SZÍNHÁZI MESTERHÁRMAS

 

 

 

 

1. ADY ÉS JORDÁN

 

80 esztendős Jordán Tamás Ady-műsorát volt szerencsém meghallgatni a budapesti Pinceszínházban február 25-én. A népszerű művész a rendkívül eredeti ötleten alapuló egyszemélyes irodalmi estjével már 2021 óta örvendezteti meg az újszerű felfogásban előadott produkciók iránt érdeklődő közönségét. Ugyan a sokadik előadását élvezhettem ennek a projektnek az idén, de biztos vagyok benne, hogy az előzőek is - akárcsak a mostani - ugyanilyen frissek, gondolatébresztőek voltak és elementáris erővel hatottak a korábbi közönségre, mint az az est, amit jómagam láthattam. 

 

Egyedülálló és meglepő színházi - pontosabban pódium-élménnyel gazdagodhattam ezen az estén. Olyannal, amire rajtam kívül is mindenki emlékezni fog, aki akkor, ott jelen volt. Zseniális, egyéni intuíciójával, módszerével, amire Jordán felépítette műsorát, aminek mentén felfűzte az elhangzó verseket és prózai szemelvényeket - a maga nemében teljesen egyedülálló volt.

 

Erőszakos, direkt aktualizálás helyett rendkívül finom, ironikus áthallások jellemezték ezt a pódiumestet, melyben egy - maga, az előadó által választott - párhuzam vonult végig. Ez tökéletesen kitapintható, megfigyelhető és érezhető volt a következetesen megválasztott és alkalmazott műsorszámokban (vagy modernebb kifejezéssel: trackekben) melyeket Ady Endre újságcikkeiből és verseiből sorakoztatott fel az előadóművész. 

 

Az említett párhuzam itt, az est folyamán meglepő (vagy tán nem is meglepő...) azonosságok keresését és megtalálását jelentette a múlt és korunk jelene között; a költő korának hivatalos politikája, erkölcsi rendszere, az akkori ordas eszmék térhódítása, valamint a mai magyar politikai vezetés ideológiája és gyakorlata között.   

 

 

Az előadóest szisztematikus felépítésével és levezetésével, a kiválasztott szövegek, hangsúlyok, a szünetek pontos megtervezésével, a témák csokorba gyűjtésével és kimunkálásával mindenki számára teljesen nyilvánvalóvá vált annak alapgondolata, mondanivalója. Mármint hogy amit akkor Ady a saját korában, a huszadik század elején biztosan és világosan látott, tapasztalt, érzékelt, ami ellen felszólalt, ami ellen tiltakozott és lázadt költeményeiben és izzóhangú újságcikkeiben - azok mai valóságunkban ugyanúgy megjelentek és megfigyelhetők. S ugyanúgy terjednek, előtérbe kerültek, ugyanúgy rombolják a politikai-, és közéletet, s ugyanúgy felháborítóak, sőt undorítóak, mint a nagy magyar költő idejében.

 

Ady tehát, mint ezt a Jordán-est is erőteljesen sugallta: lényegében ma is ugyanazokat a problémákat, ellentmondásokat visszataszító jelenségeket látná és tapasztalná itt nálunk. Ugyanazokat az ellentmondásokat, visszataszító jelenségeket fedezné fel, és írná meg, ha történetesen ma élne, Váczi szavaival: ebben a "Duna-Tisza ezüst szalagja menti amulett-országban". S az ezekkel szemben harcba hívott rendkívüli problémaérzékenysége, társadalmi-, és politikai éleslátása ma is ugyanúgy megmutatkozna, érvényesülne, szóban és írásban ugyanúgy megfogalmazódna, mint akkor.

 

 

S lehet, hogy az áldemokráciánál, a raffinált diktatúránál,"páva-táncnál" sokkal jobb jelzőt vagy metaforát keresne, és találna is a mai magyar viszonyok és rendszer, a fennálló kurzus kifejezésére. Az viszont nem lehet, hanem biztos, hogy lényegre tapintó publicisztikai gondolataira és rebellis verseire,  kisembereket védő és támogató szociális eszméire, törekvéseire, sajátos istenhitére és optimizmusára  ma is ugyanúgy szükség lenne, mint akkor.  

