"AZ IGAZ EMBER IRGALMAS ÉS ADAKOZÓ"

  
 

 

 

 

 BEVEZETÉS

 

Nagy veszteség érte hazánk pedagógustársadalmát. S nemcsak maga a tanítóképzés lesz sokkal szegényebb ezután - de zenei, művészeti életünk és nem utolsó sorban a magyar néprajzkutatás is - a tavaly nyáron elhunyt Dr. Barsi Ernő halálával. Júliusban még lányával együtt díszvendége volt a szlovákiai Vágsellyén megrendezett Tájházak Regionális Találkozójának, ahol egy tőle megszokott remek előadást tartott Kodály és Bartók ottani gyűjtőmunkájáról. 

 

 

Lánya, Hajnalka is nagy sikert aratott: édesapja hegedűkíséretével énekelt népdalokat az ott összegyűlt népes közönségnek. Augusztusban azonban szomorúan olvastam a hírt, mely szerint folyó hó 8-án győri otthonában 93  évesen csendesen és örökre elaludt sok száz tanítványának szeretett tanára, két gyermekének szerető édesapja, kollégáinak, helybeli és távolabbi ismerőseinek megbecsült, tisztességben megőszült Ernő bácsija. 

 

 

Feleségét  - aki magánéletében és választott hivatásának gyakorlásában, népművelői munkájában, előadóművészi tevékenységében a leghűségesebb társként végsőkig kitartott mellette - sajnos, már három éve elvesztette. 

 

Ha meg kellene neveznem, ki volt az a két jelentős tanáregyéniség, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, s akivel személyes kapcsolatom is a legideálisabb volt; aki döntően befolyásolta életemet és a pedagógus szakmához való felfogásomat - bizonyára azonnal rávágnám: Ernő bácsi volt az egyikük. Rendkívüli képességekkel megáldott, példamutató jellemmel, hatalmas tudással és művészi érzékkel rendelkező tanárember volt. 

 

 

Isten végtelen kegyelméből 1970-ben a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán hozott össze véle a sors. Abban a remek intézményben, ahol Ernő bácsi 1959-82-ig, nyugdíjazásáig tanított. Nagy szerencsémre éppen abban az időszakban lettem a tanítványa, amikor életereje és munkabírása teljében volt. Abban a legtermékenyebb életszakaszában, amikor a szülőföldjén, a családi házban, a remek pataki iskolában és az akadémián megfogant mag e városban szárba szökkent, majd a legnagyobb virágzását érte el. 

 

 

Életem nagy ajándéka volt, hogy ennek a csodálatos virágzásnak néhány évig tanúja voltam. Nemcsak tanítványa lehettem, de kitartó és hűséges segítőtársául is szegődhettem legnemesebb kultúrmissziót felvállaló tanári, népművelői, zenei ismeretterjesztői és művészi tevékenységében. 

    

Hogy miért fél év múlva fogtam bele e róla szóló nekrológ megírásába? Ennek több oka is van. Először is azért, mert azt szerettem volna, ha nem sablonos, tudósítás-ízű, hanem szép, kerek egész, lényegre törő és személyes jellegű legyen ez a visszaemlékezés. S ennek átgondolására, megérésére nálam időre van szükség. Szerettem volna, hogy  olyan legyen, ami méltó az Ő egyéniségéhez és szellemiségéhez. 

 

 

Ezért gyűjtögettem hosszabb ideig az anyagot, halásztam elő a véle kapcsolatos emlékeimet, jegyzeteimet. Utánanéztem életrajzi adatainak, melyek szerencsére előhívhatók már az internetről is. Másrészt időközben - és ez éppen Ernő bácsi hatásának is köszönhető - egyéb zenei jellegű tanulmányokon törtem a fejemet, félbemaradt cikkeket egészítettem ki, melyeknek az érdeklődők éppen itt, ezen a blog-oldalon is utána nézhetnek. Tehát ezek a mindennapi tények álltak a késlekedés hátterében. 

 

 

Ám remélem, hogy mindez hozzásegített ahhoz, hogy az alábbi kis memoárral egyik legkedvesebb tanáromról olyan emlékképet fessek, amilyen eredetileg szándékom és elképzelésem volt. Olyan emlékképet, mely egyszerre reális, árnyalt, egyéni, s természetesen nem mentes az érzelmektől sem. Olyant, ami mindezek mellett még másoknak is nyújt valamit: okulásul, tanulságul szolgál tán még azok számára is, akik Őt személyesen nem ismerték.      

  

   

 

VISSZATEKINTÉS,  EMLÉKEZÉS

 

Tulajdonképpen tehát szerencsésnek nevezhetem azt a pár évfolyamot, amelyek egyikében én is felvételt nyertem a fent említett intézménybe. A sors kegyes és optimális időzítésének köszönhettük, hogy összetalálkozhattunk az ott tanító Ernő bácsival. És pont akkor, mikor a nyomdából kikerültek azok a dalgyűjteményei, melyeket szorgos rábaközi és szigetközi falujárásainak gyümölcseként már kezünkbe adhatott. Ahogy szokták mondani: jókor voltunk jó helyen. 

 

S ráadásul sok hasonló érdeklődésű, zenei, művészeti érdeklődésű, jó hangú, jó ízlésű és hallású növendék került össze itt, és  akkor, teljesen véletlenül azokban a hetvenes években. Ha netán más pályát választok, mint ahogy azt eredetileg gondoltam, bizonyára soha nem találkozunk itt - sem Ernő bácsival, sem nagyszerű iskolatársaimmal - és életem teljesen más irányt vesz, másképpen alakul. 

 

Hogy alsó tagozatos tanítóként - ha tanítottam éneket, ha nem - a zene megszerettetését tartottam mindvégig egyik fő feladatomnak, s még hatvanon túl is rendszeresen foglalkozom a művészet (főként a zene) propagálásával - azt jelentős mértékben szeretett tanárom vonzerejének, pedagógiai, emberi, érzelmi hatásának, lelkes, szimpatikus egyéniségének, szuggesztív pedagógiai módszereinek köszönhetem. 

A népzene, a néprajz szeretetét olyan hőfokon, olyan intenzitással sikerült számunkra átadnia, amilyent sem előtte, sem azóta nem tapasztaltam. Mindezek következménye volt az, hogy kezdettől fogva, ahogy a katedrára léptem, az egyik legfontosabb, legnélkülözhetetlenebb célomnak tartottam, hogy népszokásainkat, népdalainkat, megismertessem, megkedveltessem a gyerekekkel. 

 

Az az élmény- és tudásanyag olyan muníciót adott számomra, ami nemcsak a pedagóguspályán, de egész életemben arra ösztönzött, hogy a népművészet kincseit (és általában a művészet áldásait) másoknak tovább adjam, hogy általuk gazdagodjanak ők is.  Amikor csak alkalmam nyílt rá - falusi avagy városi iskolában - mindig bemutattunk tanítványaimmal egy-egy  lakodalmas játékot, farsangolót, karácsonyi mendikálást, balázsolást. Ezenkívül délutáni szakkört szerveztem, ahol klasszikus zenei alkotásokat hallgattunk, elemeztünk azokkal a tanítványaimmal, akikben efféle érdeklődést tapasztaltam. 

