EGY NAGY BANDÓKÖNYV

   



                                                             

                                                                           " Nec  tenui  penna. "




hogyan már többször is hivatkoztam rá - blogoldalamon előszeretettel teszek közzé olyan tanulmányokat, cikkeket, esszéket amiket már régebben írtam, de ennek az oldalnak a profiljába beleillenek. Az irodalom, a zene, s a művészetek egyéb területein barangolva az elmúlt évtizedekben sokszor leltem kincsekre, olyan élményekre, amiket másoknak is szívesen ajánlok szíves figyelmébe. Ezek közé tartozik a neves humorista, kíváló szervezői-, írói-, és rajztehetséggel bíró,  könyvkiadó, neves közszereplő, s újabban pártkampányban is aktív szerepet vállaló, ma 66 esztendős Nagy Bandó András remek könyve is a Sosemvolt Toscana. 

 

Ugyan már 2006-ban megjelent, ám jómagam csak 2010 júniusában a pápai Játékfesztiválon fedeztem fel. András barátjával árulta és ajánlgatta műveit a Várkertben felállított könyvsátor hűs árnyékot biztosító ponyvája alatt. Kedves, szimpatikus egyénisége már korábban megfogott, akkor azonban új oldaláról mutatkozott be: remek pedagógiai érzékkel, jó hangulattal, megkapó közvetlenséggel tudta könyveit kínálgatni az arra járóknak. 

 

Minden arra tévedővel igyekezett egy kicsit elbeszélgetni, kifundálni a vásárló érdeklődési körét, egyéniségét, s elsősorban azt: miféle irodalmi művekben mélyedt el eddigi élete során. Elmondottam néki, hogy engem elsősorban a végletes gondolatok, az élet nagy kérdései s az azokra adott különböző válaszoknak írói megfogalmazása érdekel, s elsősorban olyan műveket szeretek, melyekhez az ember élete során többször is visszatér. Megemlítettem három nagy írót is hirtelen - Tolsztojra, Dosztojevszkíjre és Shakespeare-re utaltam - s akkor rögtön kapott a szavaimon: átnyújtotta azt a könyvet, amely a következő hónapjaim főszereplőjévé lépett elő. 

 

Borítójáról és címéről ítélve először azt gondoltam, hogy valami lírai bédekker, egyfajta útiélményeket leíró munkáról van szó - s ez bizony nagyon téves feltételezés volt részemről, vagyis melléfogtam. Akkor még nem sejthettem - csak néhány hónap múlva vált bizonyossá - hogy az életem egyik legnagyobb irodalmi élményét jelentő könyvet szorongatom akkor hónom alatt amikor hazahoztam az Eszterházy-kastélypark árnyas platánfái alól. 
-  Feltétlenül kíváncsi vagyok a véleményedre, légy szíves írd meg! - búcsúzott el tőlem a szerző.
  

András kérését természetesen teljesítettem is - miután befejeztem a könyvet. Nemhogy megírtam néki benyomásaimat, észrevételeimet a művéről, hanem arra is buzdítottam: írja meg a könyv folytatását, mi lett a főhős, a regény végén elhunyt Halász Bódog író megszülető unokájának, Marcinak a további sorsa. Pár év múlva (2011-ben) a Szamárfül Kiadó gondozásában meg is jelent a "Vár rád Toscana" c. regény, ami nem is annyira folytatását jelenti az előző történetnek, a szó megszokott értelmében, hanem más és több is annál: visszautal az elhunyt író korábbi életszakaszaira, családi vonatkozásokat, fotókat, dokumentumokat sorakoztat fel. 