 

Mert lényegében ma - több, mint száz év elteltével is - biztosan ugyanúgy tenne, ugyanúgy a lényegre tapintana, mint életében. Ugyanazoknak az elferdült eszméknek, és azokat szívósan hangoztatóknak és súlykolóknak a személye ellen emelné fel szavát, fogalmazná meg emésztő gondolatait most, itt nálunk, a 21. század elejének Magyarországán. Sajnos. Mert vajon miféle újságcikket írna, amikor meglátná a szédült (helyesebben: megszédített)  tömeget, a jól megszervezett buszjáratok hosszú sorát, amik az ún."békemenetre"érkeztek a fővárosba? Könnyen sejthető, hogy mit tartalmazna az a glosszája, amit erről a "magasztos" eseményről papírra vetne, ha ma élne.

 

Ugyanazok a politikai hibák, tévedések, téveszmék, nép ellen elkövetett vétkek, sőt bűnök borzolnák, nyugtalanítanák forradalmár lelkületét, mint fiatal korában. S ugyanazok az anomáliák, abszurdítások, visszásságok, (vagy esetenként még durvábbak) primitív és buta megnyilatkozások késztetnék töprengésre, telibe talált jelzők megtalálására a "pacsirta-álcás sirály" mindenre felfigyelő elméjét; ugyanazok foglalkoztatnák költői-, és újságírói vénáját, mint amik azidőben nyugtalanították, amikor élt, a huszadik század elején. 

 

Mert az antiszemitizmus, a történelemhamisítás, a múlttal való szembenézés és számonkérés hiánya, a figyelemelterelési hadműveletek, a gátlástalan korrupció, a panamázás, a kompország problematikája, a hinta-politika, a társadalmi egyenlőtlenség és kiáltó igazságtalanság ma is jelen van, ma is érvényes! És persze  az "uram-bátyám" összefonódások, a Móricz által is leírt undorító "rokonok-jelenség" és a többi az sajnos ma is ugyanúgy dívik a felsőbb körökben.

 

Sőt, bizonyos területen még kifinomultabbá, már szinte intézményesítetté, jól bejáratottá  vált, mint a nagy magyar költő idejében. Ady ma is birkózhatna, csatázhatna a "disznófejű Nagyúrral", a pénz unszimpatikus erejével és hatalmával; azokkal a politikai vezérekkel, akiknek "minden álmuk süket". Néki, magának pedig - ha körültekintene - ma is "szent zűrzavar" lenne minden álma, s elégedetlenség uralná mindennapjait.

 

Mert bizony a demokrácia ma is még jelenleg legfeljebb ha áldemokráciának nevezhető. A politikusok önkényeskedése, képmutató ás átlátszó szólamainak pufogtatása, önhitt arroganciája, lenéző megnyilatkozásai, a pénz becsatornázásának jól kiépített, s már nem is annyira rejtett formái és szívós rendszere ma is működik, sőt hatékonyabban, mint azelőtt. Igaza van Pesty Lászlónak, aki így írt a napokban az egyik újságban: "kirakatban lopunk, csalunk, hazudunk."

 

A felső tízezer (de inkább csak ezer) dőzsölése és szemérmetlen és gátlástalan gazdagodása, a tehetségek külföldre kényszerítése ugyanúgy jellemző ma is, mint Ady idejében. A képmutató jelzőt nem véletlenül emeltem ki, hiszen ez a tulajdonság a mai kormány szinte minden intézkedésében és megszólalásában jelen van. Pl. abban is, hogy saját saját kormányukat kereszténydemokrata jelzővel illetik, holott az sem nem keresztény, sem nem demokrata - a kettő együtt meg pláne nem! S abban is, amikor magukat '56 , vagy Petőfi örököseinek titulálják, vagy fogalomzavarban vannak, amikor a liberalizmust pocskondiázzák. 

 

Mert mit is írt a véleményét soha véka alá nem rejtő  Mikszáth több, mint száz éve a Petőfi szellemét kisajátítókról, a szobra lábánál hajbókolókról? "Azok is fölfelé nyújtják már a kezüket hozzá, akik a trónon ülnek. Pedig csak a kunyhóknak énekelt ő." S ha már a szabadságnál, Petőfi vezéreszméjénél tartunk, megjegyzek valamit a köznép mai helyzetéről, amit azt hiszem Ady is világosan látna. Nevezetesen azt, hogy látványos elnyomás és az elmúlt rendszerek fekete autói helyett ma már sokkal rafináltabb, ravaszabb eszközökkel történik a kisemberek, sőt néprétegek megalázása, tönkre tétele, véleményüket keményen megfogalmazó egzisztenciák ellehetetlenítése.