 

E szakkör szisztémáját, módszereit és tematikáját szintén Ernő bácsi segítő támogatásával, intencióival kezdtem el kidolgozni és lefektetni már főiskolai hallgató koromban. Ő bátorított arra is, hogy rendszeresen fejtsem ki, írjam le gondolataimat a zenéről, művészeti kérdésekről az intézmény akkori újságjában. "Nagyon vigyázzunk a gépzene alkalmazására, az mindig csak eszköz legyen, egyfajta illusztráció, ne pedig cél, és soha ne helyettesítse az élő előadást!" - szokta mondogatni. 

 

Talán ez az egy olyan pont volt, amelyben kedves tanárommal nem egészen, nem teljes mértékben értettünk egyet, mivel a lemezről történő zenehallgatásnak jómagam sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam, mint Ő. Akkor is - és ma is. S hogy miért? Ezt a jövőben szándékozom majd részletesen kifejteni egy blog-bejegyzésemben, ahol a hang-, és képhordozók áldásairól szándékozok írni.   

 

 Még most is látom képzeletemben magam előtt ahogyan régóta hordott átmeneti kabátjában, őszülő fővel, alacsony termetével, kissé hajlott háttal, de határozott léptekkel, kopott aktatáskáját, s nem kevésbé megviselt, zöld vászonnal borított hegedűtokját kezében lóbálva mindig mosolyogva, előre köszönve, és mindig nagyon pontosan benyitotta a szemináriumi csoportszoba ajtaját. 

 

Amikor éppen rossz kedvünk adódott, netán panaszkodtunk fáradtságunkra, a sok tanulásra, egyik vagy másik tanárunk packázására, vagy veszekedtünk valami miatt - csendesen így szólt: "Arany lelkeim, ne méltatlankodjanak, ne gyűlőlködjenek! Örüljenek, hogy ilyen fiatalok! Ha fáradtak, majd hamar kipihenik. Régen a földműves ember 12 órát aratott a tikkasztó hőségben. Mit gondolnak, ő talán nem volt fáradt? Ha éppen az volt, hát énekelt egyet. Énekeljenek maguk is velem, na, gyerünk, nosza, zendítsünk rá! Hogy is van az a "Szomszédasszony, tíkot lopott?.." És már fújtuk is. 

 

Mert néhány hónap múlva, hogy kezei alá kerültünk bizony már húsz-harminc népdal is volt a tarsolyunkban. S "repertoárunk" az idő haladásával egyre gyarapodott. Az éneklés és furulyázás közben egyszer csak azt vettük észre, hogy kedélyállapotunk megváltozott, elszállt minden gondunk, bajunk. Ernő bácsi már akkor alkalmazta rajtunk a zeneterápiát, amikor ezt a fogalmat hazánkban még éppen hogy csak ízlelgették, s ennek elfogadtatása, alkalmazása akkortájt kezdődött meg igen szűk körökben. 

 

Ám - mint Kodály-tanítvány - azt jól tudta, hogy "az éneklés felszabadít, bátorít, gátlásokból és félénkségből kigyógyít." Minket is jótékony hatással látott el - nem is annyira maga a népdal, hanem annak éneklése. Ha nem volt semmi bajunk akkor is, de ha problémánk volt, annál inkább. Ám ehhez feltétlenül szükség volt Ernő bácsi jótékony, barátságos, segítőkész személyiségére, ami balzsamként segített rajtunk minden időben. 

   

Csoda-e hogy elbűvölt bennünket, amikor ilyen egyszerű és közvetlen módon hatást gyakorolt mindannyiunkra? Csoda-e, hogy kapkodtuk egymás kezéből daloskönyveit? S ha nem jutott elég kotta, volt, hogy Ő maga írta le percek alatt füzetünkbe, vagy a táblára egy-egy dal kottáját. Amit aztán sokszorosítottunk, hiszen akkor a fénymásolás még nem volt divatban. Csoda-e, hogy szinte médiumként kísértük falujárásaira, először csak a szomszéd falvakban tartott vetítettképes előadásaira, majd egyre távolabb? 

 

 

Ezeken az előadásokon mindig egy-egy tájegységet (Rábaköz, Szigetköz, Balaton-felvidék, Őrség) választott ki és ezek néphagyományait mutatta be a népes hallgatóságnak a saját maga által készített diaképeken azokról a helyszínekről, amelyeket persze többször is bejárt. Élményszerűen beszélt (inkább mesélt) a megfelelő élvezetes, színes narrációjával, amelynek színvonalát még emelte a főiskoláról magával hozott kis csoport is, az oda illő népdalok éneklésével. S ahol szükség volt rá - egy-egy furulya, vagy hegedűszóló is elhangzott. 

 

 

 

Mindenütt nagy örömmel, lelkesedéssel (az is előfordult, hogy pityeregve) fogadták ezeket az előadásokat. Előfordult, hogy pont annak a falunak a múltját, régi szokásait térképezte fel Ernő bácsi ilyen módon, ahová éppen megérkeztünk, s a község apraja és nagyja szájtátva hallgatta és nézte, hogyan is éltek ott őseik pár száz évvel azelőtt, amiről már nagyapjuk, dédapjuk sem tudott nékik mesélni. 

 

"Hát, bizony, a szigetek is olyanok, mint az emberek: keletkeznek, majd a víz sodrásával, a sors közbenjárásával eltűnnek, elmúlnak. Ám az értékeiket, hagyományaikat, felhasználható tapasztalataikat meghagyják a késő nemzedékeknek." - mondotta egy gyönyörű és találó hasonlatával a szigetközi természeti változásokról tartott beszámolójában.   

   
Emlékszem, amikor a zsúfolásig megtelt écsi kultúrházba mentünk a leglelkesebb tagokból verbuválódó kis csapattal, hogy népdalcsokorral színesítsük kedves tanárunk mindenütt nagy sikerrel fogadott előadását. S itt, a színpad oly alacsony volt, hogy sokan azon állva bevertük a fejünket a fölötte lévő plafonba. Elvitt bennünket magával Erdélybe, máskor meg egykori szeretett alma materébe Sárospatakra, ahol a Rákóczi-vár lovagtermében énekeltük el maroknyi kamarakórusunkkal (úgy 15-en) a 16. századi Goudimel 37. zsoltárát: 

 

 

"Ne bosszankodjál a gonosztévőkre / Midőn őnékik jól vagyon dolguk / Mert mint a szénafű levágattatnak / És mint a zöld fű hamar elmúlnak." ( Mellesleg éppen ebből a zsoltárból idéztem írásom címét is, mert úgy éreztem: ez jellemzi legtalálóbban  Ernő bácsi személyiségét és törekvéseit, ez a sor illik leginkább tanári és emberi egyéniségéhez.) 

