EGYÜTT ÉRZEK - TEHÁT VAGYOK

 

 

 

 

BEVEZETÉS

 

 

közismert descarti szólást - Cogito ergo sum: gondolkodom tehát vagyok - kissé módosítva választottam alábbi glosszám címének. Simul sentio - ergo sum: együtt érzek, szolidarítást vállalok - tehát vagyok - tűztem ki jelenkori beszámolóm élére. De mit is jelent az együttérzés, a mások iránti empátia? Vajon azonos fogalom-e a kettő? Erről a következőt olvashatjuk a Psziché-Tréning nevű internetes weboldalon: 

"Az empátia nem csupán együttérzést jelent, hanem része a „megértés” is,. Benne van a szándék arra, hogy a másik embernek segítsek változtatni a helyzetén. Érzés és megértés együtt. Ha például, valaki ül egy gödör alján, és én melléugrok, hogy együttérezzek vele, az nem empátia. Az empátia az, amikor segítek neki, hogy kijusson onnan."

 

Az együttérzés és az empátia tehát rokon fogalmak, de az empátia minőségileg többet jelent. A cselekvésre, az összefogásra, az együtt működésre összpontosít, s magában foglalja a másik emberrel, emberekkel való együttérzést, szolidarítást is, ami legfőbb indítéka a tenni akarásnak. Amikor mások céljaival, szándékaival rokonszenvezünk, személyiségükkel együtt érzünk, szimpatizálunk, s ezért hajlandók vagyunk a tőlünk telhető segítséget, támogatást is megadni Nékik - akkor és azáltal valamiféle egyensúlyba kerülünk a világban. 

 

 

 

 

Önmagunkkal és embertársainkkal szemben ezen a ponton elérünk egy nyugalmi helyzetbe: örülünk, hogy segíthettünk ("Jónak lenni jó") ami nemcsak nékünk, de másoknak is elégedettséget, megnyugvást jelent. Olyan érzést, mint amit a fenti képen hídon átballagó ember érezhet, amikor annak pontosan a közepére, tengelyébe ér. Fontos tehát az együttérzés, az empátia - számunkra és mások számára egyaránt.

 

Erre a fenti címválasztásra, szófordulatra - együtt érzek, tehát vagyok - a napjainkban zajló, forrongó hazai események, a magyar közoktatás jelenlegi állapota miatt kirobbanó, egyre erősödő elégedetlenségi hullám, tiltakozás és tüntetés-sorozat késztetett. És mindez indított arra is, hogy ezzel az írással hitet tegyek e diáktüntetés céljai és szándékai mellett. Itt, ez esetben a szimpátia, az együttérzés, az empátia a tüntetők számára megerősítést, örömet megelégedettséget jelent. Pláne a tömeges, nyíltan vállalt  együttérzés; az, ha valaki, vagy valakik jelenlétükkel tisztelegnek, odaállnak az utcai tüntetők mellé; éljeneznek, jelezve, hogy szándékaikkal, céljaikkal egyet értenek, együttéreznek.

 

A  MÚLT   ÉS  A  JELEN  DIAGNÓZISA

 

A történelem során minden forradalmat, gyökeres társadalmi változást, a fennálló igazságtalan társadalmi-gazdasági rend széles körű átalakítását követelő tömegmegmozdulásokat mindig a fiatal nemzedék legjelesebb képviselői kezdeményezték. Szoros összefogással, az elvek, célok, szándékok mély egyetértésével, lendületes és félreérthetetlen - gyakorlatban megmutatkozó tetterővel - cselekvőkészséggel. Élükön a diákokkal, egyetemistákkal, aki szervezték, elindították és végbe is vitték mindezt. 

 

 

Elég, ha csak a legjelentősebb zendülésekre, lázongásokra gondolunk: a 17. századi angol forradalomra, az amerikai függetlenségi háborúra, 1848 március 15-re vagy az 1956-os hazai októberi eseményekre (feni képen) az 1968-as prágai tavaszra, az 1917-es orosz, a párizsi, milánói, bécsi forradalmakra, a jóval későbbi spanyol polgárháborúra gondolunk. Vagy akár a korábbi, a 18. század eleji Rákóczi szabadságharcra, ami ugyan nem forradalomként került be a történelmi köztudatba, pedig lényegileg az volt. 

 

S azt sem az idősebb korosztály szervezte, indította el, hanem a Tiszaháton bujdosó jobbágylegények - az akkor 37 éves tarpai Esze Tamás vezetésével. Akik az ugyancsak fiatal, 27 éves II. Rákóczi Ferenc "engedélye nélkül" már kibontották a zászlót, amivel egyértelműen kirobbantották, elindították a Habsburg ellenes szabadságharcot, az úri és idegen zsarnokság, jogtalanság megszüntetésére, a magyar függetlenség kivívására irányuló  népfelkelést. 

 

Amiből aztán kifejlődött az 1703-tól 8 évig tartó tartó Rákóczi-szabadságharc. A magyar nemesek persze nem voltak hajlandók a harcok alatt fejedelemmé kikiáltott vezért erőfeszítéseiben segíteni, támogatni - sem erkölcsileg, sem anyagilag - mert egyszerű parasztlázadásnak tekintették az egészet. Holott ez jóval több volt annál. Így aztán a fejedelemnek csakis a szegénylegényekből verbuválódott kurucok - a szó a török eredetű "khurudzs"- ból származik, ami felkelőt jelent - népes hada, valamint az idegen (szintén fiatal) zsoldosok jelentették legfőbb tömegbázisát.  

 

 

Igaz, hogy a középkori német vagy a magyar parasztháborúk (Dózsa) is gyökeres változásokat követeltek - ám ezeket mégsem nevezik a történészek parasztforradalomnak, hanem háborúnak (talán másféle jellegük miatt.) S hogy ezek az említett forradalmak (1703, 1789, 1830, 1848, 1956 stb.) csak ideig-óráig vezettek eredményre, s a kivívott céloknak megfelelő intézkedések, változtatások csakis néhány hónapig maradhattak fenn tartósan. 