 

És nagyon fontos, hogy csupán a silány megélhetés, a létfenntartás lehetősége az még nem azonos a szabadság jelenlétével! Sőt: az az igazi rabszolgaság, ha csak pusztán ennyi jut, vagy jár a kisembereknek. Aki józanul gondolkodik, az nagyon is érti, miért, mi célból sorvasztja el a ma fennálló kormány az oktatást, az egészségügyet, s miért nem támogatja a nívós kultúrát, ami a valóság problémáival, elemzésével és kritizálásával foglalkozik. Pedig az igazi, égető gondokat egyik korban, egyik rendszerben sem lehet szőnyeg alá söpörni. Amiről ugyancsak Mikszáth fogalmazta meg sajátos humorával a következőt: "a szegénységet és a köhögést nem lehet eltitkolni."   

 

Mert az erkölcsi-, és civilizációs hanyatlás, a cenzúra hatalma, a valódi művészet lesajnálása, az álművészet és középszerűség érvényesülése, és még sok minden más - országszerte ma is ugyanúgy tapasztalható, látható és letagadhatatlan, mint ahogy azt Ady látta és érzékelte a saját korában. És nem is kell ahhoz feltétlenül költőnek lenni, hogy valaki jól lássa, mi történik körülötte, vagy mondhatnám: felette. És nem is kell feltétlenül egy ujjal többnek lennie az egyik kezén - Adynak pl. hat volt - hogy olyan vehemenciával írjon a számára nem tetsző dolgokról, mint ő. Elég értelmesen, összefüggésekben gondolkozni ehhez. 

 

Jómagam is pl. kisgyerekkorom óta egyik szememre sajnos nem rendelkezek éleslátással (de csak az egyikre!) Ám ez csak a tárgyakra, betűkre vonatkozik, s nem a társadalmi jelenségek és a művészet számos gyönyörűségének meglátására és megfigyelésére...Boldogult újságíró korszakomban is ez volt velem a "baj", amikor a helyi újságban megjelenő közéleti cikkeimből a főszerkesztő egész bekezdéseket húzott ki, mondván: nincsen rá hely...  (Ady rendkívüli éleslátásáról és szókimondásáról, valamint időszerűségéről most és itt azért nem írok már többet, mert részletesen ezt a problémát már elemeztem a "Pacsirta-álcás sirály" című glosszámban, itt a Szimfonia Blog hasábjain, még 2019-ben...)     

 

Jordán saját pódiumestjén azokból a költő által remekül megírt publicisztikai írásokból idézett, azokat az Ady- verssorokat citálta, emelte be mondanivalójának megerősítésééül - itt és most a maga nyájas hangján, kellemes és megnyerő orgánumán, ironikus modorában, kedves humorával fűszerezve - amik a felsorolt problémákat elemezték, a felsorolt gondokat tűzték akkor, abban az időben a költő tollhegyére. Bátran és nyíltan, közérthetően, hol ironikusan, hol cizelláltan, hol keményebben, gunyorosabban megfogalmazva, de mindig az igazságra, a gondokra rátapintva vetette papírra ma is abszolút érvényes, sajnos ma is időszerű gondolatait. 

A nagyváradi Napló munkatársaként 1903-ban pl. erősen felhorkant és glosszát írt - amiért még dutyiba is csukták pár napra - a városban tapasztalható jezsuita és szabadkőműves túlsúly ellen, ily módon: " "Bottal, tőrrel, csellel, golyóval, megváltott vasúti jeggyel kell védekeznem. Az ellenségeimből ugyanis hiányzik valami, ami a homot sapienssé teszi. Pennával kell védekezni ellenük, akik eljutottak egészen az értelem megvetésééig. Én az orca-gladiátornak hiába magyarázom, hogy a bálnának a szalonnáját is meg lehet enni. 

 

Majd így folytatja: "A lelki szegényeknek, jezsuitáknak, feketéknek a vadsága  már tűrhetetlen Nagyváradon. Sok az értelmes, derék katolikus ember itt. Miért kellett eltűrni, hogy ez a  város elfeketedjék? ...Az egész fekete tábort akként nézem, mint más a darázsfészket: egyformának látom a benne levő darazsakat, bár lehet, hogy van köztük különbség. De én nem vagyok bogarász."  

