2024. február 22., csütörtök

3 SZEMÉLYISÉGFILM





 


 

 

 

közelmúlt gazdag filmterméséből kiválasztottam három olyan alkotást, ami nagyon tetszett, és mindegyik egy-egy neves, a maga nemében korszakalkotó személyiség életéről szól. De elsősorban nem ezért nyerték meg legfőképpen tetszésemet, hanem amiatt, ahogyan ezeket rendezőik vászonra vitték. Ahogyan a vizuális-, és hangtechnika mai korszerű eszközeivel moziélménnyé, kivételes művészi alkotássá varázsolták filmjeiket.

 

A "nagyon tetszett" kitétellel akkor szoktunk élni, amikor biztosak vagyunk abban, hogy egy film számunkra maradandó élményt jelentett. Igaz, hogy ennek igazsága  - mint annak jövőre utalása is elárulja - csakis az idővel bizonyosodhat be. De azért előre sejtjük, hogy ez valóban be is igazolódik. S ezért is erősítgetjük: "számomra maradandó élményt szerzett."

 

E jelzős szerkezettel illetett film vetítése alatt ugyanis (sőt utána is) olyan mély impulzusok érnek bennünket olyan érzelmi-, intellektuális-, és vizuális élményben van részünk, a rendezői-, operatőri-, színészi kvalitások oly mértékben bűvölnek el bennünket, amiknek hatása összességében évek, sőt évtizedek múlva is megmarad bennünk. Elkísér bennünket, pozitívan módosítja addigi szemléletünket, jótékonyan megváltoztatja és megszépíti addigi életünket.

 

 

 

 

Azaz: velünk marad mindvégig, emlékezetes lesz számunkra. Formálja gondolkodásunkat, alakítja szemléletünket, ápolja és erősíti erkölcsi érzékünket, védi mikrovilágunkat, javít életmódunkon, magatartásunkon, valamint előnyösen és hasznosan építi magunkhoz és embertársainkhoz való viszonyunkat.

  

Pontosan ugyanúgy, ahogyan a maradandó, értékes, színvonalas irodalmi-, zenei-, és egyéb művészeti alkotások is "teszik ezt". Amikhez - többek között - ezért is térünk vissza  életünk során újra, meg újra. És meglepődünk akkor, amikor ismét ugyanakkora és ugyanolyan, vagy esetleg egészen  másfajta, de hasonlóan nagy élményt szereznek, mint amikor először szembesültünk azokkal. 

 

Az efféle magas színvonalú, nagy műgonddal és mesterségbeli tudással létre hozott művek, alkotások elolvasásával, meghallgatásával,  megtekintetésével, tanulmányozásával olyan ismeretanyag, olyan intellektuális-, és emocionális élményanyag  raktározódik el bennünk, ami - hol tudatosan, hol tudat alatt - igenis meghatározza későbbi életünket. Tudat alatt megváltoztathatja, módosíthatja gondolkodásunkat és érzelmeinket  még akkor is, amikor éppen nem is gondolunk konkrétan rájuk.

 

Ott van bennünk és hat reánk. Kellemes útitársként, vagy egyfajta rezonőrként társunkul, barátunkul szegődik. Útmutató kalauzként néha még fejet is csóvál, morgolódik, felháborodásra, netán tiltakozásra szólít, máskor meg egyetértően bólogat. Ott munkál bennünk annak minden pozitív hatásával és erejével. Azaz: személyiségünket befolyásolva,viselkedésünket, magatartásunkat közvetett vagy közvetlen módon irányítva. 

 

Nem egyszer ellenállhatatlan energiával, máskor pajkosan,  más esetben meg türelmetlenül "súg" nekünk. Mégpedig oly módon,  - ahogy Istentől megszoktuk: csakis számunkra érthető módon. Néha biztat, máskor ellenszegül, de előfordul az is, hogy tanácsot ad, helyes útra irányít, ha kétségeink támadnak, ha tétovázunk, elbizonytalankodunk életünk során akkor, amikor valamilyen útjelzőhöz érünk,

 

A valláshoz, a hithez hasonlóan összességében sugalmazza nekünk az egyedül helyes, mértékadó, számunkra és másoknak is megfelelő cselekvés megválasztását és alkalmazását. Az isteni intenciók, erkölcsi törvények és útmutatások mellé, s azok megerősítéséül így, és ilyen módon társulnak és épülnek be személyes életünkbe a maradandó (időt álló) művészeti alkotások hatásai, élményei is. Közhelyes kifejezéssel - de nincs rá megfelelőbb szó - azért, hogy szebbé, jobbá tegyék hétköz-,  és ünnepnapjainkat egyaránt.

 

A Távol Afrikától, az Országúton, a Casablanca, a Zorba a görög, a Ben-Hur, az 1976-os Ómen Gregory Peck-kel, aztán a Názáreti Jézus, a Rómeó és Júlia (mindkettő Zeffirelli alkotása) a Mester és Margarita, a Doktor Zsivago, a Megbilincseltek, az El Cid, a Forrest Gamp, a Csernobil, a Madarak, a Rocco és fivérei, az Édes élet, a Ragyogás, a Dolores,  a Szédülés mind-mind ezt szolgálják. 

 

De a rendkívül ütős sorozat, a Stranger Things (Idegen dolgok) vagy egy Jancsó, egy Makk, egy Fábri, egy Tarr, egy Ranódy, egy Truffaut, egy Tarkovszkíj vagy  Bergmann-film  (és még sorolhatnám...)  mind-mind ebbe a kategóriába tartoznak. És ide tartozik az a három film is, melyekről az alábbiakban írok.

 

Ezeknek értéke, élménye maradandó. Szükségünk van rájuk, mint a levegőre, lelki-, és szellemi táplálékként szolgálnak számunkra és bennünket. S hogy miért? Azért, hogy - egy gyakori közhellyel kifejezve - élni segítsenek, szebbé és jobbá tegyék életünket. Az alábbiakban tehát három ilyen filmet emelnék ki, elemeznék és hasonlítanék össze.

 

Mindhárom egy-egy jeles személyiségről s korszakalkotó tevékenységéről, küzdelméről, munkásságáról szól, s mindhárom - apró, jelentéktelen hibái ellenére - számomra hatalmas élményt nyújtott. S megkockáztatom azt is: valószínű, hogy a jövőben még ugyanúgy újra és újra visszatérek hozzájuk, ahogyan egy jó könyvhöz az ember vissza szokott térni. 

 

 
Az alábbi sorok elolvasását főként azoknak merem ajánlani aki már látták ezeket a filmeket. Ám akik nem szeretik a spoilereket - azok bizonyos bekezdéseket akár át is ugorhatnak. Vagy tán az egészet is...    

 

 

 1. AZ ANYÁK MEGMENTŐJE


  


 

Már készült korábban is több film Semmelweis Ignác szülész-nőgyógyász (1818-1865) életéről és munkásságáról, de azokat nem láttam, így nem tudok hasonlítani. De ez a tavalyi alkotás valami csodálatos és megható! Nem csak alatta pityeregtem a számtalan megindító jelenet láttán, de utána - meglett férfi létemre - szabályszerűen sírtam. Az orvosi hivatását és esküjét, az igazságot mindennél fontosabbnak, megfellebbezhetetlennek tartó kiváló szülészorvos sorsát olyan magával ragadóan mutatja be a film, hogy mindenképpen 10/10-re értékelem.

 

Minden remek benne: a forgatókönyv (Maruszki Balázs) a színészi alakítások (Vecsei, Gálffi, Lengyel, Elek, Nagy Katica, Kovács Tamás, Györgyi Anna és még az epizódszereplők is!) a sok érzékeny közelképet tartalmazó operatőri munka (Nagy András) a pontos és körültekintő orvosszakmai hűség, a nagyon szép és kellő arányban jelen lévő és megszólaló kísérőzene (Pacsai Atti) a korhű, ízléses jelmezek (Szakács Györgyi) s nem utolsósorban az egészet összefogó zseniális rendezés.

 

S ha a hűséget megemlítettem: a film orvosi értelemben tényleg hűségesen, hitelesen és pontosan mutatja be az alkalmazott orvosi eljárásokat, kezeléseket, gyógymódokat és eszközöket. Ám "az anyák megmentőjének" életrajzi elemeit nem másolja szolgai módon - ami előnyére szolgál - hiszen bizonyos fikciós elemeket is fellelünk benne. (Maga Emma, az ápolónő figurája is a forgatókönyv szüleménye, de csodálatosan megalkotott, megjelenített figura!)

