"A szenvedés hozzátartozik az élethez, ha nem lenne, nem tudnánk igazán megélni az örömöt. Ha már mindenképpen szenvedni kell, legalább legyen annyi haszna, hogy az alkotás javára fordítjuk, várat építünk belőle." (Tompos Kátya)
KÖLTŐI KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK PRÓZÁBAN
em tudom felfogtuk-e, átéreztük-e már úgy igazán: mit is
jelentett számunkra TOMPOS KÁTYA elvesztése? Hogy a hazai színházi- és
művészeti életünk, zenei előadóművészetünk mennyivel lett szegényebb hirtelen
és sokkoló halálával? Hogy mennyire kell fájóan nélkülöznünk élő valóját, senkihez sem mérhető kedvességét, szeretetét, színházi
alakításait, filmbeli szerepléseit és csodálatos énekhangját ezután már mindannyiunknak.
Lelünk-e megfelelő választ arra: hogyan birkózhatunk meg azzal a felismeréssel, hogy nem létezik többé? Hogyan kell szembe néznünk azzal, hogy a ki tudja honnan jövő és reá törő, rettenetes, kegyetlen és gyógyíthatatlan betegsége, majd halála nem engedte az Ő számára sem - mint annyi más művész számára - kivételes tehetségét kibontakoztatni. Nem engedte meg azt, hogy rendkívüli tehetségének virága teljes pompájában kinyíljon.
Mert a rajtunk kívülálló végzet kegyetlen, érthetetlen és megmagyarázhatatlan
szívósságának következtében nem folytathatta tovább egyre magasabbra
ívelő színészi pályáját. Mert amíg a sorsunkat irányítani tudjuk, végzetünket azt sajnos nem. (Ő maga énekelte 2017-es lemezén a saját dalszövegével: "A sors akár a szabadesés, / de néha fájhat a felismerés: / a szép tündérmesék / nem mindig írják felül / életed történetét." Amit ebből a távlatból már egész másként hallunk, mint annak idején, amikor először énekelte.) Nem tudjuk megérteni, hogy e szörnyű betegség -
mellyel néki is meg kellett küzdenie - sokunk közül miért éppen Őt választotta
ki most arra, hogy megszakítsa gyönyörű életét, s benne több mint ígéretes művészi
pályáját.
Nem tudjuk megérteni, hogy a genetikai mutációk ma még kevéssé ismert és nehezen feltérképezhető mechanizmusa, undok és ördögi játéka miért szemel ki egyeseket arra, hogy szervezetükben megfordíthatatlan folyamatokat indítson el. Olyan rosszindulatú belső elváltozásokat, amelyekkel aztán e kiszemelt áldozatok csatázni kényszerülnek, s ami később sajnos életük elvesztésével jár. Nem tudjuk megérteni, hogy néki, ennek a csodálatos tehetségű, mindenki iránt jószándékú és jóérzésű, nagy művészi elhivatottsággal bíró gyönyörű fiatal nőnek is miért pont ez lett a végzete.
Szomorúan vették tudomásul az ismerősök, kollégák és a család tagjai - valamint az érte rajongó színház-, és zeneszerető emberek és mindazok, akik filmekben is láthatták őt - amikor kiderült, hogy ezek az egészséges szervezetet megtámadó, megzavaró és megbontó biológiai mechanizmusok Kátya esetében is elkezdtek utat törni maguknak. Fokozatosan megakadályozták, majd végül lehetetlenné tették, hogy magas rangú művészi tevékenységével - mint ahogyan addig is tette - továbbra is megszépítse még akár évtizedekig is mindannyiunk életét. Hogy továbbra is élni tudjon tündöklő tehetségével, mint ahogy azt elképzelte, eltervezte, s jó ideig meg is valósította.
Mert azért tegyük hozzá: amennyit rövidre szabott életében rendkívüli talentumából számunkra, és épülésünkre felmutatott, amit művészi teljesítményeivel felragyogtatott - már az is lenyűgöző volt! Már ez a bő két évtizednyi művészpálya - benne rövid élettartamához mérten is nagyszámú énekesi és színészi produkciója, és azok magas színvonala - is méltán emelte őt hazai színművészetünk, énekeseink nagyjai közé.
Szegény Kátya esetében e fent taglalt gyilkos kór az Ő - nagy lendülettel beinduló, majd folytatódott színészi-énekesi - pályaívét egy csapásra elvágta, derékba törte. Megölte a súlyos, gyógyíthatatlan betegség, melynek leküzdéséhez a későn jött segítség már mit sem ért. A halálhoz vezető rosszindulatú folyamatok mélybe húzó örvényei magukhoz rántották. Oda, abba a "nem ismert tartományba, melyből nem tér meg utazó."
Abba a messzeségbe, ahonnan már soha nem láthatjuk Őt, akit oly tüneményes szépséggel, bájos tekintettel, kivételes, éteri tisztaságú hanggal, egyéni hangszínnel és ígéretes adottságokkal áldotta meg az Isten. És aki rengeteget tett azért, hogy szorgalmával kitartásával és elhivatottságával egészen a zsenialitás fokáig fejlessze ki magában ezeket az istenáldotta adottságokat. Emberi és művészi erényei, nemes jelleme, megnyerő személyisége őszinte kedvességgel, angyali természettel vértezték fel, és tették sokunk számára szerethető, rendkívül szimpatikus személyiséggé.
Eltávozott tőlünk egy olyan láthatatlan messzeségbe, ahonnan már nem hallhatjuk soha többé csodálatos hangját élő valójában (hála a technikának: felvételeiről viszont igen!) s ahonnan már nem gyarapíthatja tovább remek alakításainak sorát. Ahonnan már nem állhat újra a filmkamerák elé, hogy ott is igazán megmutathassa, bebizonyíthassa rendkívüli színészi tehetségét és kvalitásait, nemcsak a színpadon. (Mert jegyezzük meg: e területen nem sok alkalma nyílt erre bő húszéves pályája során.)
Vallásos emberek sokszor szoktak érvelni a következő - számomra teljesen elfogadhatatlan - magyarázattal: "akiket az Isten jobban szeret, azokat korán magához szólítja." Pedig hát ez nem igaz! Isten szeretete nem ebben nyilvánul meg! A Teremtő senki testi szervezetének működését önhatalmúlag nem állítja le, senki szemét önkezével nem zárja le. Nem határozza meg, nem jelöli ki senkinek sem a halála óráját, sem a vég eljövetelét. És nem is oszt senkinek sem ajándékul éveket, meg nem is von le büntetésül senkitől sem évtizedeket.
S az is egy nagyon téves nézet, miszerint Isten majd az utolsó ítélet alkalmával egyeseket (a hitetleneket) az "örökké égő tisztítótűzbe" küld, másokat pedig (az igazhívőket) nem. Teljesen kategorikus, leegyszerűsített ez az állítás, és mind a Bibliának, mind pedig az isteni természetnek ellent mond.
Mint ahogy Gustav Tobler írja: "A Sátán által félrevezetett embert, a bűnöket, gonoszságot elkövetőt, aki nem halhatatlan, Isten nem fogja időtlen időkig szenvedtetni. Ez nem szolgálja dicsőségét, szemben áll igazságosságával és szeretetével is. Az effajta feltételezés megfosztja Őt a néki járó tisztelettől. S ugyanakkor értelmetlen és jogtalan is lenne, ha ezért a bűnben töltött földi életidőért örökké való szenvedéssel fizetne."
Az isteni
ítélkezés "elvi és gyakorlati síkon" is egészen másképp történik majd, aminek első
állomása lesz a Jézus szavaival: juhok és kecskék szétválasztása. Vagyis azok különválasztása, akik itt e földön Istent segítői voltak, az Ő akaratát tették, illetve akik nem segítették őt, akarata ellen voltak. S amit - hitem szerint - Isten ezután tesz a Harag Napján, és utána - az is sokkal „humánusabb”
keretek közt fog zajlani, mint amivel sokan riogatnak boldog boldogtalant.
Mert a földön végig hitetlenekként élőket sem bünteti és szenvedteti az Úr, hanem - ami végtelen szeretetére vall - ugyanúgy lehetőséget ad nékik is a feltámadással az új, örök, földi életre, mint az igazhívőknek. Maga a feltámadás tehát teljesen új és örök életet ad minden meghalt számára: a romlandó, halandó test helyett romlatlan, halhatatlan szellemtestet teremt minden korábban elhunyt ember számára az Isten. "És kijőnek, akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására". (Jn.5:28.29.)