 

A kitűnő színész-előadóművész estjének mondanivalóját  egy zseniálisan felépített, következetesen végigvitt, egy ültő helyében asztal mellett kedélyesen elmondott, eljátszott dialógus formájában fejtette ki, adta elő, tárta elénk - óramű pontossággal egy fertályóra alatt. A költő előttünk hangos leveleket váltott, mintegy beszélgetett Jordánnal. 

 

A leveleket természetesen a színész írta, tehát Ady nevében leveleket fogalmazott meg saját  magának, s azok  egy másik kitűnő művész, Csankó Zoltán felolvasásában felvételről hangzottak el, és ő ezzel a hanggal párbeszédezett, ezekre reagált. Emlékezetes, elgondolkodtató, magasrendű élményt nyújtó, szép est volt. Központi gondolata szinte felkiáltó jelnek hatott. Nem is egy, hanem három felkiáltójelnek.   

 

 

 2. ESZENYI JÚLIÁJA

 

 

a valamire igaz és találó az a szólásmondás, hogy "Nomen est omen" (a név előjel) akkor a tegnap esti színház előadásra ez fokozottan igaz. Értem  én ezt mind az író személyére, mind pedig az előadott darab alkotóira, szereplőire egyaránt. Ám főként a címszereplő személyére gondoltam akkor, amikor ez a régi, ókorból származó plautusi szlogen hirtelen eszembe villant a látottak, hallottak hatására ott és akkor  június 22-én este a Budapesti Játékszínben.

A Shakespeare keresztnevét méltán viselő, 91 évet megélt Maugham világhírű darabját, annak egy újabb színpadi feldolgozását volt szerencsém megtekinteni. Érdekesség, hogy először regény formában született meg a mű, majd New York-ban állították színpadra "Színház" címmel. S e cím utal arra a fajta értelmezésre is, hogy a színműben a magán-, és művészi élet teljesen összemosódik. A szereplők otthonukban ugyanúgy játszanak, alakítanak, szerepelnek, mint ahogy azt megszokták a színpadi deszkákon. 

Jó egy hónappal a premier után ez a "Csodálatos vagy Júlia" valóban csodálatos, tüneményes volt ezen a nyári színházi estén! Annak ellenére, hogy nem jellemezte darabbeli karakterét az angyali ártatlanság és makulátlanság. (A szerző címben rejtett minősítése ezért is tartalmaz némi iróniát.) 

 

A neves angol író korábbi honfitársára, William Shakespeare-re nem véletlenül utaltam fent, hiszen Maugham is - hozzá hasonlóan - örökérvényű életigazságokkal, mély jellem- és lélekábrázolással, megfontolandó életfilozófiával, az emberi természet alapos ismeretével szolgál ezzel a színművével a mai közönség számára is, akárcsak elődje, nagy 17. századi kollégája.

Számomra soha nem volt kétséges, hogy Eszenyi Enikő  nagy színésznő és eddigi alakításaival is már bekerült ama rangos magyar színésznői névsorba, melyet többek között Bajor Gizi, Ruttkai Éva, Bulla Elma, Sulyok Mária, Gobbi Hilda, Dayka Margit, Törőcsik Mari vagy Tolnay Klári (a sort még folytathatnám...) neve és művészi életpályája fémjelez. De ezen az estén újra, és megint meggyőzött bennünket minderről.

Eszenyi Júlia Lambert-je, a korosodó, de ősz hajszálai alatt még számos kreatív ötletet, művészi terveket dédelgető, privát életében újabb fellángolásra is kész színésznő-feleség művészi, emberi nagyságának, erényeinek és gyengéinek, kétkedéseinek és határozottságának, kitörő indulatainak, érzelmi túlfűtöttségének, színésznői ambícióinak, sértődött önérzetének, asszonyi ellágyulásának és egyben szenvedélyének érzékeltetésével tanúbizonyságát adta varázslatos tehetségének, sajátos és közvetlen egyéniségének, amellyel évtizedek óta gazdagítja hazai színművészetünket és filmalkotásainkat.

