P O É N S A R O K 4. (A VILÁG LEGJOBB ANEKDOTÁI)

 

 

 






alaki azt kérdezte tőlem a minap: Ilyen nyári melegben miért nem valami vidámabb témát választasz? Igaza van! Szerintem se árt meg, ha kissé oldottabb hangulatba ringatózunk. Nosza, csokorba gyűjtöttem olyan vicces, tréfás történeteket, valójában megtörtént humoros eseményeket, amelyek méltán késztetnek bennünket nevetésre csattanó poénjeikkel, elmés, sziporkázó élceikkel. A "gyűjtöttem" szó arra utal, hogy ezeket most kivételesen nem én találtam ki, hanem innen-onnan szedtem össze valamennyit. Bár azért hozzáfűztem saját véleményemet, reflexióimat is. Van köztük olyan is, amit csak hallottam valahol és megjegyeztem - okulásául a hálás utókornak. 

 

Arra törekedtem, hogy olyan sztorik kerüljenek itt egymás mellé, amik karakteresen mutatják be  a bennük szereplő személyiségek, hősök rendkívüli egyéniségét. Változatos, színes képet nyújtva róluk, igazolva intelligenciájukat, lazaságukat, humorérzéküket, sziporkázó szellemességüket, amikkel az élet drámai eseményein mindig úrrá tudtak, vagy tudnak lenni. Talán  alkalmasak ezek az adomák arra is, hogy minket is meggyőzzenek: jobban tesszük, ha néha felülről szemléljük saját életünk szomorú eseményeit, sötétebb helyzeteit - ahelyett, hogy saját magunkat emésztenénk velük - ha már változtatni nem tudunk rajtuk.  

 

 

Mert sajnos, vannak az életünkben olyan jelenségek is szituációk is, amiket képtelenek vagyunk kikerülni, vagy  javítani, változtatni rajtuk - ám azt senki nem tudja megtiltani, hogy kinevessük azokat. Következzenek tehát az anekdoták - félretéve minden időrendet, földrajzi határt, faji előítéletet, pozíciót, rangot, sznobizmust, politikai, nemzeti vagy vallási hovatartozást, nemet, osztályt, származást, műfajt és minden egyéb mást. Szóljanak hozzánk üdítő tartalmukkal - kizárólag jókedvünket felpezsdítő, szellemünket felvillanyozó célzattal és a legnemesebb szórakoztatás szándékával:

A fővárosban élő Karinthy, Kosztolányi és barátai az 1920-as években gyakran együtt vacsoráztak a belvárosi Hungária étteremben. Természetesen a pincérek - szimpátiájukra pályázva - hajlongtak a sok kiválóságot, irodalmi nagyságot magába foglaló baráti kör előtt. Szinte egymással versenyezve sürögtek-forogtak az ételekkel, italokkal ízlésesen megterített asztal körül. Amikor az adomáktól, viccektől és ugratásoktól sziporkázó, jókedéllyel elfogyasztott ízletes fogások után lassan a fizetésre került a sor - a megegyezéses "alapszabály" szerint mindig a társaság egyik tagja rendezte az egész cehhet. 

 

Persze, némi borravalóval kiegészítve. Egy alkalommal Kosztolányi volt a soros. Így hát a humánus, barátságos és jószívű költő magához intette a fizetőpincért. Az gyorsan összeadta a tételeket, s kerek-perec kijelentette, hogy 15 pengő a kompánia vacsorájának ára, vagyis ennyi a végösszeg. A költő szó nélkül elővette tárcáját és átadta a pincérnek az abból kiemelt bankjegyet:  
- Itt van, fiam, húsz pengő, a többit osszák szét egymás között. Köszönjük, minden jót!  

  Erre a mindig poénkodó Karinthy kivett a jobb zsebéből egy kisebb fémpénzt és mosolyogva átnyújtotta a pincérnek:

- Itt van, fiam, húsz fillér - ezt meg szorozzák meg!

                                                              

Csortos Gyula, a hazai színház-, és filmművészet nagy alakja sem volt mentes az emberi gyarlóságoktól. Még kollégái, főnökei és barátai előtt is nyers, szókimondó és kíméletlenül őszinte volt. Egyszer egy fiatal, kezdő színésznőcske került ugyanabba a színházba, ahol Csortos nagy sikerrel játszott. Nyílt titok volt, hogy a tehetségtelen, de annál dekoratívabb hölgyike csak az igazgató "protekciója" miatt került a színházhoz. Egy próba alkalmával a függönynél álldogáló Csortost megszólította: "Kolléga úr, szíveskedjék félreállni, mert be kell mennem a színpadra, jelenésem van!" Mire Csortos hozzáhajolt, és a fülébe súgta: "Kisasszony, azt mondja meg nékem: mikor voltam én kurva?"...

 

Tehát szókimondó volt. De ugyanakkor enyhén szólva nem szerette, ha néki magának szemébe vágják saját hibáit, lazaságait. Zseniális színészi tehetsége, sajátos humora és orgánuma, valamint utánozhatatlan egyénisége mellett az egyik gyengéje az volt, hogy sokat küszködött a szövegtanulással. (Sőt, egyesek szerint nem is "küszködött", hanem egyszerűen nem is foglalkozott szövegtanulással...) Így bizony az is előfordult, hogy a színpadon megakadt, vagy eltévesztette saját szavait, mondatait. 

 

Egy alkalommal - mikor már a premieren a kollégáknak és a direktornak is rendkívül kínos volt hiányos szövegtudása - az előadás után a színigazgató félrehívta az ünnepelt művészt: 

- Gyulám, ne hülyéskedj, már mindenki panaszkodik, hogy rendszeresen nem tudod, vagy eltéveszted a szöveget. A partnerednek is kellemetlen az, hogy így nehezen tud reagálni a szavaidra. Ma este - már ne haragudj - a közönség is észrevette ezt, és láthatóan feszengett a székében. Sokan fejcsóválva halk megjegyzéseket tettek. Mondd, miért nem tanulod meg a szerepedet? 

  Csortos a megszokott lakonikus egyszerűséggel így válaszolt:

- "Majd ha siker lesz, megtanulom!"

                                                      
                                                              

Arthur Rubinstein, a lengyel származású, majd sikeres zongoraművészként amerikai állampolgárságot kapott világhírű és legendás előadóművész 1976-ban 89 évesen adta utolsó nyilvános koncertjét Londonban, a Wigmore Hallban. Ekkor már mintegy hetven (!) éves pályafutás állt mögötte, amit még vázlatosan ismertetni is hosszú lenne. (Ld: wikipédia, Rubinstein-diszkográfia.) 

 

Többek között lemezre vette Chopin teljes életművét (e bakelitkorongokból én magam is "őrzök" - de nem csak őrzök - néhányat) de ezen kívül remekül játszotta Liszt, Grieg, Beethoven zongoradarabjait is. Sőt előszeretettel népszerűsítette a dél-amerikai, spanyol és francia (Debussy, Degas) zenéjét is. Nyolc nyelven beszélt, memóriája elképesztő volt. Előfordult (emlékiratai szerint) hogy a vonaton (!) tanulta meg a koncertre utazva az ott előadásra kerülő darabot (pl. Franck: Szimfonikus variációk c. művének zongoraszólamát.) 