S az is hibás és rosszindulatú elgondolás, miszerint a betegségeket itt, e földön Isten "idézi elő", hatalmával Ő tesz valakit beteggé. Olyant feltételezni, hogy bárkit a Teremtő valamiféle büntetésül, atrocitásként betegséggel sújt - egyszerűen butaság. A betegség az maga nem egy büntetési forma, egyfajta ítélkezést demonstráló, azt kimutató hatalmi eszköz. Nem valamiféle bunkósbot, egyfajta retorzió, bosszúállás valakinek (akár Istennek) a részéről. S aki ezt így gondolja - az nagyon rossz nyomon jár.
Az olyanféle kategorikus kijelentés, miszerint: "ennyit szánt néki a Teremtő, ennyi volt néki megírva" -
hamis állítás, és semmivel nem bizonyítható. Különösen nem a hit
világában, ahol a bizonygatásoknak, a tudományos, vagy annak tűnő
érveléseknek, egzakt fejtegetéseknek vajmi kevés szerepük van. Jómagam sem akarok senkit e kijelentésnek az ellenkezőjéről tudományos érvekkel meggyőzni, hiszen hívő emberként csupán azt írom le itt - és az utolsó fejezetben is - amiben hiszek, s nem pedig azt, amit tudok. És ez nagy különbség.
Isten soha nem jutalmaz egyeseknél a hosszabb földi élet adományozásával - míg másoknál nem büntet az élettartam megrövidítésével. (Még az ő nagy tetteiben derekasan és áldozatosan "közreműködőket", pl. Noét, Mózest és prófétáit sem "jutalmazta" hosszú élettel, hiszen akkor, a bibliai időkben a matuzsálemi kor nem számított ritkaságnak.) Ilyen formában, ilyen eszközökkel tehát Isten soha nem ítélkezik, ezt így gondolom, helyesebben: így hiszem. Sem a halál közelebbi eljövetelével - egyeseknél, sem pedig az élettartam meghosszabbításával - másoknál.
Isten - hitem szerint - az életnek az ura, nem pedig a halálnak. A földi ember életébe bizony beavatkozik, mégpedig számtalanszor. Legfőképpen azért, hogy támogassa, segítse őt. Ám a halálba (ami mindenki számára valamikor eljő) csakis közvetett formában, áttételesen avatkozik be. A halált magát a súlyosan beteggé lett, leromlott, elgyengült szervezet, avagy egyes szervek működésképtelensége okozza. A halál bekövetkeztekor az Isten és a természet által egykor felhúzott óra örökre leáll, egyenletes kattogása megszűnik és csend lesz.
Tudjuk jól: Tompos Kátya betegségénél is a ma még ismeretlen eredetű, majd megállíthatatlanul egyre rosszabbra forduló kémiai, biológiai, élettani folyamatok döntöttek további sorsáról és pályájáról. Ahogyan már sajnos sok esetben számos embertársunknál is, akiknél (szerintem) ugyanúgy a külső tényezők s a rajtuk kívül álló, irányíthatatlan folyamatok sokkal inkább közre játszottak e betegség kialakulásánál, mint az egyéni hibák, a helytelen életmód és magatartás.
Felfogásom szerint nagyon téved és kegyetlen leegyszerűsítéssel él az, aki a betegségek kialakulását egyértelműen és kizárólagosan a helytelen, káros, egészségtelen életmód, alkoholizmus és egyéb hibás magatartás egyenes következményeként fogja fel. Aki egyértelmű párhuzamot vél felfedezni az elfojtott indulatok, tudat alatti érzelmek, megélt traumák és a rák kialakulása között. Nem fogadom el ezt a nézetet, mert ennek sok-sok egyéb oka is lehet.
Még Kurt Tepperwein német író, pedagógus, életvezetési tanácsadó is - a jellem és a betegségek közti egyértelmű összefüggést keresve - szó szerint ezt írja könyvében: "Az embert nem betegsége viszi sírba, hanem tulajdon jelleme." Ez az állítás lényegében nem más, mint áldozathibáztatás. Szegény beteg embert - aki egyébként is szenved, s talán már a végső stádiumban jár - ráadásul még hibáztassuk is, hogy ő a felelős azért, mert beteg lett?
Hibáztassuk azt a sok-sok beteggé lett, egyszerű hétköznapi tisztességes munkásembert, 10-12 éves, vagy még fiatalabb szerencsétlen, rákos gyermeket (aki még alig élt, alig tapasztalt, hát mitől lettek elfojtott érzelmei, indulatai?) vagy azt az ezernyi művészembert, írót, költőt, pedagógust, zeneszerzőt, tudóst, orvost(!) akik mind daganatos betegségben hunytak el, vagy napjainkban is meghalnak?
S akik a legnagyobb lelki és szellemi harmóniában éltek, aszerint és azért alkottak, dolgoztak, s nem ismertünk náluk jellemesebb egyént - mégis rákban haltak, vagy halnak meg. Vagy XXIII. János pápát említhetném - aki gyermekek százait mentette meg, s nála erkölcsösebb, segítőkészebb ember kevés volt - gyomorrákban hunyt el. Szóval semmiképpen nem osztom ezt a véleményt.
Számos embertársunk, akinek élete tele van tragikus, drámai mozzanatokkal, súlyos konfliktusokkal, megpróbáltatásokkal - soha nem lesz rákos, és természetes halállal hal meg. Mások meg - akiknek ugyancsak bővelkedik az élete effajta eseményekben, lelki krízisekben, konfliktusokban, megmaradó traumákban - azok meg rákban halnak meg. De találhatunk a lelki traumáktól mentes emberek között is olyanokat, akik daganatos betegek lesznek. Tudom, hogy a példa nem bizonyító erejű (pedig rengeteget hozhatnánk fel) csakis illusztrál. De említenék még valamit, ami talán még elgondolkodtatóbb:
A két hírneves, zseniális magyar zeneszerzőnknek, pedagógusunknak és népzenekutatónknak - Bartóknak és Kodálynak - egyaránt bőven volt része sok-sok érdemtelen támadásban, ízléstelen intrikában, szenvedésben, drámai-, és tragikus megpróbáltatásban. Számos konfliktust, gonoszkodást éltek át, mely bizonyára lelki-, és szellemi megterhelést, akkoriban feldolgozhatatlan traumát is rótt rájuk. Ám mégis az történt, hogy Bartók rákos beteg lett, leukémiában halt meg 64 évesen, míg Kodályt nem daganatos betegség, hanem szívroham vitte el 84 éves korában.
Ez csak egy példa a sok közül. Ám ezrével lehetne említeni olyanokat, akik a háború poklából, a halál szájából, s kevesebbeket, akik a szörnyű táborok szenvedései után tértek haza, de mégsem kaptak rákot. És sokan közülük még 90 évesen is élnek (vagy éltek) jó egészségben. (Faludy Györgyöt említhetném például.) Sokan meg - akik nem éltek át közel sem ennyi szenvedést, s részt sem vettek a háborúban, nem voltak hadifogságban vagy kényszermunkatáborban - de mégis rákos betegek lettek. Magyarázhatjuk mindezt csupán a különböző ellenálló képességek, jól, vagy rosszul működő immunrendszerek jelenlétével, az emberek gyengébb szervezetével?
Szentgyörgyi Albert, a rákkutatás egyik apostola a hetvenes években mondotta - "...kell valahol lennie egy kapcsolónak az emberi szervezetben amit az orvostudomány még nem talált meg eddig. Ha ezt a kapcsolót megtalálnánk - ami a szervezetben a rosszindulatú sejtburjánzást beindítja, - azzal tulajdonképpen felfedeznénk egyben a rák ellenszerét. Mert mint ahogy a villanykapcsolót leoltjuk, s megszűnik az áramellátás - ez történne e kapcsoló lezárásával is, amivel megszüntetnénk a rákos sejtek további energiaellátását."
Az alapvető, két sarkalatos kérdés tehát az: mitől lesz bizonyos sejt epiteliális, mitől "zavarodik meg", ami azt jelenti, hogy nagy erővel részt vesz - sok ezer ilyen társával együtt - a rosszindulatú daganat (karcinóma) kifejlődésében. Ez az egyik. S a másik: mitől marad a szervezet több százezer sejtje meg egészséges, ami soha nem válik olyanná, mint az előző? Mint ahogy azt sem tudják megmondani a lélektan szakemberei - és mi sem tudjuk eldönteni - az emberi természettel kapcsolatban, amit a kórus is énekel a "Képzelt riport..." című musical-ben: "Valaki mondja meg mért lesz gonosszá / valaki mondja meg, miért nem!"
Sajnos a rák, a daganatos betegségek (melyeknek ma már mintegy 200 fajtája ismert) számos megjelenési formájában a kutatók még ma sem tudnak erre a bizonyos "mitől"-re pontos és határozott választ adni. Még mindig nem találták meg az eredendő okot, vagyis azt a bizonyos "kapcsolót", amiben ott van mindaz a káros tápanyag, energia, amely a pusztító, rosszindulatú sejtburjánzást elindítja. Vagy sok esetben már későn történik a hathatós beavatkozás.