 

 
 
 
 
Koltai Lajos előző rendezői filmjei után - melyek közt akadtak sikertelenebb produkciók is - ez az alkotás szerintem már valóságos bombasztikus meglepetésnek számít a hazai kortárs filmművészet területén. Nagy pozitívuma, hogy mellőz mindenféle hollywoodi mázt, giccses heppiendes befejezést, olcsó szentimentalizmust.

 

De semmiképpen sem nélkülözi az érzelmeket, a torokszorító izgalmat, s mélységes empátiára készteti a nézőt. Anélkül, hogy bármiféle nacionalista büszkeséget sugározna, mégis sajátosan magyar tud lenni. Szellemében, hangulatában, kifejezésmódjában, mondanivalójában, embertípusainak felsorakoztatásában egyaránt.

 

Az akkori magyar sors (közte az orvossors) hű és igaz bemutatására törekszik. És mindezt teljesíti is Semmelweis Ignác és kollégái sorsának, pályakezdésének, orvosi tevékenységének, szakmai harcainak, konfliktusainak vizuális ábrázolásán keresztül. Minderről IS tudósít bennünket, anélkül, hogy tartalmazna akármiféle szájbarágó didaktikus narrációt és okoskodó summázatot.

 

Nem bölcselkedik, tudálékoskodik ez a film. De optimális gondolatgazdagsággal és csodálatos képi világgal bír (ami a belső kórházi, lelencházi, valamint utcai jeleneteknél, az emberi arcok karakteres felvázolásánál mutatkozik meg) és megindító, katartikus, felemelő fináléval zárul. Ami a Duna szélesen folyó, búcsúzó közelképével (a két főváros szimbolikus összekötésére, egymásra utaltságára utaló felhangjával) ezt még jobban erősíti.

 

Roppant hiteles korképet nyújt az akkori bécsi orvosi berkekben zajló belharcokról, továbbá a  századközepi osztrák főváros sajátos miliőjéről, az emberi összefogásról, de mellette az emberi és orvosi gerinctelenségről és gyűlöletes intrikákról is. 

 

 

Korképet (vagy ha tetszik: kórképet) fest a forradalom előtti gyógyászatnak és a kivándorló orvosoknak a helyzetéről, magán-, és közösségi életéről, a megélhetés és szakmai hivatás közötti lavírozásról, annak örök ellentétéről, a fenntartók iránti megfelelésről, az erkölcsi- és szakmai helytállásról. Szól továbbá a film eme történelmi időszak női sorskérdéseiről, egy lassan, de biztosan kibontakozó szerelem kivirágzásáról, valamint az igazság kimondásának szükségességéről is.

 

S mindezt a legmagasabbrendű filmművészet sajátos nyelvén fogalmazza meg - számomra nagyon izgalmasan, felkavaróan, megkapóan, szuggesztív erővel és mához IS szóló mondanivalójával. Tényleg igaz az is (amit sokan kifogásolnak) hogy apró hibái, tévedései is vannak. Amik felett viszont el lehet siklani. De melyik filmalkotásnak nincsenek elhanyagolható (vagy nem éppen elhanyagolható) hibái, negatívumai? Ennek a filmnek csak jelentéktelenül apró hibái vannak, melyek talán sokaknak nem is tűnnek (tűnhetnek) fel.

 

Egyet említenék, ami speciel nékem "szemet szúrt", s talán szőrszálhasogatásnak számít, ha megemlítem. (Aki nem látta még a filmet az most az alábbi két bekezdést - mely így spoilernek számít - ne olvassa!)

 

És ez pedig a következő: hogyha valakin az életének megmentése érdekében gégemetszést alkalmaznak és felépül - akkor szerintem lehetetlen, hogy utána ugyanolyan intenzitással, ugyanolyan hangszínnel és erővel tudjon beszélni, mint azelőtt....Pedig az a bizonyos idős, előkelő hölgy- akit Semmelweis a bálon megmentett a megfulladástól - a filmen ezt teszi. A gyakorlat viszont mást bizonyít és mutat elég gyakran, de lehet, hogy sebészorvosok ezt is megcáfolnák, nem tudom... 

 

Tehát kétkedésem van e tekintetben. (Szakorvosi véleményben egyik internetes oldalon azt olvastam: "a légcsőmetszés után szinte mindig fellép a nehezített beszéd, gyenge hang, gyakran beszédképtelenség is.") Ám mindjárt hozzátenném: az interneten sok mindent lehet olvasni, s annak az ellenkezőjét is, sőt az ellenkezőnek az ellenkezőjét is...

 

Viszont nagy erénye a filmnek a fent már említetteken kívül, hogy hitelesen - naturalista módon ugyan, de a jó ízlés határain belül - mutatja be a szülészet-nőgyógyászat akkor alkalmazott módszereit. Ami megengedi, hogy akár gyermekek is megnézhessék, természetesen szüleikkel együtt, s utána gondolataikat megosztva vélük és általuk.

 

 

Bemutatja a korabeli kórházakban történő, elmaradhatatlanul szükségszerű  vajúdás, majd a szülés, a boncolás, a vérző beteg, a hirtelen elhatározott műtét, a halottszállítás megrázó jeleneteit. Bemutatja a nyerészkedő temetkezési alkalmazottak közömbös, érzéketlen és szánalmas viselkedését,  a konfliktusokat kidomborító dialógusokat, amelyekben bizony bővelkedik ez a szép, megható és rendkívül színvonalas alkotás.

 

A kórtermi és műtői felvételek ilyetén bemutatása azonban arányában úgy illeszkedik a film egészébe, hogy - az egyéb, további jelenetek és a végkicsengés érzelmi hatásának következtében - ne ezek a horrorisztikus elemek maradjanak meg bennünk, egyfajta rossz szájízzel. Hanem a lényeg hasson ránk: egy ember keserves küzdelme, humánus és szakmai helytállása  a gyógyítás területén. Hogy példaként álljon előttünk egy orvos, aki rendületlenül hisz az ember megmentésében, a kollégái meggyőzhetőségében, a gyógyítás hatalmában. Amibe természetesen az is beletartozik, hogy a hívő ember orvosként is bízik a Teremtő támogatásában.

 

 

 

Hiszi azt, hogy szaktudásán, igyekezetén túl Isten magában a gyógyítás mechanizmusában is segíti őt. Nem véletlenül láttuk Semmelweis segédorvosi dolgozószobájának falán a feszületet, hiszen ő maga is katolikus szellemben nőtt fel gyermekkorában. Majd jezsuitaként nevelkedett, s nem is szakadt el hitétől soha. Ami aztán ösztönözte őt felnőtté és orvossá válásában, segítette gyógyító tevékenységében és a pácienseivel való szeretetteljes bánásmódban egyaránt.

 

De ugyanakkor tudatában volt annak, hogy az orvostudománynak is vannak határai és korlátai, s totálisan csakis a Teremtő értékelheti és láthatja át tökéletesen az emberi szervezet felépítését és működését. S vannak helyzetek, amikor itt, e földi létben még a legnagyobb szakmai tudással és jóindulattal működő orvos is legfeljebb csak asszisztálhat a legfőbb, legnagyobb tudással bíró, mindent átlátó Mindenható mellett.

 

Ezt tükrözte a filmben Semmelweisnek az a kérdése is, amit Emmához intézett, félre híva őt a kórteremben. Amikor a lány azzal nyugtatta a gyermekágyi lázban szenvedő anyát, hogy meg fog gyógyulni és élni fog! - utána az orvos ráripakodott és rendre utasította: "Minek ígér meg néki olyant, amit nem tud teljesíteni?" - kérdezte mérgesen tőle.

 

 

Ugyanakkor meg egy másik jelenetben maga a lány győzködte őt, amikor azt fontolgatta, hogy feladja a szélmalomharcot, amit hónapok óta vív ellenlábasaival: "Mi ér többet Önnek, ha ragaszkodik igazához, vagy ha elhagyja azt?"

 

Ez a film képes elérni, hogy a moziból azzal az érzéssel távozzunk: Semmelweis a bécsi klinikán az 1840-es években mégiscsak időleges győzelmet aratott felfedezésének - a klórmeszes fertőtlenítés életmentő fontosságának - elismerésével. Hogy mégiscsak elégtételt nyert mindezzel az igazság keresésének hosszú és szisztematikus folyamában, és örömet lelt a hozzá méltó társnak, támaszának megtalálásában, s a szegény embertársainak nyújtott adakozásban.

