P O É N S A R O K 3. ( J Á N O S V I T É Z)

  

 

 

 

 

 

edves Blogolvasó! Ismét derűsebb témával jelentkezem, mert nem foglalkozhat az ember mindig komoly dolgokkal. Manapság nagy divat a RETRO - így hát ennek jegyében egy régi 1968-as humoros írásomat teszem közzé. Ezt még harmadikos gimnazista koromban vetettem papírra, amikor osztálytársaim arra vettek rá, hogy a klubdélután közepén dobjam fel valamivel a hangulatot. Ezért hát a klubdélutánt megelőző napokban fogtam magam - helyesebben a golyóstollamat - és akkori szájam íze szerint iskolai környezetbe helyezve, adaptáltam a János vitéz első részét. 

 

 

Mégpedig úgy, mintha ezt a huszadik század hatvanas éveiben írta volna Petőfi Sándor középiskolás diákként. Belehelyeztem tisztelt és szeretett nagy magyar költőnk mesebeli főhősét ama iskolapadok egyikébe, melyekben mi ültünk (örültünk, izgultunk, unatkoztunk vagy szedtük a tudás fájának sokszor édes sokszor keserű gyümölcseit) 18 évesen akkor, Székesfehérvár egyik gimnáziumában.

 

Ennek az  - anno nagy kacagást kiváltó - átköltött, parodisztikus versnek a főhőse már nem mesebeli, hanem valóságos alak volt: egy .....János nevű osztálytársunk. (S csak zárójelben jegyzem meg szerényen, hogy akkori szeretett osztályfőnökünk, Margit néni - aki biztatott a komolyabb írásmunkákra is - és néhány tanárunk is mosolyogva, sőt nevetve fogadta soraimat, amely a következő napokban elterjedt aztán az intézményben. Még a faliújságra is kikerült.) "Alkotásom" fent említett főhőse éppen azokban a a napokban fülig (vagy talán még annál is lejjebb) erősen és szenvedélyesen  szerelmes volt. 

 

Így aztán kapóra jött nékem, hogy a hajdani szegény juhászlegény személyiségébe, bőrébe, lelkületébe bújtassam őt. Aki mondhatjuk teljesen azonos korú volt akkor, mint Petőfi ugyancsak szerelmetes szívű, kalandos sorsú hőse: Kukoricza Jancsi. (Teljes nevét sem néki, sem a többi szereplőnek természetesen nem írtam ki - a személyiségi jogokat maximálisan tiszteletben tartván - akkor is, és most is.) Ha jól meggondoljuk - tulajdonképpen írhatott volna egy ilyet akár a nagy magyar költő is, hiszen sok iskolában megfordult diákként. Az itt taglalt szituációval, helyszínnel, miliővel ő maga is sokszor szembesült. Átélte az iskolai oktatás minden örömét, keservét, könnyedségét és nehézségét egyaránt. 

 

Ráadásul szinte folyamatosan szerelmes volt - hol ebbe, hol abba. (Pedig az "abba" akkor még nem is létezett... Sőt még az én paródiám megírásának idején sem, csak az Illés, Metro, az Omega meg a Beatles.) S egyébként is - mint a Helység kalapácsa című elbeszélő költeményéből kiolvashatjuk - Petőfinek ugyancsak volt érzéke a paródia iránt, még pedig nagyon is. Megjegyzem enélkül a két opusz (János vitéz és a Helység kalapácsa) nélkül is halhatatlan lenne legnagyobb költőink egyike, ha történetesen nem írja meg ezeket. De hálistennek - megírta.


Egyébként a János vitéz sorait egyszer merő szórakozásból végigszámoltam és összevetettem Arany János Toldi-jával. Nos, ki mit gondol, melyik mű a hosszabb? Ránézésre az a megtévesztő, hogy a János vitéz 27 részből áll, a Toldinak viszont 12 éneke van, ám mégis a Toldi az, ami - kissé ugyan, kilencven sorral, de - hosszabb.

Összesen1670 sor, Petőfi műve viszont "csak" 1580  sorból áll! Szóval, ilyen érdekességek is vannak a magyar irodalomban. Dehát sok a szöveg - jöjjön az a bizonyos átköltött vers akkori tollamból, ami persze azóta már nincs meg, csak maga a megsárgult kortörténeti dokumentum. De van másik íróeszköz: a számítógép (leptop) billentyűzete, amellyel a régi-régi, megsárgult kockás papírról szó szerint ide másolom ezt a paródia-verset:

 János  vitéz  (1. rész) 

Tüzesen üt le a kémia tanára

Az elábrándozó Jánosunk padjára.

Fölösleges dolog ütnie oly nagyon,

hisz szegénynek úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég teenager-szívében,

Úgy legelteti szemét ott a padsor-végen.

Míg összes tanszere szanaszét heverész,
Két szeme addig a lány ölén legelész.

 
Tenger leány ül ott tarkán körülötte,

de ő azokra biz' szemét nem vetette.

Egy köpésre tőle a sarokban egy pad,

Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám az írólap befirkált lapjára, 

Hanem az ott ülő szép szőke kislányra.