 

Megható és maradandó élményünk volt, amikor a kassai dóm pincéjében II. Rákóczi Ferenc és hűséges fegyvertársa, gróf Bercsényi Miklós koporsóit körülállva előadtuk a Rákóczi-nótát. Utána nemcsak nékünk, de a múzeumőröknek is könnybe lábbadt a szemük. Egyébként ennek a kifejezésnek az értelmét is Ernő bácsitól tudtuk meg (mint annyi mást is) amikor egyszer megkérdeztük tőle: mi köze a szemnek a lábhoz? 

 

"Az ősmagyarok régen, amikor átúsztak a folyón a nyílvesszőiket rejtő tegezt két kézzel kitartották maguk fölött, nehogy vizes legyen és lábbal úsztak, azaz "lábbaltak". Az idő során teljesen azonosult e két szó értelme, ki így, ki úgy használja, Petőfi  pl. ezt írta: Könnyben úszik két szemem pillája / valahányszor emlékszem reája." De éppenséggel írhatta volna így is: könnybe lábbad két szemem pillája." - magyarázta egyik óráján szeretett tanárunk, amikor kassai kirándulásunkról hazajöttünk. 

 

Akkor tudtuk meg azt is, hogy a Kis kacsa fürdik... az bizony nem gyerekdalnak született, hiszen jelképes szövege magáról a nagy magyar fejedelemről szól, aki 1711 telén a nagy hóban, síkos, jeges, úttalan utakon Lengyelországba ment, ahol levelezéssel diplomáciai kapcsolatokat keresve Sáros gróf álnéven élt majd két évig, egészen a békekötésig. 

 

 

 

A lengyel nép nép ajkán megszületett dal akkor, ama "zivataros" időben arról akarta tudósítani a köznépet, hogy Rákóczi hazájukba jön. Ám ezt nyíltan, szó szerint nem lehetett kiénekelni. A pici óvodás gyermek nem baj, ha nem ismeri még e dal mögöttes tartalmát - - mondta Ernő bácsi mosolyogva - a fő, hogy csak énekelje, majd ráér megérteni akkor is, ha lesz elég történelmi ismerete hozzá.

  

ERNŐ BÁCSI ÉLETRAJZA

 

 

A Bükk alján fekvő kis faluban, Sályban az első világháború után, 1920-ban született, majd cseperedett kisgyermek, Ernő mindent megfigyelt a környezetében. Csodálattal adózott a festői táj, annak lakói és szokásai iránt. "Emlékszem a fölém hajló két arcra: édesapámé és édesanyámé. Tőlük kaptam a legtöbbet: anyanyelvemet, daloló kedvemet, az írás-olvasást, tudás utáni vágyat, s mindenekelőtt a szülőföldnek és a népének a szeretetét."

 

- írja szülőfalujáról írott könyvében, mely nem az egyetlen ebben a témakörben. Már a 60-as években pályázott a Tarjáni András pásztor életét és kedvenc dalait tartalmazó monográfiájával, amit aztán 64 évesen alaposan átdolgozott. Ortutay Gyula oly nagyra értékelte már  a korábbi változatot is, hogy doktori disszertációnak minősítette, holott nem is annak készült. (A doktorátust egyébként hivatalosan 1970-ben szerezte meg az ELTE bölcsésztudományi karán folklór tudományból. Édesapja pedig a pápai Tanítóképzőben végzett, s egyik pályázatát "Isten és haza minden előtt" jeligével írta alá.) 

 

A szegény, istenfélő és jámbor református tanítószülők (Barsi Lajos és Kiss Erzsébet) természetesen gyermeküket is az igaz hitre oktatták. Mindez egész életében erős és tiszta lelkületet állhatatosságot, jellemi szilárdságot biztosított számára, és  adott erőt, kitartást minden tevékenységéhez. Már 11 évesen beíratták a sárospataki kollégiumba. El lehet képzelni, hogy az éles elméjű, érdeklődő - a betűvetést önmaga elsajátító - fiúcskának mit jelentett ez a nagymúltú, akkor már négyszáz éves patinás intézménybe lépni.

 

Oda, ahová diákkorukban többek között olyan későbbi irodalmi, zenei és közéleti nagyságok jártak, mint Csokonai, Kossuth, Móricz és Gárdonyi. Akit szinte követett ötven év után az ifjú Ernő azokban az iskolákban, ahol megfordult. Hiszen az utóbbi nagy magyar író is Sályban volt elemista, itt pedig középiskolás. Mit jelenthetett Néki tanulni, művelődni ott, e múzeumnak is beillő falak közt, ahol Comenius a 17. században már meghonosította a szolmizáció rendszerét az énekoktatásban.   

 

Aki már akkor azt vallotta, hogy "az iskolát gyönyörűséges mulatóhellyé kell tenni, nem pedig taposómalommá." (Csak csöndesen kérdezem meg: ma vajon hány Comenius-utódra, szellemének hű követőjére lenne szükség ahhoz, hogy kis hazánk iskolarendszerében ezek az európai elvek váljanak mindenütt gyakorlattá?)

 

 

 

A pataki iskola szigorú, bár demokratikus rendszere - ahol a 

tehetséges, agilis diák kamarazenészként és kóruselnökként is 

működött - mély és maradandó nyomot hagyott lelkületében. S

 hogy milyen szívesen gondolt vissza még évtizedekkel később is 

az ott eltöltött évekre - az is bizonyítja, hogy a kollégiumi híres

 dalgyűjtemény számos darabját nékünk is megtanította, s 

előadásain rendszeresen "műsoron tartotta" ezeket. 

 

Amikor pedig a 80-as években állandó főiskolai kamarakórust alapított - e gyűjtemény nevét, a Melodiárium-ot választotta titulusául. Sőt megírta évtizedekkel később szeretett intézményének zenei krónikáját is, közösen ottani hegedűtanárával, az Erdélyből áttelepült Szabó Ernővel. Ő ismertette meg annak idején, diákkorában Bartók művészetével, majd a teológia elvégzése után a végzős diákot beajánlotta a Zeneakadémiára. Itt aztán 1946-ban olyan kiváló tanároktól vehette át hegedűművészi-, és a tanári diplomáját, mint Kodály Zoltán, Waldbauer Imre vagy a később világhírűvé lett  Végh Sándor.

 

Pataki zenetanárához hasonlóan azonban Ő sem választotta hivatásául az előadóművészi pályát, noha tehetségük szerint mindketten megtehették volna. Legfőbb irányultsága, érdeklődése, indíttatása és lelkesültsége a népművelés, a néphagyományok gyűjtése és  terjesztése, valamint a  pedagógia felé sodorta ellenállhatatlan erővel. Ezek voltak legfőbb területei, ahol tapasztalatait, megszerzett élményeit és tudását meg tudta osztani, el tudta terjeszteni - úgy a katedrán, mint az iskolán kívül, a közéletben. Így aztán már az 50-es évektől rendszeres és szorgalmas, szisztematikus gyűjtő-, és kutatómunkát is végzett.

 

 S hogy hol és merre? Először szülőfalujában, azután Győr 

környékén, majd a Szigetközben. (Ahol sokat segített néki baráti

 támogatásával Timaffy László néprajzkutató is.) Aztán az ország

egyre távolabbi területein is. Sőt, eljutott még Burgenlandba, 

valamint bolgár és török földre is. Kodály és Bartók mintájára 

és követéséül ő sem ragadt le kizárólag a magyar vidékeken. 