Nem tudjuk biztosan - mint ahogy az effajta betegségeknél semmit sem lehet száz százalékban biztosan állítani - hogy Kátya betegsége vajon eleve gyógyíthatatlan lehetett, vagy már későn történt annak pontos felismerése, a diagnózis megállapítása. S ellenkező esetben talán külhoni eszközökkel, itthon nem ismert gyógymódokkal meg lehetett volna menteni.
Mint ahogy azt sem tudhatjuk: a korábbi évtizedekben rákban elhunyt művészeken (Básti, Csákányi, Bilicsi, Tímár, Dayka Margit, Szerencsi Éva, Cseh Tamás, Antal Imre, Prókai Annamária, hogy csak néhány kiváló magyar művészembert említsek az effajta betegségben meghaltak közül) vajon a ma már ismert módszerekkel, újabb felfedezésekkel lehetne-e segíteni, meg lehetne életüket menteni, ha ma törne rájuk ez a betegség? Akkor, annak idején nem lehetett. Mint ahogy azt sem lehet kizárni, hogyha netán 5 vagy 10 év múlva derül ki Kátya betegsége - akkor már lett volna az ellen gyógymód, mert az orvostudomány is szüntelenül fejlődik.
Szóval: semmi sem biztos, és semmi nem lehetetlen. Básti Juli - aki a legjobb barátnője volt - férjével a kórházban kereste fel Kátyát, amikor a színésznő már utolsó óráit élte, s csak az erős nyugtatók tudták már csillapítani szörnyű fájdalmait. Ő így emlékezett vissza júniusban:
"Tompos Kátya olyan ember volt, akit a közönség is úgy ismerhetett meg, ahogy valójában élt: egy angyali jellem, aki mindenkit lenyűgözött tehetségével, akár énekelt, játszott vagy verset mondott."
Másik színészkollégája, közeli barátja, Für Anikó pedig így emlékezett a televízióban: "Kátya remek ember, csodálatos tehetség volt, aki emellett egy igazi csibész, vagány volt, vidám és jó humorú egyéniség."
Az atomfizikus magyar édesapa, Tompos Károly, és a kereskedelmi előadóként dolgozó édesanya Szigyelnyikova Valentina gyermekeként 1983-ban megszületett Tompos Katalin -
aki később a Kátya művésznevet vette
fel keresztneve helyett - már gyenge szervezete miatt sem nyerhette meg sajnos azt a kíméletlen
csatát, amellyel a hasonló betegségekben szenvedők is viaskodnak világszerte. Ki ilyen, ki pedig amolyan sikerrel, eredménnyel. Édesanyja elmondása szerint lánya sokat betegeskedett gyermekkorában,
ám ennek ellenére a művészi érzékkel és korábban nagy ambíciókkal rendelkező anya azonnal felismerte és
világosan látta, érzékelte Katalin adottságait, képességeit, bontakozó tehetségét és annak
szándékait, törekvéseit. Bizonyosan tudta, hogy lánya nem fog elkallódni, s művelt, értékes,
magabiztos személyiség válik belőle. Igaza volt, és lett!
Kátya édesapjáról az interneten semmiféle adatot, képet nem leltem, így mellékelni effélét nem tudok. Viszont álljon itt édesanyja visszaemlékezése, melyet 2024. júniusában tett közzé a Meglepetés c. lapban:
"A lányom visszahúzódó, csendes, de érdeklődő volt. Bár a saját orosz családom távol élt tőlem, Kátyában megtaláltam mindazt, amiért érdemes volt itt maradnom. Az egész életem arról szólt, hogy a lányomnak jó legyen. Próbáltam neki mindent megadni, hogy ne érezze, csonka családban nő fel. Mi egymásból merítettünk erőt, hiszen Kátya 6 éves volt, amikor az apukája meghalt, és a lányommal ott maradtunk ketten, egymásnak” – mondja Valentina, aki úgy hiszi, a lánya nem véletlenül lett az, aki."
MŰVÉSZETÉNEK KIVÉTELESSÉGÉRŐL
Hogy mit és mennyit veszítettünk el azzal, hogy Kátya színésznőként, énekesként az átlagosnál fényévnyivel magasabb értéket és nívót képviselő művészetét, még jócskán benne lévő tartalékait nem élhette ki, nem használhatta fel Önmaga és mindannyiunk örömére - az most kezd tudatosulni bennünk. Hogy magában morzsolgatott terveit, álmait nem valósíthatta meg kedve és tehetsége szerint a hazai színházi-, és zenei életben - azt talán most kezdjük igazán érteni és átérezni.
Most, amikor évek óta poshadó könnyűzenei életünkben pofán csapnak bennünket a felkészületlen, önjelölt "énekesek", éneklés helyett csak rikácsoló, üvöltöző "egyéniségek", akiknek " se áriájuk, se Máriájuk." (ahogy nagyapám szokta volt mondani a rosszul éneklőkre...) S akiket azonban távolról sem nevezhetnék "egyéniségnek", ahogy önmaguk, vagy mások látják el őket effajta címkével. S akiknek "sajátos művészetét" csak oly jelzőkkel tudnám illetni, amelyektől meggyulladna a billentyűzet kezem alatt. (amit viszont leptopom védelme miatt inkább nem teszek.) Elemezhetném messze az átlag alatti énekes produkcióikat, de nem fecsérelem szavaimat rájuk.
Azokra a tömegével felbukkanó hivalkodó sztárocskákra, illetve önmagukat annak elkönyvelőkre gondolok, akik minden áron mikrofonközelbe és nyilvánosság elé akarnak kerülni, holott sem adottságokkal, sem személyiséggel nem rendelkeznek az énekesi pályához. (ám mégis előfordul, hogy még lemezeik is vannak, hoppá!) S akik oly messze vannak felmutatott produkcióikkal Kátya énekesi teljesítményeitől, hogy még cipófűzőjét sem tudnák megkötni.
Szóval: az efféle művészek (celebek? énekesek? popsztárok?) produkciói hallatán kezdjük csak igazán felmérni: mit is jelentett az Ő éneklése ebben az értéktelen, silány produkciókkal kibélelt hazai popzenei világunkban. Az ő mély érzelmekkel, kivételes intellektussal rendelkező éneklési módja, kimunkált stílusa olyan magas nívót képvisel hozzájuk képest, amiről bárki meggyőződhet, ha meghallja ma is - felvételeiről - csodálatos éneklését.
Dalait, melyekben mindig megérezni: azokat egy nagyszerű színésznő adja elő. Olyan művésznő volt, aki énekben, énekes előadói minőségében is erőteljesen meg tudta fogalmazni mondanivalóját, érzelmeit, gondolatait, s akkor, amikor énekelt - rögtön ennek eszközei kerültek nála előtérbe. Olyan kiváló színésznő és mindig magas nívót felmutató énekesnő volt, aki mindkettő előadói formában, művészeti ágban a legmagasabb színvonalat volt képes egyszerre nyújtani. Ám amikor énekelt, akkor az volt számára az elsőrendű, mint maga is mondta: az állt akkor és ott középpontban. Ám ezzel színésznői erényeit cseppet sem szorította háttérbe, s ahol a dal úgy kívánta: mindig élt - s mindig az éneklés érdekében - színészi eszközeivel is.
Most, amikor folyamatosan mérgeznek bennünket a nívótlan, jellegtelen tucatslágerek, rock-, és popdalok, a közízlést rontó, értékrendünket támadó és romboló szegényes, színvonaltalan, vagy éppen nevetséges előadói teljesítmények - akkor fénylik fel igazán: milyen rangot jelentett, és ma is jelentenek Kátya énekesi teljesítményei.
Aki úgy tudott igazi drámát, művészetet varázsolni egy francia sanzonból, egy klezmerből vagy egy bolgár siratóénekből - hogy eláll a lélegzetünk annak hallatán. Már-már attól félünk ugyanis, hogy saját levegővételünk zajától nem hallhatunk minden egyes előre jól megtervezett, átgondolt zenei fordulatot, vagy lazán odavetett frázist, egy-egy fontos hangsúlyt, egy elfojtott, vagy kiengedett apró sóhajt, amikkel Kátya csendesebben vagy hangosabban megnyilatkozó érzelmeit kívánja, és tudja is kifejezésre juttatni.
Kátya - bármit is előadott - olyan egyedülálló és bravúros módon tudott énekelni, hogy képes volt elérni: a magyar nyelv prozódiai szabályai soha semmit ne sérüljenek, annak szigorúan megkövetelt hangsúlyai, ritmikai elemei végig kifogástalanul, "szabályosan" működjenek dallam-, és melódiavezetésében, kiénekelt szövegeiben, verssoraiban - s mégis érvényesülni tudjon emellett sajátos éneklési metódusa. Mindig érvényesülni, hatni tudtak az ő sajátos hangsúlyai, ritmusai és tempói - amelyek mind-mind felhangzottak szépséges ajkain.