Életfilozófiája így festett: "80% nő, 20% zene, 20% bor - ez a száz százalékos élet." Mikor egyszer az egyik újságíró megkérdezte tőle, gyermekkorában mi jelentette a legnagyobb nehézséget az ő zenetanulásában - mosolyogva és röviden így válaszolt: "A zongoraórák fizetése." Kiváló kedélyére, optimizmusára és ellenállhatatlan humorára jellemző volt például az a bejelentése is, amit a fent említett utolsó koncertje előtt a pódiumról a közönséghez intézett. 

A hallgatóság persze tudta, hogy utoljára élvezheti nyilvános zongorajátékát és mindenki lélegzetét visszafojtva várta, hogy az idős művész végre kilépjen a színfalak mögül, s megjelenjen a reflektorok fényében. A hatalmas pódiumon ott állt méltóságteljesen a csodálatos, fekete Steinway-zongora, amihez most, ez alkalommal Rubinsteint kézen fogva vezette el a koncert egyik szervezője. Ekkor ugyanis az ünnepelt művész már alig látott (élete utolsó éveit már teljesen vakon élte le.) A teljesen megőszült, hajlott hátú, nehéz mozgású előadó-nagyság szembefordult a tapsvihar után a zsúfolt nézőtérrel, s a halálos csöndben a következőket mondta:

 

- "Mélyen tisztelt hallgatóság, Kedves Barátaim! Ez lesz életem utolsó koncertje, többet adni már sajnos nem tudok. A látásom ugyanis az utóbbi hónapokban már olyannyira meggyengült, hogy a zongorabillentyűket azt még nagy nehezen meglátom a hangszeren, ha a székre leülök. Ám a zongorát magát azt már sehogyse találom meg e hatalmas pódiumon."

                                                              



Chaplin az 1930-as években  már világszerte nagy népszerűségnek örvendett és filmjeivel közismertté vált. A nézők özönlöttek a mozikba filmjeit megtekinteni, s ekkor történt, hogy egy londoni kalapos-szaküzlet tulajdonosa gondolt egy merészet, s kirakatában a következő reklámtáblát helyezte el: 
- "Saját gyártmányú kalapjaink a legjobbak a világon. A mi általunk tervezett, készített és árult kalapunkat hordja Charlie Chaplin, a film koronázatlan királya!"
  Éjszaka a konkurrens szomszéd kalaposkereskedő a kirakatüvegre az említett reklámszlogen alá  egy nagy, széles papírszalagot ragasztott a következő felirattal: 

- "És ezért röhög rajta az egész világ!"

XI. Pius pápa egy nagyszabású kihallgatás alkalmával az elébe járuló hívek között észrevett egy hatalmas termetű, rengő húsú, közel másfél mázsás, súlyát keserves kínnal cipelő hölgyet. Az asszonyt ketten vezették, segítették oda az egyház fejedelme elé. A termetes hölgy nagy keservesen a pápa elé térdelt és a szokásos gyűrűcsókkal rótta le tiszteletét őszentségének.

- "Honnan zarándokolt ide Rómába, kedves leányom?
-  Németországból - rebegte a két oldalról feltámogatott dáma. 
-  S mi hozta ide a Vatikánba?
-  A hit, szentatyám, a mélységes hitem.
Mikor a kövér hölgy tovahömpölygött, a pápa utánapillantott, s mosolyogva mondotta környezetének:

- "Íme, a bizonyság, kedves barátaim arra, hogy a hit hegyeket mozdít."




                                                            

     

 
Mozart hat éves csodagyerekként, 1762-ben szerepelt először az akkori Habsburg uralkodó, Mária Terézia előtt a bécsi udvarban. A főúri közönség ámulattal, bámulattal és elragadtatással csodálta és hallgatta különleges kunsztokat is bemutató zongorajátékát. Kedves, bájos, szimpatikus egyéniségét megismerve a császári família olyannyira megszerette a fiúcskát, hogy napokig még ott tartották maguknál vendégségben. A kis csodagyerek-zseni lassan már egészen otthonosan mozgott, játszott, futkosott a Burg hatalmas, fényes termeiben. 

 

Egyszer azonban mégis baleset érte: megcsúszott és hasra vágódott a fényes, csúszós pádimentumon. A császárnő kislánya, az akkor hét éves Antoinette (később XVI.Lajos francia király felesége) nagyon megsajnálta és felsegítette a fiúcskát.
-  Te jó kislány vagy - mondta elismerően a feltápászkodó Mozart-gyerek - ha megnövök, feleségül veszlek!
  

 

Mária Antoinette talán jobban járt volna, ha e "gyerekszáj"- ígéret később valóra válik, s felnőtt lányként tényleg házasságra lép a komponistával. Akkor legfeljebb 1791-ben özvegyen maradt volna, ahogyan Constanze, Mozartot 50 évvel túlélő felesége. Talán kevesebb konfliktussal járt volna kettejük házassága, mint a Weber-lány és Amadeus együttélése (ki tudja?) s nem hullt volna  le szépséges fejecskéje a guillotin alatt Mozart halála után két évvel.

                                                     

A múlt században a falusi plébánosoknak a mostaninál nagyobb hatalmuk volt, s az emberekkel is személyesebb, közvetlenebb kapcsolatban voltak. Ennél fogva sokkal jobban tudtak hatni, befolyást gyakorolni a hívők erkölcseire, mindennapi életére, szokásaira, mint manapság. Ezt bizonyítja alábbi kis történetünk is. Egy kis dunántúli faluban az egyik ott élő fiatal férj bizalmasan közölte a helység papjával, hogy felesége bizony eléggé kicsapongó életmódot folytat. Megbízható forrásból tudomására jutott, hogy az asszony őt fűvel-fával megcsalja. Már két ízben a lelkére beszélt, figyelmeztette őt, de a neje semmi javulást nem mutatott mindeddig. 

 

Emiatt aztán - mint beszámolójában elmondotta - igen keserűen éli napjait, holott élete párját szerfölött szereti és türelemmel várja, hátha megváltozik. A plébános felháborodott mindezen, és megígérte az ifjú férfinek: talál rá megoldást, hogy jó útra térítse az asszonykát. Kieszelte, hogy a vasárnapi nagymisén majd szóvá teszi annak vétkeit. Keményen dorgáló, istenfélő szavakkal megszégyeníti majd mindenki előtt a templomban, remélve ezzel, hogy fel fog ébredni benne a lelkiismeret. 
   
El is jött szépen a vasárnap reggeli istentisztelet szokásos ideje. A templom padsoraiban ott szoronkodott a falu felnőtt lakossága,  zsúfolásig megteltek még a karzatok is. Még oldalt és hátul is hatalmas tömeg álldogált - áhítozva a szentírás és szeretett tisztelendő atyájuk ájtatos szavaira. A padokban az első sorokban ott ültek a fiatal lányok, asszonyok (köztük az ura által bepanaszolt feleség is!) 