 Kutatott másutt is, távolból jött őseink zenei, kulturális 

gyökerei után. Megtanított nékünk például egy dalt eredetiben

- az Illyés által is említett mari népcsoport nyelvén - s mi nagyon 

meglepődtünk, amikor olyan szavakkal találkoztunk benne,  

melyek ugyancsak hasonlítanak a mi, ma is használatos magyar 

szavainkhoz. (tanyet, oszel, kelet stb.)  

A falusi tanítóskodás után addig megszerzett tudását és gyűjtő

munkáját egyre szélesebb körben kívánta elterjeszteni és 

kamatoztatni. Ezért is költözött Győrbe és vállalt ott 

művésztanári állást. Először az ún. konziban (ma Richter János  

Zeneművészeti Szakközépiskola) ahol számos olyan tanítványa 

volt, kikből később híres zenészek lettek (pl. Jancsovics Antal

 karmester, vagy Kollár Kálmán kórusvezető.

 

Ugyanebben az intézményben tanult énekes-növendékként egy győrújfalui tanítónő, Varsányi Ida is. (Szeretett Ida nénink, akit aztán mi személyesen 1972-ben ismertünk meg, amikor Ernő bácsi többször magával hozta őt is közös fellépéseinkre. Ahol tanárunk szokás szerint vetítettképes előadást tartott egy-egy tájegységről, s persze annak dalairól, népszokásairól is. S amit a mi "utazó" diákcsoportunk népdalcsokrok éneklésével "festett alá.")

 

 

Ernő bácsi és Ida néni megismerkedésüket is persze a zenének köszönhették: a fiatal hegedűtanárnak egyik kollégája hívta fel a figyelmét a szépen éneklő tehetséges ifjú lányra. Kérte, hogy hallgassa meg a - korábban evangélikus egyházi  szolgálatot vállaló, falusi gyerekeknek népdalokat és Istent dicsérő énekeket tanító - nála két évvel  fiatalabb, szép hangú lányt. Aki mellesleg az akkori püspök ajánlásával került az intézménybe énektudását tökéletesíteni.  

 

"Nagyon izgultam a meghallgatáson - emlékezett vissza egy újságinterjúban évtizedekkel később az akkor már idős Ida néni - de szerencsére tetszett a hangom az ifjú tanár úrnak. Amikor  később meghallgattam hegedűjátékát, még  a könnyeim is  kijöttek. S akkor arra gondoltam: nekem ilyen férj kell, aki így, lélekből muzsikál. A jó Isten megadta!"

 

  

Az azonos hit, szándék és küldetéstudat, a szakma és egymás  iránti olthatatlan szeretet ideális, szentül hűséges, igazi párkapcsolatot és több évtizedes töretlen, kitartó, egymást segítő, sikeres életpályát hozott el mindkettőjük számára. És természetesen az egymás iránti olthatatlan szeretet és tisztelet pozitív példaként szolgált születő és felnövekvő gyermekeik számára is.

 

"Vadócba rózsát oltok / hogy szebb legyen a föld" - ezt a Mécs László-i idézetet választotta Ida néni, mintegy "ars poétikájaként" szolgálatának jelszavául, ami tökéletesen egybecsengett választott párjának vezérelveivel, amire életét és munkáját alapozta. Házasságukból két gyermek született (Ernő és Hajna.)Amikor aztán jöttek az  unokák, dédunokák is - örömmel újságolták ismerőseiknek, barátaiknak és tanítványaiknak, hogy őket is jó hallással és hanggal áldotta meg az ég! 

 

Így aztán volt mit továbbadni nékik is abból a hatalmas zenei kincsből és ismeretanyagból, amit maguk tanultak meg, gyűjtöttek össze fáradságos munkával évtizedeken át. Mintegy kétezer alkalommal vállaltak együtt - határainkon innen és túl - olyan előadást, fellépést, ahol szolgálhatták a magyar népzene, a népi kultúra és az egyetemes emberi művészet nemes ügyét - apróknak és felnőtteknek egyaránt. 

 

 

Én a magam részéről annyit mondhatok, hogy nékünk, "egyszerű" halandóknak, tanítványoknak, akkori pedagógusjelölteknek életünkre szóló élményt jelentett minden perc, amelyet Vélük tölthettünk. Valamint az, hogy aktív részesei, segítői lehettünk az ő felbecsülhetetlen tevékenységüknek. Még most is fülemben cseng, ahogyan felcsendült Ida néni csodálatos hangján férje hegedűkíséretével virágénekeink egyik legszebbike, melynek kottája fent látható:

 "Erdőkön, mezőkön járó, / Térj vissza ékesen szólló szép Ráró!" 

 

 

 

 

Ernő  bácsi  és kedves felesége,  

Ida  néni – 

számtalan fellépéseik, szolgálataik 

egyikén.  

 * 

 

 

 ERNŐ  BÁCSI  TITKA

 

Az idő távolából elgondolkodtam azon: vajon miben állt rendkívüli vonzereje és hatása, "titka" ennek a kivételes képességekkel rendelkező, szívós akaraterővel, mindig fiatalos lendülettel és kitartással bíró tanárembernek? Mi volt az, amellyel bűvkörébe vont bennünket, s a legnemesebb szándékkal, legjobb érzéssel ösztönzött, sarkallt mindannyiunkat arra, hogy egyre többet sajátítsunk el a hazai népdalkincs kimeríthetetlen tengeréből.

 

Mi volt és honnan jött az a fantasztikus vonzerő, amely folyamatosan és mindig azonos erővel, intenzítással áradt belőle - felénk? Mi táplálta és tartotta életben azt az emberi melegséget, szeretetet, feltétlen odadadást, felénk irányuló emberi tiszteletet, ami állandóan sugárzott belőle miránk - mint  az éltető napfény a virágpalántákra (ezek mi voltunk...) Mivel "vett rá" bennünket, mivel győzött meg minket, hogy kövessük akárhová a legnagyobb szeretettel, odaadással és tisztelettel, elfogadván szándékait, törekvéseit, céljait, emberi,  nevelési, művészeti elképzeléseit, s igaznak, sőt a legigazabbnak tartsuk teljesen egyértelmű koncepcióját? 

 

Mindazt, ami az igazi emberi, erkölcsi és művészi értékek megőrzésére irányult, s amire Ernő bácsi feltette az életét? Ma már - érettebb, bölccsel fejjel biztosan tudom: legnagyobb szerepe volt ebben - sok más mellett - rendíthetetlen istenhitének, a szeretetteli szülői nevelésnek, szilárd hivatástudatának és hivatásszeretetének, amely a magyar népzene, néphagyományok területén ugyanúgy megnyilvánult, mint a pedagógiában és művészetek terjesztése, átadása tekintetében. 

 

Mivel és hogyan győzött meg bennünket - napról napra egyre nagyobb érdeklődést keltve bennünk - hogy egyre több népdalt, népszokást megtanuljunk? Hogy szinte áhítva várjuk újabb és újabb óráit (amik nem is tanórák voltak a szó megszokott értelmében) ahol átadhassa nékünk mindezt. Apránként adagolva a nemes, éltető "tápanyagot", jótékony dózisokban, mint az orvosságot.  