 

S ennek elsősorban a zsarnoki rendszerek túlereje, katonai fölénye, s nem utolsó sorban a leverést követő retorzió, bosszúállás, megtorlás volt az oka. Egy idő után minden visszakerült az eredeti, forradalom előtti állapotba, s az idegen önkény, a kevesek uralma ismét gyakorolhatta elnyomó hatalmát. 

 

Bár a forradalmak mindig a fennálló rendszer hatékony és erőszakos megdöntésére törekedtek, azért léteztek vértelen, békésnek mondható ilyen jellegű és célú felkelések, megmozdulások is. Végül is nálunk a levert, és kegyetlenül megtorolt 1956-os forradalom után 33 évvel kivívott rendszerváltást is - ugyan sok-sok hibájával, félresikerült intézkedéseivel - békés forradalomnak tekinthetjük. 

 

Olyan békés forradalomnak, ami eredeti tervei, elképzelései szerint az egypárti állam diktatúrája helyett a nép kezébe adta volna a hatalmat. Ám ez a gyakorlatban később alaposan megváltozott, eltorzult, félresikerült. S e hibák, félrecsúszások, helytelen intézkedések és megvalósítások főleg a hatalomátvétel utáni évtizedekben - így ma is - jelentkeztek és jelentkeznek. Például a jelenlegi rendszer politikai vezetői keresztény alapokon álló, szabad választásokon alapuló demokráciának kiáltják ki saját kurzusukat. Ám józan ésszel megvizsgálva: nem nevezhetjük annak. S hogy miért?

 

Válaszként először is le kell, hogy szögezzem a legfontosabbat: a demokratikus szavazás arra nem adott és nem adhat felhatalmazást az abban győztesnek, hogy visszaéljen kapott hatalmával, s ahol csak lehet retorziókat alkalmazzon. Felfogásom szerint egy demokratikus (!) voksolás  után - bármely országban is legyen az -  csakis arra kaphat felhatalmazást a győztes által felállított kormány, hogy a nép sorsát jobbá tegye, nem pedig arra, hogy még rosszabbá. E jelenlegi kormánynak azonban sem intézkedései, sem egész rendszerük, sem politikai, sem kereszténynek mondott elveik - s mindezek gyakorlati megvalósítása - nem nevezhetők demokratikusnak. 

 

 

Intézkedéseiket - úgy az iparban, mezőgazdaságban, a kultúrában, mint az oktatásban, egészségügyben stb. - nem a nép jólétének, fejlődésének megteremtése, hanem a nagyfokú, fölényeskedő hatalmi arrogancia, a győztes gőgje, az ellenzék lesajnálása, a szakszerűtlenség, a hozzá nem értés, saját maguk és holdudvaruk védelme és megerősítése, kiépített rendszerük bebetonozása, a képmutatás, a felelőtlen ígérgetés stb. stb. jellemzi. 

 

A parlamenti demokrácia akkor működne igazságosan és megfelelően, ha az ellenzék az éppen regnáló kormánnyal szorosan és békésen(!) együtt működne oda-vissza. S egymás ésszerű, hasznos javaslatait elfogadnák, nem pedig automatikusan leszavaznák, csak azért, mert mindebben személyes indítékok vezérlik őket.

 

Főként az egyes gazdasági ágazatokra, népcsoportokra fordított anyagi, erkölcsi és szellemi segítés, gondoskodás egyenlő és arányos elosztása hiányzik a jelenlegi kurzus kormányzásából, intézkedéseiből. Részben pedig azért sem nevezhető semmiképpen sem demokratikusnak, mert a köznéppel való párbeszéd, a véleménynyilvánítás - különösen az írott sajtó és egyéb médiák - szabadsága, szólás-, és gyülekezési szabadság lehetősége, működési területe erősen korlátozott. Nem érvényesülnek (nem érvényesülhetnek) a közéletben azok az alapvető emberi jogok, erkölcsi alapelvek, amiknek gyakorlására egy normális demokráciában óhatatlanul szükség lenne. 

 

Pedig hát egészen az ókortól kezdve maga a kifejezés: demokrácia az nem mást, mint néphatalmat, népuralmat jelent. Amiből világosan következik, hogy egy ország irányítását, vezetését, kormányzását magának az egész népnek (illetve választott képviselőiknek) kell ellátnia, nem pedig egy kis csoportnak, aki mindebből hasznot húz, és vajmi keveset törődik a tömegekkel. 

 

Egy egészségesen működő demokráciában minden folyamatnak, cselekvésnek, intézkedésnek, meghozott s elfogadott törvénynek tehát "okozója", kiindulópontja maga a nép, a démosz. Amelynek céljai, szándékai, igényei, kívánságai, tevékenysége vastagon benne kell, hogy legyen az adott kormány minden intézkedésében, s meghozott törvényeiben. Ezért is van benne a szóösszetételben az ok (rácia.) 

 

Ehelyett azonban mit látunk és tapasztalunk manapság kis hazánkban? Azt, hogy tulajdonképpen néhány ezres (?) hatalmi elit, illetve annak szoros köre uralkodik itt, immáron évek óta. És ezzel együtt  látványosan gazdagodik is (közkeletű szóval: "tollasodik".) Ez az ún. kisebbség egyre magasabb életszínvonalon - már-már luxusszinten él - folyamatosan növekvő (jórészt külföldi) bankbetéteivel, gyarapodó ingó és ingatlan birtokaival. 