 

 

Hátrébb az idősebbek, a férfiak pedig inkább az állóhelyeket foglalták el. A plébános befejezvén a nagymise szertartását, kezébe fogván a nagy Bibliát, közelebb lépvén a hívekhez - nagy komolyan szemükbe nézett. Jelezve mindezzel, hogy most közvetlen, baráti hangon kíván mondani néhány keresetlen szót a gyülekezethez. Kellő ékesszólásával a következő zengzetes beszédet intézte hozzájuk:
   
- Kedves Testvéreim! Sajnos, közületek nem mindenki hallgatja és fogadja meg egyformán az Úr, teremtő Atyánk hozzánk intézett jóságos szavait. Nem tartja be azokat az erkölcsi parancsolatokat, amik nélkül nincs és nem is lehet istenfélő, szeretetteljes élet! S különösen nem keresztény emberhez illő házasélet! Eme ünnepi alkalomból - Gyümölcsoltó Boldogasszony napján - az asszonyi nemhez szólnék isteni szeretettel, reménnyel és a jó útra téríttetés nemes szándékával. 

 

Mert sajnos bizony vannak közöttük erkölcstelen, könnyűvérű nőszemélyek is. Akik nem átallanak megcsalni hites uraikat, s ezekről az esetekről mi, úgy-ahogy, mindig értesülünk ebben az egyházközségben. S ahelyett, hogy megbánnák, meggyónnák még idejekorán vétkeiket, s Mária Magdolnához hasonlatosan igazi penitenciát tartanának - tovább folytatják hívő emberhez nem méltó, feslett életmódjukat. S ezáltal egyre mélyebbre süllyednek az erkölcsi fertő züllesztő posványában. 

 

Nemhogy javulni iparkodnának, hanem undokságaikat újabb undokságokkal tetézik, napról napra. Itt is ül közöttünk ezekben a padsorokban egy kikapós, forróvérű fiatalasszony, aki nem egyszer megcsalta az őt híven szerető, becsületes, jámbor, hites társát. S mivel néki tulajdon vétkei szégyenkezést nem fakasztanak lelkében, itt, most, e helyütt én magam borítom orcáját  a szégyen pírjába! A szentírás szerint ha felebarátod vétkezik, intsd meg őt egyszer, majd ha nem javul, még egyszer. 

 

 

Ám ha ezek után intésednek foganatja továbbra sem lett - akkor mutasd meg őt a gyülekezetnek! S mivel ez a fehérnép, e bűnös asszonyállat az intések ellenére tovább is kitartott az ő fertelmes becstelenségében - szent kötelességem, hogy valamennyiőtök előtt, itt és most, e percben személyesen megszégyenítsem. Ami - úgy gondolom - ti magatoknak is majd okulásul fog szolgálni. Íme, itt van most is, itt ül a templomban köztetek ő is, akiről beszélek. Itt ül az egyik padban - és ő bizony nem más, mint az az asszony, akire e szent könyvet vetem!
   
Azzal a pap fölemelte magasra a feje fölé a hatalmas Bibliát. Hátrafelé meglendítette, hogy azonnal valóra váltsa szándékát. Meg is cselekedte volna ezt, de ahogy körülnézett, nagy meghökkenésére egyetlen asszonyt sem látott a templomban! Ugyanis ahányan csak voltak, nagy fürgén mind a pad alá buktak, nehogy fejen találhassa őket a Biblia.  
    

Napoleone di Bounaparte (Napoleon - egy jó részből) becses személyét a keresztlevelébe jegyzett neve szerint ógörögből szabadon fordítva "az erdő oroszlánjának" (napo-leone) mondhatjuk. Olaszból fordítva viszont "Nápolyból való"- nak titulálhatjuk. S ami a legérdekesebb: éppen  keresztneve - a NAPOLEON - által lett világhírű. Ma is mindenki így ismeri, míg a többi külföldi hírességet nálunk a családi nevük alapján szoktunk emlegetni. 

 

 

Mily furcsa lenne, ha pl. Beethoven művét egyszer így mondanák be a rádió műsorában: hallgassák meg Ludwig 3. szimfóniáját, vagy Haydn esetében: következik Jozef  Teremtés c. oratóriuma, avagy: Ferenc Hunyadi László c. operáját közvetítjük. Vagy a tudomány területére tévedve: furcsa lenne Albert-nek emlegetni a híres német tudóst,  amikor a relativítás elméletéről beszélünk, vagy Isaac-nak mondani a híres angolt, aki felfedezte a szabadesés törvényét.) 

 

A Korzika szigetén született, de teljesen elfranciásodott, s jó negyed századig Frankhon ügyeibe ugyancsak mélyen és hatásosan beleavatkozó vérmes ifjú sosem tudta megtagadni temperamentumos olaszos vérmérsékletét. S állíthatjuk bátran: nem is akarta. A francia monarchiának, majd a forradalomnak és az egész államapparátusnak az ügyeit velejéig felkavaró, nagy elszántsággal, hihetetlen energiával megáldott fiatalemberből - akiből kitartó, szívós munkájával  az ország fejlődését alaposan előmozdító, s Európa térképét átrajzoló vezéregyéniség vált - egy valami biztosan hiányzott. 

 

S hogy mi is volt ez? Hadvezéri, államférfiúi erényei, katonáit tisztelő, szerető és egyéb gyengéd emberi jellemvonásai mellett nagymértékben jellemezte őt a hatalomvágy, a feltétlen uralomra, sőt világuralomra törekvés. A hatalom minden áron való megragadása és megtartása, sőt növelése jellemezte - akárcsak ókori elődjét Nagy Sándort. S mindkettőjük  nagy előszeretettel hivatkozott arra, hogy mindezt csakis népük, nemzetük, országuk megerősítése, fejlesztése érdekében teszik. 

 

Holott valójában saját meglehetősen nagy egójuk kiélése, s kétségtelenül nagy tehetségük kifejlesztése, karrierjük ápolása, felépítése volt az igazi céljuk, szándékuk. S ehhez minden lehető, számba jöhető eszközt és módszert ki-, és felhasználtak - amikért akár tízezrek életét is képesek voltak feláldozni. Ehhez szorosan és természetesen kapcsolódott részükről - s más diktátorok részéről is - a demokrácia létének és gyakorlatának teljes tagadása, elfojtása, a szabad véleménynyilvánítás megtiltása minden téren. 

 

 

A művészetek iránt azonban a legcsekélyebb affinitást, vonzódást, érdeklődést sem mutatták, s ez nagyon is jellemző volt a diktátorokra. Az irodalom, a  zene, a színház, a képzőművészet, a festészet  alkotásaira csakis abban az esetben figyeltek fel, akkor kezdte őket érdekelni, amikor az azokban kifejtett, ábrázolt eszméket, nézeteket önmagukra s hatalmukra nézve veszélyesnek látták.

 

 

Úgy gondolták, hogy az igazság, a szabadság óhajtása,  kimondása, követelése a művészeti alkotásokban mind egyeduralmuk, hatalmuk csorbításához, sőt előbb utóbb megszűnéséhez vezet. (S ezt bizony jól gondolták.) Éppen ezért az irodalmi-, és zeneművek, az építészet, festészet iránti érzékenységben, a jó ízlésben - enyhén szólva - nem jeleskedett egyikőjük sem, Így a nagy Napoleon sem.