 

Megismerhetjük belőle Bódog őseit s olyan -  az előző könyvben még el nem mesélt - epizódokat is, amik közvetlenül az író halála előtt történtek. Bár ez a második rész talán szétesőbb, kevésbé összefogott az előzőnél, kevésbé eredeti és feszített tempójú, több filozófiai, elméleti bölcselkedést tartalmaz élet és főleg halál kérdéseiről, gondolati tartalmában talán súlyosabb a kelleténél, de így a két könyv együtt a teljesség képét nyújtja számunkra egy nem mindennapi ember életéről és elmúlásáról, érzelmi, lelki világáról, fantasztikus törekvéseiről és időtálló munkásságáról, szellemi örökségéről. 

 

Az alábbi elemző sorokat még négy éve, 2010. őszén a könyv elolvasása után vetettem papírra, s ezt el is küldtem Andrásnak, a könyv írójának - ígéretemhez híven. Most csakis nyelvi, stilisztikai szempontból változtattam rajta itt-ott, tartamilag azonban semmit. Íme tehát a vélemény, az elemzés - idézőjelbe bezárva:                                                                                                                                                      

  " Kedves András!

   Be kell vallanom férfiasan, hogy a könyv olvasása közben többször könnyeztem, mert a leírtak oly mély hatást gyakoroltak rám. Nagyon megkapott a regény tartalma, cselekménye, előre sejthető végkifejlete, stílusa s a benne rejlő különleges élethelyzet - amit a véletlenek szomorú összjátéka tesz annyira egyedivé. Ezeken kívül meglepetésként érintett a mű sajátos szerkesztésmódja: a fejezetek nem lineáris időrendben történő felsorakoztatása. 

 

Előre (több hetet ugorva az időben) majd visszalépve, előre, vissza – így halad az első hét fejezet. Majd felgyorsítva az eseményeket az utolsó hét már lineárisan, folyamatos időrendben taglalja az eseményeket. Van egy sejtésem, hogy miért követi így egymást a 14 fejezet… Ám lehet, hogy nincs igazam, feltevésem téves - s azt mondanád rá Arany szavaival, hogy „gondolta a fene”. Így hát óvatos leszek és ravasz módon ezt nem árulom el... 

 

Inkább megkérdezem Tőled: mi okból bontottad fel az események szoros, lineáris elmesélését - ami szokatlanságával mindenképpen érdekes, de semmit nem von le a könyv értékéből, sőt különlegessé, egyedivé teszi azt? S lenne még egy kérdésem: a regényedben leírt, s egyre fogyatkozó élet históriája vajon egy valóságban általad ismert, vagy valakitől hallott tragikus betegségtörténet irodalmi megfogalmazása, avagy az egész történetet így „egy az egyben”  a Te fantáziád szülte? 

 

Erre is azt mondhatom: ha így, ha úgy történt – ez a könyv értékét nem csökkenti, hiszen az alkotóművészt nem elsősorban az intuíció teszi naggyá, hanem az, hogy egy adott anyagból mit tud létrehozni. Vagyis az ábrázolás módszere, technikája, eszköztára, kifejezésmódja, az alkotás tudatos vagy  ösztönös volta, illetve a kettő keveréke, a tartalom és a forma egységének sajátosan egyéni megteremtése – egy szóval: a kreativítás. 

 

Egy fazekas vagy keramikus alkotásait csodálva senkit sem elsősorban az érdekel, hogy ki, honnan szállította a műhelyébe az agyagot, vagy esetleg ő maga hordta azt be az udvarára. Az építésznél sem azt vizsgáljuk, honnan szerezte a köveket, csak mellékesként lehet talán érdekes, hogy az anyag honnan, kitől származik. A vizsgálat legfőbb szempontja maga a kész, már álló építmény. A végeredmény a lényeges, az számít elsősorban, ami ez esetben, jól, sőt kitűnően megírt alkotásod esetében is csodálatos. S mondanivalóját, megformálását tekintve is egyaránt rendkívül értékesnek mondható. Meg merem kockáztatni: időtálló is marad.