Nem maga a kottakép, a megzenésített versek, szövegek leírt dallama volt az, ami éneklését vezérelte. Nyilván és hallhatóan ez is fontos volt neki, de nem ez irányította, határozta meg alapvetően éneklési módját. Maga a kotta ugyanazt jelentette neki, mint a valóban igazi nagy hangszeres művészeknek is: inkább inspirációt, mint megkötöttséget és szolgai alkalmazkodást. És ebből eredt az az igazi, saját lelkéből és egyéniségéből, zenei tudásából származó többlet, amit aztán hozzáadott énekléséhez, amellyel azt oly csodálatossá és eredetivé tette.
A dallamok, harmóniák lejegyzett képe csupán egyfajta elrugaszkodási pont volt számára. Ami lehetővé tette mindig a kreatív megoldásokat, a dallamok cifrázását, színezéseket, hajlításokat, rögtönzéseket, amikkel gazdagította, feldúsította, s ezekkel rendkívül élményszerűvé, kivételessé tudta varázsolni énekét, egész produkcióját.
Éneklésének vezérlő elve nem valamiféle általános művészi szempontoknak szóló görcsös megfelelés volt. S mégis (vagy tán épp ezért) a legmagasabb rendű művészetet volt képes elénk tárni. Olyant, ami a legmélyebb hatást gyakorolta ránk, életünket képes volt megváltoztatni, elgondolkodtatni bennünket, s egy-egy unalmas napunkat akár pár órára kimozdítani egyhangúságából.
És kérdezem tisztelettel: nem ez az énekművészet igazi célja és lényege? Nem ezért jött létre primitívebb formában már az ősidőkben, s nem ezért él még ezer és ezer év után ma is szívósan - tartalmában és eszközeiben mindig gazdagodva - lélekemelő és szellemünket gazdagító, varázslatos produkciókat teremtve nap mint nap? Ami Kátya énekét mindig és alapvetően meghatározta, az ez volt. S ennek eléréséhez, megvalósításához a legfőbb "eszközt" a lélek jelentette dalolásában és színészi eszköztárában is. Ez állt éneklésének középpontjában, ezzel szándékozott és tudta művészetét mindig magas színvonalon tartani. S ezzel teljesítette számunkra mindazt, amit az előadóművészet az ember számára nyújtani képes.
Az egész csodálatos, megkapó angyali lelke, ami mindenkit elbűvölt - nemcsak hétköznapjaiban, hanem színészi alakításaiban és természetesen éneklése alatt is - ez határozta meg, ez vezérelte énekszámainak előadását. Azok a tiszta és őszinte érzelmek, melyek fiatal életét jellemezték és betöltötték, és amiket választott dalai hangulata, levegője, mondanivalója sugalltak az ő számára, amelyeket e dalok váltottak ki benne. S amelyeket hangszálaival, szellemi-fizikai valójával, kedves közvetlenségével, s hatalmas, meleg szívével adott át hallgatóságának. Azaz: nékünk.
S amiknek szövegét, lüktető szavait, verssorait végtelen tisztasággal és egyértelműen hangoztatta. Megesett az is, hogy - hol élőbeszédben, monologizálva, hol énekelve - váltakoztatva e kettőt. Akkor is, ha magyarul, s akkor is, ha más egyéb nyelven szólaltak meg azok. S az is előfordult (pl. a "Radka majka" című dalban) hogy magyarul elmondta az adott versszak szövegét, majd ugyanazt utána eredetiben, bolgárul elénekelte szelíd erotikával, hamvas nőiességgel, gyönyörűen csengő hangján. Azon a hangon és hangfekvésben, amit jómagam inkább altnak érzek és hallok megmaradt felvételeit hallgatván (beszédhangja is sok mély és nemes zengést tartalmazott) mint szopránnak.
Bár az utóbbi női hangfekvésben "kötelező" magas hangokat is kifogástalanul tisztán és erőteljesen kiénekelte. Mert ha kellett, számára ez sem jelentett gondot. A magyaron kívül - engedve kettős származásának - természetesen oroszul is remekül énekelt, s a legkisebb akcentus nélkül dalolt angol, bolgár, francia nyelven is, ami remek nyelvérzékéről árulkodik. Az utóbbin oly autentikusan, hűen énekelte a francia sanzonokat, hogy akár a párizsi bulvárokon is szemrebbenés nélkül előadhatta volna azokat.
A "Szelávi, szelámur" c. száma akár egy francia film betétdalaként, vagy kísérőzenéjeként is megállná a helyét, bár ezt a 2017-es lemezén magyarul énekli. De szerintem minden nehézség nélkül el tudta volna dalolni franciául is...) Mert úgy át tudta érezni azok belső izzását, erotikáját, ritmusát, franciás hangulatát, hogy ezeket - netán ott a helyszínen vagy a filmben hallva - senki nem mondta volna meg, hogy ő éppen nem francia ajkú, vagy nemzetiségű.
Amit például zenészbarátaival kreatíve "összehozott", amivel meglep és meghökkent bennünket a "Keresztül Európán" című 2013-as albumán a Hajnali részegség c. Kosztolányi vers kapcsán: bizony pestiesen szólva, nem semmi! Itt ugyanis Jimmy Hendrix egyik számát (Now she's walking - a felhők közt sétál...) angolul énekelte el, s az egyes versszakok közt hol a vers magyar nyelvű, hol a dal angol szövegével élt.
E kettőt kombinálta, váltakoztatta abban végig, s teljesen meggyőzött bennünket ennek a furcsa választásnak nemcsak létjogosultságáról, de a nagyszerűségéről, az azonosságok, átfedések felfedezésének, majd azok kimutatásának, előadásának zseniális voltáról is. Az ember csak kapkodja a fejét meglepetésében! Nyugodtan mondhatom, és a legjobb értelemben: ilyent sem előtte, sem utána nem hallottam!
Most, amikor politikai szempontokat sulykoló nívótlan és modernkedő színházi produkciók kerülnek közönség (bár egyre fogyó közönség) elé - akkor tapasztaljuk, hogy milyen és mekkora értéket képviselt Kátya, milyen ragyogó színt és maradandó élményt tudott (és ma is tud felvételivel) nyújtani. S hogy milyen nívót hozott és teljesített hazánk egyre szűkülő és szürkülő kulturális életében az Ő éneklése, színpadi játéka, zenei ötleteinek kifogyhatatlan tárháza, meglepő előadásmódjának színessége, s egyáltalán: a hangja, megszólalása, beszéde, közvetlen személyisége, emberi lénye.
ÉRTÉKEINEK ELISMERTSÉGÉRŐL
Megbecsülte-e Őt eléggé ez a magyar színházi szakma? Vagy megbecsülte-e egyáltalán? Tisztában voltak rendkívüli tehetségével a mai színidirektorok, a rendezők, a művelődési szakemberek, s kapott-e ennek megfelelő szerepeket? Ezekre a kérdésekre - valamennyire egyszerre - egyértelmű nemmel válaszolhatok. Mert furcsa módon úgy fogalmazhatnék: az, hogy a pályán eltöltött majd 23 éve alatt Ő ötven különböző színpadi produkcióban szerepelt (többnyire főszerepet) az inkább az ő rendkívüli tehetségének, s nem a színházigazgatók kénye-kedvének, vagy jutalmazásának volt köszönhető.
Átlagosan ez - Kátya esetében, színházi gyakorlatában - évente még úgy öt-hat különböző előadásban való fellépést sem jelentett. Ami így mindenképpen kevés, még akkor is, ha egyazon darab akár 10-15 előadásban is lepergett, attól függően, hogy milyen volt a nézői érdeklődés. (s így esetleg évente "kijött" úgy max. negyven-ötven színházi est, amikor fellépett, plusz néhány koncert, pódiumest.) Ezzel összevetve: léteztek Kátya életében, és ma is léteznek olyan színészek, színésznők, akik párhuzamosan öt-hat színházban is szerepelnek egy időben (plusz a film) egy-egy darabban, ami évente akár 250-300 előadást is jelent számukra. Azaz minden harmadik napon szinte más és más darabban játszanak. (Ez havi 10-15 előadás.)
Ez bizony nagyon messze van attól a foglalkoztatástól, fellépés-számtól, amiben - művész-kortársaival összehasonlítva - Kátyának része volt annak idején. Amivel nem azt állítom, hogy neki is évi 250 előadást kellett volna játszania, mint egyes agyonfoglalkoztatott színésznek, vagy színésznőnek. Csak azt, hogy nagy-nagy aránytalanság uralkodik a hazai művészi (különösen a színházi) életben, ami nemcsak azért felháborító, mert elnyomja az igazi, nagy tehetségeket, amivel a közönség veszít a legtöbbet. Hanem azért is, mert ugyanúgy sújtja a sűrűn foglalkoztatottakat (mert fizikailag-szellemileg elhasználódnak) mint a nagyon ritkán szereplőket.