 

Míg a köznép, az ország lakosságának többsége - különösen a kisemberek - az egyre inkább süllyedő életnívóval, a munkahelyek, állások, iskolaválasztások egyre szűkülő lehetőségeivel, a perspektívátlan jövő kilátásaival kénytelen "beérni" és együtt élni. Az egyenlő és arányos elosztás elve leginkább sérül a nyugdíjasok, elesettek, szociálisan gondozásra szorultak, mozgássérültek, értelmi fogyatékosok megélhetése, illetve ellátása terén, illetve tekintetében. Egyébként ha nem emelkednének az árak - ami manapság naív feltételezés - akkor tökéletesen meg lehetne élni a nyugdíjakból is, sőt még félre is lehetne abból tenni.

 

A nyugdíjasok százezreinek gyógyszerekre kell költeniük nyugdíjuk felét (vagy még annál is többet.) Amiből a gyógyszeripar és kereskedelem milliós hasznokat hoz az érintetteknek. Holott az lenne a normális és természetes, ha az idős, negyven évet ledolgozott, leszolgált nyugdíjas ezt az összeget inkább saját maga pihenésére,  utazásaira, fürdőkre, kirándulásokra, színházra stb. költhetné. Vagy - s ami a legfájóbb pont számomra is: az óhajtottnál, a megérdemeltnél jóval kevesebbet tud fordítani cseperedő unokáira. 

 

 

S mindezek mellett pedig az utóbbi időben létrejött egy ugyancsak súlyosan nélkülöző, kimondottan éhező társadalmi réteg. S ki merem jelenteni: ezek az emberek túlnyomó részben nem önhibájukból kerültek bele ebbe a kategóriába! Ők az elesettek, hajléktalanok, hosszú ideje munka nélkül lévők; ők azok, akik tömött sorokban állnak az ünnepek előtti ételosztásoknál, s nagy gondot jelent számukra még a téli tüzelő megvásárlása is. (És itt kérdezném meg: ha "teljes foglalkoztatottság van" nálunk - mint ahogy halljuk a Kossuth rádió hírműsoraiban a kormánypropagandát - akkor miért állnak ily hosszú sorban élelemért itt az emberek, továbbá miért vannak oly sokan a munkaközvetítő irodák előtt?)   

 

Az országban kialakuló kaotikus helyzetet, igazságtalan állapotokat csak még tovább fokozza az, hogy amit csak lehet (médiák, autópályák, szálloda-, és bolthálózat, közlekedés, szemétszállítás, telefonos és egyéb szolgáltatások stb.) monopol-helyzetben lévő nagy cégek kezébe kerülnek. Akik aztán azt csinálnak, amit akarnak, és olyan feltételeket szabnak, amit ők maguk jónak és főleg: hasznosnak tartanak. Pl. a kukások kizárólag háztartási szemetet, hulladékot visznek el, a többit kíméletlenül ott hagyják. Akinek pedig néhány kartondoboza a vásárlások után összegyűlik - az rendelje meg több tízezer Ft-os költségen (miből?) a konténert? 

 

Amivel vagy behajthatnak a gépkocsik a kapu elé - vagy nem. Mert az is egyre nehezebb már, mivel a belvárosban mindenhez behajtási engedélyek kellenek. S ha már fent igazságtalanságról szólottam  - megjegyezném: egyes, jobb állagú műemlékeket szinte 3-4 évente tataroznak, felújítanak - másokra meg - amik sokkal rosszabb állapotban vannak - 200 évente jut valami kevés keret, vagy semmi. 

 

Mindenki sejti, hogy mi áll ennek hátterében...S miért van az, hogy külhoni (még távoli országok) templomaira, a Mekong folyó védelmére is áldoz a magyar kormány, itt meg állnak (még állnak...) épületek, melyek évtizedek óta csak pusztulnak, romlanak, amortizálódnak, s őrzésük is évek alatt sok pénzbe kerül.  Hogy ennek is mi áll a hátterében - azt is sejtjük, sőt tudjuk is...     

 

E régóta megoldatlan társadalmi problémák következményeként százezrek vándorolnak ki külföldre, ahol - legtöbben honvággyal küszködve ugyan - magasabb jövedelemhez, jobb életkörülményekhez jutnak. A hazájukat elhagyók közé tartoznak az idősebbeken kívül a jóhírű, külhoni egyetemen tanuló diákok vagy pályakezdő fiatalok, akik itthon nem lelnek maguknak megfelelő egyetemi fakultást, munkát, állást. Illetve nem kapnak olyan - értéküknek, tudásuknak, képességeiknek megfelelő megbecsülést, elismerést, s főleg fizetést már megkezdett hivatásukban, szakmájukban, ami joggal járna nekik. 

 

A nép egyszerű fiai, leányai, férfiai és asszonyai méltatlankodnak - hol a háttérben és bátortalanabbul, hol nyilvánosan, hol kevésbé hatékonyan, hol pedig indulatosabb és hangosabb szóval. Ki-ki vérmérsékletének megfelelően: morgolódva, méltatlankodva, zsörtölődve, szentségelve, káromkodva, felburjánzó haraggal, intelligens vagy kevésbé finom Facebook-bejegyzésekkel, az ATV Fórumába történő betelefonálásokkal vagy nyilvános közéleti rendezvényeken való felszólalásokkal. 

 

Ami persze mentális-, és idegállapotukra, egészségükre, lelkületükre, testi,- és szellemi kondíciójukra is kihat. Ám romló életnívójuk szülte felháborodásuk, sorsuk javítására megfogalmazott és kifejezett   követeléseik semmiféle téren nem találnak meghallgatásra, megfontolásra - s így aztán azok nem is érvényesülhetnek.

 

 

Mindezen problémák kialakulásában, hátterében az áll, hogy az állami költségvetésbe már eleve jóval kevesebb pénz kerül (hiába folyik be az adókból) mert azok a legkülönbözőbb, legraffináltabb módszerekkel, eszközökkel és úton a szó szoros értelmében "eltűnnek", ügyesen kihajtott zsebekbe (helyesebben hazai-, és külhoni bankszámlákra) vándorolnak. 

