogy mást szeret és hálából egy darabka aranyércet küldött néki. 

 

Unalmas hétköznapjaiba némi változatosságot hoz a Talbo-háziak botrányos összetűzése és szétválása. S természetesen a szökevények kis csapatához csatlakozik ő is, s a fiúhoz hasonlóan végsőkig kitart mellettük. Az esti tűzgyújtásnál vacsora után kedélyesen és barátságosan kioktatja a csapat tagjait, hogyan védekezzenek a képmutató városiak dühös ámadásai ellen. Beszél a szerelem fortélyairól, az élet veszélyeiről és a szabadság ízéről:
 

"Ti nem jól kezdtek hozzá a dologhoz. Először egy falevelet kell megszeretni, majd a záport, aztán jön valaki, aki megérti, hogy mit tanultál és gondolsz ezekről, és téged is megszeret majd. De sokszor egy egész élet kell ehhez. A szerelem egymásba fonódó láncolata a szeretetnek, amint a természet is sok-sok élet láncszemeiből áll."

A néhány napig tartó októberi "pikniken" közel kerülnek egymáshoz Dollyval. Rájönnek, hogy lelkületük, gondolkodásuk, szemléletük teljesen megegyezik, s végső soron magányosak s mindkettőjük sorsa azonos. A bíró erre fel is bátorodik, szerelmet vall néki és megkéri a kezét. Ott, abban az eufórikus pillanatban a lány igent is mond. Verena azonban - már hazatérésük után - kétségbeesetten reagál a váratlan bejelentésre. Dolly eleinte még ellentmond néki, vádolja húgát a hittérítők kiűzetéséért, a közvélemény felbujtásáért, Catherine lecsukásáért, s mindkettőjük életének hiábavalósága miatt. Verena azonban minden nyájaskodását bevetve könyörög testvérének, sajnáltatja magát. ("Öregnek érzem magam, kell mellettem a testvér.") 

 

Addig-addig, mígnem nővére elutasítja az idős kérőt. Verena igénye, erőteljesebb hatása tehát döntőbbnek bizonyul Dolly változtatás iránti vágyánál. A testvérek zokogva egymás karjaiba omlanak, s így Dolly továbbra is mellette marad a házban, bár korábban még Ida nővér és gyermekei is kedvesen ajánlgatták: tartson velük. ("Némelyik növény csaegyszer hoz virágot, s egyéb nem is történik vele, ezzel beteljesedik az élete" - vigasztalja magát az önfeláldozó lány.) A bíró  végtelen szomorúsággal veszi tudomásul a végső döntést és szemébe vágja  a hideg, kegyetlenül józan és rőszakos némbernek: "Aki nem álmodik, az éppen olyan, mint aki nem verejtékezik: a mérgező anyagok benn rekednek a szervezetében." 

Verena ezután még némileg meg is változik, például hajlandó segíteni a nővérének a növénygyűjtésben. Váltig ígérgeti néki, hogy elviszi az óceánhoz, hiszen eddig még sose látta, ám a lány így reagál: "Nem volna az nékem élvezet. Nem akarok olyasmit látni, hogy eltörpülhet mellette, amit eddig szerettem." Ez a szerénység és alázat oly nagyon jellemző az ő természetére.

 

 

Még idős korában is a padláson hosszú ideig megőrzött kék madártojását szorongatva mondja Collinnak: "Aki egyvalamit meg tud szeretni - mást is képes megszeretni, és akkor már élnie is érdemes. Megbocsátásra is képes." Amikor egy napon jelmezt varr a fiúnak a farsangi bálra, s az elkészült ruhában táncra perdülnek - a hirtelen reá szabadult, eláradó örömtől szélütés éri és meghal. Bár igaz, hogy közvetlenül senki sem hibáztatható ebben, de ha jól átgondoljuk: bizonyára a Talbo-házban megélt szenvedései, boldogtalan sorsa is közrejátszott Dolly halálában. 