  

    
50 éve - mióta először könyvet vettem kezembe – az elolvasott szépirodalmi művek között biztosan az első húsz között szerepelne ez a könyved - egy saját magam által felállított rangsorban. (Csak zárójelben jegyzem meg: nálam olyan alkotások vannak a húszas élmezőnyben, mint pl. a Mester és Margaríta, az Anyám könnyű álmot ígér, vagy a Karamazov testvérek stb.) S az irodalmi értékeken, az esztétikai élményen kívül számomra az is nagyon fontos az, hogy az elolvasott könyv változtasson az életemen, módosítsa addigi szemléletmódomat, életről, halálról vallott nézeteimet, azokhoz való érzelmi viszonyulásomat. 

 

Szerintem egy mű annál értékesebb, minél inkább képes ezeknek a fontos kritériumoknak megfelelne, azaz minél jobban átformál, minél inkább megváltoztat bennünket - persze pozitív irányban! S minél inkább megfelel a felsorolt szempontoknak – annál előbb áll ebben a rangsorban. Egy művészeti, irodalmi alkotás az igenis okozzon meglepetést számomra, lepjen meg, legyen gyújtó hatással, döbbentsen meg, rázzon fel, gondolkodtasson el, ríkasson vagy röhögtessen meg - azaz szerezzen katartikus élményt! Vagy ahogy közhelyesen szokták mondani: szögezzen a székhez! 

 

Akár azzal, hogy megrémít, rádöbbent valamire, akár azzal, hogy megörvendeztet, izgalomba hoz. Kíváncsivá tesz, kételkedésre késztet, gondolatsorokat indít meg az olvasóban, akár azzal, hogy elutasításra, ellenkezésre vagy éppen felháborodásra indít. Vagyis: rázzon fel, világosítson meg s ne hagyjon ugyanabban az állapotban, ugyanazon az értelmi, intellekuális szinten, mint amelyen addig voltam. Semmiképpen se követeljük tőle azt, hogy recepteket, tanácsokat adjon, vagy írjon elő. Útmutatást, jelzéseket azt adhat egy irodalmi mű, de kész megoldásokat, recepteket semmiképpen sem, hiszen ez nem tiszte és feladata, soha nem is volt az. 

 

Viszont nagyon fontos, hogy üzenjen valamit - formájával és tartalmával egyaránt, és ez az üzenet minél sajátosabb, egyénibb, eredetibb legyen mert minden művészi alkotásnak ez az alapvetően fontos feladata, szerepe. A Te könyved sem ad recepteket, de az üzenet az bizony benne van!  Megnyugtató, gyógyító, katartikus ereje van - akár az evangéliumnak - az általad leírt történetben rejlő üzenetnek. Művednek - akárcsak minden igazán értékes  műnek - erőt és energiát adó szándéka, hatása van: az emberi gondolatok, tettek maradandóságát hirdeti az anyagi, testi enyészeten felül, amit viszont földi lehetőségeinkkel nem tudunk megakadályozni, mert afölött uralkodni képtelenek vagyunk. 

 

Feltett kérdésekre pontos válaszokat nem ad és nem is adhat, mivel „az  írónak nem az a kötelessége, hogy válaszokat adjon, hanem az, hogy kérdésekkel körültűzdelve a valóságot gondolkodásra késztesse azokat, akiknek dolguk a válaszadás.” – írja Déry Tibor. A „Sosemvolt Toscana” mindezeknek a feltételeknek szinte tökéletesen (és majdnem maradéktalanul) megfelel. 

   
   

Szeretném határozottan leszögezni: könyved nem a halálról, hanem az életről szól - annak ellenére, hogy egy halálos beteg ember utolsó hónapjait, annak minden testi-lelki szenvedését hűen ábrázolja. Végső kicsengése azonban mégis az emberi élet, a soron következő nemzedéknek átadható gondolatok és tettek nagyszerűségét hangoztatja, hirdeti. 