 

 

Azt hiszem, lenyűgöző, imponáló, biztos és széleskörű tudása, élvezetesen, ízesen előadott élményei mellett  elsősorban végtelenül szimpatikus, kedves, barátságos, közvetlen személyisége, szuggesztív egyénisége volt az, amivel bennünket megfogott. Elsősorban persze azokat, akik a művészetek, a zene iránt a legfogékonyabbak voltak, mert azért nem állt az egész évfolyam csupa jó hallású és jó hangú növendékből. 

 

Ernő bácsi tanítása nyomán azonban egy-két hónap alatt lassan kialakult az a mag, az a húsz-harminc fő, akire mindig számítani lehetett. Közvetlenségével, azzal, hogy alaposan ismert bennünket, már-már mézes-mázos, nem szentimentális, de nagyon szeretetteljes stílusával sikerült elérnie, hogy külön-külön és mindannyiunknak is szinte apja és tanára tudott lenni egyszemélyben. 

Nemcsak arra fektetett súlyt, hogy minél nagyobb érdeklődéssel figyeljük szavait, és meggyőződjön arról, hogyan jegyeztük meg mindazt, amit átadott. Hanem túl ezen: valamennyiünk  gondja-baja iránt is érdeklődött, és nem csak formálisan. Érzékeny antennája volt arra: kinek van valami sérelme, bánata, ami megakadályozta abban, hogy teljes erejével tudjon koncentrálni az óráin. S mesterien meglátta, kitapintotta mindenkiben azt a vénát, ami személyiségének legfőbb sajátja volt, amit ki lehet (sőt ki kell!) bontakoztatni. És ezt aztán fel is használta, ki is aknázta azokon a szerepléseken, amiket előadásain, falujárásainkon a legnagyobb kedvvel és odaadással bemutathattunk. 

 

Mint egy jó orvos -  mindig az egész személyiségünkre, a lelkünkre akart hatni. Nem véletlenül volt kedvenc szavajárása: "Arany lelkeim!" Mindig igyekezett egyéniségünknek szóló feladatot adni - készülvén a folyamatos fellépéseinkre, amikre előadásai közben és utána került sor. Egy fél év alatt már kiismerte mindenkinek a sajátos, csak rá érvényes jellemvonásait, érdeklődési körét. S ezekre alapozva, ezekből kiindulva mindenki számára utat talált ahhoz, hogy fejlődését ki tudja bontakoztatni - mind az énekes falujárásainkon, mind a hétköznapi tanítási órákon. 

 

 

S mit tagadjam, hiúságunkat is szinten tartotta azzal, hogy ezek szereplések, éneklések nékünk is sikerélményt és örömet biztosítottak. Nékem pl. rendszeresen vőlegényt kellett játszanom egy szigetközi lakodalmasban, s ez a szerepkör olyannyira rajtam maradt, hogy egyszerre csak hipp-hopp: a valóságban is az lettem. (Ám ez már egy másik történet...)

 

Tanítási módszerei is ugyanolyan egyszerűek, közvetlenek, tisztességesek   és  természetesek voltak, mint Ő maga. Mindig mesélt, sztorizott, élménybeszámolót tartott gyűjtéseiről, a néki éneklő parasztemberekről. Ebből bontotta ki  a tanítás anyagát, de anélkül, hogy rapszodikus, szétszórt vagy öncélú lett volna mindez. Itt minden a tudásunk gyarapítása, éneklésünk, művészi érzékünk csiszolása érdekében történt. Mindig a nagy egészet ragadta meg, százával hozta a példákat, illusztrációkat, anekdotákat a klasszikus zenéből és a művészet minden ágából.

 

 

S amikor kedvenc költője, Ady - akinek gondolatai oly közel álltak hozzá - szóba került egyszer, rögtön megmutatott egy róla készült fafaragást: 

 

"Nézzék meg ezt a Szervátiusz-faragta portrét! Akkora feszültség van benne, hogy az ember nem bírja ki. S ez benne marad örökre, mert az igazi érték nem vész el. Tudják, mit mondott ez a nagy költő? Az ocsút azt kiveti az idő, de a búzaszem, az igazi érték, ami életet ad, az megmarad! Ilyen a magyar népdal is. Mint a patakban a víz folyton csiszolja a benne lévő kavicsot s egyre szebb formája lesz, úgy alakította, csiszolta az egyszerű falusi ember is a dallamot, szöveget ezekben a dalokban, s ezért lett a végeredmény ilyen gyönyörű. Van, amelyik több szöveggel és dallammal is fenn maradt." - ilyeneket mondott.  

 

 Szavaira ma is pontosan úgy emlékszem, úgy megmaradtak bennem, mintha most, ebben az órában mondta volna ki. S ha úgy adódott, elővette hegedűjét és lejátszotta Bach Chaconne-ját. Felhíva figyelmünket, hogy milyen nyugalom árad ebből a zenéből: "Ilyen muzsikát csak olyan ember tud írni, aki alkotótehetségéhez Isten végtelen kegyelmét kapja meg, mert szentül hisz benne." Addig győzködött bennünket, amíg a tanult dalokat ki nem tapogatta furulyán is az, akinek volt hangszere. Sőt, voltak, akik összeálltak és akár több szólamban is megpróbálkoztak egy-egy darabot elfújni.

 

"Hallják, milyen csodálatosan szól ez a szép népi dallam! - mondta egy másik alkalommal, amikor egy szigetközi szép népi dallamot énekelt el nekünk. Aki igazán nagy komponista volt, az soha nem tudott elszakadni ám saját népe zenéjétől, mindig kapcsolatban maradt vele, de ez nem azt jelenti, hogy minden egyes művében ott vannak a népi motívumok. S tudják-e, hogy Beethoven Örömódájában benne van a magyar hang? 

 

 

 

Hallgassák meg Kisfaludy szüretelő énekét és ezt egymás után! Meg fognak lepődni!"  - mondta nagy lelkesedéssel és olyan örömmel, oly hatást gyakorolva reánk, hogy nem volt köztünk egy sem, aki másnap ne hallgatta volna meg az Örömódát - bevetve magát a stúdióba, vagy a könyvtárba.

 

 

 Hatalmas tudásával, irodalmi példáival, élő zenei bemutatásaival, folytonos buzdításunkkal  mindig arra sarkallt bennünket, hogy egyre mélyebbre merüljünk a művészet végtelen tengerében. Ezt a fajta búvárkodást, szorgos kutatást még ma sem hagytam abba, pedig azóta bizony több, mint negyven év telt el. A magyar népdalokon kívül kaptunk mi jócskán ízelítőt horvát, szlovák, mari, orosz sőt japán s kínai népdalokból is.