 

 

Képes elérni a film, hogy azzal az érzéssel és gondolatokkal távozzunk a moziból: egy emberként és orvosként is nagyszerű honfitárs-elődünk sorsát, életrajzának egy jelentős szakaszát, felbecsülhetetlen tevékenységét ismerhettük meg a vásznon a filmművészet sajátos és komplex eszközrendszerének közvetítésével.

 

Még abban az esetben is így távozhatunk, ha közben jól tudjuk: az akkori magyar fővárosba 1850-ben hazatérve a következő években majd milyen szakmai irigység zúdul rá, s milyen gyűlöletes intrikákban, lejáratásokban lesz része ennek az addig is már sokat szenvedett, emberek megmentésén fáradozó orvosnak. Hogy miféle ellenséges indulatok keserítik, mérgezik és veszik körül hazai tevékenységét. 

 

S hogy az orvostársadalom milyen lesajnálóan, kollégákhoz méltatlan módon figyeli és kezeli itthon is tudományos praxisát és zseniális meglátásait. (S mint ahogy lenni szokott manapság is: ezekben az ellenvéleményekben, támadásokban jó adag emberi- és szakmai irigység is vegyült részükről.  S mindezek a betartások hogyan nehezítik meg korszakalkotó orvosi tevékenységét. (nem véletlenül említettem fent az ún. "mához is szóló" aktuális mondanivalót...)

 

 

        

         Az 1857-ben August Canzi által festett Semmelweis-portré, mellette egy 1860-as fotográfia.

 

S ha még azt is tudjuk - bár ez már nem szerepel a filmben - hogy végül elméjének elborulásával korán, mindössze 47 évesen ér majd véget földi pályafutása, ugyanott, abban a döblingi gyógyintézetben, ahol korábban Széchenyié is - akkor még inkább sajnálatot és mérhetetlen szimpátiát érzünk iránta.

 

S ennek tudatában még inkább felmagasztosul a szemünkben emberi és orvosi nagysága, szakmai tudása és személyes áldozatvállalása. Aki igazi filmélményre vágyik, olyanra, aminek az emléke élete végéig elkíséri majd- annak feltétlenül ajánlani tudom ezt a mozit. Amire már - hála Istennek - külföldön is felfigyeltek! 

 

Nem lepődnék meg, ha valamilyen magas elismerésben - netán Oscar-díjban részesülne - akár a rendezésért, akár az operatőri munkáért, akár valamelyik színész alakításáért, bár jól tudjuk: minden nagy filmnek és nagy rendezőnek eddig sem adtak, s ezután sem várható, hogy adjanak Oscart. Ehhez is - mint minden díjhoz nem elég csupán a kimagasló művészi teljesítmény és megvalósítás - kellenek hozzá egyéb szempontok is...


  

 

2. AZ  ATOMBOMBA  ATYJA

 

Christopher Nolan szereti a különleges személyiségeket filmjei középpontjába helyezni. Az Acélember,  a Tenet után ismét egy nagyszerű férfiúról készített filmet. Egy valós 20. századi történelmi személyiséget, egy kiemelkedő tudóst választott epikus  filmjének fókuszába. Nagyszerűen, hatásosan, rendkívüli atmoszféra-teremtéssel, izgalmasan és hitelesen - dokumentáris eszközökkel is kiegészítve - sikerült bemutatnia  e nagy amerikai elméleti fizikus legfontosabb életszakaszát és lenyűgöző tevékenységét.   

 

Robert Oppenheimer (1904-1967) oroszlánrészt vállalt az 1940-es években az első amerikai atombomba kifejlesztésében. Részt vett  a Manhattan-terv  tudományos és technikai részének megszervezésében, az első nukleáris fegyvereket létrehozó kutatási és fejlesztési vállalkozásban. Ebben az évekig tartó nagy horderejű kutatásban, elméleti és gyakorlati munkában segítségére volt két magyar tudós is: Szilárd Leó és Wigner Jenő is.

Nolan  természetesen magának az atombombának a tudományos tervezését, összeállítását, a sok vitával, nehézséggel járó kivitelező munkának és magának a robbantásnak a fázisait állította a középpontba - Oppenheimer személyiségének, szerepének kihangsúlyozásával. 

Bátran elmondhatjuk: mindezt maradéktalanul megvalósította, torokszorítóan izgalmasan, a modern vizuális-, és hangtechnika erre alkalmas eszközeivel, remekül megírt forgatókönyvvel, izgalmas zenei kísérettel és hangi effektusokkal, viharosan sorjázó párbeszédeken át, kiváló színészi alakításokkal. 

 

Élén a címszereplőt játszó Cillian Murphy-val, akit nemrég az Éjszakai járat agyafúrt terroristájaként és a Hang nélkül 2. című thriller mindenre kész, félelmet nem ismerő főhőseként láttam, s mindkettőben fantasztikus volt. És az itt is. Egy végtelenül intelligens, alaposan felkészült, bölcs és zseniális tudósként  most sem tagadta meg önmagát. Idén meg is kapta a legjobb drámai színész Golden Globe - díját, s még Oscarra is jelölték alakításáért.   

 

 

 

Az ilyen nívójú színészi alakításokra szokták mondani: "játéka olyan magával ragadó és hatásos, hogy egyedül képes a vállán elvinni az egész filmet." Pedig nemcsak rajta múlott itt sem az egész, hanem a kiváló rendezésen, írói munkán, díszletezésen, operatőri munkán, technikai effekteken stb. S ezekben mindenki maximálisan  kitett magáért. Oly módon, olyan rendkívüli hozzáértéssel tették a dolgukat, hogy a három órát senki, aki látja nem érzékelheti annyinak.

 

A film e felsorolt eszközeivel képes mindvégig lekötni figyelmünket és érdeklődésünket. Szinte testközelből érzékeljük azt a gigantikus küzdelmet, ügyszeretetet és lelkesedést, amivel következetesen tör célja, a megvalósítás felé ez rendkívüli tudással és előrelátással rendelkező tudós. 

 

Tisztában van azzal, hogy mi is az amerikai kormány  nem titkolt szándéka e fegyver kifejlesztésével: egyfajta bosszúállás, a japán ellenség megfélemlítése, a hatalmi erőfitogtatás. De ő a saját tudományos hipotéziseit, fizikai-matematikai-kémiai tételeit mindenképpen igazolni szeretné a gyakorlatban - önmaga és mások előtt is -  sőt akarja is minden erejével. 

 

Egy igazi tudós szándéka soha, egy korban sem lehet más, minthogy a haladás érdekében a gyakorlatban is bizonyítsa és közzétegye tudományos feltevései igazságát. Hogy törik-szakad  igazolja általa végiggondolt,  kemény munkával kidolgozott   természettudományos magyarázatai, elképzelései, számításai helyességét, helyt álló voltát. 

 

 

Ám Oppenheimer esetében mindez a jó szándék, tudományos igazságkeresés, szisztemtikus, szívós munka szembement az akkori amerikai kormányzatnak és aktuális politikájának hegemonisztikus törekvéseivel. Amennyire kezdetben, s a kivitelezés folyamatában még feltétlenül szükségük volt Oppenheimerre és nélkülözhetetlen tevékenységére, később olyannyira félre állították,  ellene fordultak.  

 

A bombák tökéletesítése és bevetése után már gátjukká vált személye, s nem kívánatossá további munkálkodása. Ráadásul vizsgálták baloldali beállítottságát és kommunista kapcsolatrendszerét is. Ezért - hogy szabaduljanak tőle - koholt vádakkal perbe fogták és elítélték. 

 

 

 

A hosszú per  utáni időszakban jelenléte, befolyása, személye továbbra is nemkivánatossá vált. S bár később 1964-ben hiába rehabilitálták, mellőzött és megalázott emberként hunyt el 63 éves korában. Röviden tehát ez jelentette a dilemmáját, s egyben személyes sorsát is ennek a rendkívüli személyiségnek, akinek fő életszakaszát, munkáját és konfliktusait roppant erőteljesen, szemléletesen és életszerűen érzékelteti Nolan filmje. 