 

A társművészetek területéről, a filmek világából csupán kettőt említenék, melyek mondanivalójukban - de csak abban - nagyon hasonlítanak a könyvedhez. A Halálsoron (rend:Frank Darabont) és a Más világ (rend: Alejandro Amenábar) c. filmeket megtekintve ugyancsak ezzel a fent jelzett meghökkentő (ellentmondásnak tűnő) ténnyel szembesülünk. Mármint azzal, hogy egy komoly, megrendítő és kemény halálesetek, tragédiák szörnyűségeit bemutató művészi alkotás - megfelelő eszközeivel - a csodálatos és megismételhetetlen emberi létnek a védőügyvédjévé válhat. Maga Nagy László is hasonlóan nyilatkozott (igaz, a költészettel kapcsolatban) amikor 1975-ben ezt mondotta: "Nem tehetünk mást, főleg a humanisták, hogy továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk." 

 

Kedves András! Úgy gondolom, hogy ezzel az alkotásoddal Te magad is beálltál ennek a jó és nemes ügynek a harcosai közé. Azok sorába, akik a toll fegyverét használják eme békés küzdelemnek az eszközéül. De hogy folytassam előző gondolatmenetemet: e két film minden jelenetét a halál levegője lengi át hidegen és kegyetlenül. Mindenütt ott pofátlankodik (bár arcátlanul és láthatatlanul, de érezhetően) mindenhová szórja szét undorító, mindenkire és mindenre rátelepedő erőszakos és fullasztó kigőzölgését. 

 

Jelen van és nyomottá tesz mindent, ott van a folyosón, a szobákban, a párbeszédekben és a tekintetekben - ám a végén mégis úgy érezzük, hogy maga az egész alkotás végső kicsengése az élet szépségét és értelmét visszhangozza, propagálja. Úgy látszik: ez is a művészet csodái közé tartozik... Hogy felemelőnek, s nem lesújtónak érezzük pl. a "Más világ" c. film végét - annak ellenére is, hogy hármat kivéve minden szereplője halott. (A címben lévő különírás is azt jelzi: itt az élők keverednek a halottakkal.) 

E két film és a Te regényed  hasonló módon gondolkodtat el bennünket arról: vajon szeretteinkre milyen szellemi „muníciót” hagyjunk örökül, ha már el kell távoznunk e földi világból? Mi lenne a legtöbb, amit adhatunk, amit reájuk hagyhatunk? Olyant, ami folyamatosan végigkíséri  egész életüket, segíti majd őket abban, hogy a saját magánéletükben, munkájukban, hivatásukban, családjukban valóban boldogan, kiegyensúlyozottan, testi-lelki harmóniában éljenek, önmagukkal és másokkal szemben mindig tisztában legyenek, avagy valami mást? 

 

Elgondolkodtat bennünket arról: milyen útravalót nyújtson át szeretteinek egy olyan ember, aki a halál közvetlen közelségében már csak a „kivárásra játszik”? Mit adjon családtagjainak az a súlyos beteg - aki már magatehetetlenül vergődve várja a halál bekövetkezését - hogy a lehető legkönnyebbé tehesse számukra annak a fájdalomnak az elviselését, amit az ő elvesztése, hiánya számukra jelent majd valamennyiük hátralévő életében? Mert – mint tudjuk, a halál nem fáj, csak az élet gyötör és kínoz meg bennünket. (Ez is aláhúzza, hogy e könyv az életről szól, annak ellenére, hogy egy elkerülhetetlen halállal végződő betegség szisztematikus leírását tartalmazza.) 

 

Az életről szól, mert az itt maradók, az élők számára ad és hagyományoz a főhős, a halni készülő, beteg író - mintegy lelki, szellemi testamentumként - egy hatalmas ajándékot. Maradandót és értékeset, mely az örökkévalóságnak szól, hiszen ebből nemcsak ők, hanem még utódaik is felbecsülhetetlen lelki, szellemi energiát nyerhetnek. Mintegy végrendelete tehát ez egy érző és fennkölt léleknek, aki igazán szereti a családját, gyermekét. Ezzel hitelesítve azt, hogy aki életében szeretni tud, annak szeretete halála után sem szűnik meg. Mert mit is ír Goethe:”A halál pillanatában a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.” 

