EGY REJTŐZKÖDŐ ÍRÓ

 

 

 

 

 "Ti is atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket,

        hanem neveljétek azokat az Úr tanítása

                           és intése szerint.” (Eféz. 6,4.)

         

 

éteztek az irodalmi életben eddig is, és ma is élnek olyan alkotók, akik hosszú évek ujjgyakorlatai után robbannak be az irodalmi életbe és köztudatba. Feltűnést keltenek  egy, vagy esetleg két olyan könyvükkel, írásukkal, amivel azonnal megragadják az olvasóközönség vagy a kritikusok - vagy mindkettő - figyelmét. S mindez egyszerre, egy csapásra népszerű, elismert írókká teszi, avatja őket. Még az sem kizárt, hogy valaki nem is egészen fiatalon, hanem már középkorúként tesz szert hirtelen az effajta magas színvonalú teljesítményre.

Ez egyébként más művészeti ágakban is előfordulhat. Gondoljunk pl. Offenbachra, aki 35 éves koráig zenével egyáltalán nem foglalkozott, mégis nagy zeneszerző lett belőle azután. Ellentétben mondjuk Saint Seäns-sel, Mendelssohn-nal vagy Mozart-tal, akik pici gyermekként már komponáltak. Igaz, ők rendkívüli csodagyerekek voltak. De hadd térjek vissza az írókra:

 

Innentől  - az első sikeres írásmű megalkotása után - a hirtelen befutott író előtt két út, két lehetőség áll: vagy megtartja, vagy tán még fokozza is ezt a magas színvonalat ezután írt újabb, és újabb műveivel - ha továbbra is folytatja írói tevékenységét. Vagy úgy véli: nem tudja überelni azt a színvonalat, melyet első, második alkotásával produkált. S mert ismételni magát nem óhajtja - így inkább letesz a folytatásról, és eltűnik az irodalmi köztudatból. Esetleg a művészet egyéb területein próbálkozik, s még az is előfordulhat, hogy sikeresen. Vagy sikertelenül. 

                        
Az életben - a sors és az egyéni életutak kiszámíthatatlansága, változékonysága folytán sok minden lehetséges és sok minden előfordulhat. Ahogyan voltak és vannak olyan zeneszerzők, zenei együttesek aki ún. egy műves, egy slágeres szerzők és előadók maradtak, olyanok, akik csupán egyetlen alkotásukkal "maradtak fenn" - ugyanígy lehetséges ez az íróknál, költőknél is. A valóban nagy tehetségek, zseniális alkotók azonban soha nem ebbe a kategóriába tartoznak. 

 

Az ő tehetségük ugyanis nem merül, nem merülhet ki, nem szűnhet meg egyetlen alkotásuk létrehozásával. Az igaz, hogy a világon még nem volt, nem működött olyan költő, író, vagy egyéb képző-, és alkotóművész sem, és nem is fog születni a jövőben sem (hiszen emberek vagyunk) akinek kivétel nélkül minden alkotása hibátlan remekmű. Akinek minden megalkotott, megkomponált, megírt alkotása - melyet az évtizedek során létre hozott - egyaránt és egyformán magas színvonalú, s minden műve egyaránt a legnagyobb mesterségbeli tudásról árulkodik.  S azután így is marad meg számunkra. Mint ahogy színész sincs, akinek minden egyes alakítása kirobbanóan sikeres, átütő erejű és maradandónak bizonyul. 

 

Hogy ki melyik kategóriába kerül, tartozik vagy fog tartozni azt két fő dolog befolyásolhatja erőteljesen, illetve döntheti el első sorban.. Az egyik az alkotó saját tehetsége, kitartása, fejlődőképessége, rugalmassága, problémaérzékenysége, szemfülessége és érzéke a fontos, korszerű, s nem utolsó sorban maradandó emberi mondanivaló iránt. Vagyis az alkotó önálló személyisége, egyénisége, jelleme, addig megszerzett mesterségbeli tudása, hite, világszemlélete valamint a társadalomban éppen felszínre törő konfliktusok, problémák, szituációk mind-mind közre játszanak ebben. 

 

Egy író számára minden tapasztalat, élmény, megszerzett tudás, emberi kapcsolat meghatározó és inspiráló lehet, amelyeket az adott alkotó egyéniség múltja és jelene hordoz, illetve hoz magával. Minden apró és nagyobb - lényegtelennek tűnő, vagy lényeges - mozzanat, történés, esemény fontos és értékes lehet egy készülő mű szempontjából. De minden egyéb - az író számára fontos és jelentős, de az olvasó számára esetleg közömbös vagy érdektelen - körülmény is meghatározhatja és motiválhatja az író minden leírt sorát, választott témáit, eszközeit és mondanivalóját. A másik a  könyörtelen idő, mely úgy működik, mint a cséplőgép vagy a rosta: a tiszta gabonaszemeket az életnek, a jövőnek meghagyja - az ocsút, az értéktelent, használhatatlant  pedig kiveti magából. Mert mit is írt Ady? "

 

 

 

 

 

                 

                                "Kezében óriás rostával
                                    Áll az Idő és rostál egyre,
                                      Világokat szed és rostál ki
                                           Vidáman és nem keseregve
                                             S búsul csak az, akit kihullat."