 

Így történhet meg az, hogy már "nem jut" a gazdasági, egészségügyi, művelődési, oktatási, szociális területre megfelelő odafigyelés, szándék, akarat és főként anyagi ráfordítás. S így aztán ezek az ágazatok évek, évtizedek óta csak  egyre rosszabb, sőt silányabb helyzetbe kerülnek. Főként két terület: az oktatás és egészségügy viseli meg nehezen a pénztelenséget, a közömbösséget, mellyel ellehetetlenítik az iskolák, kórházak, és egyéb intézmények működését. 

 

Igazi ás hathatós megoldások helyett  csupán átgondolatlan, megalapozatlan, szakszerűtlen átszervezésekkel, toldozás-foltozásokkal keserítik a tanárok, diákok, orvosok, nővérek sorsát, életét az időnkénti ötletelgetések, látványintézkedések a kormány, illetve a politikai vezetés részéről. Ezek közé tartozik pl. a sokat emlegetett "rezsitámogatás", vagy az "ársapka." (Megjegyzem, ha a jövedelmek megfelelő, európai szinten lennének akkor semmiféle rezsitámogatásra nem lenne szükség. Az ársapka helyett pedig sokan örülnének, ha saját sapkát meg tüzelőt tudnának venni télre, mert az árak is normális szinten mozognának, s nem mindig felfelé...)

 

 

De javulás, előrelépés, minőségi fejlődés az nincs semmiben, csak az infláció emelkedik. Országunk nemcsak gazdasági, de morális, mentális és szociális tekintetben is sokkal rosszabb állapotban van, mint akár a rendszerváltás idején volt. A tömegek életszínvonala nem emelkedik, hanem egyértelműen romlik. Ezt a diagnózist mutatja a fenti diagram, melyen jól látjuk: hazánk a nemzetközi összehasonlításban "nem éppen előkelő helyet foglal el a szegénység tekintetében. Egyedül a kultúránk fejlődik, él és gazdagodik, igaz, ezzel a múltban sem volt semmi baj. 

 

Mert azt bizton állíthatom, hogy hazai művészeti életünk, íróink, költőink, színészeink, komponistáink alkotókészsége és ereje a 21. században is töretlen. Mindig is rangos zenei előadóművészetünk, színház-, és filmművészetünk ma is világszínvonalon áll, és méltán világhírű - Londontól Japánig, Stockholmtól Ausztráliáig. De a gazdasági életünk...E téren alighanem egyetlen húzó ágazatunk van mindössze: és ez a hortobágyi lovasfogat...

 

Ezzel szemben rendszeresen halljuk a kormánypropaganda szólamait, miszerint ez vagy az a gazdasági ág (pl. az autószerelés, építőipar, energiaszektor, mezőgazdaság(!) az húzó ágazat, s ebben vagy abban Európában "éllovasok" vagyunk! Ha valóban éllovasok vagyunk - akkor csendesen megkérdezem: miért nem halljuk a trappolást vagy a nyerítést? Talán, mert rossz a hallásunk? Nem hiszem.

 

Így - a leírtak alapján - nem csoda, ha egyre nagyobb, egyre erősebb a tiltakozás, egymást követik a sztrájkok, szervezett megmozdulások kis hazánkban, országszerte. A társadalmi rétegek közül máig a legtöbben és leghatározottabban, legszívósabban a diákok, a tizen-, és huszonévesek fogtak össze és fejezték ki tiltakozásukat - immáron országszerte.

 

 

Hogy ezekből az egyre erőteljesebb megmozdulásokból, tiltakozáshullámból kialakul-e, kifejlődik-e majd forradalom - előre nem tudhatjuk. "Nem vagyok jós, nem szeretek jósolni - különösen, ha a jövőről van szó." - mondotta egykor Mark Twain. S én is ehhez tartom magam. Tehát nem kell okoskodni, játszani a prófétát, de azt viszont már most látjuk: néhány hónap alatt szemeink előtt egyre szervezettebbé, összefogottabbá válnak a nap mint nap zajló diáktüntetések, amelyek pontosan annak a politikai-társadalmi helyzetnek a megváltoztatására, javítására irányulnak, melyet a fentiekben felvázoltam. 

  

S ami a legfontosabb és legreményteljesebb -  az eddigi szakmák (nővérek, vasutasok, taxisok stb.) sztrájkjaikkal szemben -  hogy  a tanulók (alaptól egészen a felsőfokig) tanáraikat, szüleiket, sőt egyéb szakmák dolgozóit is ösztönzik és bevonják már a demonstrációkba. Szegedtől Győrig, Szombathelytől Debrecenig, keresztül-kasul az egész országban.  Bár azt hiszem: különösebb ösztönzésre nincs is szükség, hiszen ők is jól tudják: mi ellen kell tiltakozni, s már megteszik ezt a gyakorlatban is. 

 

Íme, elérkeztünk tehát 2022. október végéhez, amikor is mindenki tapasztalhatja: az egész országban kibontakozott az egységes elveken és célokon alapuló mozgalom, tiltakozási hullám és annak látványos megjelenése utcákon, tereken, hidakon és közintézményekben. S "természetesen" ezekről a kormánypropagandát sulykoló rádió-, és tv.programok, sajtóorgánumok egyáltalán nem számolnak be, mindezekről csak a kevés, megmaradt - ellenzéki hangot képviselő - média tudósít. Hála Istennek: élő egyenesben. 