 

S melynek hatóerejét, művészi színvonalát - az alkalmazott vizuális, számítógépes megoldásokon, effekteken, hangtechnikán túl - nagyszerű színészi alakítások fokozzák. (...) S itt is - akár a Napoleon-film esetében - megfelelő arányban van jelen művészi alakítás és elképesztő technika, jól megírt forgatókönyv és kiváló operatőri munka. S ott is és itt is karöltve segítik egymást az emberi tényezők és a - sokszor észrevehetetlen - számítógépes megoldások.


 

 

 
 
 
 
Oppenheimer végig a kísérleti robbantás pártján áll, s kétségbeesetten harcol az utolsó percig a ledobás ellen. De már nem tudja megakadályozni azt, hogy japán földön is valóban bevessék 1945 nyarán - ráadásul kétszer is - ezt a bombát.  Ami  aztán  több százezer halálos áldozatot követel. 
 
 
Mondanunk sem kell: ez a pár perc a csúcspontja ennek a filmalkotásnak. Egy kis ideig tartó fojtó csend után maga a hatalmas  robbanás, gigantikus hanghatásaival, ami csaknem szétveti a mozitermet. Majd a gombafelhő megjelenése - annak semmihez sem hasonlítható félelmetes látványával, iszonyatos módon gomolygó, pokolian hullámzó színes tömbjével.

 

 

 

Mindezért (de nem csak ezért) ezt a filmet csakis egy moziban érdemes megtekinteni - annak nagy teljesítményű hangszóróin át hallva mindezt. Egyetlen házimozirendszer vagy számítógép sem képes mindezt visszaadni! 

 


Mindhárom filmnek - így az Oppenheimer-nek is voltak apró, bár elhanyagolható, jelentéktelen hibái, hiányosságai.  Például a kissé didaktikus, szájbarágó narráció (főként a végén) ahol mi, nézők egyfajta méltatást, himnikus summázatot kapunk  a tudósok szerepéről. 

 

Aztán zavaró e filmben a magánéleti szálak kidolgozatlansága is, ami miatt nem sok lehetőség kínálkozik színészi játékban a tudósfeleségnek, Kittynek. (Viszont több a szerelmének.) Pedig Emily Blunt nagyszerű színésznő, ami kiderült pl. a Hang nélkül című filmből is, ahol szintén együtt játszottak Cillian Murphy-val. A fontos, bár kissé hosszan elnyújtott perfolyamatból "lecsípve"  helyesebb lett volna erre az életrajzi elemre több súlyt fektetni.

 

 

A nagyon gyors tempójú dialógusok, pergő párbeszédek - amik sokszor követhetetlenek voltak  - sem tesznek jót a filmnek. (De lehet, hogy csak nekem voltak gyorsak...) Ám ezek a lényegen mit sem változtatnak: egy nagyon jó filmet láthatunk, ha megtekintjük az Oppenheimert. És persze hogy semmiképpen sem unalmas, mint ahogy egyes  kritikák állítják.

 

A lényeget, a nagyon időszerű mondanivalót  erőteljesen, hangsúlyozottan kiemeli a film: a nagy tehetségeket felhasználja, beszippantja, és tönkre teszi az undok, mocskos politika. S nemcsak Amerikában, mindenütt! Ezért is volt oly döbbenetes az a jelenet, amikor Truman elnök - reagálva Oppenheimer sajnálkozására és részvétére - azt mondotta indulatosan: "Ugyan, mit számít magának százezer ember halála, amikor Amerika jövője forog kockán?"

 

Bizony, nagy és sarkalatos  kérdés ma is: ki, hogyan tudja saját életében, személyes sorsában ellensúlyozni, netán megakadályozni azt, hogy eszközként használják fel őt és kihasználják tehetségét azok, akiknek mindehhez érdekeik fűződnek! Oppenheimernek nem sikerült. Erről fogalmazott úgy Einstein a filmben: “Róbert, ez az ügy nem rólad szól, hanem rólunk szól.” Summa summárum: az elmondottak alapján egy tízes skálán 9-essel értékelném ezt a filmet. 

 

Összehasonlításul: a Forrest Gump (r: Robert Zemeckis) 10/10, a Színes fátyol (r: John Curran) meg 9/10. Amelyeknek ugyancsak egy-egy kiemelkedő, önmagához és elveihez hűséges személyiség állt a középponjában. Utóbbinak egy orvos, előzőnek pedig egy csodálatos teljesítményekre képes, szédületes karriert befutó amerikai fiatalember. 

 

 

3. AZ ERDŐ OROSZLÁNJA 


"Ha az ellenség valami rossz mozdulatot tesz - tartózkodjunk attól, hogy félbeszakítsuk!" Ez volt a korabeli leírások szerint a nagy Napoleon egyik kedvenc mondása, amit feljegyeztek. Az ilyenféle félig humoros, félig gunyoros megállapítások nagyon is jellemzőek voltak reá.  A franciák  császárává önkezével emelt  hadvezér és államférfi az országa fejlődéséért, felemelkedéséért oroszlános bátorsággal küzdött. (Megjegyzem: a koronázási jelenet a maga fenséges pompájával, káprázatos kiállításával Haydn Teremtés oratóriumának zenéjével a film egyik csúcspontja!)

 

 

Talán azért is küzdött olyan oroszlános tempóval és elszántsággal, mert napo-leon magyarul az erdő oroszlánját jelenti?... E név - bár kereszt-, és nem vezetékneve volt - mégis így maradt fenn a köztudatban, a róla szóló könyvek, filmek is mindig ezen a néven jelennek meg. Rendkívül sokat tett, harcolt, szervezett a közéletben, parlamentben és a csatamezőn hadvezérként, államférfiként, császárként egyaránt.

 

Ám nem hallgathatjuk el, s hozzátehetjük: saját kiemelkedő képességeinek kiélésének,, karrierjének, és Európa térképének "átrendezése" érdekében sokszázezer, sőt több millió katonája életét áldozta fel ez az itáliai születésű, de franciává vált tragikus hős. Akinek egyéniségét Berzsenyi Dániel így jellemezte:

 

"S a szent emberiség sorsa kezedbe került. 

Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted, 

S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.

Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag;

Benned az emberiség ügye bosszúlva vagyon."

 

Kétségtelenül  a világ legellentmondásosabb, leginkább vitatott személyiségeinek egyike volt. Híres írók, költők, történészek, államférfiak magasztalták - és magasztalják ma is az  egekig - mások (pl. Victor Hugo) egyszerűen "csatornatölteléknek" titulálják. Olyan ember volt, akinek jellemében és tetteiben számos pozitív, követhető és szimpatikus vonás mellett szép számmal akadtak negatív tulajdonságok, téves és hibás cselekedetek is. 

 

 
Egyértelműen autokrata, egyeduralomra törekvő, s azt minden áron fenntartani akaró egyénisége és tettei, erőszakos magatartása miatt akadnak, akik szélsőséges indulattal és vehemenciával képesek és merészkednek összehasonlítani életét és pályafutását a történelem egyéb híres, vagy hírhedt nagy diktárátoraival.  Különösen a hódításaira, a nagyszámú emberáldozatra, hiúságára és önzésére  apellálva vetik össze személyiségét  pl. Cézárral, Nagy Sándorral, Sztálinnal, vagy akár Hitlerrel is.  
 
Feleki László (1909-89) író-újságíró három kötetes monográfiával adózott a 23 éves kistermetű tüzérhadnagyból rövid idő alatt tábornokká emelt, majd később császárrá, zsarnokká vált, népét és országát formáló nagy embernek. Akinek sorsa jó 22 éves elszánt küzdelem után végül legyőzött és lemondott, bukott diktátorként egy távoli szigetre kanyarodott az angol birodalom száműzöttjeként. 
 
Könyvében Feleki  - a fent említett összehasonlításokra utalva - a következőt mondotta:: "Napoleont  Hitlerrel összehasonlítani, pláne egy kalap alá venni őket - akár személyiségüket, akár tetteiket tekintve - ostobaság. Mert ez az összevetés reá nézve meglehetősen rosszindulatú, felszínes és igazságtalan, Hitlerre nézve pedig roppant hízelgő és imponáló."
 

Ezzel jómagam is egyet értek, hiszen Napoleonnak nem az emberirtás volt a fő szándéka, mint a német fasiszta diktátornak - tehát egy napon  még említeni sem lehet kettőjüket. Ráadásul másutt, más korban, más történelmi viszonyok, relációk közt éltek, származásukban is lényegesen eltértek - így indítékaik, motivációik, tetteik végrehajtása, lefolyása alkalmazott eszközeik sem lehetettek (és nem is voltak) semmiképpen sem ugyanazok.  