 

Igaz, hogy egyiptomi bevonulásakor a piramisok építészeti megoldásai lenyűgözték, de nem művészi szempontból. Seregéhez a következő szózatot intézte: "Katonáim! Negyven évszázad tekint le rátok e piramisok csúcsáról!" Ám az imádott vezér megnyilatkozásának volt egy mögöttes tartalma is, amit azonnal fel is fogtak szeretett katonái.  Azt a szándékot, elvárást és felhívást sugallták ugyanis Napoleon dörgedelmes szavai, hogy csapatának minden tagját büszkeséggel töltse el a tudat: lám, ilyen értékekkel teli, gazdag és hatalmas országot fognak most valamennyien meghódítani! 

 

Ami speciel itt és ekkor nem sikerült nekik, s a tábornok hátramaradt katonái is csak évekkel később térhettek onnan haza. Hiába volt a sok ártatlan katona kivégzése, a rengeteg sebesült és áldozat - mégsem sikerült elérnie azt, hogy a Közel-keletet is meghódítsa. Az építészeti csodákat - itt és másutt - abból a nézőpontból szemlélte, hogy mi módon lehetne a leggyorsabban, legkevesebb véráldozattal, fegyver-, és emberveszteséggel azokat megostromolni, bevenni. Vagy netán lerombolni, ha éppen szükséges. Tehát a céljait mindig meghatározott katonai szempontok vezérelték. 

 

  

Mindez persze nem jelentette azt, hogy a milánói dómot, vagy az Ermitázst csak úgy, a maga kénye-kedve szerint bármikor hajlandó lett volna öncélúan ágyútűz alá venni és megsemmisíteni. (Javára legyen mondva: a piramisokat sem rombolta le, igaz, nem is tudta volna...)

A festészetet akkor kultiválta, élvezte igazán, ha az ő becses személyét, arcképét, s dicső tetteit vitte valaki vászonra. S ekkor persze előszeretettel ült vagy állt modellt, ha kellett. (Gerard, Jean Gros vagy Jean Luis David meg is festették róla a lehető legidealizáltabb képeket, mint ahogy az alábbi mellékletről is megállapíthatjuk.) 

   

De - hogy azért meg is védjem egy kicsit - oly sok csata (mintegy hatvanat vívott!) törvényalkotás, politikai sakkjátszma, térképátrendezés, hölgyek, szigetek, félszigetek, országok és országrészek, jelentős területek meghódítása, családi-, és magánéleti bonyodalom, hadseregépítés, és sok más egyéb tervezési-, és szervezési teendő kötötte le mindennapjait, vette el értékes energiáját és idejét, foglalkoztatta éles elméjét, adott számára milliónyi gyakorlati teendőt, hogy nem vehetjük tőle rossz néven mindezt. 

 

Nem ítélhetjük el azért, ha csekély 51 életéve alatt már nem jutott ideje és energiája arra, hogy a hadi-, valamint az állam-, és jogtudományokon kívül még ezen a téren is kiművelje magát. Bár kikapcsolódásként azért többet is olvashatott volna, gyakrabban járhatott volna el operába, koncertre. Mert ha ideje nem is nagyon, de lehetősége azért adódhatott volna erre. Ám lehet, hogy azért is idegenkedett ezektől az intézményektől, mert akárcsak egyik nagy ellenfele, Wellington - ő is botfülű volt...

 

Talán ez volt az egyetlen olyan közös tulajdonságuk, amiben megegyeztek a nagy angol hadvezérrel. Ennek ellenére mindkettejüknek szentelt egy-egy művet Beethoven - német létére! Aki azonban később a császárrá koronázási ceremónia után felháborodottan megtagadta őt. (Korábban néki szánt szimfóniájának címét ki is vakarta, s dühösen látta el az "Eroica" (hősi) melléknévvel. Annak ellenére, hogy a fiatal tábornok győztes bécsi bevonulásakor még őrséget is állított a mélyen tisztelt - bár nem túlságosan szeretett - maestro házának kapuja elé...) Katonai szakmunkákat persze tanulmányozott, de a szépirodalom egyáltalán nem vonzotta. 

 

Dante, Boccacio, Corneille, Racine, Voltaire (hogy csak az olaszokat és franciákat említsük, mert ezt a két nyelvet beszélte) műveibe csakis akkor nézett volna bele, ha a sorokban álló betűk helyett katonák és fegyverek igazodtak volna csatarendben az oldalakon. S talán csak akkor ment volna el egy-egy koncertet meghallgatni, ha a zenekarban történetesen a fuvolák, oboák csövei helyett ágyúcsövek meredeznek a pódiumon, s a trombiták a Messiás-oratóriumban nem az utolsó ítélet kezdetét, hanem a marengói csata győzelmét adják hírül a hallgatóságnak. 

 

Nagy ritkán azért erőt vett magán, hogy egy-egy színházi előadást megtekintsen, de leginkább politikai, taktikai okokból, illetve meggondolásból. Ott ugyanis lehetősége adódott mindig találkozni olyan fontos és befolyásos személyekkel, akik karrierje ápolásában, felpörgetésében bármily csekély mértékben is segítették. Vagy netán olyanokkal, akiket lojalításuk miatt éppen ő támogatott előmenetelükben. No meg, ha alkalma volt valami csinos, felkapott énekesnő, akkori sztárszínésznő dekoratív termetében és szépségében gyönyörködni...

 

Egy ilyen alkalom és lehetőség volt például, amikor az akkori idők egyik nagy dívája, a tündökletes Giuseppína Grassíni fent említett külleme s egyéb tulajdonságai szinte mágnesként vonzották Napoleont a milánói operába. (Az előadás után pedig a szigorúan őrzött művészöltözőben első konzuli minőségében sem esett nehezére viszonozni a művésznő régóta és legkevésbé sem titkolt érzelmeit...)  Szóval: védem is, meg nem is... 

 

Az alábbi képünkön látható Luigi Cherubininek (1760-1842) például - zenéjéről ítélkezve - azt mondta: "Maestro, nem eléggé megindító, megrázó a muzsikája, túl száraz, engem hidegen hagy." Mire a hozzá hasonlóan franciává vált olasz komponista - akiről nyílt titokként terjedt el, hogy a párizsi Conservatoire igazgatójaként gyakran személyesen castingolta a jelentkező fiatal, kezdő színésznőket - így reagált: "Tábornok, ön kitűnően értheti az ágyúzenét, de sejtelme sincs az én muzsikámról." 

    

   
Az igaz, hogy a hadijelentéseiben - melyekben rengeteget hazudott - sohasem az értelmet, hanem mindig az érzelmeket vette célba. Az abban leírtak szenvedélyes stílusával mindig a közemberre, a népre akart hatni. A napiparancsokat pedig szerette utólag hozzáigazítani az eseményekhez. Ám ezek az érzelmek és szenvedélyek valahogyan nem irányították afelé, hogy az irodalom, a zene és egyéb más művészeti ágakhoz vonzódjon akár egy kicsit is, hogy azokból még árnyaltabb képet kapjon emberi jellemekről, lélekről és cselekedetekről. Pláne, hogy elmélyüljön azokban. Gondolkodásának és tetteinek középpontjában mindig a csaták, ütközetek forogtak. 