 

 

 

AKTUÁLIS   HELYZETJELENTÉS

 

A Facebook "hasábjain", közösségi oldalain jómagam is reagáltam e fent leírt közéleti eseményekre, megmozdulásokra. Október 21-én kelt írásom, glosszám kibővített változatát teszem most közzé itt, a "Szimfonia Blog" blogoldalamon, mert úgy éreztem és úgy gondolom: itt a helye ennek is! Íme:

          

2022. október 21.

 

Az országos  kezdeményezés és egyre terebélyesedő tiltakozás - a budapesti, szombathelyi, miskolci, debreceni, kecskeméti, budaőrsi és veszprémi megmozdulások után - Pápán folytatódott tegnap este a Fő téren. A hűvös, szeles őszi időjárást senki nem érezte abban a lelkesítő, felforrósodott hangulatban, ami végig jellemezte az egész programot. Az összesereglett tömeg nagy örömmel és lelkesedéssel hallgatta és éljenezte a Pápai Grund FB-csoport alapító tagjainak szervezésében lezajlott gyertyafényes tiltakozás felszólalóit, beszédeit és jól megválasztott, stílusos dalait.

 

 

 

A zenei bejátszások, legendás pop-, és musicaldalok jól illusztrálták és támasztották alá az egész rendezvény alapgondolatát, félreérthetetlen keménységgel és határozottsággal fogalmazták meg annak célját, szellemiségét a zene nyelvén is.

 

Épp ezért nem véletlen, hogy e dalok közös éneklésre késztették a téren álló lelkes kis csoportot. A "kis" jelző itt relatív, hiszen egy budapesti tüntetés húszezres tömege szerintem azonos arányban áll egy 36 ezres kisváros 300 főnyi tiltakozó sokaságával. És - mint tudjuk - a minőséget és a mennyiséget soha nem szabad összekeverni...

 

Tanárok, diákok és szülők summázták, hangoztatták szavaikban jogos ellenérzéseiket, s fogalmazták meg felvázolt helyzetképükben egységes véleményüket a hazai közoktatás szomorú állapota miatt e minden ízében összehangolt, remek demonstráción. A szimpátiáját, lelkesedését és egyetértését lámpák és gyertyák gyújtásával, lengetésével is kifejező sokaság harsogva skandálta a színpadon éneklő szervezőkkel, előadókkal, szónokokkal együtt a Pál utcai fiúk c. musical népszerű himnuszát: "Álljunk bele, ha kell!"

 

Ezek a fiatalok – akik teljes látleletét, kórképét adták itt e téren, és ezen az estén a mai hazai közoktatás elviselhetetlen, tovább már nem tűrhető állapotának - már nem fognak tovább megalkudni a választhatatlan tankönyvekkel, a súlyos tanárhiánnyal, a reájuk oktrojált tanítási módszerekkel. 

 

Nem fognak már tovább megalkudni a nulladik és a hetedik órákkal, a természetes, normális oktatást helyettesítő digitális ismeretszerzéssel, a tanár-diák kapcsolat ún. "modernizálásával".

 

 

S nem fognak fejet hajtani az elavult poroszos szellemű oktatási-nevelési metódus előtt, amely manapság a hazai iskolai oktató-nevelőmunka teljes szerkezetét alapvetően meghatározza. És nékik ez ellen van kifogásuk, ezzel a struktúrával, ezzel a korszerűtlen szerkezettel van elsősorban bajuk. Ez az ami felett véleményük szerint eljárt az idő, ez az, ami alapos megreformálást igényel. 

 

S tudják - bár erre is feltétlenül szükség van - hogy a béremelések egyedül nem oldják meg eme struktúra megváltoztatását. Ahogy Hiller István nagyon találóan megfogalmazta: "A béremelés szükséges, de nem elégséges feltétele az egész hibás szerkezet átalakításának, a bajok megoldásának." Ezek a diákok már semmiképpen nem fognak egyet érteni a tanári szabadság alapos megnyirbálásával, a nevelők és tanulóik túlfeszített munkarendjével, a felülről, zsarnoki módon irányított oktatási rendszer erőszakos kísérletezgetéseivel.

 

Ezek a fiatalok már nem osztják, sőt mélyen elítélik a hozzá nem értő, önjelölt "oktatási szakemberek" józanságot, perspektívát és alternatívákat nélkülöző, egy sínre terelt elképzeléseit, eszement ötletelgetéseit. Nem hajlandók a téli hidegben 18 fokos osztályteremben ülni, mikroszkóp helyett az internetről vizsgálni a sejtek működését, eltűrni az iskolai erőszak ilyen vagy olyan megnyilvánulásait, a tanárokkal szemben fellépő jogtalan és indokolatlan atrocításokat. 

 

És igazuk van! Nem értenek egyet a történelemhamisítással, az oktatási kormányzat jelenre és a jövőre irányuló homályos, tényeket mellőző elképzeléseivel, a téves és önző politikai szemlélet hibáival és bűnös mulasztásaival.

 

 

 

Nem tűrik tovább a kritikus szemlélet és gondolkodási szabadság kemény eltiprását, ami ugyanúgy sújtja az iskolai és óvodai nevelőmunka minden részvevőjét: tanárt, óvónőt, diákot és szülőt, adminisztrátorokat, takarítónőket, konyhai dolgozókat, portást és mindenki mást egyaránt.

 

Nem tűrik tovább a durva és elviselhetetlen pénzmegvonásokat, a pedagógusok és diákok lesajnálását, gúnyos, cinikus lenézését és megalázását. Nem tűrik tovább a jelenlegi kormányzatnak azt szemléletét és hozzáállását, mely nem tekinti beszélő partnernek, dialógusra képesnek és alkalmasnak egyikőjüket sem.

 

Nem tűrik tovább az embertelen, esztelen intézkedések sorozatát, a hazudozás, képmutatás, az aljas, felelőtlen ígérgetés, mismásolás és félretájékoztatás ördögi taktikáját. Ezek a fiatalok "nem lesznek már játékai mindenféle szélnek. Nem csak egyszer nyílnak, hanem többször, és mindenkinek. S nem hagyják azt, hogy lánckerék taposson át rajtuk." – ahogy Bródy János legendás dala hangoztatja a "Megkötöm lovamat" kezdetű magyar népdal dallamára írt versében.