A bájos osztálytársnak karcsú termetére, 

Szép hosszú hajára és a többijére.

   


A lány  miniszoknyája rövidre van szabva,

Hogy amit kell, Jancsink éppen beláthassa.

Kilátszik a padból két szép térdecskéje,

A mi Jánosunknak gyönyörűségére.

Mert a padján bámuló és könyöklő diák,

.... Jancsi az bizony, ki is lehetne más.

Ki pedig távolabb a háziját csinálja: 

Erzsi ő - az IKV. főnökének lánya.


 
"Szívemnek gyöngyháza, lelkem Erzsikéje"   

Így szólt Jánosunknak könyörgő beszéde.
"Pillants ide hozzám, hiszen már úgy vélem, 
Te maradtál nékem minden reménységem.



Vesd ide majd hozzám a matek házidat,
Mert másképp meghúzom a szünetben copfodat.
Siess, mert bennem a félelem tanyázik,
Tegnap épp fociztam, s nékem is hiányzik."  


 
"Tudod, Jancsi szívem, tüstént odanéznék,
ha a matek példán már régen túl lennék.
Sietek, mert akkor egy újabb fát bevágnak,
Mostoha leánya vagyok a tanárnak."


Szőke szép Erzsike ezeket sugdosta,
s leckéjét ezután még fürgébben írta.
Ám a mi Jánosunk könyörgőre fogta, 
s minden kívánságát a lányra zúdította.


Vágyait kevervén  praktikus érdekkel,
rimánkodva sóhajt forró szerelemmel:
"Ne hagyd, hogy epedjek édesem, kedveském,
Nélküled csöngetésig nem lesz kész a leckém!"


Kicsalta a füzetet édes beszédével,
S elmarta azonnal mind a két kezével.
Rávetette magát a leckemásolásra,
Leghűbb barátjának nyújtja majd utána.

                                                                                  

                                                                        ( 1968. május. 8.)

                                                                                            

 










(A kép természetesen illusztráció.)


Utóirat: Ebből is kitűnik, hogy milyen inspiráló volt az akkori gimnáziumunk légköre és szabad (de nem szabados) szelleme az effajta humoros versikék írására. Ottani nevelő (s nem csak oktató) tanáraink nap mint nap a legnagyobb toleranciáról, a legegészségesebb humorérzékről, megnyerő tanár-diák viszonyról és ugyanakkor a legmagasabb fokú mesterségbeli tudásról, emberismeretről, a tanulóik iránti szeretetről, megbecsülésről tettek tanubizonyságot. 

 

 

S ezért aztán élvezhették is tanítványaik megbecsülését, tiszteletét és szeretetét. (Persze hazudnék, ha azt állítanám még a hosszú idő távlatából is, hogy minden tanár ezekkel a fenti tulajdonságokkal rendelkezett, vagy egyformán viszonyult hozzánk. Hiszen ha ezt írnám le erre csak a megszépítő szép emlékezet indítana. Ám az igaz, hogy többségüket ez jellemezte, s az osztálytársaink zömére is ez volt érvényes.) 

 

Irodalom tanárunk pl. óra közben is sokszor poénkodott, ha úgy látta, hogy fel kell dobni valamivel az unalmas hangulatot, vagy az óra közepén fel kell frissíteni a lanyhuló figyelmet. Amikor egy felelés alkalmával valamelyik osztálytársunk egy irdatlan marhaságot válaszolt feltett kérdésére - akkor mérgében így reagált: "No, fiam, te is olyan vagy, mint a Petőfi által megverselt természet: "Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz / Annál többet, annál szebbet mondasz." 

 

 

Vagy egyszer - amikor Vörösmarty életéről és költészetéről beszélt, megemlítette: a költő szerelmes volt Csajághy Laurába. S amikor több alkalommal meghívták őt ünnepi ebédre a Csajághy-családhoz - a terített asztalnál Laura mindig azon volt, hogy szeretett Mihálya tányérjára a legjobb falatokat juttassa. Ekkor közbeszólt valaki a fiúk közül: "A combot, majd utána  a mellehúsát." 

S arra is pontosan emlékszem, mikor a szünetben egyszer kint az udvaron esett az eső, mi meg az osztályteremben - merő mozgásigényből - nekiálltunk focizni. Persze lerúgtuk a mennyezeti lámpát, ami nagy csörömpöléssel hullott alá az egyik padra. Erre berohant az irodalom tanár, aki éppen ügyeletes volt, és így kiáltott ránk: "A terembúráját - lerúgtátok a terem búráját! Azonnal söpörjétek össze, a zsebpénzeteket meg kezdhetitek összeszedni." És rámutatott az egyik fiúra: "Hogy stílusosan, versben fejezzem ki magam, fiam: "Ha összegyűlt a lámpa ára - behozod az irodába!" Nohát csak ennyit szeretett székesfehérvári középiskolánk hangulatáról, légköréről, a fenti vers keletkezésének "történelmi" hátteréről - mintegy epilógusként.     

  




                                                               *