Állítom ezt mindannak ismeretében és tudatában, hogy a hazai színházi, művészi közegre manapság az a jellemző (s nemcsak a fővárosban) hogy a közepes, könnyen behódoló tehetségeket preferálja. S tulajdonképpen ez a legnagyobb baj! Olyanokat, akik inkább a könnyebb ellenállás irányában mennek el (s akkor még finom vagyok) s nem annyira a hivatásszeretet fűti őket, hanem a nagyobb pénzkereseti lehetőség, és a népszerűségük fenntartása.
Őket aztán elhalmozzák bőven szereplési lehetőségekkel. A mai színházvezetők és rendezők többnyire olyanokat támogatnak, akik "húzós nevek", akikre a közönség "bejön", vagy akik a közönséget inkább kiszolgálják, mint szolgálják. Hangsúlyozom: nem ez az általános, csak ez a jellemző. Mindennek illusztrálására álljon itt Kátya önvallomása, melyet akkor tett, amikor a Nemzeti Színházban már nem találta helyét:
"...a Nemzetiben ezt a mondatot kaptam a szerződtetési tárgyalásomon: „Az a baj veled, hogy más bankban tartod a pénzed.” Ekkor jöttem rá, hogy mostohagyerekké váltam abban a színházban, amelyik addig otthont adott nekem.”(2021.)
Most jövünk rá igazán: milyen értéket képviselt számunkra, és képvisel ma is példaképként szolgáló gyönyörű és erkölcsös élete, gerincessége, emberi tartása, megérdemelt sikereket elérő művészi elhivatottsága, szorgalma és erőfeszítése. Most, amikor reánk hagyott szellemi örökségében tallózhatunk, az interneten fellelhető interjúi, a Youtub-on megtalálható csodálatos, énekszámai, két megjelent CD-albumának felvételei között szemelgethetünk örömünkre és kedvünkre. Amelyek mind-mind káprázatos énektudásról, előadókészségéről, kivételes színészi tehetségéről, életet adó, optimizmust, szeretetet sugárzó emberi-, és színészi nagyságáról tanúskodnak.
Színházi előadásokat, nyilvános pódiumesteket manapság már nem divat rögzíteni, s így ma már nem hallgathatjuk, nem nézhetjük meg, hogyan mondta el a Nemzeti Színház Sirály előadásának monológját oroszul a színpadon. Akiknek nem volt szerencséjük (mint ahogy sajnos nékem se) Őt annak idején látni, hallani a József Attila-, a Bárka-, és a Nemzeti Színház előadásaiban - ma és a jövőben már csakis a mozifilmeken, a DVD-ken fellelhető, megmaradt felvételeiről győződhetnek meg rendkívüli tehetségéről, nagyszerű alakításairól. (A fenti képeken: My Fair Lady - Centrál színház, 2017.)
Ám kivételes színészi-, és énekesi tálentuma jól kidomborodik elénekelt dalaiból is, melyeket valóban a szó nemes értelmében tényleg előadott, eljátszott, igazi színészként interpretált. Azokat mind ezer színnel formált meg, rajtuk hagyva védjegyként sajátos színészi eszközeit, s amelyeket technikailag és művészileg mívesen kimunkált formában, magával ragadó készséggel adott elő, s nem csupán egyszerűen elénekelte azokat.
Meglepő és bámulatos az a hihetetlen biztonság és stílusérzék (divatos szóval: profizmus) amellyel a legkülönbözőbb zenei műfajokban született, egyenesen számára írott, vagy általa választott dalokat elénk tárta. És ahogyan ma is hallhatjuk azokat felvételeiről - legyen az sanzon, popdal, sirató, ballada, folk, soul, népdal, megzenésített költemény, magyar vagy orosz népdal, song, klezmer, blues vagy blues-paródia, musicaldal, crossover vagy jazz.
Meghökkentő az a zenei tudás, az a szinte csípőből jövő könnyed elegancia, az a dalok előadásaiban megmutatkozó hallatlan biztonság és a bennük megélt szabadság, ami jellemzi éneklését felvételein, és jellemezte azokat életében lepergett előadóestjein, színpadon és pódiumon.
S azért éltem a fentiekben a meglepő és meghökkentő jelzőkkel, hiszen színházi világunkban nem mindennapos, és nem jellemző, hogy színészként valaki ennyire magabiztosan és ilyen könnyedséggel közlekedjen, és madárként rebbenjen a legkülönbözőbb zenei műfajokban és műfajok között is. Már a gimnáziumi évei alatt Földessy Margit színiiskolájában képezte magát, majd Kerényi Imre osztályában szerzett diplomát a Színház-, és Filmművészeti Egyetem musical szakán 2005-ben.
Így aztán nem csoda, hogy számos musical (István, a király, Jó estét nyár..., Valahol Európában) mellett egymás után aratta megérdemelt prózai sikereit is Shakespeare, Brecht, Csehov, Osztrovszkíj, Molnár Ferenc, Vörösmarty és mások színpadi műveiben. És Adorjáni Bálinttal eljátszották Leonyid Zorin szerelmespárját a Varsói melódiában. (fent) és Reviczki Gábor partnere volt a Don Quijote színházi adaptációjában (lent)
Minden partnerével, kollégájával ideális, baráti viszonyban volt. De házastársat, férjet - akivel egy életre elkötelezte volna magát - azt nem választott magának, sem a kollégái, sem az ún. civilek közül. Így hajadonként hunyt el 41 éves korában, idén május 31-én. Rövid élete ellenére relatíve gazdag, de sajnálatosan félbeszakadt pályát futott be: mintegy ötven produkcióban vett részt különböző teátrumok színpadain, húsz filmben szerepelt (legtöbben nem főszerepet!) s két remek szólóalbumot készített zenészbarátaival.
2001 és 2019 között filmezett, de
sajnos nem mindegyikben élhetett kiváló tehetségével, mert a legtöbb csak
kisebb szerepet kínált fel neki. A gyertyák csonkig égnek c. Márai-adaptációban
a rendezői elképzelésnek megfelelően színesen és lassított mozgással
fel-feltűnő emlékképként, néma szereplőként villant fel néhány jelenetben. Amelyekben
csakis tündöklő mosolyával, tekintetével és mozdulataival volt kénytelen
eljátszani a két férfi emlékeiben megjelenő gyönyörű nőt, Krisztinát. (a fenti képen Goldoni: Házasság Palermóban c. vígjátékában látható 2017-ben.)
Viszont roppant ideális választása volt Bereményi Gézának, hogy éppen Őt szemelte ki egy fontos szerepre, amikor Régimódi történetet hat részes sorozatként filmre vitte. Jó szeme volt, de rendkívüli érzéke is, amikor rábízta - és nagyon jól tette - Jabloncay Lenke (Kislenke) megformálását. Aki ugyan csak az utolsó részben jelent meg, de teljesen hiteles és színészpartnereivel (Cserhalmi György, Egri Kati és Egri Márta, Básti Juli) egyenrangú alakítást nyújtott Szabó Magda írónő édesanyjának szerepében. Oly tökéletes volt, hogy amikor 2017-ben megnéztem, lelkesen írtam róla a következőt:
"...a forgatás idején 23 éves, tüneményesen szép - Tompos Kátya játssza őt, megkapó ártatlansággal, bájjal, sajnálatra, szeretetre és tiszteletre méltóan.
ÉNEKLÉSÉNEK SAJÁTOSSÁGAI RÉSZLETESEBBEN
Nagyszerű színházi-, és filmes alakításain túl - melyekből csupán néhányat soroltam fel és méltattam - nem akármilyen örökségként hagyta reánk azt a két CD-albumot, amiket 2013-ban és 2017-ben készített el, s ma is nagy örömmel hallgathatunk. S ugyancsak egyfajta testamentumként maradtak ránk interjúi, videói az Internet oldalain.
„ A hangommal rengeteg mindent ki tudok fejezni, amit szeretnék. Ott én vagyok egyedül a rendező, ott én vagyok a középpontban.” - mondotta.
Kátya mindegyik albumán nagyszerűen és végig saját egyéni stílusát megtartva énekel, és mindegyik remek hangszerszólókkal megtűzdelt, kitűnő szövegekkel megírt dalokkal lep meg bennünket. Az első albumát azonban jómagam elmélyültebbnek, líraibbnak, érzékenyebbnek, változatosabbnak tartom. Ami több lehetőséget ad Kátya színészi-, és énekesi vénájának abszolút magas szintű bemutatására. Míg a második optimistább, játékosabb, vidámabb és inkább poposabb.