 

Míg a 20. századi zsidógyűlölő német nemzeti-szocialista pártvezért egy gyilkos téveszme kerítette hatalmába, amihez erőteljesen megteremtette milliós tömegbázisát s évekig gátlástalanul gyilkoló, pusztító gépezetét - úgy a korábbi században élt Napoleonnak mindig is a francia nép szolgálata és felemelése volt a fő célja és szándéka. 

 

 

És állíthatjuk ezt akkor is, ha kezdetben ő maga köztársaságpárti volt ugyan, de később egyre inkább azt hitte: a nép jólétét csakis egyeduralmának létre hozásával és megerősítésével, a folytonos hódításokkal lehetséges megteremteni. Örökletes monarchiával, korlátlan hatalommal, amibe a köznépnek vajmi kevés beleszólása lehet. Ezért is szorgalmazta annyira a trónörökös születésének fontosságát, amit Josephine terméketlensége miatt a néki „e célra  felajánlott” osztrák Mária Lujzával sikerült gördülékenyen elrendeznie. A tüneményes, de egyben naív és készséges teenager leányzó ideális eszköznek bizonyult eme fontos kérdés megnyugtató megoldásához. 

  

Akinek szerepeltetése, filmbeli jelenléte csupán annyi időt vett el a két és fél órás alkotás egészéből, amennyit arányában a nagy Napoleon életéből. Illetve annyit, amennyire a császár érdekei ezt megkívánták...   (Mindezt a film is szépen kihangsúlyozta.) 

 

E hegemonisztikus, világot meghódítani szándékozó törekvéseinek, gátlástalan becsvágyának a szívós és következetes erőltetése lett aztán végül is bukásának az oka. Mint ahogy azóta is minden monarchia, diktatúra potenciálisan önmagában hordja a korábbi, vagy későbbi biztosan bekövetkező összeomlását. Ám ennek ellenére mégis azt állíthatjuk:  Hitlerrel ellentétben - ő valóban egy karizmatikus egyéniség volt a szó pozitív értelmében.

 


Viszont „Hitler karizmáját mesterségesen állították elő - ahogy Andrew Roberts írja 2021-ben megjelent tanulmányában. Személyisége pedig egy banális, szánalmas, lélektelen kis különc volt. Feje tele volt elméletekkel, ám ezek már egy félórás televíziós interjú során is elvéreznének. 7 millió német, 34 millió szövetséges és 6 millió zsidó haláláért  felelősek azok a perverz ötletek, amik ennek a  középszerű embernek a fejéből pattantak ki.”

  

Igaz, hogy a napoleoni háborúk során is - csatákban és azon kívül - rengeteg ártatlan ember halt meg. Számukat úgy 3 millióra becsülik, nem beszélve a rengeteg özvegyről, árván maradt gyermekről. Ám ezek a francia-, és más nemzetiségű katonák, civilek  nem egy szörnyű fajelmélet s egy gátlástalanul őrjöngő, tomboló tömeggyilkos szerencsétlen, védtelen  és tehetetlen áldozataiként pusztultak el. És ez nagy különbség!  

 

S rengeteg volt köztük a császárhoz hű alattvaló, akik önkéntesekként dalolva, és széles mellel álltak be Napoleon zászlaja alá: franciák, olaszok, spanyolok, osztrákok stb. sőt magyarok is. A Nagy Armada inváziós serege mintegy 21 ország katonáiból állt. A csúcs az oroszországi hadjárat volt, amelynek során több mint fél millióan követték lelkesen  a császárt a cár elleni harcokban.

 

S ennek csupán töredéke, mintegy 40 ezer tért vissza hazájába. S emiatt az óriási veszteség miatt száműzte a francia kormány - természetesen őt és feleségét a megfelelő évjáradékkal, ellátással, birtokainak meghagyásával - Elbára. Innen 300 nap után szökött meg, mert még ekkor is össze tudott gyűjteni mintegy 700 lelkes, fegyveres katonát és civilt, akik segítették őt mindebben.  Partra szállva első dolga volt, hogy megcsókolja a francia földet, aminek szép és mértéktartó megjelenítése természetesen nem maradhatott ki Scott filmjéből sem.  

 

Hitler a legnagyobb mértékben antiszemita volt, Napoleon 1804-es törvénykönyve ellenben  eltörölte a zsidó gettókat francia földön, s a zsidókat mindenki mással egyenlővé tette. Következetesen végrehajtott népjóléti, városfejlesztői törekvéseivel és reformjaival egyidőben és párhuzamosan persze egyúttal saját egyéni karrierjét is szisztematikusan építgette. Egy ideig. Bámulatos szorgalma,  tettereje, következetessége és munkabírása legendás volt. Mint Churcill írta: "Ő volt Európában a leghatalmasabb tettre kész ember Julius Caesar óta."

 

 

Az viszont igaz, hogy világuralmi szándékok,  törekvések, célok lebegtek mindkettőjük szeme előtt, mind Hitler, mind Napoleon esetében. E mindent bekebelező,  zsarnoki hajlamuk sokaknak szúrta a szemét, s emiatt is voltak szép számmal ellenségeik, nemcsak rajongóik. Mindkettőjük sorsában közös pont, hogy merényleteket terveztek ellenük, nem is keveset. (Napoleon életében lényegesen többet, pl. már 1805-ben az angol kémszervezet is.) És hát közös az is, hogy minden ellenük irányuló merénylet sikertelen volt

 

Ha a francia császárt és hadvezért történetesen nem kényszerítik térdre Waterloo-nál az angolok - talán Indiáig is eljutott volna, mint egykor Nagy Sándor. S ha az oroszok nem zárják körül 1945-ben teljesen Berlint, s egész Európa, sőt Amerika nem fog össze - akkor Hitlernek talán sikerült volna európai birodalmát megteremtenie. Hála az égnek, hogy nem így történt.

  

Még álmaikban is hadműveletek tervei foglalkoztatták  szellemüket, de eszközeikben, az általuk lehetségesnek tartott és  alkalmazott módszereikben, jellemükben, vérmérsékletükben  és habitusukban fényévnyire voltak egymástól. Mindkettőjük fondorlatos észjárása nemcsak hadvezéri, de diktátori gondolkodásukban is megnyilvánult (ebben is hasonlítottak.)

 

Amikor pl. 1811-ben Napoleonnak Hollandia is kezére került, népszavazást írt ki a bevezetendő új alkotmányról. A szavazatok összeszámlálásakor  - kiadott parancsára - az otthon maradó szavazóképeseket is (akik rengetegen voltak) szépen beírták az igenlők közé. S így természetesen az ő általa szerkesztett törvénykönyv elsöprő többséggel "megnyerte" a szavazást. És "ha kellett", s éppen úgy látta jónak - akkor ő is végeztetett ki veszélyesnek tartott hadifoglyokat, árulókat. S nem volt szívbajos, ha - akár hazai, akár külföldi - ellenségeivel a "jó ügy érdekében" le kellett számolnia.

 

De embertelenségben, aljasságban, kegyetlenségben soha nem alacsonyodott volna le addig (még végveszélyben sem) mint Hitler, aki saját kutyájának adta be - annak élelmébe keverve - a ciánkapszulát. Majd az állat halála után egy másik méregfiolával ő is megmérgezte magát. És az, hogy erre miféle indoka, mentsége (?) volt - az teljesen mindegy! Bármi is motiválta erre, mindenképpen embertelen és szadista cselekedet volt részéről egy ártatlan, védekezésre képtelen lényt önkezével kivégezni. 


 

 

Ugyanakkor Napoleon  állatokat és embereket (beleértve katonáit és a gyermekeket is) végtelenül tisztelő, szerető ember volt. Szemben Wellingtonnal (fent) az angol hadvezérrel, aki "utcai söpredéknek" nevezte hadseregét. (S mégis legyőzte velük ellenfelét - igaz, nem teljesen egyedül - aki feladta vele szemben a küzdelmet...) S a női nemhez fűződő viszonya is - ha nem is mindenben erkölcsös és példamutató - de rendkívül humánus volt. Mindezeket a film is szépen érzékeltette - egy-egy megható, de semmiképpen sem szentimentális jelenet beiktatásával.    