 

 

 

Ezek a fiatalok mindenképpen tanulni akarnak, tiszta szívvel és romlatlan lelkülettel kívánnak játszani, szórakozni, tájékozódni a világban. Emberként akarnak élni! Szeretnének saját tehetségük, képességeik szerint kreatívan GONDOLKODNI, szabadon, sokszínű eszközökkel, egyéniségüknek, érdeklődésüknek megfelelően folytatni tanulmányaikat minden szinten.

 

Alap, közép és felső fokon, minden iskolatípusban óvodában, elemi-, és középiskolákban, valamint főiskolákon, egyetemeken. Vágyakozni, szeretni, álmodozni szeretnének életkori sajátosságaiknak megfelelően, s az ember legtermészetesebb igényei szerint óhajtanak fejlődni a test-szellem-lélek teljes összhangjában.

 

Önállóan megszerzett tapasztalataik, meggyőződésük, illetve hitük, kialakult látásmódjuk, a ma még nem létező, de később talán rendelkezésükre álló egyre színesebb alternatívák alapján akarnak választani maguknak szakmát, hivatást. Olyant, amiben önkifejezési lehetőséget, fantáziát, hivatást - és nem első sorban pénzt! - ügy-, és szakmaszeretetet, perspektívát látnak. 

 

S mindezt itthon, szülőföldjükön kívánják megvalósítani, hogy ne kelljen minden áron szüleiktől, testvéreiktől, barátaiktól, ismerőseiktől tartósan elszakadni.

 

 

Szakmát, hivatást, jó megélhetést szeretnének itthon! Hogy ne azért kelljen elmenniük, mert osztrák, német vagy angol földön háromszoros jövedelemhez juthatnak, s ezért még vádolják, elítéljék is őket. Olyan munkát, állást szeretnének, amelyben úgy juthatnak előbbre, hogy nem kell dörgölőzniük a fenn álló hatalomhoz. 

 

Ahol nem az elvtelen lojalítás számít, nem az, hogy jobb vagy netán bal oldalon állnak ők, vagy kedves szüleik. Hanem az számít, hogy milyen képességekkel, szándékokkal, célokkal és elhivatottsággal bírnak, hogy mit akarnak, s milyen teljesítményre képesek, vagy mit produkáltak már eddig is.

 

Ezek a „napsugárba kapaszkodó” teenagerek arra születtek, hogy világosan meglássák: a mostani körülmények, a felülről irányított, diktatórikus rendszer manapság elveszi előlük és tőlük azt a lehetőséget, hogy mindezek szerint éljenek, hogy mindezt megvalósíthassák. Épp ezért felfogták és úgy döntöttek - tanáraikkal, szüleikkel együtt - hogy nincs más mód, mint a tüntetés, a jól megfogalmazott, megfontolt és kérlelhetetlen ellenvélemények nyílt hangoztatása, megfogalmazása.

 

Felfogták, megértették azt is, hogy mindez csakis akkor lehet eredményes, hatásos és ütőképes, ha közösen lépnek fel a közös terhek elviselhetetlensége ellen. Tanáraikkal s azok terheivel való rokonszenvezés, együttműködés nem valamiféle álhumanizmus, valami fajta - mások által rosszul értelmezett - álságos vagy hamis, romantikus empátia a részükről.

 

 

S pláne nem bármiféle előnyszerzési, bevágódási taktika indítja őket erre, netán lógási spekuláció vezeti őket, hanem annak az egyszerű ténynek a józan, értelmes tudomásul vétele, hogy az egész oktató-nevelő tevékenység egy kölcsönös bipoláris folyamat. Egy olyan gyönyörűséges küzdőtér, amelyen hol drámai, hol tragikus hol pedig vidám színjáték zajlik - legjobb és ideális esetben a szereplők egyenrangú fellépésével.

 

Annak intelligens, okos - és érzelmektől is fűtött - felfogása, hogy ebben a hosszú folyamatban kezdettől végig a tanár-diák-szülő triásza kölcsönösen egymásra van utalva. Munkájuk, tevékenységük csakis egymás személyiségének, jellemének, érzelmeinek és gondolatainak megismerésével, elfogadásával, közös terheik átérzésével, egymás kölcsönös segítésével vezethet pozitív eredményre. 

 

Másképp minden szétesik, a legjobb tervek, erőfeszítések és célok is hamvukba hullanak. Vagy ami még rosszabb: a szándékokkal ellentétes, kedvezőtlen, negatív eredményeket hoznak.

 

A mai magyar iskolások közös, egységes és biztos felismerése az, hogy a közös sors, a közös gondok, a közös terhek csakis közös összefogást és fellépést, közös megoldást követelnek. Ez az, amire a, 21. századi hazai diákok rádöbbentek, amit nagyon helyesen, mély empatikus készséggel, hihetetlen intelligens és aranyos módon felismertek, kézről-kézre adtak és közhírré tettek. 

 

S okosan megtalálták hozzá a megfelelő utat, megoldást is, kölcsönösen kimunkálva a egységes összefogás lehetőségeit - tanáraikkal, szüleikkel együtt, értékes példát mutatva az idősebb nemzedék számára is.

 

S e pontos felismerésük alapján ez év nyarán, majd őszén a tettek békés, de egyre hangosabb és szélesebb mezejére is léptek. S mindenféle erőszaktól mentesen, de nagyon keményen, céltudatosan és határozottan élni is kívánnak vele a gyakorlati cselekvés széles területén is.