Bár az érzelemdús hangvétel, az életfilozófia, a megfontolandó gondolatok ebből sem hiányoznak, amik a remek énekhangnak köszönhetően meg tudnak győzni bennünket számos életigazságról. (Úgy gondolom, hogy harmadik album összeállítását, megjelentetését már talán kezdődő betegsége is akadályozhatta, bár a második után eltelt években számos nagy sikerű koncertet, pódiumestet adott. Az utolsó két évében azonban már ezektől is elállt, és a színházi fellépéseket is mellőzte. (Legutolsó színházi munkája a Centrálban a Polcz Alain megrázó
háborús emlékirataiból készített felolvasóest, az Asszony a fronton volt.)
Valamennyi dalát - amik mind egy életképben benne foglalt élethelyzetet, szituációt, konfliktushelyzetet énekelnek meg - egyfajta mini monodrámának, eljátszható, megeleveníthető, megfogalmazható pici zenés színdarabnak fogta fel. S eszerint is adta elő, annak alaposan, jól és mélyen átgondolt megtervezésével és kifejezésével. Amelyekben impulzivitásnak, spontán megoldásoknak nem volt helyük, s mégis minden természetesnek, roppant életszerűnek hatott és hangzott el sajátos előadásában.
És hat, hangzik el ma is, amikor hallgathatjuk azokat felvételeiről. Ha szabad kiemelnem összehasonlításként: amennyire egyénisége, habitusa, természete különbözött a többi énekesként is fellépő, s működő nagyszerű színésznőtől, Eszenyi Enikőétől, Udvaros Dorottyáétól, Básti Juliétól, Für Anikóétól vagy Péterfy Boriétól - olyannyira különbözött éneklési stílusa is az övékétől.
Mert valamennyiüknél - így Kátyánál is - az egyéniség, a sajátos, öntörvényű személyiség az, ami vezérlőként szolgál, illetve szolgált dalainak előadásában. Ezért Kátyánál hiányzott pl. az Eszenyi-féle robbanékonyság, erős impulzivítás és tüzes, szenvedélyes előadásmód (illetve másképp volt szenvedélyes) mint ami színészkollégája E-tangó lemezét jellemzi. Igaz, Eszenyi itt és más alkalmakkor is jórészt kuplékat, régi híres slágereket, operettszámokat énekelt, olyanokat, amiket Kátya soha. Őhozzá ezek nem álltak közel, érzelmeit, gondolatait más műfajban fejezte ki, és helyesen tette.
És hiányzott belőle Péterfy Bori szimpatikus és teljesen egyedi, felszabadító szabadsága, friss, csipkelődő, szabadszájú, extravagáns és szókimondó stílusa is. Ami nála, az ő műfajában és stílusában ugyan indokolható, de ez a műfaj, ez az éneklési mód kissé gépies, kiszámítható refrénjeivel, tempóival és ritmusaival él igazán, s áll meg a maga lábán. Így működik igazán és hatásosan. Ahogy Kátya személyiségének, karakterének meg lelkivilágának megfelelő stílusa és éneke meg a sajátjában. Persze, hogy más Bori előadói attitűdje, hiszen az ő dalainak előadása mást követel meg.
Udvaros Dorottya és Básti Juli is csodálatosan és egyéni módon énekelnek, különösen a Dés László dalokat. Ám az ő énekes produkcióikban erőteljesen színészi mivoltukkal, zseniális színésznői képességeikkel vannak mindig jelen a színpadon, pódiumon. S ugyanezt állíthatnám a nagyszerűen éneklő Für Anikó-ról is. Elsősorban ez az, ami kidomborodik náluk s nem maga az énektechnika csiszoltsága, magas művészi foka.
Kátya esetében viszont ez tulajdonképpen éppen fordítva volt. Summázva úgy is fogalmazhatnék: az énekes produkcióikban ők mind az öten minden alkalommal mindig színésznőkként énekelnek, Kátya pedig a saját produkcióiban énekesnőként volt színésznő.
Ám - mint ahogy számtalan csillag ragyog az égen egymás mellett - úgy a földön is, a művészetben is az a jó, az az ideális és üdvös, az jelent kiegyensúlyozottságot, ha maga a sokszínűség, a különbözőség él békésen egymás mellett és virágzik. És nemhogy gátolnák, hanem nagyon is segítik és támogatják, éltetik ezáltal egymást, mint a sokféle virág a kertben. S így aztán ki-ki választhat magának a saját egyéniségének, lelki-szellemi, érzelmi állapotának, jellemének, érdeklődésének megfelelő, arra rezonáló zenei műfajokat, dalokat, előadásmódokat.
Azt viszont nem hallgatom el és bátran vállalom, hogy a legrokonszenvesebb, legszerethetőbb, az utóbbi évek legtüneményesebb, legcsodálatosabb, legerőteljesebb női művészegyénisége, énekes-színésznője Tompos Kátya volt számomra. S ez még akkor is így marad, ha a jövőben esetleg feltűnik majd egy hasonló kvalitású színésznő, aki ugyanilyen színvonalon, beleérzéssel és intenzitással fog és tud majd énekelni, mint ahogy ezt Ő tette.
Tompos Kátya fájó hiányérzetet hagyott bennem (s nagyon hiszem, hogy másokban is) eltávozásával. "Tele bőrönddel ment el" - ahogyan annak idején Bartók is mondotta halála előtt, s aki ugyancsak hasonló betegséggel küzdött nyolcvan éve, mint amilyenben Kátya szenvedett napjainkban. S aki színésznőként és dalénekesként is maximumot produkált mindenben. S bízvást állíthatom: ha itt marad velünk, továbbra is azt produkált volna minden megnyilvánulásával, őszinte, mély érzelmektől, lelki nemességtől, erős jellemtől, kivételes empátiától és érzékenységtől átitatott alakításaival, éneklési módjával és előadásával.
Az embernek a szíve is belesajdul, amilyen katartikus, lélekemelő, torokszorító és lélegzetelállító pillanatokat volt képes megteremteni a dalaiban kivételesen szenzitív előadásmódjával. Amiket ma hallgatva különös szomorúsággal hallgatunk, arra gondolva, hogy lassan négy hónapja távozott közülünk örökre.
Nem véletlenül volt egyik kedvence, művész-példaképe Ruttkai Éva, a színészóriás, aki színészként és énekesnőként is ugyanilyen magas színvonalat produkált. És említhetném még a két csodálatos színész-nagyságot: Tolnay Klárit, vagy Psota Irént is. (Mindhármójukkal együtt nyugszik ma már Kátya is ugyanannak a temetőnek, a földjében.) Akik prózai színészként nagyszerűen énekeltek is, bár teljesen más stílusban, hiszen egyéniségük, lelkiviláguk, habitusuk merőben különbözött Kátyáétól. Akit azonban - tőlük eltérő személyiségként, de kvalitásait tekintve - méltán lehet vélük egy sorban említeni.
Kátya színészi alakításai mellett szellemi örökségének részeként hagyta reánk csodálatos albumait, dalait, melyekben a mélyről felszakadó csendes sóhajoknak, narrációknak, fájdalmas felkiáltásoknak éppúgy megvan a pontos helyük és szerepük, mint a hallatlanul (bocsánat: hallhatóan) pontos, gyönyörű hajlításoknak, színezéseknek, dallamvezetésnek a lehető legtisztább éneklés folyamatában.
Ha verssorok közlésével vagy prózában szólalt meg élőbeszédben a dalok között vagy az éneklést itt-ott megszakítva - minden esetben valóságos akusztikai élmény volt hallani (s ma is az) végtelenül tiszta, pontos artikulációját. Pláne, hogyha éneklésével tette mindezt! Mindkét esetben - akárhogy is szólalt meg - artikulációja, hangzóinak érzékeltetése oly kiváló volt (s ez felvételein ma is kitűnik) hogy ma sem lenne olyan beszédtanár vagy fonetikus, aki kifogást találna abban. (Tán még Higgins professzor sem...) S nem fanyalogna az efféle kritikus ilyen vagy amolyan okból. Vagy ha igen, akkor meg mi fanyalognánk őrajta...
Egy biztos, hogy mi nagy csodálattal hallgathatjuk mély és magasabb színeket egyaránt tartalmazó, halk zengésű hangját. Ami mindkét albumán tökéletesen érvényesül, s amivel ugyanúgy képes meghittebb és erőteljesebb érzelmek, szomorú, tragikus, vagy mókásabb mondanivalók, érzelmek kiéneklésére.