 

A fent leírtak alapján nem csodálkozhatunk azon, ha a filmeseket időről időre megihleti  Napoleon bonyolult, ellentmondásos és rendkívül gazdag személyisége, kalandos  életrajza. Felgyújtja a filmrendezők fantáziáját mintegy negyedszázadnyi "ámokfutása" Európa és Ázsia színpadán, szédületes "nagy kalandja", pályafutása (mely jót és rosszat egyaránt hozott magával.) 

 

Vizuális megjelenítésre, a mozgókép, a játékfilm nyelvén megfogalmazott mondanivaló kibontására  ösztönzi őket e nagy történelmi egyéniség  életútja, jelleme, magánélete, hadvezetése és közéleti tevékenysége. Megszámlálhatatlan dokumentum-, és  játékfilm, emellett eddig világszerte mintegy százezer monográfia, regény igazolja a rendezők, forgatókönyvírók,  történet-, és a szépírók kiapadhatatlan fantáziáját,  érdeklődését, tudásszomját és alkotói kedvét. 

 

Ridley Scott munkássága eddig is bővelkedett mozgalmas tömegjelenetekkel, történelmi freskókkal és látványos, impozáns tablókkal fűszerezett, kitűnően megkomponált filmalkotásokban. Ám most azt hiszem elkészítette a Gladiátor után legnagyobb, legsikerültebb filmjét. 

 

 

E tavaly bemutatott Napoleon-film legnagyobb erénye - az eddigiekhez képest - hogy e történelmet formáló, Európa térképét átszabó személyiség emberi és közéleti vonatkozásaiban, magánéletének valamint hadvezéri, államférfiúi és közéleti ténykedésének, küzdelmének harcainak, hódításainak bemutatásában jobban (csaknem tökéletesen) meg tudta találni a kellő összhangot és arányt.  

 

És sokkal inkább, mint a fent taglalt másik két film, melyeknek ugyancsak  egy-egy jelentős személyiség állt a középpontjában. A zárójelben írott "csaknem" kifejezés részemről itt és most egy pont levonását jelenti és eredményezi...

 

Míg a Semmelweis és az Oppenheimer kevésbé enged betekintést az orvos, illetve a tudós magánéletébe, házasságának derűsebb, boldogabb vagy éppen drámai konfliktusokkal terhes  világába - a Napoleon-filmből sokkal többet megtudunk arról a „hátországról”, ami e jelentős személyiség rendkívüli tevékenysége mögött húzódott.

 

Arról, hogy mi is zajlott e nagy ember hétköznapi életében a négy fal között, lakásuk ebédlőjében, hálószobájában. Hogy  miféle indulatok, rejtett titkok, vágyak kerültek vagy nem kerültek felszínre, hogy mik gyötörték, kínozták ezt az amúgy is nagy gondolatokkal, intrikákkal, kétségekkel és tervekkel küszködő zseniális férfit. Egyszóval: boldog volt-e, vagy boldogtalan? 

 

Mert felvetődhet bennünk: elégedettek vagy elégedetlenek voltak-e privát életükben ezek a férfiak (Semmelweis, Napoleon vagy Oppenheimer) annyira, mint amennyire fő tevékenységükben: gyógyító, tudományos avagy közéleti munkálkodásuk  során? 

 

Boldogság töltötte-e el őket otthon is annyira, mint amennyire örömet, hivatást találtak  az orvoslásban, a harctéren, a parlamentben, a gyógyászat vagy a fizikai felfedezések területén, a katedrán, a szülőszobában vagy idegen országok leigázásakor?

 

 

S főként hogy magánéletük, szerelmeik, házasságuk védő - vagy kevésbé védő - burka alatt milyen módon tudtak élni? Hogy az ún. privát szférájuk hogyan és mennyire befolyásolta, gátolta avagy segítette munkájukat, tevékenységüket, korszakalkotó pályafutásukat? Hogy idilli nyugalom vagy folytonos nyugtalanság, családi harmónia vagy gondokkal teli feszültség, szeretet vagy gyűlölködés, acsarkodás töltötte be otthonukat? 

 

Hogy  kölcsönös megértés vagy az empátia teljes  hiánya uralkodott-e közöttük? Egyszóval: milyen családi környezet fogadta őket akkor, amikor végre fáradtan  hazatértek a harctérről, a kórházból, a laboratóriumból, a konvent üléseiről, az egyetemi katedráról, a béketárgyalásról  vagy az atomreaktorból?

 

Hogy e nagy személyiségek magánéletéről egyik filmben kevesebb, másikban több került megjelenítésre - annak  oka lehet az is, hogy három különböző, három egymástól eltérő területen működő egyéniséggel van dolgunk. Akiknek aztán különböző életszakaszait tárgyalja a film. (Napoleon esetében azért igyekszik átfogni a teljes felnőttkorát (1793-tól egészen a szent-ilonai száműzetéséig) de hát végül az is csak egy szakasz az életéből.) 

 

A huszonéves, friss diplomás, gyakorló nőgyógyásznak viszont a filmben tárgyalt életszakaszában még nem is volt effektíve magánélete, szerelmi ügyei stb. hiszen ekkor még teljes mértékben orvosi praxisának élt, annak kiépítésén ügyködött. Házasságot csak akkor kötött miután hazájába, Pestre visszatért. 

 

(No, erről a viharos, gyakori konfliktusokkal terhelt kapcsolatról aztán egy újabb filmet lehetne készíteni, hiszen minden volt az, csak nem éppen boldog.) A filmesek talán ezért is „találtak ki” egy magánéleti, szerelmi szálat, Emma nem létező figuráját. Ami egyébként nagyon beleillett az egészbe, hiszen remekül megkomponált volt annak végigvezetése.  

 

Oppenheimer már idősebb, negyven éves volt, amikor tervein dolgozott az amerikai kutatólaboratóriumban. S meglehetősen szerteágazó, bonyodalmas szerelmi kapcsolatai, nőügyei voltak ezidőben még házassága mellett is - tehát volt mit kibontani ezekből. Amit szépen - bár kissé elnagyoltan - meg is jelenítettek. 


Napoleon esetében jóval többet kaptunk a magánéleti vonatkozásokból: részletesen beszámolt a film a házasságán belüli és kívüli kapcsolatairól egyaránt, képet kaptunk szépen koreografált esküvőjéről, humánusan, békésen zajló válásáról, sőt az azt követő időszakról is. Ezek részletezése miatt picit kevesebb idő jutott a csatákat megelőző  előkészületekre, majd az összecsapásokra.

 

 

Nyilván mind a 60 általa vezetett csatát  képtelenség egy filmnek (de még egy filmsorozatnak is) bemutatni. Az ebből megnyert 46 ütközetből viszont az austerlitzi vizuális megjelenítése (természetesen trükkök, effektek stb. felhasználásával) remekül sikerült. Szenzációs jelenet volt, amikor a befagyott folyóra özönlő lovasok alatt beszakadt a jégpáncél és elmerültek a jeges vízben.

 

Szomorú és tragikus volt ugyan mindez, hiszen százával fulladtak meg itt a harcosok a jeges árban, de a látvány szempontjából viszont lenyűgöző, félelmetesen profi operatőri munkával  tökéletes illúziót teremtettek itt a filmesek. Ám ugyanezt állíthatjuk a többi csatajelenet - különösen a mindent eldöntő waterlooi ütközet - filmre viteléről is, ahol káprázatos és szédületes jelenetsort kaptunk a csapatmozgásokról, a szemből (!) felénk röpködő ágyugolyók süvítéséről, amilyent jómagam eddig még nem láttam.


Amikért viszont „levontam” további 1 pontot, azok a következők voltak: 

1. Moszkva városának égésére, majd az ún. szabad rablásra (ami az elfoglalt városoknál megengedett volt)  csupán néhány, elnagyolt percet szánt a rendező. S maga a tűzvész "makettszerű megoldása" is nagyon feltűnő volt. (kevésnek, hatástalannak tűnt ez, összehasonlítva a négy részes Háború és békével, Bondarcsuk 1969-es filmjével, amelyben erre sokkal több idő hagyott a rendező.)

 

Igaz, hogy ő összességében 8 órás filmet készített akkor, aminek az oroszországi hadjárat ugyan csak része volt, de abban ez a jelenet valóban a kegyetlen, szörnyű, mindent elemésztő tűz tökéletes illúziója volt. S annak ellenére, hogy az orosz városlakók mindent felégettek - mégis  töméntelen kincset, kegytárgyat, ékszert, aranyat, festményt, szobrokat stb. találtak a templomokban és  városszerte Napoleon  katonái.