  

    


Halász Bódog a saját szeretetét hagyományozza utódaira elképesztően fantasztikus, szívet-lelket megindító ötletével: leveleket ír lányának egy képzeletbeli helyszínről, mintha ott tartózkodna, hogy ezzel eltitkolja súlyos betegségét, s megóvja ezzel saját lánya testi-lelki egészségét. Mintegy megakadályozza, sőt lehetetlenné teszi ezzel a tettével, hogy lánya a közelébe férkőzhessen, s megláthassa azt saját szemével: milyen állapotban van. Ami azért nagyon fontos, hogy a lehető legharmonikusabb, békés, minden zavartól mentes körülmények között jöhessen világra az unokája. 

 

Nem vállalja azt a rizikót, hogy az ő gyógyíthatatlan betegségének tudata bármiféle károsodást okozzon leánya lelki életében, s ennek következtében a magzat fejlődésében, majd a szülés folyamatában. Közvetett módon ezzel lehetővé teszi, s a legjobb feltételeket biztosítja e gyermeknek a világrajöttéhez. Annak, aki nagy valószínűség szerint nem születhetett volna meg az ő halála után épen és egészségesen, ha nem folyamodik ehhez a "kegyes csaláshoz". 

 

Ezzel az íróhoz és apához méltó, szeretetteljes megoldással úgy fog továbbélni unokája életében és képzeletében mint a legszeretőbb nagyapa (vagy mikszáthi kifejezéssel: nagyapka.) Átadja, reá hagyományozza a legtöbbet, amit egy szülő adhat: azt a meggyőződést, hogy a szeretetünkből fakadó pozitív energiák minden tevékenységünket előnyösen befolyásolják, a lehető legjobb irányba visznek bennünket, s így életünket s ezzel minket is szüntelenül jobbá tesznek. 

 

Azt a meggyőződést, hogyha jót teszünk, s hiszünk Isten végtelen hatalmában - akkor ennek csak jó lehet a következménye, ebből csakis jó származhat. Azt a meggyőződést, hogyha minden tevékenységünket a szeretet, bizalom és a jószándék határozza meg - akkor nagy baj nem jöhet el életünkben. S amíg az emberek nagy része eszerint él és munkálkodik addig a család nem bomolhat fel, s következésképpen a világ nem hullhat szét. 

 

S ameddig valami nem hullott szét elemeire - addig még mindig javítható, korrigálható, módosítható. A jó és a rossz persze mindig együtt élt és mindig is együtt él egymás mellett, s az sem igaz, hogy a rossz minden esetben elnyeri büntetését, a jó pedig a jutalmát - mert ez csakis a mesében van. A mi dolgunk azonban az, hogy szüntelenül szolgáljuk, erősítsük a jót, mert minél inkább ezt tesszük annál hátrébb húzódik a rossz. Nem azzal kell harcolnunk a rossz ellen, hogy folyton pocskondiázzuk, szidjuk és leszóljuk azt, hanem azzal, hogy minden tettünkkel a jót szolgáljuk, erősítsük, s aszerint éljünk. 

 

S ha ebben a folyamatban mindenki előtt (még a rosszakaratúak szemében is) nyilvánvalóvá válik, hogy milyen következményekkel jár a jószándék - szemben  a rosszal, akkor ezzel már be is bizonyítottuk, hogy melyiknek mi a szerepe, létjogosultsága, melyik a felsőbbrendűbb az életünkben. S minél többen tesszük ezt - annál inkább biztosítjuk, hogy a jó továbbra is erősebb, szívósabb lesz, túlsúlyban, túlerőben lesz a világban. S mindig is végső soron felülkerekedik a rossz felett, mint ahogy az elmúlt több millió év alatt is így volt, amióta az értelmes ember megjelent a földön. 