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy Parti Nagy Lajos évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy " Eszenyinek több tucat arca" van - ő ezt itt, ezen az estén megint bizonyította. Ha még fokozhatnám: néki nemcsak a kisujjában van a színészi mesterség tudománya, csínja-bínja, hanem mind a tízben. De ha táncol is - akkor meg mind a húszban...

 

 

Amire itt és most is alkalma is nyílt, hiszen ez a darab, ez a rendezés több műfaj (dráma, komédia, revű, tánc stb.) elemeit is felsorakoztatta és élvezetes formában vegyítette. Egyfajta szimbolikus értelmet nyert a valóság és a színházi illúzió vegyítésére az a kezdőjelenet is, melyben a függöny alól kibújva Eszenyi játékosan, a maga közvetlenségével kikacsintott a közönségre, s néhány "keresetlen" szóval üdvözölt bennünket:  

 

 

 

 

Szikora János újszerű rendezői megoldásaiba ez is éppúgy stílusosan beleillett, mint a darab során kísérőzeneként sokszor és makacsul felhangzó Satie-zenedarab, az antik táncünnepeket felidéző Gymnopédia. A hagyományokat erősen felbontó, meglepő zongoramű zenei hangokkal jelezte, s erősítette meg a művészi szabadság létjogosultságát, az örök kísérletező kedv jelentőségét, ami a  művészetnek minden műfajában egyaránt fontos.

 

Ezen az estén Eszenyi ismét elbűvölte a publikumot. Nem játszott, élte a szerepét! Tényleg megcsodálhattuk, ahogy magabiztosan zongorázott (ahogy a Satie-darab előadója is) színésznői eszköztárának széles skáláján, hangban, kifejezésben, artikulációban, hangsúlyban, dinamikában, mozgásban, humorban, öltözködésben. 

 

 

Sziporkázó ötleteit, fantasztikus érzelmi mélységeit, szélsőséges indulatait, s mindezek kifejezését bámulattal és izgalommal figyelhettük a két felvonás alatt. Elmélkedhettünk életről, szerelemről és művészetről vallott filozofikus gondolatain, melyeket mintegy summázatként és ars poétikájaként fogalmazott meg, énekelt el nékünk a darab fináléjában Bleyer Pál-Darvas Szilárd kupléjában.

 

Maga a darab arról a ma is aktuális kérdésről szól, azt az élethelyzetet tárja elénk, hogy a művész saját privát szférája és a színpadi hivatása között mennyiben és hogyan tud ballanszírozni. Hogyan képes magánélete és a művészi munkája között a megfelelő egyensúlyt megtalálni, az erre irányuló kísérletező kedvét megélni. Hogy mennyiben szól, és szólhatnak, játszhatnak bele a magánélet, a társas lét érzelmei egy-egy színészi alakításba. És viszont: mennyiben hoznak "hasznot" a színpadon nyújtott produkciók, érzelmek, élmények a művész magánéletének falai között.

 

Eszenyi alakításában Júlia nem védekezik, nem mentegetőzik - csak egyfajta művészi magyarázatot, értelmezést ad megbocsájtható emberi-művészi vétkeinek, gyarlóságainak. S egyfajta egyéni próbálkozást mutat be ennek az említett egyensúlynak a fenntartására vagy megteremtésére. Kísérletet tesz remek alakításával, szerepértelmezésével arra, hogy eme sarkalatos és fontos kérdésekre a maga női mivoltával, gazdag színésznői  eszközeivel választ adjon, művészi élményt nyújtson, gondolatokat sugalljon.

 

Mert lényegében arról van itt szó, hogy egy színész mikor nyújtja tehetségének legjavát, mikor tud igazán hatni a közönségére. Akkor, amikor magánéletében boldog, vagy akkor, amikor a legsúlyosabb konfliktusok között vergődik. Akkor tudja-e a féltékeny, vérmes nőszemélyt leghitelesebben megformálni, ha privát életében is éppen ezt éli át? Avagy akkor, ha már rég túl van ezen, s lecsendesülve tekint e régen átélt érzelmi viharokra?

 

Azaz: jelen lehet-e, megmutathatja-e magát a hétköznapi valóság a színpadon? Kiütközhetnek-e a családi, házastársi, magánéleti konfliktusok, események, érzelmek, gondolatok stb. ott és akkor, amikor a színész a saját szerepét játssza? Szabad-e odáig elmenni a művésznek, hogy mindezeket a privát érzelmeket, esetleges sérelmeket, egyéni gondokat is “felhasználja, beépítse” színpadi szerepformálásába oly módon, hogy a nézőtéren helyet foglaló és figyelő publikum mindezt észre is vegye a színészi alakításában? 