 

S tették el hátizsákjukba, harci szekereik mélyére mindazok mellé, amiket már a korábban bevett városokban, falvakban zsákmányoltak. A sorozatos fosztogatások után a dugig megrakott harci szekerek, és szerencsétlen lovak nem tudtak haladni a visszafelé vezető úton. Így kénytelenek voltak a katonák sok mindent ezekből az út mellett elásni. Amikért persze soha nem tudtak visszamenni; részben azért sem, mert utána sokan megfagytak menet közben  a mínusz 40 fokos hidegben. 

 

A 80 km-es menetoszlopban éhező katonák elhullott lovaikat ették meg, vagy puskaporból és hóból készítettek levest maguknak. A hosszú vándorlás során bebizonyosodott, hogy Napoleon seregét itt nem az orosz csapatok, hanem az orosz tél győzte le, tizedelte meg. Az út mentén a kegyetlen visszavonulásban elpusztult lovak, katonák tízezrei hevertek szanaszét. Ezek a szörnyű események viszont teljesen kimaradtak a filmből, s a 28 ezer francia és egyéb áldozatot követelő borogyinói ütközetet is éppenhogy csak érintette.

  

2.Míg a külügyminiszter Talleyrand érthetően jelentős szerepet kapott ebben  a filmben, a pénzügyminiszter  Fouche - aki ugyancsak hasonló  fontossággal bírt Napoleon életében - teljesen meglepően: kimaradt. Bezzeg, a 2002-es Simoneau rendezte sorozatban egyenlő arányban és súllyal jelentek meg mindketten. 

 

Igaz, hogy ott több idő is volt rá, hiszen 360 perces volt az a széria, amelyben Clavier akkor 50 évesen alakította Bounapartét. Ha kettőjük szerepformálását össze akarnám hasonlítani, röviden annyit írhatnék: Clavier sem volt rossz. Alkatilag, termetben talán alkalmasabbnak bizonyult a forgatás idején 48 éves  Phoenixnél. De a napoleoni szellemnek, a császár emberi, lelki, érzelmi habitusának, jellemének megformálásában messze túlszárnyalta Claviert

 

A sokak által felvetett életkor kérdéséről meg az a véleményem: egy remek színész bármikor hitelesen el tud játszani egy pár évtizeddel fiatalabb (vagy akár idősebb) figurát. Tehát magát az életkort kifogásolni, ezen fanyalogni - úgy az egyiknél, mint a másiknál - egyszerűen  ostobaság.

  

 

Ahogy már fentebb említettem: Phoenixnél Bounaparte jelleme, alaptermészete - annak negatív és pozitív vonásaival egyaránt - katonáival, tisztjeivel, lovaival való bánásmódja, hadvezetési stratégiája, taktikája, csapatmozgatási technikája szépen kidomborodott a jelenetek során. Erőt és nyugalmat sugárzó kongeniális  alakításával több, mint ideális volt itt Napoleon szerepében. (S ugyancsak ideális volt a magyar szinkronhangja, Rátóti Zoltán is.)

 

Színészi kvalitásaival - hol mogorva, hol elgondolkodó, komoly, hol érzelmes, hol szúrós tekintetével, hol keménységet, hol józanságot és megfontoltságot tükröző, hol méltóságteljes arckifejezésével, hol büszkeséget és határozottságot eláruló férfias tartásával, sajátos humorával, iróniájával - tökéletesen állította elénk ezt a rendkívüli személyiséget. 

 

Ragyogó, zseniális alakításában, jellemformálásában és szerepének felépítésében -  amihez persze  hozzájárult a kitűnően megírt forgatókönyv is - mellőzött mindenféle hamis pátoszt, képmutató hősi szenvedélyt, győzelemittas vehemenciát. Meggyőzően el tudta hitetni velünk  Napoleon roppant ambícióját, ami hajtotta őt a touloni ostromtól egészen a végső waterlooi vereségéig.

 

Hitelesnek bizonyult a hazájáért - s persze karrierjéért - mindent feláldozni képes tüzértiszt, konzul, tábornok majd császár személyében, mind emberi, mind államférfiúi, mind hadvezéri minőségében. Olyannak  ábrázolta Napoleon alakját, jellemét, egyéniségét, érzelmeit, dühkitöréseit, intim pillanatait, józan elképzeléseit és gondolatait, amilyennek olvasmányaink, információink alapján elképzeljük, amilyen cselekedeteit, tetteit ismerve - valójában lehetett.

 


„Keményen a tisztekkel, kedvesen a legénységgel” – volt a nagy  Bounaparte vezérelve. Azt tartotta: "mindig a  lélekhez kell szólni, ez az egyetlen módja a katonák feltüzelésének." S ennek érdekében szép tartású, pej lován mindig ott volt a csatákban, az ütközetekben emberei között. Megjelenése olyan volt a katonák számára, mint egy villámcsapás. És ez a filmen is érzékelhető volt, köszönhetően  Phoenix remek alakításának.  

 

Egyik legszebb jelenete a filmnek - ami szinte illusztrációja lehetne a fenti vezérelvnek - az Elba szigeti száműzetésből való visszatérése (1915 május) volt. Az a néhány perc, amikor az elfogatására kivezényelt, sortűzre felsorakozott katonai egység egykori tábornokuk lelkesítő szavára egy csapásra letette a fegyvert. 

 

S szembeszállva  királyi parancsnokával -  átállt melléje, és diadalittasan vonult egykori hű vezetője után Párizs felé. "A bitorló ötven mérföldre jár a fővárostól" - írták akkor a korabeli újságok. 

 

(Elgondolkodhatunk azon: hogyan alakul az európai történelem s a francia nép sorsa, ha ott és akkor lelövik őt a királyi parancsra...Akkor nem foglalja vissza  még száz napra a trónt, s elmarad az Anglia elleni offenzíva is, aztán ismét a királyság kerül hatalomra Franciaországban. S a sors megkíméli őt sok évi kényszerű száműzetéstől...)

 

S ha már a színészi alakításoknál tartunk mindenképpen meg kell említeni  Vanessa Kirby remek alakítását, aki méltó partnerének bizonyult Phoenix-nek - Napoleon hitvesének, Josephine de Beuharnais herceg-, majd császárnőnek a szerepében. 

 

Aki nemcsak dekoratív külsejével, érdekes szépségével, erotikus kisugárzásával hódította meg a férfias életerőtől duzzadó, nála fiatalabb, hősszerelmes ifjú, hoszonéves tüzértisztet (és bennünket, a fim nézőit) hanem határozott, karakán egyéniségével, lelki-szellemi együttérzésével, empátiájával is. (Balsai Móni érzékeny, szelíd erotikával fűtött hangja remekül illett hozzá a magyar szinkronban.)

 

A gondosan megírt forgatókönyvnek, rendezésnek, a jó ízlésű jelmeztervezőnek, s persze az ő nagyszerű alakításának köszönhetően meggyőző, hiteles és árnyalt képet kaphattunk róla - mind magányos nőről, mind feleségről. Arról a szellemes, kulturált, szeretetre éhes és szeretni tudó, de ugyanakkor léhaságra, pazarlásra hajlamos asszonyról, aki Napoleon életében a legfontosabb szerepettöltötte be. Még akkor is, amikor már történetesen nem élt.  

 

 

Gyengéd, megkapó és vonzó, de ugyanakkor büszke nőiességét, báját, minden áldozatra, sőt meghódolásra  is  kész jellemét ugyanúgy tudta érzékeltetni, megformálni a filmben, mint viharos kitöréseit, dühös indulatait vagy kétségbeesését, amikor holmijait a hazatérő, tomboló, felszarvazott férje kirakta a zuhogó esőbe. „Nélkülem te egy  senki vagy!”  - mondta néki Napoleon, mire az asszony ugyanezekkel a szavakkal reagált néki.  

 

Amikor megismerkedtek (természetesen egy véletlen során...) ő már többgyermekes, egyedülálló anyaként túl volt számtalan keserű csalódáson, váláson, sok-sok szenvedésen, amit részben sorsa, részben könnyűvérű, kilengésekre hajlamos természete és gyenge szervezete okozott. (Ami később, 51 éves korában gyors  halálát is elősegítette.) Korábbi férje mellett a francia forradalom idején  őt is börtönre ítélték. Beuharnaist lefejezték, de néki az utolsó pillanatban megkegyelmeztek. 