 

És mindez kellő biztosítékunk arra, hogy jótetteink eredményeként továbbra is így történik ez a jövőben is. A halálosan beteg író meggyötört testével, ám teljesen ép lelkületével ezt az optimista hitet adja tovább, hagyja itt szeretteire, családtagjaira, ismerőseire, barátaira s nem utolsósorban - olvasóira.   

 

A mindhalálig felelősséget érző, tiszta szívű apa tehát nem úgy él tovább elhunyta után a család életében, jövőjében, mint egy mártír, aki feláldozta magát, hiszen nem önkeze, hanem a könyörtelen betegsége végzett vele. Nem súlyos terhet jelentő áldozatként telepszik családja lelkületére, jövőjére, hanem szerető nagypapaként, édesapaként, apósként él tovább bennük, ami a családtagok fájdalmát nem növeli, hanem csökkenti, elviselhetőbbé teszi. 

 

Bódog leveleivel, néma és határozott távolmaradásával, unokája egészséges, problémamentes világrajövetelének "megszervezésével” és kivárásával  kimondatlanul is a „ne gyászoljatok, hanem szeressetek!” jelszavát, kívánalmát hagyományozza intelmül hozzátartozóira. Ezzel a - saját magának és ápolójának is erőt, kitartást generáló, önmagát a végsőkig életben tartó - cselekedetével, utolsó erőfeszítésével megírt leveleivel az emberi szeretetnek tőle elvárható, számára  legideálisabb, a gyakorlati életben legjobban  „felhasználható”, funkcióképes formáját nyújtja át szeretteinek.

 

A szeretetnek egy olyan, örökké életképes, működőképes formáját hagyja reájuk, mely mindaddig virul és működik, amíg utódai emlékeznek őrá és mindarra, amit még képes volt értük tenni utolsó hónapjaiban.(„Mert csak az nem halhatatlan, ki elfelejthető”- éneklik a dr. Herz c. musical szereplői Müller Péter, Tolcsvay László és Bródy János darabjában.) 

 

Bódog halála ezzel egyfajta magasztos, nemes szintre emelkedik, de egyben „életszerűvé” is válik  azáltal, hogy a családtagjaiba átplántált, reájuk hagyományozott szeretetével szinte ott él közöttük továbbra is. Nem mellettük, hanem bennük. Nem eleven valóságában, hanem mindabban a lelki, szellemi energiában, ami szellemi örököseinek, családtagjainak tetteit ezután irányítja, meghatározza. S mindezzel biztosítja valamennyiük számára azt, hogy további életüket ne az ő kikerülhetetlen halálának folytonosan kínzó, csüggesztő terhével, hanem szomorú, de boldogító emlékével élhessék le. 

 

Mindezek átadásával távozása, hiánya inkább felemelővé, erőt és energiát adóvá válik, nem pedig fájdalmas, gyötrő szenvedést hoz az itt maradóknak. („Portested is széthulland így, igaz, / De száz alakban újólag felélsz. /És nem kell újra semmit sem kezdened:/ Ha vétkezel, fiadban bűnhődöl,/ Köszvényedet őbenne folytatod,/ Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz/ Évmilliókra lesz tulajdonod.” - írja Madách. 

 

S hogy hogyan és milyen módon? A családtagok miféle tevékenységében, milyen tetteiben munkál tovább a főhős szeretete? No, ez már egy új regény témája lehetne. Éppen ezért András, arra bíztatlak: írd meg, hogy mi lett a kis Marci további sorsa! Mivel gyakorló nagyapa vagy (akárcsak jómagam) bizonyára megfordult már a fejedben a gondolat: a nagyszülő eme szép élettörténete nem maradhat lezáratlanul...