 

Ahogy persze a társadalmi megmozdulásokban lenni szokott - akadtak és akadnak majd köztük olyan egyéniségek (akár a tanulók, akár szónokaik, akár a tanárok vagy a szülők közt) akik félreértették, félre fogják érteni a szándékokat, célokat, a tiltakozás lényegét. Olyanok, akik összetévesztik - most vagy később - a szabadság és a szabadosság fogalmát! 

 

Az alábbi képen egy pozitív példát látunk. Egy olyan diáklányt, aki nem ebbe a kategóriába tartozik. Ő a büszke és bátor kiállású szónokok egyik képviselőjeként állt ki a tömeg elé a dobogóra, és sorolta el közös követeléseiket.

 

 

De az ilyen karakán szónokok mellett akadnak olyanok is, akik még összekeverik, vagy össze fogják keverni a valódi, eredeti liberális gondolkodást, szellemiséget az önkényeskedő szemlélettel és korlátlansággal. Akik (még) nem tudják, és nem tudhatják, hogy SZABADSÁG nem azonos a teljes korlátlansággal, a minden birtoklásával, a mindent tudással, a mindent kipróbáló gátlástalansággal!

 

S hogy szavaimnak még nagyobb nyomatékot adjak - idézném ezzel kapcsolatban II. János Pál pápa szavait: "A szabadság nem a zsarnokság vagy az elnyomás hiánya. S arra sem hatalmaz fel, hogy mindig azt tegyük, ami jólesik. A szabadság alá van vetve az igazságnak, és az emberiség igazságkeresésében és az igazságban vezetett életben teljesedik be."

 

Igaza volt a pápának, s ma is érvényesek, iránymutatóak lehetnek szavai. Ahhoz, hogy szabadok lehessünk - szüntelenül fel kell háborodnunk és tiltakoznunk kell azok ellen és azon intézkedések ellen, akik és amik ezt gátolják, megakadályozzák. 

 

S csakis ezek után léphetünk rá - világosan megfogalmazott céljaink után -  a gyakorlati cselekvés útjára. Tehát ahhoz, hogy elérhessük az igazi szabadságot - ami alapvető feltétele az igazság megvalósításának - azért küzdenünk kell. 

 

Nem "megtalálni", meglelni kell az igazságot, hanem megvalósítani, beteljesíteni azt. Mindenkinek a saját életében, amihez persze hűséges barátokra, igaz társakra bajtársakra van szükségünk, és persze hitre. "Nem mi találjuk meg az igazságot - az igazság talál meg minket."- mondotta Szent Ágostonnak Ambrus püspök. 

 

Hogy e mély gondolatot megértsük és eszerint is cselekedjünk - mindehhez józan és világos értékrendre, hitre, áldozatra, tettrekészségre és bátorságra van szükség. Nem mindenki képes ezt elérni, az igazságot megvalósítani, de nagyon sokan vannak a mai fiatalok, diákok, tanárok, szülők és óvónők között, akik ezt felvállalják és megteszik. 

 

Ők az igazán bátor és igaz emberek. Szemben azokkal (mert ilyenek is vannak) akik nem tudják, vagy nem akarják megkülönböztetni a tudatos, felelősséget vállaló bátorságot az elvakult merészségtől.

 

Olyanok, akik nem meggyőződésből és elhivatottságból, hanem saját népszerűségük megszerzéséért szakítanak félelemérzetükkel. S közhelyes, felszínes kiállásukkal próbálnak olcsó népszerűséget szerezni önmaguknak, s  nem annak az ügynek irányában és érdekében dolgoznak, amiért kiállni szándékoznak.

 

S akadnak, és akadni is fognak olyan tüntetők, olyan szónokok, időnként előtérbe nyomuló önjelöltek  is, akik a hivalkodó, szenzációhajhász, harsány teátralítást, a polgárpukkasztó szabadszájúságot tartják kívánatosnak és hatásosnak beszédeikben - az őszinte, szabatos, félreérthetetlen, megfontolt, világos és közérthető, trágárságot mellőző, leleményes és egzakt kommunikáció helyett.

 

Mert a trágársággal előrukkoló feltűnési szándék, az obszcén kifejezések beépítése egy szónoklatba - az nem használ sem magának az adott személynek, sem a szónoklatnak. Sem az ügynek, amit ezzel, ilyen módon akar valaki képviselni. Mert ezzel többet árt annak, mint amennyit használ neki, mert rossz irányba viszi az ügyet. 

 

De bízom benne: akik az effajta stílust helyezik előtérbe, ezzel akarnak feltűnni, s a másutt kipontozott szavakat beépítik nyilvános kommunikációkba - azok majd előbb-utóbb lemorzsolódnak. S ahogy a mozgalom egyre komolyabb és bátrabb jelleget ölt majd a jövőben - ezek az egyéniségek - tévedésüket belátva - visszahúzódnak.

 

 

Tiltakozásra, javításra, minőségi megújulásra, szervezett összefogásra van tehát szükség - ami hatékony reformokat sürget - a saját és a következő nemzedék jövője érdekében. És az már félreérthetetlen, hogy maga az összefogás eszméje és szándéka, a felhívó erő dinamikus jelenléte kifejtette megfelelő hatását, és mára már elterjedt országszerte. A közös, egységes szándék mindenütt megszületett és izmosodik, a szolidarítás, a nagyfokú empátia létrejött, és egyre erősödik. A hívó szó eljutott mindenkihez, az összefogás, a cselekvésre mozgósítás szívós igénye beérett, és adott a továbblépéshez.

 

"Nyitott szemmel álmodom, de nem vagyok magam!" - harsogott a szimbolikus dal (Presser Gábor és Adamis Anna szerzeménye) az 1973-as Popfesztivál-musical záróhimnusza a hangszórókból a pápai Fő tér délkeleti sarkában csütörtökön este. A tömeg lelkesedése, a gyertyás, lámpafényes szimpátia-tüntetés egész hangulata jól szemléltette: nincsenek magukra hagyva, nem szigetelődtek el a diákok és a tanárok!