 

Szabad-e megzavarni a színésznek a publikumot a színházi élményében; megakadályozni az illúzió és katarzis létrejöttében akármelyik nézőt, aki pont ezért váltott jegyet, ezért jött el színházba. S nem azért, hogy a színésznő magánéleti gondjairól értesüljön, vagy netán csemegézzen, csámcsogjon - akárcsak áttételes formában is.  

 

 

 

Beviheti, beemelheti-e a színész (akár férfiról, akár nőről van szó) saját magánéleti érzelmeit, fájdalmát, keserveit, privát szféráját - vagy épp ellenkezőleg: kitörő boldogságát egy-egy alakításába? Beviheti-e, átviheti-e magát a valóságot, a saját hétköznapi életét (akár rejtett utalásokkal is) soron lévő alakításában, vagy számára egyedül csak a színpad lehet maga a valóság, amit ott előadásról előadásra megél?

 

Nézetem és véleményem szerint ezt nem teheti meg kockázatok és veszélyek nélkül.  (Legalábbis nyilvánvalóan, direktben  és félreérthetetlen módon nem.) És erre maga Júlia is rájött, amikor utólag, férje kritizálását hallva maga is elismeri, hogy azon az adott estén csapnivaló volt. Rájött arra, hogy akkor nyújtja  a leggyengébb teljesítményt a színpadon, amikor nem a szerepét játssza, hanem önmagát adja. S a közönség számára pont akkor adja ki magát legnyilvánvalóbban, akkor mutatja ki igazából a maga szerelmes énjét, amikor saját privát érzéseit "viszi bele" az alakításába. 

 

"Nagy hibát követtem el, hagytam, hogy érzéseim eluralkodjanak rajtam - gondolta magában a színésznő - olvashatjuk Maugham regényében...Jó, jó, az ember szíve meghasad, de nem szabad, hogy ez meglássék a játékán...") Eszenyi alakításában és szövegében mindez nem domborodott ki olyan erőteljesen, mint ahogy magában az eredeti regényben (drámában) vagy Szabó István remek filmjében elhangzik. Talán ez az egyetlen, amit kissé hiányoltam az ő alakításából  és értelmezésében ezen az estén. S talán a színpadra alkalmazott szövegkönyv sem törekedett az eredeti pontos másolására  - amit akár pozitívumnak is felfoghatunk...

 

 

 

 

Mindezeket a komoly és nehéz kérdéseket, melyeket a színpadi dráma feltesz a néző elgondolkoztatására -  a produkció rendkívül élvezetes, könnyed formában dolgozza fel, tárja elénk. Mindenféle didaktikus szájbarágás nélkül, de értelmünkre éppúgy hatva, mind érzelmeinkre. És ebben nagy szerepe van a már említett rendezésnek, a mértéktartó stílusos díszleteknek, jelmezeknek is. És nem utolsó sorban a kitűnő színész-gárdának, úgy a címszereplőnek, mint a mellékszereplőknek.

 

Többek között Hirtling Istvánnak, aki a direktor-férj szerepében tündököl; Varga Máriának, a család mindenesének és a többieknek is kivétel nélkül. Akik mind-mind aranyosak, szívmelengetően kedvesek, bámulatosak és méltó partnereknek bizonyulnak Eszenyi mellett. S akik mind hozzájárulnak, hogy maradandó és fergeteges színházi élményben legyen részünk, s megjósolom: még sok előadást megérhessen ez a remek produkció.

  

3.  IDŐSEBBEK BUDAPESTNÉL...

Amint azt a két neves és méltán népszerű színész-színházigazgató-előadóművész-rendező, Bálint András és Jordán Tamás, a két testi-lelki jóbarát és kitűnő, mindenben egymást segítő kolléga humorosan megjegyezték előadóestjükön: "ketten együtt idősebbek a fővárosnál."

 

A két, ma már 80 éves legendás művész együtt valóban 160 esztendősök, s ezt is választották július 13-án előadott pódiumestjük címéül. És tényleg: az egyesített Pest-Buda mindössze csak 150 éves, az ő életkoruk viszont 160 évet tesz ki.