S talán hozzájárult még az a dilemmája is, hogy a bíróval nem köthette össze életét, a fiúval pedig már csak kora miatt sem, s így aztán végérvényesen egyedül maradt. Collin pedig - mint már említettem - a haláleset után nem sokkal ott hagyja a házat. Még elmegy barátja, Riley Henderson esküvőjére, aki annak idején köztük volt a szökevények csapatában - aztán nekivág az életnek, hóna alatt a bírótól kapott notesszel, amibe ígérete szerint leír majd mindent, ami ezután történik vele.  

 

"Valahol olvastam, hogy a múlt és jövő spirálist alkot. Valamennyi gyűrűje magában foglalja a következőt, sőt előrevetíti tartalmát. Talán így is van, de az én életem mintha csupa zárt körből állna össze. Semmi sem mutat a spirális lendületére" - tusakodik magában a fiú, aki végleges indulása előtt még felkeresi a fűhárfát, hogy annak hangjaiból merítsen és gyűjtsön erőt további életútjához, a reá váró szebb jövőhöz.    

    

 

Tehát mit is mesél valójában a fűhárfa? Mit mondanak, mit üzennek számunkra a természet hangjai? Szavakkal persze semmit. De valamilyen módon kommunikálnak velünk, hatnak az érzékeinkre - a szereplőkére s a film nézőire egyaránt. A születés, élet, és halál hármas egységét, fenségét, szépségét és örök harmóniáját közvetítik számunkra. Persze csak azoknak, akiknek fülük van ennek meghallására. 

 

"Mert kinek van füle a hallásra az hallja." - írja a Biblia. A természet zenéje a füvek suhogása, a szél mozgása, a faágak nyikorgása, a madarak szárnycsapása és a vizek csobogása által szól hozzánk: úgy éljetek, ahogyan mi is élünk, egymást kiegészítve, kiteljesítve, segítve, az összetartozás, az együtt munkálkodás egyszerű és örök rendjében. Mert ha nem eszerint éltek - megbomlik az egység, jönnek a megoldatlan konfliktusok amikkel csak szenvedést okozunk egymásnak. 
 

A füvek zenéje tehát az élet magától értetődő egységének, harmóniájának megőrzése, a mindent átható szeretet fenntartása érdekében szól hozzánk, üzen nékünk. 

 

Azt üzeni, hogy az emberi együttélés is csak akkor lehet számunkra öröm és boldogság, ha nem önmagunkkal szemben és egymás ellen, hanem önmagunk és egymás érdekében élünk és tevékenykedünk. Vagyis ha az együttélésünkben olyan harmónia uralkodik akár a természetben. Ezt a parancsot kell követnünk mindenáron! Ez Isten parancsa - ezért hatja át az egész természetet. S ezért kell, hogy áthassa az emberi életet is, ami a természet nélkül nem működik és nem is működött soha külön. Csakis azzal együtt, csakis azzal együttműködve. Mert emberi világunkban is minden a természetből indul ki. És onnan is kell, hogy kiinduljon - és oda is tér vissza - ahogyan Cool bíró mondta az esti tűzgyújtásnál. 

   

 

  

Ha nem az önzés, az acsarkodás, és csak a saját elveink és szándékaink egymásra erőltetése, hanem egyúttal a másik ember megértése, hajlamainak, érdeklődésének felismerése és segítése tölti ki napjainkat - akkor és csakis akkor lehet harmonikus, békés a közös földi életünk. Higgyük el, hogy földi együttélésünkben az arányok helyes megválasztása és betartása, az egyensúly megteremtése a legfontosabb feladatunk. 