 

Egyik kedvenc mondása a következő volt: "Ha az ellenség valami rossz mozdulatot tesz - tartózkodjunk attól, hogy félbeszakítsuk!" Ezért nem vehetjük tőle zokon, ha elsősorban a katonazenét, a fúvósokat, indulókat szerette. S azokat a zeneszerzőket, akikkel találkozott mindet arra buzdította, hogy efféléket komponáljanak. Célratörő elméje egyszerűen nem volt képes megérteni, értékelni az ún. "öncélú" irodalmat, vagy zeneműveket. Azokat, melyek az alkotó lelkéből fakadnak, s nem szolgálnak semmiféle időszerű, kézzelfogható politikai célt, "csupán" gyönyörködtetni akarnak, élvezetet kívánnak szerezni a dallamok, harmóniák és egyéb zenei eszközök alkalmazásával. (vagy hogy stílusosak legyünk Napoleonhoz - azok bevetésével.)

  

Sem a szerénységnek, sem az igazmondásnak nem volt mintaképe. Az önérzetet azonban mindig alávetette a szükségszerűségnek, ha az erőviszonyok úgy kívánták. (Úgy látszik, ez nagyon jellemző a diktátorokra - ugyanezt tapasztalhatjuk, ha más korszakok effajta vezéreinek életét tanulmányozzuk. Ez figyelhető meg pl. Nagy Sándor, Caesar, Sztálin, Hitler, Mao Ce-tung, Caucescu - személyiségrajzában és koncepciójában. 

 

 

Persze anélkül, hogy egyenlőségjelet tennénk közéjük, ne adj Isten mindet egy kalap alá vennénk, mert nem egy kategóriába tartoznak. Eszközeikben, módszereikben, jellemükben és tetteikben ugyanis mindannyian lényegesen különböztek a nagy Napoleon-tól - bár valamennyien egyeduralomra törtek. 

 

S ebbe is buktak bele aztán valamennyien, mert túlzásokba estek. Az emberi természet és teljesítőképesség határai, valamint az alattvalók tűrőképessége ugyanis lehetetlenné teszi azt, hogy az egyeduralom hosszú ideig fenn tartható legyen. Akadt történetíró, aki Napoleon egész pályafutását egy előre elvesztett játszmának nevezte, amelyet egyetlen ember lángesze hosszabított meg. A saját magát császárrá koronázó (már ez maga is túlzás volt) ifjú hadisten summázott esztétikai ítélete a művészetről így hangzott: "Szép az, ami hasznos. S hogy mi a hasznos, azt a belügyminiszter állapítja meg az államfő esztétikai útbaigazításai alapján." 

 

Számára az ihlet valamilyen merész hadmozdulat kigondolásának szerencsés hangulata volt, a lírai ihlettől megkótyagosodott költőket viszont nem sokra becsülte. Hacsak nem csatadalokat írtak. Íróként Stendhalt sem értékelte, írásait nem szerette, pedig fiatal katonaként ő is részt vett a tábornok néhány ütközetében, s ottani harctéri élményeit meg is örökítette. 

 

 

Az író viszont másképp viszonyult a császárhoz, s annak képességeit nemhogy leszólta, hanem épp ellenkezőleg: magasztalta. Francia létére  az olasz származású Napoleont - egyenesen Nagy Sándor és Julius Caesar méltó utódjának tartotta. A tábornok nemcsak Stendhalt - az akkor már elismert nagy Goethe-t sem magasztalta. Talán azért nem, mert soha nem tudta rávenni őt sem arra, hogy propagandadrámát írjon Caesarról. 

 

Azt azonban nagyon is jól tudta, hogy az irodalom, a sajtó - igazmondásával - veszélyes lehet, szellemi, ellenzéki fegyverré válhat a hatalommal szemben. Ezért a cenzúrát felettébb fontos eszköznek tartotta, amivel a tévelygő firkászokat jó útra lehet téríteni. "A sajtó irányításához csak ostor és sarkantyú szükséges." - vélekedett az újságírók megzabolásáról. 





A hatalmas elméjű - de ugyanolyan "hatalmasakat" is mondó - Napoleon ezen a téren igencsak rövidlátó volt. "Nem látta át, hogy a szellemi tilalomfa mindig a gyengeség jele. S  ha egy politikai rendszer nem bírja el a szellemi szabadságot, az ellenvéleményt, a bírálatot - akkor az elfojtott indulatok előbb-utóbb más utat keresnek kifelé." - írta Feleki László, aki háromkötetes, figyelemre méltó és meglehetősen átfogó regényt(?) művet szentelt a nagy tábornok, császár életpályájának roppant részletes taglalására. A rendkívül igényes, széles látókörre valló, bőséges tényanyagon alapuló, majd kétezer oldalas munka helyenként kínos részletességgel írja le a csaták, ütközetek előzményeit.

 

 

Részletesen és aprólékosan beavat bennünket azok előkészítésének, lefolyásának és kimenetelének ismertetésére. Fűszerezve leírásait sajátos humorával (a hatvanas években Feleki még a Ludas Matyi nevű vicclapnál is dolgozott, s mint újságíró - alapos tájékozottsággal bírt a történelem, a közélet, a politika területén.) Sokat megtudhatunk tőle - s mindezt nagyon érdekes, anekdotikus stílusban - a száműzött császár utolsó hónapjairól, s emellett nem kevés szót szán a kis káplárból Franciaország dicső hősévé vált férfiú meglehetősen bonyolult, zavaros és kaotikus magánéletének elemzésére is.

    

Napoleon - mint az emberi léleknek, a nőkkel (különösen a feleségein kívüli hölgyekkel) való bánásmódnak, a katonák várható viselkedésének és a változó harci taktikának nagy ismerője - néha nagyon mellé tudott fogni. S nemcsak egyes elképzeléseiben, terveiben, hadmozdulatokban, de magánéletében is. Nem beszélve a művészi alkotásokról. A világirodalom ma is elismert remekeit nem sokra becsülte. Shakespeare leszólásában Tolsztoj előfutára volt - amivel csak még vastagabbá tette a "Nagy zsenik nagy tévedései" feliratú mappát. 

 

Szánalmas meséknek tartotta a zseniális, ma is elevenül ható, sőt sokban ma is nagyon aktuális angol költő-, és színműíró legfontosabb drámáit. Homéroszt ugyancsak elítélte. Az Íliászt csak katonai szemszögből vizsgálta, s ezért rendkívül lesújtóan nyilatkozott róla. A trójai faló tervezését, megépítését és ravasz taktikai bevetését a város ostromába - harcászatilag képtelenségnek tartotta. Kiszámította, hogy a görögök a költemény szerint három óra alatt legyőzték a védősereget. Elfoglalták s fel is égették Tróját - amikor néki 11 napra volt szüksége Moszkva felégetéséhez, holott csupa faházból állt az akkori orosz város. 