 

Ez az elmés, játékosan  büszkélkedő, finom humorral átszőtt megállapítás is pontosan, stílusosan beleillett gondosan megtervezett, felépített, közösen megszerkesztett és bemutatott produkciójukba, egyetlen kis presszóasztalnál elmondott, pódiumestjükbe. Amelyet mindvégig a megkapó közvetlenség, a nyugodt, méltóságteljes hangvétel, a bohókás (de elmés gondolatokat sem nélkülöző) történetmesélés,  a főváros elmúlt évtizedeire és saját eddigi művészi pályájukra való hangulatos visszaemlékezés, nosztalgiázás jellemzett. 

 

A fent taglalt "egyszemélyes" Pince-színházi előadó-, helyesebben beszélgető-est Ady-Jordán dialógusa - formailag  és tartalmilag is - itt, a Rózsavölgyi Szalon pódiumán Bálint-Jordán  párbeszéddé változott át. Tekintettel arra, hogy az előző mind hangulatában, mind témájában és mondanivalójában súlyosabb, komolyabb mondanivalót hordozott és fejtett ki - így kettejük itteni dialógusának hangvétele, stílusa is teljesen eltért, különbözött az ottanitól. 

 

Talán ezért is elfogadható, hogy itt nem illett volna bele, megbontotta volna az est szerkezetét  - mint azt a művészek az előadás utáni dedikálásnál indokolták  - ha elhangzik ezen az oldott hangulatú esten egy-két komolyabb költemény is, csak úgy beszúrásként.. 

 

Holott mindketten kiváló szavalók, versmondók, Ady, Kosztolányi, József Attila, Radnóti nagyszerű tolmácsolói ma is. (Nem véletlen, hogy Bálint éppen az utóbbi költőről nevezte el az általa vezetett színházat, ahol szériában adta elő az elmúlt években nagy sikerű Radnóti-pódiumestjeit. S annak idején, még a hetvenes években a költészet "fellegvára" volt az Egyetemi Színpad, a 25. színház és a többi nívós teátrum, amelyekben Jordán és Bálint mint színházalapítók és előadók is működtek.)   

 

Ezt az estet ez esetben a jókedélyű anekdotázás, a hangulatos nosztalgiázás, sztorizás, barátságos élcelődés, saját mesterségük feletti filozofálás, poénkodás, vidám és elmés anekdotázás mértéktartó, színvonalas viccelődés közönségre is átragadó felhőtlen hangulata jellemezte. 

 

A direkt politikai utalásoktól tartózkodva, de azért finom áthallásokat sem nélkülözve mondották el, tették közszemlére  - egyfajta kérdés-felelet szín-játék formájában - véleményüket. S hogy miről is? Pest-Buda és a jelenkor közéleti viszonyairól, a művészvilág akkori és mai állapotáról, sajátos miliőjéről, jellegzetes humoráról, annak neves, közkedvelt egyéniségeiről, egyszóval a főváros akkori és mai világáról.

 

 

 

Megbizonyosodhattunk - mindezekbe ágyazva - kedves nyíltsággal elmondott élettörténetükről, ami saját szájukból elmondva még hitelesebb volt, mint valahol olvasva, esetleg más tollából. Az építész nagyapától és orvos apától származó Bálint, és a polgármester-helyettes majd bútorgyáros nagyapa unokájaként és a jogászapa fiaként felnőtt Jordán sok szenvedéssel terhes gyermekkoruk után léptek a világot jelentő deszkákra, ahogy mondani szokás. Bár csak Bálint végzett színiakadémiát, Jordán nem (ahogy Latinovits sem) annak idején. 

 

Ennek ellenére  nemzedékük meghatározó, legendás színészegyéniségeivé, nemzetünk kiemelkedő, elismert színművészeivé, filmszínészeivé, rendezőivé váltak, sőt jeles színigazgatóként is működtek mindketten. Intellektuális és nagy érzelmi erővel bíró, játszó, rendezői, igazgatói vénával is rendelkező, européer művészekként könyvelhetjük el mindkettőjüket. Így aztán volt mire visszaemlékezniük ezen az estén is: egyéni élettörténetük, gyermek-, és ifjúkoruk, érett felnőttkoruk feletti nosztalgiázásukat; színház iránti olthatatlan szenvedélyük, hivatásszeretetük megnyilatkozásait nagy örömmel fogadta, hallgatta az est közönsége. 