 

Melléjük álltak most már a jóérzésű, józan gondolkodású szülők, egykori tanárok, más egyéb szakmák képviselői, idősek és fiatalabbak egyaránt. Velük együtt zeng, velük tiltakozik az ugyancsak elégedetlen, sokszínű, de mégis egyszólamban éneklő és gondolkodó szimpatizánsok, támogatók egyre növekvő kórusa, tömege.

 

Sokakkal együtt számomra is felemelő érzés volt tegnap este ott a helyszínen – nyugdíjas, de nem nyugállományban lévő, nyughatatlan pedagógusként - jelen és köztük lenni. Megnyugtató, lelkesítő érzés volt VÉLÜK EGYÜTT tiltakozni ezen az október 20-i demonstráción, amit a mai oktatáspolitika elleni tiltakozás-sorozat döntő eseményeként könyvelhetünk el.

 

Fontos volt személyesen melléjük állni, csatlakozni támogatni őket, akár jelenlétemmel, akár az itt olvasható soraimmal is, azért, hogy jól megfogalmazott céljaik, szándékaik elérését - a magam módján - ezzel is segítsem. Segítsük tehát őket - ki-ki a maga lehetőségei és módja szerint - abban, hogy "a Föld sebeit begyógyíthassák életük során". S folyamatosan érezzék: nincsenek maguk, nincsenek egyedül!

 

E jól átgondolt, gondosan szervezett tegnap esti demonstráció nem kifejezetten egy kormányellenes, rebellis tüntetés volt. Ám mégis: a sok tény hangzatos és meggyőző felsorakoztatása, a jelenlegi oktatási kórkép diagnosztizálása és felfestése azt igazolta, hogy a nemzeti közéletünk, kultúránk e legfontosabb ágazatának állapota, helyzete manapság már elkeserítő, tarthatatlan és elavult.

 

Nem kifejezetten egy kormányváltó tüntetésben lehetett részünk ezen az estén. De az adott helyzet felvázolása azt szemléltette számunkra, hogy mindennek a mai oktatási struktúrának a kialakulásában és megrögzülésében bizony a jelenleg fennálló hatalomnak is súlyos mulasztásai, hibái vannak. 

 

Megállapítható és bizonyítható, hogy ezt az adott helyzetet jórészt a kormány közömbössége eredményezte. S úgy tűnik még tovább súlyosbítja a jövőben is, ha nincs erős, hatékony és nem szűnő felháborodás és tiltakozás. De szerencsére van, és nincs arra jel, hogy kezdene kifulladni. A felszólalók szavai úgy fogalmazódtak meg, hogy amit mondtak Tóninak, abból Antal is világosan értsen…

 

A tanulók, tanárok és szülők terhei ebben a mára kialakuló, begyöpösödött oktatási közegben, a tanintézmények falai között és az érintettek saját magánéletében napjainkban egyre tovább nőnek. Ami aztán további színvonal csökkenéshez, életmódjuk romlásához vezet. 

 

Sürgős javításra, gyökeres változtatásra lenne tehát szükség, ami korszerű, színvonalas, nélkülözhetetlen tudást hozhatna és eredményezne minden diáknak, hogy a javuló nívó megfeleljen a mai – és főként a jövőbeli – elvárásoknak!

 

Úgy tűnik, hogy a napjainkban regnáló, hazai politikai rendszernek, a most fennálló kormánynak nem fűződik érdeke ahhoz, hogy az oktatás helyzetén - akárcsak az egészségügy állapotán - valamit is javítson. Nem látjuk sem az akaratot, sem a szándékot, sem a cselekvésre késztető hajlandóságot ezen a téren. Nem tapasztaljuk, hogy a kormány tagjai erre az ágazatra az állami költségvetésből több pénzt szándékoznának áldozni, hogy így az abban részt vevők, abban dolgozók és tanulók helyzetén, sorsán valamit is enyhítsenek.

 

Helyette az egyre erősebb és keményebb (hogy ne mondjam: egyre raffináltabb) diktatórikus eszközök, intézkedések bevezetése, megtartása, az eddigi elvek gyakorlati megvalósítása, a párbeszéd nélküli központosítás, a gondolkodás nélküli, fejet hajtó robotok nevelése a további cél. Ezért – ha az arra legilletékesebbeknek nincs tervük, szándékuk, cselekvőképes tudásuk, hozzáértésük vagy akaratuk a helyzet javítására - majd megteszik a megfelelő lépéseket a diákok, szüleik és tanáraik.

 

Az első jelentős lépéseket már meg is tették. A jótékony, progresszív folyamat már nyáron elkezdődött, s az országban az ősz folyamán szélesedő és erősödő, egyre intenzívebb tiltakozást látván, hallván és tapasztalván joggal remélhetjük: a tiltakozó szándékok, tervek, elhatározások, szervezések folyamatosan határozott tettekbe, még konkrétabb cselekedetekbe fordulnak majd az elkövetkező hetekben.

 

Mindehhez jó erőt, egészséget, kitartást és sok sikert kívánok Minden szervezőnek, tiltakozónak, szolidarítást vállalónak, támogatónak, tüntetőnek, pedagógusnak, diáknak és szülőnek egyaránt. Véletek vagyunk, Véletek lélegzünk,  Véletek lépünk, Véletek érzünk, Véletek gondolkodunk és reménykedünk. És nem is kevesen.

 

 

 

 

Utószó: A fenti írásban mellékelt képek, videók - melyek részben saját amatőr felvételeim, részben az internetről töltöttem le azokat - csupán illusztrációként szolgálnak. Szándékom szerint a tartalmat, az elemzést hivatottak szolgálni.

                       ***