 

Jómagam erre azt tudom mondani röviden és velősen: aki egy ilyen nagyívű hőskölteményben nem az esztétikai értékekre figyel, nem a mesélés, a verselés magával ragadó sodrása, érzelmi, hangulati ereje köti le figyelmét hanem a praktikus, reális, gyakorlati  szempontok vezérlik olvasás közben - az nem érti a szépirodalom (s általában a művészet) lényegét. 

 

 

Aki így gondolkodik - az nincs tisztában az irodalom, a művészet egész mivoltával, hivatásával, szerepével és jelentőségével. Mert a műalkotástól nem a valóságot kell számonkérni, még a realista irodalomtól sem! A művészet ugyanis nem másolja, hanem tükrözi a valóságot - a maga módján. 

 

Így aztán nem ugyanazt fogjuk benne látni, mint a valóságban. Az igazi tükörben sem egy az egyben látjuk magunkat! A műalkotás nem asztalosmunka, vagy gép, ahol mindennek méretarányosnak kell lenni, s ahol minden csak úgy él és működik, ha minden egyes szögecs, csavar, vasalás, csapolás és derékszög a helyén van és passzol. A műalkotás még apró hibáival együtt is működni és hatni tud, mert ahogyan nincs tökéletes ember, úgy tökéletes művész sincs. 

 

 

Ezért aztán tökéletes műalkotás sem jöhet létre soha. A zenei-, az ábrázoló-, a képző-, de még az iparművészeti alkotás sem lehet mérnöki munka, vagy műszaki teljesítmény. A művészetben az ember ábrándképeinek, a valóságtól, a természettől való elszakadásának sokkal nagyobb szerepe van, mint az azokhoz való  merev ragaszkodásnak. Mit is írt Hoffmann (képünkön) a zene lényegéről, ami tulajdonképpen érvényes az egész emberi művészetre is: "A zene tárgya egyes-egyedül a végtelenség."  és ez pontosan arra utal, amit fent kifejtettem.

   

A művészet jelrendszere teljesen mást közvetít számunkra a való világról s benne az emberi életről (főként az emberi lélekről és természetről) mint a tudományok. A művészet nem mikroszkóp, amivel megláthatjuk a valóságnak minden apró jelenségét, mozzanatait, részleteit. Aki ezt várja egy zeneműtől vagy regénytől az csalódni fog, s olyan meglepetés éri, mint azt, aki a fényképtől nem a már egyszer átélt élmény felidézését várja, hanem a valóság hű tükörképét.  

 

 

Shakespeare ugyan azt írta, hogy "a színdarabnak az a feladata, hogy tükröt tartson az emberi természetnek" - ahogy azt Arany remekül lefordította, de ezt nem szabad félreérteni. Tehát tükröt tartson - de ez nem azt jelenti, hogy maga a műalkotás a tükör! Nem maga a műalkotás a tükör, hanem az a módszer, stílus amivel, ami által szembesít bennünket a valósággal s önnön magunkkal. A művészet tükröt tartása nem más, mint üzenet. Méghozzá nagyon fontos üzenet. Embernek - emberhez szóló üzenete. 

 

A művészi módszerek mások, mint a tudomány módszerei. Nem is lehetnek ugyanazok és ugyanolyanok, hiszen  mindegyik mást akar és kíván megmutatni a világból az ember számára. Mindegyiknek más a szándéka és célja. Így aztán - ennek érdekében - mindegyik  alkotásokat, produktumokat is hoz létre. Míg a tudomány hipotézisek és igazolt ismeretek gondolati rendszere, a művészet ezzel szemben érzelmeinkre, lelkületünkre irányítja üzenetét, azokra kíván, és tud is hatni. 

 

Ám az a közös bennük, hogy mindegyik végső soron azt akarja számunkra bizonyítani, felmutatni, hogy  az élet csodálatos, hihetetlenül gazdag, sokszínű, nagyszerű, minden létező élőlénynek megvan a maga értéke és jelentősége. És emellett azt, hogy a természet és a földi ember alapvetően a békére és a kiegyensúlyozottságra törekszik. 

 

Mindegyik - a tudomány is, a művészet is - igyekszik optimizmussal és lelkesedéssel hirdetni azt, hogy érdemes élnünk, s az élet a legnagyobb érték, ami számunkra létezhet. Sajátos módszereivel, látásmódjával mindkettő azt akarja igazolni, bizonyítani, hogy az élet maga lenyűgöző, szép és értékes.  Ám mindegyik másképpen, más módszerekkel és eszközökkel óhajtja ezt elérni, bemutatni, szemléltetni. A másik két megismerési mód a vallás (az igazhit) valamint az etika, filozófia is ugyanezt a feladatot célozza, vállalja fel és teszi. 

 

A vallás maga azzal a különbséggel, hogy mindezt az Istennel való kapcsolatra és bizalomra, a hitre alapozza. Ezt bővebben itt most nem elemzem, hiszen erről egy külön tanulmányt írtam ennek a Blognak egyik írásában, melynek címe: Életről, halálról, Istenről, emberről. Csak annyit, hogy Beck Mihály egyik tanulmányában e négy megismerési mód viszonyát 4 egymást metsző körrel ábrázolja, melyeknek vannak közös és különálló részei. ((internetes címe: Beck M 09 01pdf.)

 

Mind a négy - a tudomány, a művészet és a vallás és az etika, filozófia tudománya is - arra törekszik, hogy - különböző úton-módon - meggyőzzön bennünket valamiről. Mégpedig arról, hogy az élet - reánk mért csapásai, kínjai, fájdalmai, tragédiái, súlyos konfliktusai, sok-sok undorító, negatív és felháborító jelenségei ellenére is, alapjában véve az örök harmónia megteremtésére törekszik. 

 

 

Hogy mindegyik a maga eszközeivel meggyőzzön bennünket arról, hogy a világnak (s benne az emberek túlnyomó többségének) a rend, a szeretet, a jóság, az erkölcs fenntartása, illetve megőrzése az érdeke. Még akkor is, ha ez nem is mindig így tűnik számunkra. 

 

Még akkor is, ha nem is mindig így, és ezt tapasztaljuk, sőt inkább ennek mintha az ellenkezőjével szembesülnénk. Mindegyik megismerési mód arra törekszik, hogy megerősítsék bennünk azt a tudatot: "mindannyiunk számára van hely itt, e földön"- ahogy Tolsztoj írta. S ahol létezünk, az olyan élettér, melyben magunkért és másokért mindig érdemes munkálkodnunk. 

 

Művészi és tudományos alkotások még a legkilátástalanabb időkben, háborúk, éhínségek, tömeges járványok, katasztrófák idején, a legsötétebb (?) középkorban is születtek. Keletkeztek, létre jöttek a távoli és közelebbi múltban is éppúgy, mint ahogy - hála Istennek - születnek ma is, és holnap is. 