Hangulatos párbeszédük, közös viccelődésük - mely a mai színházi életet is érintette - roppant szellemes, nagyon életszerű és szókimondó volt, de soha nem ment túl a jó ízlés határán, nem fajult harsány, ízetlen túlzásokba. Így aztán még a személyes jellegű poének is őszinte nevetést váltottak ki a hallgatóságból. Például az, amikor kifejtették véleményüket az ún, szereposztó díványokról. Jordán megkérdezte jóbarátját: ő személyesen hogy vélekedik erről a témáról. Mire Bálint azt mondta: "- Nézd, amikor én igazgató voltam, saját irodámnak díványán végigfeküdtem, s magamra osztottam a legjobb szerepet."

 

 

Közbevetett történetként meséltek el egy, a főiskolai színészmesterség-órán történt, akkoriban közszájon forgott sztorit: amikor a színésztanulóknak el kellett játszaniuk, csupán mimikával  érzékeltetniük egy képzelt rajszögbe ülést. "A tanár azt kérte a növendékektől: tessék valahogy reagálni, mintha valaki egy rajzszöget hagyott volna a széken, s abba most ők véletlenül beleültek. Az egyik növendék amikor leült a székre, semmit nem csinált, csak ült faarccal tovább. - Miért nem reagál valahogy fiam, hiszen beleült a rajzszögbe! - kérdezte a tanár. - Azért - felelte a főiskolás hallgató - mert éppen a lukban van a rajzszög." 

 

De a saját élményeiken kívül bőségesen kaptunk ízelítőt - vidám sztorikat, élceket, adomákat - Molnár Ferenc, az akkori (és persze ma is) sikeres drámaíró magán-, és színházi életéből, sziporkázó szellemességeiből, megtörtént eseteiből, elmés vagy csipkelődő poénjeiből is. Ha Molnár valakitől egy társaságban egy nagyon jól eltalált poént, vagy adomát hallott - így szólt a többiekhez: "-Ezt holnaptól fogva én mondtam!" Amikor botrányos házasságai után harmadik feleségéül Darvas Lilit, a fiatal és rendkívül szép színésznőt választotta, barátai figyelmeztették:

 

- Ferikém, ne hülyéskedj, gondold meg jól! Feleségül venni egy 24 évvel fiatalabb nőt!? Ekkora korkülönbséggel csak sikertelen lehet egy  házasság! "- Ugyan - legyintett Molnár, mit számít ez? Amikor én 148 éves leszek Lilike meg 124 - akkor milyen jelentősége lehet a körkülönbségnek?"  És egy harmadik, ami szintén Molnártól származik. Azt szokta mondogatni barátainak: "A feleség olyan, mint a  monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember." 

 

Ezt az elvet élete végéig megtartotta és "alkalmazta" is a gyakorlatban, bár saját - fent idézett - jóslata ellenére nem élt oly hosszú életet, csak 74 évet. Felesége - aki férje nem szűnő kicsapongásai ellenére is kitartott mellette - 1938 után sikeres amerikai karriert futott be. Pár év múlva Molnár követte őt Amerikába, ám ott is nyitott házasságban éltek, sőt még külön is laktak. A meglehetősen furcsa, bohém és laza, de mégis jól működő és békés kapcsolat 26 évig tartott, aminek csak az író halála vetett véget. A színésznő 22 évvel élte túl férjét.

 

Mindezekből talán érzékelhető, hogy milyen tanulságos, gazdag információkat hozó, remek és hangulatos est volt ez a Rózsavölgyi Szalonban bemutatott Bálint-Jordán páros színházi produkció. Reméljük, még máskor is kedvük támad a művészeknek hasonló pódiumesteket összeállítani és előadni - mindannyiunk nagy-nagy örömére. Zárszóként pedig azt mondhatom: ha alkalmam nyílik egyéb színvonalas színházi estet megtekintenem, s ott hasonló élményben lesz részem - feltétlenül írni fogok arról is. Mindenkinek minden jót kívánok! 

 

 

Felhasznált forásmunkák, irodalom:

 

Ady Endre publicisztikai írásai (Szépirodalmi Kk. Bp. 1987.)

Ady Endre összes versei (Magyar Helikon, Bp. 1968.)

Mikszáth Kálmán ars poeticaja (Szépirodalmi Kk. 1960.)