 

 

Mindenben és mindenkor úgy kell egyensúlyoznunk életünk során, mint keskeny pallón a víz fölött. Mindenben, minden tevékenységünkben - táplálkozásunkban, szerelemben, tanulásban, családi életünkben, művelődésünkben, munkánkban, beszédünkben, sportban, testi-lelki egészségünk megteremtésében. Ráadásul meg kell tanulnunk, hogy mindezt úgy tegyük, hogy ez a "mutatvány" nekünk és másoknak is örömet szerezzen, s akkor ez az egyensúlyozás nem félelemmel, szorongással, hanem megelégedettséggel tölt el bennünket. 

 

Fontos ez nagyon, mert  különben nincs értelme az egésznek; s ha ez nem következik be akkor mások számára sem okozunk örömet, csak bánatot és keserűséget. Életünk harmóniáját csakis úgy teremthetjük meg, csakis úgy érhetjük el, ha magunkhoz és másokhoz is jóindulattal, előítéletek nélkül közelítünk. A régi közmondást "Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten" - ne aszerint értelmezzük, hogy ha engem kővel megdobnak - akkor én is kővel fogok dobálózni. 

 

Ha mindenki eszerint járna el az életben, akkor csakis folyamatos bossszúlódás, verekedés és erőszak lenne a földön. Mint ahogy sajnos vannak, akik így gondolkodnak - és pont ezért van annyi erőszak, bosszulódás, ezért van a rengeteg bűneset világszerte. Ha azonban nem várom, hanem kezdeményezem a jóságot másokkal szemben - akkor máris jó irányba fordul az egész. Azaz: ha én köszönöm előre az "adjonisten"-t akkor nem elvárom, hanem megteremtem a jóságot mások irányában. S akkor a fogadjisten" is más lesz. 

Ha okosan szeretjük egymást és jóindulattal - akkor helyes irányban cselekszünk. Akkor jóérzéssel közelítünk másokhoz, nem pedig számítással, nem a magunk berögzült szerepei, bajt hozó elvei szerint, ösztöneinknek és gonosz szándékainknak engedve  - hanem jó szívvel és szüntelen odafigyeléssel. De hogy lehet okosan, megértéssel, odafigyeléssel szeretni? Úgy érzem, hogy e kérdésre megkaphatjuk a választ Pál apostol szavaiból, mert a lényeget ő fogalmazta meg a legérthetőbben: 
 

"A szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem rójja fel a gonoszt."  
 

Amikor Dolly arról beszél a mezőn, hogy őseinkhez vagyunk közelebb, ha a füvek zenéjét meghalljuk - akkor éppen ennek lényegére utal ő is. Mert ha a fűhárfa ismeri minden elhunytnak az életét, akkor azt is ismeri, hogy mi volt abban a jó és a rossz. És bölcs tanácsokat is adhat erre vonatkozóan susogó, zizegő hangjával: hogyan éljünk helyesen és boldogan. Akkor azt is kizengi húrjain: hogyan szeressük egymást okosan és értelmesen. És azt is, amit a színház, a mozi, a művészet örök feladatának tekint: annak bemutatása, hogy hogyan ne éljünk, hogyan nem szabad, nem érdemes élnünk! (Ami nagyon rímel Csehov központi elgondolásával, amit színműveiből árad: "Uraim, nem szabad úgy élni, ahogy élünk!") 

 

Amikor Collin újra visszatér az egykor bebarangolt és megszeretett rétre - emlékein tűnődve így morfondírozik magában:
  

"Szerettem volna, ha velem együtt a bíró is hallaná, amire Dolly tanított: a fűhárfa szól, susog, mesél és hárfahangján zengi a feledhetetlen, örök mesét." 

 Felhasznált irodalom, forrásmunkák:


Fűhárfa (amerikai film, rendezte Charles Matthau - 1995.)

Truman Capote: A Fűhárfa (kisregény, ford.Róna Ilona - Európa, 1981.)

Újszövetségi biblia (Máté evangéliuma - ford. Károlyi Gáspár. Ref. és Ev. egyh. kiadása, Bp. 1959.)

ÚJSZÖVETSÉG (Egyetemi Nyomda, Bp. 1988. Sümeghi Zoltán)