 

Olyanok a művészek és a tudós emberek, mint a madarak. Figyeljük csak meg és menten észrevesszük: a madarak akkor is énekelnek, ha világra jön egy újszülött, és akkor is, ha temetnek valakit. A művészi és tudományos alkotások sajátos eszközeikkel és hatásukkal arra intenek bennünket, hogy a mértéket és arányokat önmagunk életében feltétlenül érdemes megtartanunk, s amennyire tőlünk telik és lehet - erre ösztönözzük embertársainkat is. A vallás pedig arra tanít bennünket, hogy soha ne feledjük: saját belső békénket - igaz Isten segítségével - de egyedül magunknak kell megteremtenünk! 

 

 

S végül: a művészet maga azért született meg, kezdettől fogva abból a célból, azzal a szándékkal létezik és működik évezredek óta, hogy életünket elviselhetőbbé tegye ezen a földön. Talán ez is az egyik oka, hogy mindeddig még nem halt ki, s gyanítom, hogy ezután sem fog. Mert az emberiségnek roppant erős vágya és igénye, hogy élvezetessé, kellemessé, s nem utolsó sorban hasznossá tegye a maga és mások életét. S ennek egyik hatékony eszköze a művészet, a művészi munkálkodás, a művészi alkotások létrehozása és annak bemutatása a nagyközönség számára. 

 

S ebben az állításban benne foglaltatik az, hogy a művészet életben tartásához az alkotó és a közönség jelenlétére, lelkesedésére, igényeire, érdeklődésére, kíváncsiságára, folyamatos tevékenységére egyaránt szükség van. Mindkettő egyaránt fontos, az alkotó és a befogadó megléte, kapcsolata, együttműködése nélkül a művészet nem működhet, mert enélkül elsorvad, hitelét. értelmét, érvényét veszíti. A művészetre elengedhetetlenül szükségünk van. Kell. hogy eligazítson valamennyiünket, s mindannyiunk számára a biztonság érzetét nyújtsa. Mint maga a nap. 

 

Mert hogyan is vigasztalta a bibliai József a legifjabb testvérét, Benjámint? "Ne búsulj, mert a nap lenyugszik ugyan ma este - de holnap reggel ismét felkel!" Mint a művész, aki pihen, hogy másnap újra munkálkodhasson, s a közönség éjjel alszik, hogy másnap annál erősebb legyen az újabb és újabb művek megismerésére, tanulmányozására és élvezetére. 

 

A világmindenség egészéhez, a magunk és mások életéhez, mindannyiunk jövőjéhez mindig a legnagyobb optimizmussal kell viszonyulnunk. S a művészet ehhez az egyik legfontosabb forrásunk, ahonnan mindig erőt meríthetünk. Legfontosabb forrásunk, ihletőnk, s egyben legigazabb tanító mesterünk is.  "A művészet az ember legtermészetesebb nem természeti természete."- írja Kertész Imre.  

   

Ha a nagy Napoleon mindezeket így, és eszerint felismerte, elfogadta volna, s jobban elmélyedt volna a művészetek tanulmányozásában - bizonyára másképpen intézi világi dolgait. S talán kevesebb kegyetlen és véres eseményt hagyott volna maga mögött. S bizonyos vagyok benne, hogy akkor nem töltötte volna utolsó öt évét Szent Ilona szigetén lelkileg és testileg meggyötörve, felörlődve. Nem végezte volna ugyan természetes halállal kimúlva, de súlyos gyomor-, és májgyulladástól felpuffadva egy távoli, kopár sziget faházában. 

 

Talán nem szenvedett volna annyit lelkiismeretével viaskodva - több ezer őt őrző katona mellett is kínzó magányra kárhoztatva - egy billiárdasztalon kilehelve lelkét. S talán ez esetben a művészetekkel szerzett katartikus élményei, érzelmei, a műélvezettel ápolt lelki élete, érzékenyebb lelkülete és empátiája és emelkedettebb intelligenciája csökkentette volna (?) némileg harci és hódító szenvedélyét. Továbbá kissé talán lehűtötte volna vérmes és engesztelhetetlen nagyravágyását, hódító szándékát öntelt cezaromániáját, amely egész pályafutása alatt vezérelte. 

 

S akkor - számos, elévülhetetlen érdeme, országépítő tevékenysége mellett - nem hagyott volna maga után annyi keserű árvát, bánatában elaggott özvegyet, síró, bánkódó édesanyát, nagyszülőt, tönkrement családot és otthont, derékba tört emberi életet, egzisztenciát, bosszúszomjas ellenfelet. 

 

Nem hagyott volna maga után annyi szétnyirbált országot, elüszkösödött települést és beomlott sírhantot örökségül. S lehet, hogy ez esetben, művészi élményeitől felvértezve nem az alábbi anekdotikus kijelentése képezte volna életfilozófiája lényegét: "Ha valaha ismeretlen városba kerülsz, akkor ne unatkozzál, hanem tanulmányozd a várost, hátha el kell egyszer foglalnod."          

                                    

                                                 

"Ha én egyszer kinyitom a számat...; Vigyázz Malvin, jön a kanyar...; Szintén zenész" A nagy magyar komikus több más egyéb, még őt is túlélő szállóigévé vált híres bemondásai ma is időszerűek, kacagtatóak, nem koptak fényükből. A kárpátaljai boltoscsalád gyermekeként született, majd Budapestre települt, s itt kereskedő-tanoncként dolgozó  Salamon Béla híres és méltán kedvelt, kacagtató poénjei, kiszólásai voltak ezek. A múlt század nagy (bár diplomát soha nem szerzett) kabarészínésze és színigazgatója számos művészkollégájával együtt sokat szenvedett zsidó származása miatt. Bár életét szerencsére nem vették el, de a  sorozatos félreállítások, üldöztetések sem őt, sem családját, sem művészi pályáját nem kímélték. 

 

Ennek ellenére ő volt az örök optimizmus, vígkedély, folyamatos élcfaragás, ugratás, viccmesélés két (47-es) lábon járó élő szobra. Ő maga írja emlékirataiban, hogy "először a Szabók Szakegyesületében léptem negyvenhetes lábammal a magyar színpad szent deszkáira." Legendákat meséltek a nagy foci-, és kártyakedvelő, jókat mulatozó, feleségével perlekedő, mindenkihez barátságos és jóindulatú, hallatlan népszerűségnek örvendő komikusról. Ám nemcsak magánéleti pletykáit népszerűsítették, terjesztették, de hangos közönségsikerrel játszott szerepei, fellépései is állandó beszédtémák voltak fővárosszerte. Pl. az is közszájon forgott,  hogy kénytelen volt megrendelésre cipőt csináltatni, mert nem kapott az üzletekben megfelelő méretű lábbelit magának. (Ezt persze nagy örömmel vállalták a cipőgyárak, hiszen ez jó reklámot  jelentett nekik.) 