 

 

Ám Napoleon nem törődött meglehetősen kusza és zavaros múltjával, bohém életmódjával. Olyannak fogadta el őt, amilyen valójában volt, és hamarosan  feleségül is vette. Az újdonsült, boldoggá tett férj türelemmel elviselte rigolyáit, kellemetlen kiszólásait, jó és rossz tulajdonságait egyaránt..

 

De akkor mélységesen és jogosan felháborodott, amikor tudomást szerzett arról, hogy felszarvazták. S emiatt képes volt hazatérni egyiptomi hadjáratáról. Szépen kirakatta annak összes holmiját a kapu elé, majd leteremtette a hazatérő csapodár asszonyt (alsó képen ezt a filmbeli jelenetet látjuk.) 

 

 

Ám későbbi válásukat nem az asszony kicsapongásai miatt erőltette aztán annyira. Ezt még hajlandó lett volna elnézni, ha történetesen fiút szül néki. Amire azonban az asszony (egy korábbi balesete miatt - képtelen volt.

 

Ezt a történelmi jelentőségű feladatot - a válás után - egy másik hercegnő, az osztrák Mária Lujza "vállalta magára" helyette, mondhatnánk: önként és dalolva. Akivel Napoleon  a látszat kedvéért aztán négy évig együtt élt. Ám Josephine egy csepp neheztelést sem mutatott mindezek miatt - sem iránta, sem Napoleonnal szemben. Sőt, nagyon is boldogan és csodálattal szorította magához a kis trónörököst, amikor volt férje elvitte hozzá megmutatni a kisdedet malmaisoni kastélyába.

 

„Te szegény kis csöppség, egyszer majd talán megérted, hogy mit is áldoztam fel érted.” – mondotta az asszony gyermek pólyája fölé hajolva. Ez a néhány perc a film talán legmegindítóbb, legintimebb jelenete volt: érzékenyen megkomponált, megkoreografált felvezetéssel, a szép vidéki helyszín, a kastélykert megválasztásával, az exfeleség és volt férj párszavas, de érzelmekkel telített dialógusával.

 

Bár Napoleon ezek után sem vonta meg magát a női nemtől - és ismerve Josephine tulajdonságait, ő sem élt apácaként, sőt továbbra is pazarló, fényűző életmódot folytatott - az évek során egymás iránti érzelmeik mit sem változtak. Még a válás után is gyakran látogatta, ajándékokkal halmozta el a asszonyt, s mindvégig forró szerelemtől izzó leveleket váltottak. Amiknek pontosan idézett sorai időnként és következetesen végigvonultak a filmen - egészen  Napoleon haláláig

 
Élete végső szakaszában is - amikor az asszony már nem élt - a Szent Ilona szigetén eltöltött hat esztendő alatt a melankóliába süllyedt, bukott császárt  további életerővel, energiával töltötte fel a közös életükre, s volt szerelmére történő boldog visszaemlékezés. S utolsóként elrebegett szavai között is - a hazám és a hadsereg mellett - ott szerepelt a Josephine  név is.
 
 
Magát a halál pillanatát furcsa, szokatlan (talán kissé meghökkentő) módon ábrázolta a film. Elkerülve az egyéb életrajzi alkotások hosszas agóniával járó zárójeleneteinek sablonját - a száműzött császár jellegzetes kalapjában és szürke köpenyében, széken ülő helyzetéből úgy dőlt el, mint egy sakkbábu.
 
 
Ő, aki Európát egész életében egy sakktáblának képzelte el és használta  - ahol bástyákat vett be, vezérekkel, gyalogokkal, lovakkal, királyokkal és királynőkkel játszadozott, hurcolta jobbra-balra, tologatta azokat, ha kellett leütötte e figurákat kénye-kedve szerint - magának is úgy kellett elmúlnia, mint egy sakkfigurának? Lám, érdekes rendezői fogás volt ez, mely sokféleképpen magyarázható, de egyszerre komikus és tragikus zárójelenet volt.  

 

  

ZÁRSZÓ

 

E három film - a lehetséges tízből általam adott nyolc, kilenc illetve tíz pontjával - ékesen elárulja azok színvonalát, minőségét és értékét. Ahogy a jó  cukrász vagy szakács az eléje kerülő nemes alapanyagokból mesterien el tudja készíteni és feltálalni számunkra a maga termékét nagy műgonddal, jó ízléssel, szívét-lelkét beleadva mindebbe, úgy bántak ezeknek a filmeknek a rendezői - alkotótársaikat bevonva, azok zsenialítását kiaknázva - a rájuk bízott alapanyagokkal. 

 

Úgy bántak e rendezők jelentős, rendkívüli és korszakalkotó személyiségeik életanyagával, mint ahogy a mesterszakács bánik a rendelkezésére álló alapanyagaival. Úgy kezelték azok életrajzát, hogy a mérhetetlen információ-tengerből ki tudták emelni a lényeget, a fontosat, az érdekeset, az előre mutatót és az időszerűt. 

 

Megfelelő módon állították elénk kiválasztott személyiségeik alkatát,  jellemét, emberi- és közéleti cselekedeteik fontosságát, történelemben, politikában, tudományban játszott rendkívüli szerepüket. Ezt megoldani - különösen a film nyelvén - pokoli nehéz feladat, ám ők ennek mindannyian maximálisan eleget tettek.

 

Úgy "tálalták elénk" ezeket a csodálatos művészi alkotásokat, hogy ezekkel számunkra, nézők számára élvezetes, nagy  élményt jelentő, szuggesztív hatású, maradandó élményt nyújtottak. Bennük és vélük az időt állót, az értéket hangsúlyozva, a maguk korszerű mondanivalóját megfogalmazva a film, a vizualítás nyelvén, annak  hang és képtechnikai eszközeivel. S oly módon tették ezt ők a kamera mellett, a stúdiókban és a külső helyszíneken - akár a zseniális cukrász vagy szakács a maga területén, a maga vegykonyhájában. 

 

A módszer, az alkalmazott technika és stílus, az eszközök felhasználásának mikéntje, a hozzáadott magas rendű művészetük és hozzáértésük színvonala, a szellem és lélek összhangja, a vizuális ábrázolás módja, hatása és szuggesztív ereje az, ami itt elsőrendű szerepet játszik ezekben a filmekben. Amelyeknek alkalmazásával mindhármójuk képes volt zseniális alkotást létrehozni. 

 

Látásmódjukkal, filmes eszközeikkel, nagy képzelőerejükkel, rendkívüli szaktudásukkal, jól megválasztott, hozzájuk méltó stábjukkal mindhármójuknak sikerült olyan  produkciót teremteniük, ami valóban lenyűgöző filmélmény, maradandó hatású alkotás lett. Summa summárum: az alkotók tehát ebben az esetben - élve a fenti hasonlattal - kiváló cukrászoknak, mesteri szakácsoknak bizonyultak…





 

 

 

 Felhasznált segédanyagok, forrásmunkák, stb.

 

Semmelweis (magyar film, rend. Koltai Lajos - 2023.)

Napoleon  (amerikai-angol film, rend: Ridley Scott, 2023.)

Oppenheimer (amerikai film, rend: Christopher Nolan, 2023.)

 

Andrew Roberts: A háborúvezetés művészete (Alexandra, 2021.)

Feleki László: Napoleon, a nagy kaland 1-3. (Sz. Kk. 1976.)

Interneten hozzáférhető wikipédiák, weboldalak stb.

W.Lysiak: Napoleon elrablása (ford.Nemere István. Zrínyi Kk. 1985.)

Hol, miért és hogyan... (Reader's Digest A. Limited, London - 1993.)
























2 megjegyzés:

  1. Ismét megbizonyosodtam kedves Abdrás rendkívüli tudásáról tájékozottságáról.
    Írása a legkisebb részletekig ismrteti a filmeket és azokkal kapcsolatos dolgokat .
    Nem szeretnék bővebben erről írni.
    Nagyszerű alkotás ismét .
    Mindenképpen ösztönöz arra hogy negnézte az ember ezeket a remek filmeket .
    Gratulálok ! További sok sikert !
    ..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, hogy időt szánt írásomra, s külön köszönöm a dicséretet és a biztatást. Üdv: Végvári András, szerző.

      Törlés