Mégpedig oly módon, hogy teret engedett azért a jó értelemben vett lazaságnak is, amivel a játékosabb, viccesebb hangvételű dalokat prezentálta. S amelyekben nem riadt vissza a hangfestésektől, vagy akár a "zenétlen" eszközök alkalmazásától - pl. morgásoktól, kutyaugatástól sem - ahogy az Én kutyám c. opuszban tapasztaljuk.
Mindenkor - így a daléneklés terén is - egyfajta magas rendű
érzelmi kultúra és intelligencia jellemezte előadásának minőségét. Amivel aztán lenyűgözte, elbűvölte az igényes zene
híveit, az értékes művészi teljesítményekre áhítozó hallgatóságot. S
ahogy ma is meglep bennünket megmaradt felvételein, szellemi örökségének egy-egy darabjaival.
Ráadásul a második lemezén (Holdjárat) még dalszövegíróként is jelentkezett. Szokták mondani: "benned egy költő veszett el." Nos, állíthatom: benne nem veszett el... Úgyhogy Grecsó Krisztián és Lackfi János méltó költőpartnerének bizonyul ezen az albumán. Elszorult szívvel hallgatjuk Mennyország c. dalát az ő saját soraival: "...a lelkünk ledöntve az egónk falát,/ elveszett álmaink ébreszti fel / az ég minden szóra felel/ csak szeretnünk kell." (Fent ennek az albumnak egy foto-másolatát láthatjuk.)
És mindig keresett, és talált is magának megfelelő szövegeket, verssorokat, nagyszerű költőket - önmagán kívül is - dalaihoz. Melyekben minden szóhoz, dallamtöredékhez a legnagyobb alázattal, magas szintű zenei érzékkel, hódolattal, tisztelettel, és kreativitással hajolt le. (Lackfi János, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Zsanna Bicsevszkaja, Collev-Christov, Szép Ernő stb.)
És mindig sikerült olyan nagyszerű, állandó zenészpartnerekkel, hangszerelőkkel együtt működnie, mint Hrutka Róbert (a képen véle látjuk) vagy Dely Domonkos, Fehérvári Attila, Galambos Zoltán, Kalmus Felicián, Markó Ádám. Akik a legnagyobb odafigyeléssel, empátiával és érzékenységgel társulnak csodálatos hangszeres játékukkal Kátya énekéhez. Érdekes, hogy női vagy férfi vokalistákat - akik más esetekben bizonyos szólisták énekét jó értelemben megtámasztják, gazdagítják - Kátya mellett nem fedezhetünk fel, nem hallunk. S azzal talán mindent kifejezek, ha erről véleményként röviden csak ennyit írok: innen nem is hiányoznak.
"Nem
érzi a halott veréb,
ha a ló a begyére lép,
csak a szívem érzi.
Nem
érzi a száraz levél,
ha
sárba teszi le a szél,
csak
a szívem érzi."
- énekli Kátya a pusztuláson, az élőlények elmúlásán sajnálkozva merengő Szép Ernő haiku-formában költött, Hrutka Róbert által megzenésített - versét. Ami az ő előadásában egyenesen katartikus szépségűvé válik akusztikus kifejezésének, színészi tehetségének megrázó erejével. Őszintén megragad és megkönnyeztet bennünket megindító hangjával, mélységes fájdalmat kifejező hajlításaival és dallamdiszítéseivel, megajándékoz bennünket senkiéhez sem hasonlítható éneklési módjával.
Ez a kis 18 soros szomorú hangvételű költemény Kátya előadásában, mély átéléssel teli éneklésében egyfajta siratóénekké, elektronikus és akusztikus hangszerekkel kísért kesernyés, szomorú rekviemmé válik. Művészetének erejével meggyőz bennünket a mindent átfogó és átérző isteni-emberi szeretet lényegéről, s annak igazságáról.
Ez a spirituális jellegű, elmélkedésre késztető interpretálás, a filozofikus költői gondolat énekhangokban történő megszólaltatása ugyanúgy Kátya művészi örökségének részét képezi, mint ahogy múltbeli színpadi és filmes alakításai. A dalt hallgatva magunk előtt látjuk az elmúló természet kegyetlenségét, a halott kismadár és az elszáradt, összegörnyedt levelek néma búcsúzását. S menten megértjük, átérezzük a szeretet és részvét mindent átfogó, jelenlétét, globális jellegét, annak egyetemes voltát és fontosságát. S hogy miért is lényeges és fontos számunkra, amit ez a parányi kis vers közöl velünk, s amire Kátya is nagyon érzékenyen reagált? Nos, ezt igyekszem kifejteni a következő fejezetben.
AZ EGYETEMES SZERETET FONTOSSÁGÁRÓL
Mind a keresztény hit elvei, mind a buddhista tanítás szerint csakis a mindent átérző, mindent átfogó, egyetemes, globális szeretet lehet az igazi szeretet. És ezt hangsúlyozza Szép Ernő verse, s véle egyenrangúan: Kátya érzékeny előadása. Mert csakis az ilyennek lehet szerepe, jelentősége, ereje, értelme és létjogosultsága az ember életében. Csakis ez tarthatja össze az Univerzumot, csakis ez éltetheti, boldogíthatja az embert (azaz magunkat) s csakis ez éltetheti, boldogíthatja egyben embertársainkat is.
És természetesen az összes többi élőlényt is, hisz az egyetemes szeretet vonzáskörébe ők is beletartoznak, s bele is kell, hogy tartozzanak. A szeretet úgy tart össze bennünket, élőlényeket, mint az öltés a kabátot, s ha ez valahol felszakad, felbomlik, megsérül - akkor megint csak magával a szeretettel lehet azt helyre hozni, megjavítani.
Megkeményíti, elsorvasztja, beteggé teszi az emberi szívet az,
ha valaki csak a saját családját vagy szerelmét (vagy pláne: csakis saját magát) szereti. Ha bezárja magát önnön szűk áramkörébe, s mindenki
más iránt közömbös, sőt egyesekkel szemben még gyűlöletet is táplál. Előfordul, hogy okkal, de az is előfordulhat, hogy ok nélkül. Nagy kérdés: gyűlölhet-e valaki - valamiért, valami miatt - egy másik embert? Joga van-e valakinek gyűlölni egy embertársát, ha az rosszat tesz vele, ha goromba és folyton bántja őt? Gyűlölheti-e, ha az csakis ártani, bántani képes őt, ha vele szemben gonosz és rosszindulatú, ha hazug, és ha rombol élőt és élettelent, ahol csak tud?
Válaszom e sok kérdésre a következő: a Bibliában az áll, hogy Isten a bűnt, a vétkeket, a rossz, hazug cselekedeteket gyűlöli és ítéli el, s nem magát a bűnös embert. Isten ugyanis mindenkit: minden élőlényt, embert, növényt, állatot szeret, mert azt tartja, hogy senki nem születik bűnösnek, gonosznak vagy akár gyilkosnak, s mindenki javítható, formálható. Ha valakit, akár okkal vagy ok nélkül gyűlölünk, az az érzés csakis rombolhat. Azt is pusztítja, aki gyűlöl, és azt is, akire irányul. Mert a gyűlölet eleve elveszi a lehetőségét annak, hogy javítsunk önmagunkon, vagy javítsunk valakin, aki bűnt követett el. Isten tehát a bűnös magatartást, a bűnös cselekedetet elítéli, kárhoztatja, gyűlöli, de magát az embert szereti.
Petőfire szokták mondani: ő ugyanolyan hőfokon tudott szeretni és gyűlölni is egyszerre. Jogában állt, s oka is lehetett rá, de - mint verseiből kiderült: ő sem magát az embert, a bűnöst gyűlölte zsigeri módon. Nem az akkori úri osztály népnyúzó, dőzsölő hatalmaskodóit, grófjait, ispánjait, jobbágyokat sanyargató földesurait, nemeseit, királyait vagy kiskirályait kárhoztatta, ítélte el, gyűlölte személy szerint hanem azokat a tetteiket, gonoszságaikat, gyalázatos cselekedeteiket, amiket ők csináltak.
Azokat, amiket ők hazánkban a 19. században galád módon elkövettek, amiket az országban folyamatosan műveltek: a nép jogfosztását, szabadságának eltiprását, szüntelen éheztetését, műveltségből való kirekesztését. (S nem véletlen, hogy ezek ellen aztán fel is lázadt a nép, s maga Petőfi is élére állt a küzdelmüknek, sőt életét is áldozta e szent ügyért.) Tehát a sok gonoszságot, kegyetlenséget, amit a "dicsőséges nagyurak" pökhendi, gazember és pimasz módon elkövettek a néppel szemben - azt gyűlölte a lánglelkű költő. Nem vélük szemben táplált gyűlöletet és utálatot, hanem az igazságtalansággal szemben.