Sorozatos sikerek, de kudarcok és bukások is kísérték életútját, szakmai, művészi fejlődését, színészi és igazgatói pályáját. Amikor a harmincas évekre helyzete a színházi világban és magánéletében olyannyira ellehetetlenült - ideiglenesen Németországba költözött, s ott vállalt fellépéseket, haknizott különböző városokban. Az alábbi anekdota is ehhez az időszakhoz kapcsolódik. Amikor Berlinben egymás után több estére vállalt vendégszereplést, s a direktor a megbeszélt, szerződésben rögzített időre gázsiját még mindig nem fizette ki - Salamon teljes joggal felháborodott. Az utolsó estén még mindig nem érkezett meg az összeg. Salamon gondolt egyet, s előadás közben  a színpad takarásából odaszólt az ügyelőnek:
 

"-  Legyen szíves felmenni az irodába és mondja meg a direktornak: amíg nem kapom meg a gázsimat, nem megyek le a színpadról!"

                                                                             

                                                                                                                                                        

S utoljára, de nem  utolsó sorban: következzen egy anekdota a széleslátókörű, társművészetek terén is kiművelt, közéleti szerepeket vállaló, jótékonyságot gyakorló személyiségként is közismert világvándora, de szívében, lelkében mindhalálig magyar zongoravirtuóz és zeneszerző, Liszt Ferenc életéből. A sztori (amely szóról szóra szerepelt Keleti Márton filmjében, a Szerelmi álmokban) remekül jellemzi határozott, karakán személyiségét, sztaniolba csomagolt egyéni humorát, továbbá uralkodókról valamint a művészet szerepéről és jelentőségéről alkotott állásfoglalását:
  
Korábbi kapcsolatai révén 1840 tavaszán (már csak a protokoll kedvéért is) sikerült meghívást nyernie egy vendégszereplésre az orosz cári udvarba, ahol a koncert előtt I. Miklós, az akkori uralkodó fogadta. Amikor Liszt belépett a fogadószobába, a cár kivált tábornokai és udvaroncai közül és barátságosan elébe sietett:
-  Mi csaknem honfitársak vagyunk, Monsieur Liszt.
-  Uram...?
-  Ön magyar, nemde?
-  Igen, felség.
-  Nekem meg van egy ezredem Magyarországon.
    
E tapintatlan megjegyzés még Lisztbe is belefojtotta a szót, ám a reagálás, a "visszavágás" nem sokáig váratott magára. A bemutatkozáson - ami az udvari és katonai előkelőségek részvételével a palota egyik zsúfolásig megtelt csarnokában zajlott - a cár meglehetősen unatkozott páholyában az akkor 29 éves fiatalember virtuóz zongorajátékát hallgatván. Az értékes zeneművek tanulmányozása és élvezete ugyanis enyhén szólva nem tartozott a cár érdeklődési körébe. S mivel ennek következtében unta magát, elkezdett beszélgetni a szomszédjával. 

 

Először csak halkan, sugdosva, aztán - ahogy a forték egyre erősebben zengtek a billentyűkön - egyre hangosabban. Ez persze Lisztet felettébb zavarta elmélyült játékában. A zavaró, egyre hangosabb dödörikülést, majd hangos párbeszédet megelégelve egyszer csak megállt a zongorázásban. Felemelte kezeit a billentyűkről, s karjait egymásba kulcsolva, kényelmesen, némán maga elé meredve, méltóságteljesen, egyenes derékkal, feszesen ült a székén. Erre mindenki megdöbbent. Néma csend lett a teremben, a népes közönség lélegzetét visszafojtva várta, vajon mi fog történni.

 
"- Miért hagyta abba? Folytassa csak, Monsieur Liszt, játsszon csak tovább!" - szólt fel hozzá a cár a székéről a pódiumra.
    

Mire Liszt a cár felé fordulva csendesen így szólt:
 

"-  Ha őfelsége, minden oroszok cárja beszélget - akkor még a zenének is hallgatnia kell!"

                                                                                         


S aki idáig elolvasta - annak jár egy bónusz, egy ráadás- anekdota. S ez - úgy érzem - méltó csattanójául szolgál ennek a kis kollekciónak. Ma - amikor már a bűnözés olyannyira más módszerekkel és eszközökkel dolgozik - természetesen elnéző mosollyal az ajkunkon olvassuk ezt az évszázados történetet. Ám a kis-, és nagystílű tolvajok csavaros észjárása, rafinériája már akkor is kitűnően működött, amit azonban a károsultak semmiképpen sem tudtak nagyra értékelni: 

   



+
Gyónni ment a zsebtolvaj a paphoz, mert már erősen szükségét érezte, hogy szennyes lelkiismeretét megtisztítsa. Sorolgatta buzgón, hogy mi mindent lopott el az utóbbi fél évben. S bizony olyannyira hosszú volt a lista, hogy a pap a gyóntatószekrényben ülve elbóbiskolt, majd végleg elaludt. A fiatal legény a félhomályban azért megpillantotta éles szemével a szekrény rácsán át a pap arany zsebóráját, amely ott fityegett a tiszteletes úr reverendájának egyik gombján. Szerencséjére a rács alján - mely őket elválasztotta - volt egy nagyobb lyuk, amelyen a tolvaj keze éppen átfért. Így minden nehézség nélkül átnyúlt az alvó tisztelendő ruhájáig. Arról ügyesen leakasztotta, s csendesen áthúzta saját oldalára az értékes órát. Menten, s teljesen észrevétlenül a zsebébe is süllyesztette azt. Abban a pillanatban egyet horkantott a pap, s fölébredt szunyókálásából.

"- No, hol tartottunk, hol tartottunk kedves, bűnbánó fiam?" - kérdezte elnézést kérő mosollyal.
 

"- Annál az esetnél, tisztelendő uram, amikor én egy aranyórát loptam valakitől eléggé elítélendő módon. S én ezt az órát most, ezennel átadom Önnek!"
  

 S már nyúlt is a zsebébe, hogy kivegye az órát onnan.
 

-  "Ne nékem add, édes fiam, hanem annak add vissza, akitől azt elloptad! - szólt megértően a tisztelendő.
 

-   Már egyszer megpróbáltam, de nem akarta visszavenni - mondta a zsebtolvaj.
 

- Akkor csak tartsd meg fiam, nyugodt lelkiismerettel, én feloldozlak. Imádkozzál rendszeresen, és Isten kegyelmével, valamint saját elhatározásoddal próbáljál megjavulni - zárta le a gyónást a pap és elbocsájtotta a fiatalembert.



                                           *          *          *


Felhasznált forrásmunkák, irodalom:

Békés István: A világ anekdotakincse (Gondolat, Budapest - 1975.)

Feleki László: Napoleon  "a csodálatos kaland" (Magvető könyvkiadó, Budapest - 1976.)

Bölcsességek könyve (szerkesztette: Kristó Nagy István - Gondolat, Budapest - 1982.)

Kolozsvári Grandpierre Emil: Elmés mulatságok (Gondolat Kiadó - Budapest - 1969.)

Zenélő óra ( összegyűjtötte:Fodor Gyula - Singner és Wolfner I. int. kiadása, Budapest - 1940.)

Muzsikus anekdoták (Márkus János válogatásában - Rózsavölgyi és Tsa. k. Budapest - 2009.)

Salamon Béla: Hej, színművész (A szerző magánkiadása után a Kossuth kk. megj.1957.)

Alan Walker: Liszt Ferenc I.kötet (Zeneműkiadó, Budapest - 1986.)