 

Tanított Ő zenetörténetet, formatant, szolmizálást, furulyázást, karvezetést, zeneelméletet (jaj, de nagyon untam) és még sok egyéb mást is. Széles körű tudása, egyedülálló tájékozottsága a társművészetek terén még saját tanárkollégáit is (!) bámulatba ejtette és elismerésre késztette, nemcsak bennünket. Ha lett volna már abban az időben szélessávú internet - bizonyára akkor sem ott néztünk volna valami után különböző művészettel kapcsolatos adatoknak, hanem megkérdeztük volna akkor is - ha kiváncsiak voltunk valamire nagyon - Ernő bácsitól.

 

Aki hajlandó volt bármikor szóba állni velünk, választ adni kérdéseinkre, akár a folyosón, udvaron, ebédlőben is - ha látta az őszinte érdeklődést a szemünkben. S akiben egyébként teljes összhangban, természetes egységben, meggyőző harmóniában volt a sok adat és a művészi élmény. Úgyhogy egyáltalán nem száraz lexikonember volt. Elmondott, közölt adatai mögött mindig ott éreztük saját élményeit, az átélt és magáévá tett zenei, képzőművészeti, irodalmi alkotásokat,  az eljátszott zeneművek élményeit, amelyek oly ékesszólóvá, szeretetteljessé varázsolták élőszóban, s mindig jószívvel átadott, előadott beszámolóit (amik nem is voltak beszámolók a szó megszokott értelmében.) 

 

Igaz, hogy voltak a győri főiskolán (azidőben még tanítóképzőnek hívták) nagyszerű, jól felkészült, élvezetes stílusban előadó tanáregyéniségek, remek pedagógusok, kiktől szintén nagyon sokat tanultunk. De Ernő bácsi - megnyerő, nyílt, önátadásra kész, meggyőző egyéniségével, emberségével, jóindulatával, remek nevelői-oktatói stílusával, hatalmas felkészültségével, tudásával és élményeinek két kézzel szórásával - mindenki fölé magasodott. És ezt ottani tanárkollégái is őszintén elismerték és értékelték.

 

Tanított Ő zenetörténetet, formatant, szolmizálást, furulyázást, karvezetést, zeneelméletet (jaj, de nagyon untam) és még sok egyéb mást is. Széles körű tudása, egyedülálló tájékozottsága a társművészetek terén még saját tanárkollégáit is bámulatba ejtette és elismerésre késztette, nemcsak bennünket. Ha lett volna már azidőben szélessávú internet - bizonyára akkor sem ott néztünk volna valami után különböző művészettel, néprajzzal kapcsolatos adatoknak, hanem megtudakoltuk volna akkor is - ha kiváncsiak voltunk valamire nagyon - azonnal Ernő bácsitól.

 

Aki hajlandó volt bármikor szóba állni velünk, akár a folyosón, udvaron, ebédlőben is - ha látta az őszinte érdeklődést a szemünkben.akiben egyébként teljes összhangban volt a sok adat és a művészi élmény, úgyhogy egyáltalán nem száraz lexikonember volt. Elmondott, közölt adatai mögött mindig ott éreztük saját élményeit, az átélt és magáévá tett zenei, képzőművészeti, irodalmi alkotásokat, amelyek oly ékesszólóvá, szeretetteljessé tették élőszóban előadott beszámolóit (amik nem is voltak beszámolók a szó megszokott értelmében)eli kö jószívvel átadott 

 

S az iskolai tananyagon, a műsorokra történő felkészülés során elsajátított stílusérzéken, minőség iránti igényen, a művészi érték tiszteletén túl mi mindent tanultunk még Tőle, Istenem, ami jellemünket erősítette, gazdagította, s aminek nagy hasznát vettük akkor és életünk későbbi szakaszában is!

 

Türelmet, önuralmat, kitartást, szerénységet, egymás iránti szeretetet, megbecsülést, a jó humor ízét és hasznát, hitet önmagunk és a gyermek fejlődésében, hazánk és szüleink iránti hűséget és szeretetet, ügybuzgalmat, arányérzéket, a rendteremtés fontosságát minden téren, valamint annak biztos tudatát, hogy csakis jó lélekkel érdemes élni és munkálkodni. S még ki tudná felsorolni, hogy ezeken kívül mi mindent, ami azóta is segít bennünket az élet nehéz helyzeteihez való alkalmazkodásban.  

 

Például az is emlékezetes volt és maradt, amiket csak úgy, két tanítási anyag oktatása között, vagy annak megerősítése céljából elmondott nekünk a maga közismert közvetlenségével. És rengeteg ilyen és hasonló volt három éves ottlétünk alatt:    

 

"Hallották, hogy nemrégen egy olasz falu padlásán nagy  papírköteget talált egy ottani földműves - kisült, hogy Vivaldi-hegedűversenyek kottái voltak! S ez a fiatal pap a 18. században - képzeljék el - hamarabb leírt egy versenyművet, mint ameddig lemásolták utána a tanítványai! És azt tudják-e, hogy a diák Kőrösi Csoma Sándor a nagyenyedi kollégiumban még akkor is a tibeti-magyar szótárt tanulta, amikor a szobáját takarította! Bal kezében a szótár, jobb kezében a szemétlapát, amit épp vitt ki a folyosóra, hogy kiöntse azt a vödörbe. Ezt a szorgalmat kellene nékünk is megtanulnunk, szokásunkká tennünk és alkalmaznunk saját életünkben." (jobbra: Kőrösi Csoma portréja.)

 

 

 

Az Ő óráin, énekkari  próbáin és műsorain, előadásain  a való élet színterén, a gyakorlatban elevenedett meg és érvényesült mindannak az igazsága, amiket mondott, amit igaznak tartott. Így volt igazán hiteles és élményszerű! Persze, hogy tanultunk az óvodában, az általános és a középiskolában is népdalokat, ám arról a közegről, amelyben ezek a csodás népdalok, népművészeti alkotások keletkeztek, azokról az élethelyzetekről, amik ezeket életre hívták és megteremtették - nagyon keveset, szinte semmit nem tudtunk. És láttunk addig is életünkben rengeteg népi hímzést, szőttest is - ám azt, hogy mit kell abban igazán meglátni és értékelni - azt Ernő bácsitól tanultuk meg.

 

 

 

Sokszor harsogtuk el már az elemiben is, hogy "Száraz a föld, hármas eke nem állja..." ám nem is sejtettük, hogy mi az a 3-as eke. Nem hallottunk arról, hogy a dallam volt az, ami az egyszerű földműves embert kimozdította keserves munkavégzésének egyhangúságából, s ezt hümmögve, dudorászva, ízlelgetve megpróbált hozzá passzoló szöveget kitalálni melléje - és így vajúdva megszületett a népdal. Hogy is tudtunk volna ebben gyerekként elmélyülni, hisz oly kevés volt az énekóra, s annyi mással is kellett még foglalkozni. S nem volt olyan autentikus tanárunk, aki mindezeket tisztázta volna, hiszen sem neki, sem nekünk nem volt erre elég időnk.. 

 

 

Ernő bácsi azonban mindezt megtette, bepótolta. Tanári, oktató-nevelői tevékenységét legjobban a Gárdonyi által megírt lámpás-hoz tudnám hasonlítani: olyan volt, mintha egy ismeretlen világot tárt volna fel, világított volna be előttünk. Szájtátva bámultuk élményszámba menő magyarázatait, dalokhoz kötődő ismertetéseit. S akkor eljött a történelmi pillanat: Tanítsa meg nékünk a következőt is! 