Ugyanakkor meg számtalanszor volt szerelmes rövid élete során, továbbá saját népét, az embereket, a művészeteket, a virágokat, állatokat meleg szívvel, szenvedélyesen szerette. Különben hogy tudott volna oly szép és megható verseket írni asszonyokról, lányokról, feleségéről, szüleiről, családtagjairól, barátairól, színészmesterségről, tyúkról, kutyáról, lóról, sárga lábú kiskakasról.
S hőn szerette népét, mert empatikus volt a szegények iránt, s látta milyen küzdelmes, szenvedésekkel teli az életük azoknak, akik annyi jó érzést, kiváló jellemet, művészi érzéket hordoznak, s akik ezernyi jó és nemes cselekedetet képesek végbe vinni. Tehát nem volt kemény szívű ember. Ha az lett volna - soha nem tud olyan műveket megírni, mint az Apostol, a János vitéz, a Hóhér kötele vagy a Tündérálom.
"A kemény szívű ember ugyanis rabja keménységének... Mert a kemény szív képtelen a megtérésre, a megújulásra, csak önmaga körül kering."
Ha az ember nem érez szeretet, részvétet, sajnálatot minden élőlény, növény, állat és ember iránt - akkor minden egyéb, más szeretete is megkérdőjeleződik. Jézus azt vallotta: ellenségeinket is szeretnünk kell, nemcsak felebarátainkat, rokonainkat, családtagjainkat. A rablógyilkost is lehet szeretni, de azt a tettét, amit elkövetett, azt a bűnét gyűlölnünk kell, sőt el is kell ítélnünk! S tanítványainak - ezzel teljesen egybehangzóan - azt hangsúlyozta: a legfontosabb a szív.
"A szív szerepe és jelentése mint az isteni illetve emberi szeretet szimbóluma, székhelye, központja jelen van a szentírási szövegekben. Az ember szívében találkozik az Istennel, ez a találkozás „Isten Fiának emberi szívében válik teljes értékűvé.” A Bibliában a szív legfontosabb sajátossága, hogy bölcsességre és Isten szavának meghallására hivatott."
Önmagunknak is csak az adhat önbecsülést, békességet, lelki nyugalmat, ha képesek vagyunk fájdalmat részvétet, sajnálatot érezni mindenki iránt, mind meghalt embertársaink, mind az elpusztult növények vagy állatok iránt. "Ezek a Ti testvéreitek isten nagy családjából, fivéreitek és nővéreitek, akik az Élet ugyanazon leheletét kapták az Örökkévalótól" - válaszolta Jézus azoknak, akik nehezményezték, hogy törődik az állatokkal.
Fájdalommal bár, de megértjük és elfogadjuk, sőt el is siratjuk az elmúlás tragikus voltát, tudomásul vesszük és megkönnyezzük a megfellebbezhetetlent, a visszahozhatatlant. Sajnálatot, szomorúságot érzünk a végelgyengülésben, vagy valamilyen betegségben meghalt embertársunk, szerettünk iránt. Szomorkodunk, belesajdul a szívünk, ha megfagyott kis verebet, autóval elütött kismacskát vagy galambot látunk, szánakozunk a kidobott, az elaltatott kiskutyák felett, a lelőtt, vagy elgázolt szarvasokon.
Elszomorodunk valamennyi élőlény halálának végérvényes és kegyetlen volta fölött, de ezzel együtt reménykedünk is egyben, mert ugyanakkor tudjuk: a felfoghatatlan és végtelen Univerzum működésében a pusztulás, az elmúlás ugyanúgy kódolva van, mint a megújulás, az újjáteremtődés szándéka, lehetősége és valósága. A természet évről évre megújul, regenerálódik.
Az elszáradt levelek helyett tavasszal újak virítanak a fákon, látjuk, hogy megint bimbóznak a növények, újabb virágok nyílnak ki, növekednek, lombosodnak a fák, újabb állatok és kisgyermekek születnek, a föld felpezsdül. Mindezt felfogjuk, átlátjuk, átérezzük, mert van elménk, s van szívünk. És ez így együtt adhat csak számunkra megnyugvást, a békesség érzetét, emberi mivoltunk átélését, az önmagunk és mások iránti szeretet fenntartását is nap mint nap.
Mint Sík Sándor írja: "a szeretet megnyilvánulása a békevágy, a békeszeretet, a humanizmus, a szánalom, a szolidarítás és részvét." Az isteni szeretet - a maga mindenre kiterjedő, mindent átfogó, és mindenre kiható voltával - ott lakozik bennünk is. "Szeretni egy emberi lényt - az azt jelenti: Isten bennünk él! " - énekli Jean Valjean a Nyomorultak c. musicalben, amikor Marius életét megmenti, hazavonszolva őt a csatornákon keresztül. A szeretet - mégpedig az átfogó, globális szeretet - bennünket is eltölthet és éltethet, ha mi is így akarjuk, hiszen valamennyien az Ő teremtményei vagyunk. S mint Müller Péter írja: soha nem múlik el.
Mint ahogy Tompos Kátya iránti szeretetünk, művészetének nagyra becsülése és magasra értékelése sem múlhat el soha, jöjjön el akármilyen színházi éra, akárhogyan is változzanak a művészeti tendenciák, vagy uralkodjon akármilyen politikai kurzus. Halála nagyon lesújtott bennünket; mindazokat, akiket az egyetemes szeretet késztet a mélységes részvét és sajnálat kifejezésére és megfogalmazására.
Nemcsak azért oly fájdalmas számunkra Kátya elvesztése, mert személyében olyan fiatalon ragadott el a szörnyű betegség, a gyilkos kór egy nagyon szerethető, tisztelhető és becsülhető embert élete virágjában. Egy olyan művésznőt, aki hivatásában és életében, művészi és emberi minőségében is egyaránt a legmagasabb mérce és etika szerint élt és dolgozott. Hanem azért is, mert Ő is azok közé tartozott, akik oly mélyen át tudták érezni az egyetemes szeretet lényegét és fontosságát, s benne természetesen saját hivatását, művészetét is. Ezért is tudta oly meghatóan, szívszorítóan előadni, elénekelni dalait, eljátszani szerepeit filmen és színpadon egyaránt.
ZÁRSZÓ
Itt, e földön nem érzik a színházak falai lépcsői, öltözői, a színpadok függönyei és deszkái Kátya hiányát. Mint ahogy ő sem érez már semmit - akár a halott kis veréb, akiről énekelt - hiszen örökre megszabadult minden fájdalmától. S nem érzik hiányát a kávéházak asztalai, amelyeknél azelőtt ült, a tányérok, melyekből evett, s a poharak sem, amelyekből ivott. Nem érzik Őt az utcák lámpái, melyek alatt barangolt, s a járdák macskakövei, melyeken járkált, s az autóbuszok, villamosok, autók ülései sem, melyeken utazott. Nem érzik az üzletek sem, amelyekben azelőtt megfordult. S nem érzik Őt a ligetek madarai, fái, bokrai, padjai sem.
Nem érzik Őt a hangstúdiók mikrofonjai, keverőasztalai, a filmkamerák lencséi. Nem érzi Őt már az a kórházi ágy sem, amelyen feküdt, s amelyen annyit szenvedett. Nem érzi Őt a Farkasréti temető betonkerítése, a sírjához vezető út, a nyughelyét beborító virágok, a föléje hajló százados gesztenyefák ágai és levelei, s az azokról lehulló gesztenyeburkok sem. Nem érzi Őt az odatűzött fejfa, a titokban oda helyezett írásos üzenet. S nem érzi a hiányát a földi maradványait elfedő hallgatag, vén, fekete föld sem.
Csak a szívünk érzi.
Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok:
Ez az én szavam: Alfa és Omega (Univerzális Élet Kk. Szolnok, 2024.)
A szeretet breviáriuma (Magyar Könyvklub, 2002.)
Az interneten fellelhető wikipédiák, megjelent újságcikkek, esszék stb.
Internetes weboldalak (ROMKAT.ro ;Arcanum.com; Watchtower, Online
Library; Evangelikus portál, www. evangelikus.hu.)
Tompos Kátya CD-albumai (Keresztül Európán -2013. valamint Holdjárat -2017.)
Filmek: A gyertyák csonkig égnek - r: Iglódi István, 2005.)
Régimódi történet - r: Bereményi Géza, 2006.)
Kurt Tepperwein: Mit árul el a betegséged? (Duna Kk. Bp, 1990.)
Gustav Tobbler: Nincs többé halál (Advent Kk. Bp, 2015.)
Az Állítsátok meg Terézanyut - ban kedveltem meg és követtem pályáját. A belinkelt Esküvő 'c. dal káprázatos.
VálaszTörlésKedves Ricsi!
TörlésEbben nem játszott Tompos Kátya, abban Hámori Gabriella és Ónodi Eszter szerepelt. Semmi baj, tévedni emberi dolog. Üdv: András