 

S hogy miért nem? Mert roppant érdekes lehet az is, hogy a családfő halála után hogyan, milyen érzésekkel, gondolatokkal élik mindennapjaikat az itt maradt családtagok, s legfőképpen a megszülető unoka. Biztos elgondolkodtál azon, hogy a nagyapa után az unoka is mindenképpen megér egy misét, azaz regényt... Tehát arra ösztökéllek, hogy feltétlenül írd meg a folytatást!  

      
   

Azért szántam ennyit a regény mondanivalójának kifejtésére, mert rendkívül  értékesnek, fontosnak és aktuálisnak tartom azt. Hazánkban talán még soha nem volt ily nagy szükség  arra, hogy a humánus értékek megőrzése és továbbadása kellő hangsúlyt kapjon a művészetben is. Hogy  felhívja a figyelmet - sajátos eszközeivel - az emberi kapcsolatok fontosságára, a szeretet energiát indukáló, pezsdítő, életünket tápláló erejére. Nálunk ne lenne erre szükség, most, amikor nap mint nap embertársaikat, gyermekeiket, feleségeiket, férjüket, szüleiket kifosztó, gyilkoló, állatokat kínozó emberekről értesülhetünk a napi hírekből? 

 

S ami a legszörnyűbb: ezek a fent idézett elkövetők tetteiket sok esetben a megélhetési nehézségekkel indokolják! Most ne lenne szükség az igazi és örök emberi értékek felmutatására, megerősítésére? Most, amikor a média nem a szerény, művelt, mély érzelmű, összefogást, segítőkészséget, szeretetet, megértést, bizalmat hirdető embereket propagálja és helyezi előtérbe, hanem a tehetségtelen, anyagias, törtető, erőszakos, ostoba és szűklátókörű, érzéketlen és link köpönyegforgatókat? 

 

A „perc-emberkéket”, akik félévenként váltanak pártot, erkölcsöt, gondolatot; akik jobbra indexelnek és balra kanyarodnak, avagy fordítva: balra indexelnek és jobbra kanyarodnak? Amikor a média inkább a rosszul értelmezett liberalizmusnak  mint a rendnek biztosít szabad utat? Inkább a lazaságnak, mint a határozottságnak, inkább a legfontosabb erkölcsi normáktól történő szabadulásnak, mint az ahhoz való ragaszkodásnak, s az igazság kimondása és vállalása helyett inkább a történelemhamisításnak, mint a tisztánlátásnak a szószólójává válik? Gondolom, ezen a véleményen vagy Te is, s ezért tudtad ilyen erőteljesen, ilyen megrendítően és szívhez szólóan megírni ezt a könyvet, a szeretet prózai himnuszát. 

Csodálatos az, amilyen írói eszközökkel - nec tenui penna (nem gyönge tollal) - kifejted mondanivalódat! Ahogyan a súlyos betegség tárgyszerű leírását, a főhős szenvedését összekapcsolod az olasz táj festői ábrázolásával. Ahogy egymásba kapcsolódnak a városi, vidéki helyszínrajzok, jellemek, mellékszeplők, zsánerképek, epizódok (pl. Viktória személye) a főhős múltbeli képei az mind a mesteri szerkesztés írói remekművei! 

 

Az a megkapó líraiság, ahogyan ezeket az olvasó elé tárod – az regényed legnagyobb erénye - a képzeletbeli toscanai kirándulás és az onnan írt levéláradat „halálian jó” ötletével együtt (ha szabad ezt a kifejezést használnom.) S mindezek leírásában, kifejtésében – még a kór lefolyásának ábrázolásában is – itt-ott felcsillan  sajátos, érdekes humorod, de egy kis keserű irónia, önirónia is. Emellett  egyfajta halálfilozófiával is találkozhatunk („a halottaink horgonyozzák le világjáró hajóinkat; utoljára megyek be egy temetőbe a saját lábamon; mindannyian túlélőként kezdjük, de én másfél hónapja távozónak tudhatom magam…; a  tumoros betegek a láthatatlan úr cipőfűzőjébe próbálnak kapaszkodni" - stb.) 