 

 

"Arany lelkeim! Csakis azt szerethetjük meg, amit ismerünk. Ezért kell elmenni mindenhová és közkinccsé tenni ezeket az értékeket, hogy mások is szeressék és okuljanak belőlük, hiszen ezekből rengeteget lehet épülni, tanulni." És igaza volt! Mi is akkor fedeztük fel igazán, hogy mi van ezekben a dalokban, amikor alaposan megismertük és gyakran énekeltük azokat. S mindehhez persze Ernő bácsi buzdítása, ösztönzése kellett, mert mindent tőle kaptunk és tanultunk ebben a témakörben. Tőle, véle és általa. 

    

Először is az tudatosodott bennünk,  hogy milyen tökéletes egységet alkot itt a szöveg és a dallam. Aztán rájöttünk arra is, amikor egyre behatóbban tanulmányoztuk ezeket a gyöngyszemeket, hogy bennük a régi falusi életnek egy olyan fajta összképe tükröződik vissza, amivel ilyen végtelenül letisztult, teljesen kicsiszolt, miniatürizált formában sehol sem találkozhatunk. Nem véletlenül mondta Bartók - akit csodálattal töltött el a paraszti zene szépsége és a népdalok bámulatos szerkezete - hogy "a magyar nép a világ legjobb zeneszerzője." 

 

 

Pedig az egyszerű falusi ember egyáltalán nem konyított a zeneelmélethez, sem a komponálás tudományához egy cseppet sem, viszont bele adta teljes életét és lelkületét ezekbe a remekmívű darabokba. A népdalok minden egyes darabja művészileg adja vissza azt a harmóniát, amely annyira jellemző volt az akkoriban élő, vidéken munkálkodó földműves, állattartó, kertész és pásztoremberek életére, akiknek napjait a létezés egyszerű öröme töltötte ki. 

 

 

Az emberi együttélésnek, a munkának és a pihenésnek, a születésnek és halálnak, a szerelemnek és szeretetnek, a lakodalomnak és temetésnek, a ruházatnak és a bútornak, a magán- és közéletnek teljesen magától értetődő csodálatos rendjét. Amelyben békében élt az ember egymással, állattal, növénnyel, földdel, dologgal, étellel, itallal, baráttal és ellenséggel, és legfőképpen önmagával." Állatok s kalászok rendje" volt ez - ahogyan Radnóti írja, "nehéz, s mégis szelíd szolgálati szabályzat." 

   

 

A szegény szántó-vető földműves, állattartó parasztembernek, a mezőn legeltető furulyáló, dudáló pásztornak, az élet és háztartás  terhétől szenvedő asszonynak vagy a szerelmi bánatától keseredő fiatal pórlánynak nem volt szüksége pszichológusra. Ha azidőben netán létezett volna már ilyen foglalkozású szaktekintély -  akkor sem fordult volna hozzá a szegény ember. 

 

 

Tudott ő sokkal jobb megoldást lelki gondjai, keserűségei enyhítésére, feloldására. Lelki gyötrelmeiket, szenvedéseiket - de az örömeiket is -  belealkották a népdal soraiba, s így művészi eszközökkel oldották fel a bennük lévő feszültséget. Vagy kitáncolták magukból vidámakat kurjantva, s úgy enyhítettek bánatukon fájdalmukon. ("Belefújja búját a birka bőrébe / Szélnek ereszti belőle.") Ha a falusi ember éppen nem tapasztalt maga körött nyugalmat - akkor megkonstruálta azt a dalban, s ennek eléneklésével azt becsempészte ravaszul a környezetébe is. 

 

 

Ha forrongott a magánélete, ha süvöltött valaki a famíliájában, ha földesura sanyargatta - harmóniát teremtett a diszharmonikus környezetében. Két kezével harmóniát faragott a botjába, békét festett edényeinek oldalára, nyugalmat és művészetet vitt bele nyikorgó fazekaskorongjába, szimfóniát szőtt a hímzéseibe, ruháiba, mívességet és szépséget teremtett még a földes szoba bútoraiban is. 

Mint a régi sámán, aki zenével, dobszóval zabolázta meg a természetet, az időjárást. Őt azonban már mély istenhite segítette, hogy életét és abból fakadó műalkotásait kiegyensúlyozottá tegye. Ezt a fajta harmóniát valahol, valamikor elvesztettük, s bizony nem ártana valamit ebből visszahoznunk ide, mai életünkbe. Ebben is egyetértek Ernő bácsival, mert ebben is igaza volt! Nem a tisztaszobát, a faekét, a gémeskutat vagy a petróleumlámpát kellene visszahoznunk, hanem azt az idilli harmóniát, amelyben mindennek megvolt a helye, szerepe és jelentősége, mindenkinek megvolt a dolga és a maga értéke. 

 

 

Becsülete volt a tisztességes, jól végzett munkának, a hűségnek, a szavahihetőségnek, a gerincességnek, s amikor az emberek még ugyanúgy tudtak örülni annak is, ha adtak, mint amikor kaptak, s amikor még mélyen elítélték a sunyiságot, a hazugságot, a képmutatást. S nem az a cinikus, odavetett álláspont volt sokaknak az irányadó, mint amivel egyesek kardoskodnak manapság.

 

 

 

 

"Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani..." Ernő bácsi - ha ma élne - bizonyára megfordítaná - elveinek, jellemének megfelelően - ezt a pökhendi kiszólást, s azzal érvelne, amivel én is mélyen egyetértek: "Nem elég tisztességesnek látszani - annak is kell lenni!" 



Ez talán a legfőbb tanulsága, útmutatása, mának szóló üzenete a hazai népi kultúránknak. Ez a legfőbb kincs  - amit ha átveszünk és hasznosítunk - számunkra is kincs lesz és marad a szegény nép által létrehozott régi tárgyi emlékek, megfogható művészi alkotások elpusztulása, megsemmisülése után is. Ez a leglényegesebb eszmei, erkölcsi érték, amit elődeink teremtettek meg, s ami legjobban  a népdalainkból sugárzik. Ezt kellene nekünk itt, immár a 21. században  megszívlelendő tanulságként megfogadnunk! S tán akkor békésebbek és élhetőbbek lehetnének hétköznapjaink és ünnepnapjaink is egyaránt. 

 

 

S tán akkor, abból a bizonyos harmóniából is visszatérhetne valami, s kevesebb lenne az acsarkodás, a gyűlölet, az önzés, a gőg, a bűn és a széthúzás. Ahhoz, hogy igaz magyarok legyünk - ahhoz nem látványos zászlólengetésre vagy magamutogató mellveregetésre van szükség; sem arra, hogy reggeltől estig népdalokat énekeljünk, vagy csűrdöngölőt járjunk a paneles ház negyedik emeletén. Hanem arra, hogy ezekből a régi, de nem ósdi elvekből valamit a saját életünkben megvalósítsunk. 

 

Nem kell, nem szükséges mindenkinek színpadon énekelni, táncolni, zenélni, csak akinek ehhez érzéke, tehetsége van. Akinek azonban nincs, az legalább hallgatóként, nézőként ismerje, szeresse, becsülje, tisztelje népi kultúránk hagyományait. Gyönyörködjön a népdalok, hímzések, szőttesek, futók, faragások, korsók és tányérok szépségében - hiszen minden korban a művészet szekerét aktív előadója, művelője húzza, annak közönsége pedig tolja. Csak arra kell vigyázni, hogy lehetőleg egy irányba tegyék ezt, mert akkor a haladás, a fejlődés kétségessé válik. 

 

 

A legfontosabb azonban az lenne, ha mindenki úgy élne, ama erkölcsi normák szerint, amelyeken egész népművészetünk, népi kultúránk alapszik. S akkor elmondhatnánk, hogy Ernő bácsi  hite, elvei, törekvései, szándékai mai modern életünkben is tovább érvényesülnek a gyakorlatban. S akkor megnyugodhatnánk, hogy igazán jól gazdálkodtunk azzal a hatalmas örökséggel, amit reánk hagyott.

      

Ha csak egyetlen mondattal kellene summázni az Ő nagyívű és nagyhatású tevékenységének lényegét, talán ezt lehetne írni: 70 éven át tanulmányozta, megfigyelte, gyűjtötte, népszerűsítette, tanította, terjesztette, szerettette meg, osztotta szét a magyar népi kultúra felbecsülhetetlen kincseit - politikai rendszerektől, kormányoktól függetlenül - kicsiknek és nagyoknak, egy szóval mindenkinek, aki csak eléje került. 

 

 

Számára a legnagyobb elismerés és a legnagyobb öröm az volt, amikor előadásai hallgatóinak szemeiből és tanítványainak pozitív irányú változásából azt tapasztalhatta, hogy valójában sikerült velük megszerettetni  népszokásainkat, dalainkat. Hogy rokonszenvet ébreszthetett az ezeket megalkotó egyszerű és tiszta falusi emberek és életmódjuk iránt. Többet jelentett ez Néki, mint a csaknem húsz kitüntetés, díj, amiket élete során kapott - köztük  a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, melyet 1995-ben vehetett át. 

 

 

Munkásságával, népművelés iránti lángoló lelkesedésével, tengernyi szakmai tanulmányával, újságcikkeivel, előadásaival, népdalköreinek sikeres szerepléseivel igazolta azt, hogy a néphagyományokat nem őrizni kell (hiszen az nem egy rab)  hanem ápolni. Ápolni, művelni és főként élni velük - elvi és gyakorlati formában egyaránt. S nemcsak zengeni teljes szívvel - bár ez is fontos - népdalainkat, játszani népzenénket, megbecsülni népművészeti alkotásainkat, hanem elődeinktől átvenni, saját életünkben alkalmazni azokat  az alapvető morális értékeket, amik mindezekben ott vannak jelen vannak. 

 

 

Az alapvető morális értékeket és művészi ambíciót, amelyek jelen voltak és jellemezték népünk akkori életét és szokásait. S amelyek megléte nélkül  mindezeket soha nem tudta volna létre hozni, megalkotni, megteremteni a tehetséges, érzelmekben és intellektusban mindig is gazdag falusi és városi magyar nép. 

 

 

Áldozatos munkássága, tanítványainak lelkesedése és tettre készsége igazolja: az Ő nemes szándékainak, törekvéseinek és céljainak feltétlenül helye és szerepe van a jövőnket előkészítő ifjúság nevelésében - azt az is bizonyítja, hogy munkássága eredményeként Győr - Sopron megyében mintegy 50 intézményben indult meg a néprajz oktatása.    

    

"Szeretet sugározzon mindenüvé, mert szeretet nélkül nem lehet sem muzsikálni, sem tanítani, sem írni. Szeresse mindenki az övéit, saját népét és értékeit, hogy a másét is szeretni tudja." - summázta ars poeticáját Ernő bácsi oly sokszor életében - élőszóban, előadásain, könyveiben és írásaiban egyaránt. Nagyon nagyon sokat tett annak érdekében, hogy magasztos és szép törekvéseiből, elveiből minél több megvalósuljon a katedrán, a színpadon s a mindennapi életben. Rengeteget dolgozott, küszködött, még elhasználódott Trabantja is Őt segítette faluról falura járó útjain, s nem hagyta cserben, amíg motorja bírta. 

 

 

Mindig ment, mindig készült valamire, mindig tervezett valami jót és értékeset, de fáradtnak soha nem láttuk. Hogy bírja energiával? - kérdezték tőle gyakran. S Ő mindenkinek azt válaszolta:  

 

"Édes fiam, Pál apostol azt mondta, hogy akinek hite van az erőt is kap hozzá. Hát ennyi." 

 

Amikor 2013. augusztus 14-én Győr Város Önkormányzata - elismerve nagyformátumú személyiségét, nemzedékeket formáló pedagógiai és művészi munkásságát - saját halottjának tekintette, Lentulai esperes azt mondta: "Ernő bátyánknak püspöki temetés jár." Mint egykori tanítványa, jómagam pedig azt gondolom, hogy néki is ki lehetett volna írni a sírjára, akárcsak Gárdonyi fejfájára: "Csak a teste." 

 

 

Szelleme, lelkülete és életműve ugyanis itt maradt számunkra, hogy mindig arra emlékeztessen és figyelmeztessen bennünket: van még számunkra tennivaló bőven, hogyha azt akarjuk, hogy örökségét maradéktalanul tovább adjuk az elkövetkező nemzedékeknek. Van még teendőnk, ha emberi tartásunkon, országunk jelenlegi közállapotán, etikai, morális viszonyain és kultúrával való kapcsolatunkon javítani akarunk. 

 

 

Amihez azonban elengedhetetlenül szükség van arra is, hogy az Ernő bácsi által felmutatott és szorgalmazott népi kultúrkincsünket minél többen megismerjük, megszeressük, birtokba vegyük, s éljünk velük! Hogy minél többen megértsük a benne rejlő, mindannyiunkhoz szóló üzenetet és a magunk módján éljünk is azzal munkánkban, családi életünkben egyaránt, s ez jellemezze közösségi magatartásunkat és viselkedésünket is. 

 

Drága Ernő bácsi, nyugodjon békében! S ha ott a mennyekben arra kérik Önt az angyalok, hogy hegedüljön számukra valamit - játssza el nékik, legyen szíves Bach Chaconne-ját! Hogy minél messzebbre, minél magasabbra szárnyalhasson és visszajuthasson ez a zene - az Ön áldott kezeinek közvetítésével - oda, ahonnan vétetett, Istenhez. 

 

 

S bizonyára sikerül ott fenn megtanítania az Angyalok Karának is néhány szép magyar népdalt. Amelyekből meg ők fogják meghallani és megtudni azt, hogy Isten teremtményeinek, a földnek a víznek, a levegőnek, a növényeknek, az állatoknak és az embernek az együttéléséből, közös erőfeszítéseiből, művészi munkálkodásából milyen szép dallamok és szövegek  születtek itt, ezen a földön.