 

A toscanai tájleírásokban az a szép és különleges, hogy dúskálnak a gazdag költőiségtől tobzódó képekben, ugyanakkor tárgyszerűek, pontosak, reálisak is, mégsem tekinthetők afféle anzikszeknek. Sokkal többek, egyénibbek, emocionálisabbak, költőiségtől telítettebbek annál: tündöklő gyöngyszemek, melyek mélyebb és személyesebb érzelmekről tanúskodnak. András, azt gyanítom, hogy Bódog ugyan nem, de Te jártál Toscanában, különben nem tudnál ilyen szépen, lenyűgözően, ilyen átható szeretettel, gyermeki áhitattal és szenvedélyesen írni, ilyen találó jellemzésekkel adózni Firenzéről, Dantéről, szobrokról, épületekről és a közép-olasz tájakról…) Nincs igazam abban, ha ezt gyanítom?...

   

    


Írói eszközeid roppant nemesek, erőteljesek, pontosak, szemléletesek, szuggesztívek és gazdagok – mind az olasz táj, mind a betegség leírásában, kórtanában, mind pedig a betegnek, illetve a mellékszereplőknek a lélekrajzában nagyszerűek, árnyaltak. Ahol kell tárgyszerűek, de sohasem közönségesek, vagy banálisak. Szemléletességükkel mindenütt átélhetővé, érzelmileg mélyen megragadhatóvá teszik az eseményeket. A felbukkanó idézetek sosem öncélúak, nem „lógnak ki” a szövegből. 

 

Érdemes volt - mint írtad egy helyen - Kedves Lányodnak megmutatni a kész anyagot, melybe saját szóhasználatoddal „szeretettel, de könyörület nélkül nyúlt bele”. Lehet, hogy ez a női szemmel történő lektorálás is segített abban, hogy egy torokszorítóan izgalmas, következetesen feszes tempójú, sehol sem széteső szerkezetű, érzelmekben gazdag, egységes alkotás született kezeid alatt. Talán neki is köszönhető, hogy egyetlen fölösleges mondat, kihúzható bekezdés nem akad benne. Minden fejezet a lehető legválasztékosabb, leginkább odaillő kifejezésekkel, szavakkal él.  

 

Így van ez a regény végével, lezárásával is, mely sikoltó felkiáltó mondatának keményen csattanó rövidségével, kegyetlenségével hat és áll meg igazán. Természetességével, könyörtelenségével elkerülve az olcsó szentimentális, szirupos befejezést, ami nem jelenti azt, hogy ne csalna könnyet a szemünkbe. Ám még ez a könny és a mögötte rejlő együttérzés és szánalom is oly nemesen emberi és megindító, olyan éltető erővel és energiával tölti fel az olvasót, mint maga az egész mű. 

 

Annak ellenére, hogy halállal végződik - mégis meggyőzi az olvasót az élet, a szeretet mindent legyőző erejéről,  mindenek felett álló értékéről. Kedves András! Szívből gratulálok ehhez a csodálatos műhöz, nagyon értékes, lélekemelő és maradandó irodalmi alkotást hoztál létre! További alkotómunkádhoz sok sikert, kitartást és energiát, magánéletedhez pedig sok boldogságot, jó egészséget kívánok.                               

             
          Baráti üdvözlettel: Végvári András, Pápa, 2010. szept.5."
                                                                                              

  



                                          *




Ui: Kedves Blogolvasó! Írásomban bizonyos kérdéseket azért hagytam nyitva, illetve megválaszolatlanul, hogy senkit ne zavarjak, vagy befolyásoljak saját véleményének megalkotásában. Főként azokat nem, akik még ezután fogják a könyvet (könyveket) elolvasni. Baráti üdvözlettel, mindenkinek jó egészséget és szép irodalmi élményeket kívánva: Végvári András.