 

Hogy vajon évek múlva melyik kategóriába sorolhatjuk, az írók melyik kategóriájába fog majd tartozni SIMON TAMÁS, a középkorú színész-író - most még nem tudhatjuk biztosan. Hogy lesz-e ocsú az ő igazi gabonaszemei között - azt ma még nem dönthetjük el. S hogy miért? Mert őrá is igaz, mint mindannyiunkra mindaz, amit ő maga énekel kollégáival egy pécsi színházi előadáson Rejtő Jenő-Pozsgai Zsolt-Papp Zoltán darabjában: "Állat, növény, kő mind sorstalan /Csakis az ember az, kinek sorsa van." Jómagam úgy hiszem: Tamás nem marad meg (már most sem az!) ún. "egyremekművű" írónak. Nem marad meg olyannak, akinek csakis egyetlen alkotása marad fenn majd az utókor számára igazi, éltető gabonaszemként, mint néhány volt és ma is létező írótársának. (Természetesen neveket nem említek.) Hisszük, sőt meggyőződésünk, hogy még további értékes írásművekkel lát majd el bennünket, örvendeztet meg minket a jövőben.

 

 

 

 

Tehát előre nem tudhatunk semmit, jósolgatni, találgatni  meg nem kell, mert nem érdemes. ("Nem szeretek jósolni, különösen akkor, ha a jövőről van szó" - mondta Mark Twain) Tehát nem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, hogy ma még Tamás egy  több évtizedes sikeres, értékes írói pálya kibontakozása előtt áll, melynek során sok éves alkotómunka gyümölcseivel ajándékoz meg bennünket a jövőben.  

 

 

A közelmúltban megjelent könyveit (Vérmacska-avagy Alfi világuralomra tör) és különösen döbbenetes drámai erővel megfogalmazott, komor novelláit olvasván (Tízparancsolat; Patkányméreg stb.) joggal következtethetünk minderre, vagyis a tapasztalataink több, mint biztatóak. Ezekből egy rendkívüli, sajátos formanyelvvel, nyelvi-, és tartalmi kifejező eszközökkel, gazdag élettapasztalattal rendelkező és aktuális mondanivalóval bíró, nagyon tehetséges alkotó ígéretes írói pályáját előlegezhetjük meg számára. Már most, amikor ezekkel az írásokkal szembesülhetünk. 

 

 

 

 

Könyvbeli "hősének" (fenti képen) nagyobb hírverése, reklámja, piárja és imidzse van, mint írójának, aki meglehetősen rejtőzködik. Simon Tamásról nem sokat lehet megtudni az interneten - személyét illetően. Azt azonban mindenképpen sikerült kideríteni, hogy nem azonos az ugyanilyen nevet viselő, 1988-as születésű amatőr testépítő versenyzővel, s nem azonos az 1956-ban elhunyt ugyancsak Simon Tamás nevű zsidó költő-íróval. Sem Dr. Simon Tamás orvossal, aki járvány-témában is írt szakkönyvet. S mind emellett még rengeteg személy szerepel ezzel a névvel a Facebook-on, ami alapjában véve nem baj, hiszen azért "arckönyv" a neve ennek az internetes alkalmazásnak, hogy bárki feliratkozhat ide s közölhet magáról bármit - egyénisége szerint. 

 

 

Könyve főszereplőjének - Alfimacseknek, a retrográd, hányaveti és akarnok macskának  - aki azért küllemében megragadó, szép és aranyos - saját honlapja van a Facebook-on, amit természetesen nem ő vezet és gondoz. Bárki felkeresheti. Tamásnak is van persze Facebook-profilja, de arról néhány fotón és az azt felkeresők bejegyzésein, reagálásain kívül személyesen nem sokat tudunk meg a fiatal íróról. (így életkoráról, előéletéről, családi körülményeiről, alkotómunkáját motiváló, ösztönző vonatkozásairól  stb.) 

 

 

Azt sem tudhatjuk biztosan: esetleg mennyi a  közvetett elemet, vagy közvetlen életrajzi vonatkozást tartalmazhatnak rendkívül figyelemre méltó írásai, könyvei. Így tehát Simon Tamás az egyfajta rejtőzködő írók egyike, s nyilván ő tudja, hogy mi  az oka e viszonylagos tartózkodásnak. Érdekes, hogy először színészként ismerhettük meg őt egy még 2010-ben a Youtub-on található felvételről, ami a pécsi Szivárvány Gyermekház produkciója volt. S ezután jelentek meg szép sorjában könyvei, majd most 2020 őszén ez az igazán "nagyágyú", amit a napokban ismerhettünk meg: a Patkányméreg című írása. Amit hosszabb novellának, sőt kisregénynek is nevezhetünk, hiszen főhőse szinte egész életét (ha itt-ott érintőlegesen is) végigkíséri - gyermekéveit, ifjú -, és felnőttkorát is beleértve - a kezdetektől egészen a végső összeomlásig, amikor már odáig eljut, hogy kimondja: "Nincs semminek értelme."  

 

 

A legrövidebben megfogalmazva és summázva: remek írás. A hagyományostól eltérő szerkezet, a lineáris időrend felbontása, a mondatok, bekezdések váratlan megjelenése, formálása, az emberi jellemek kibontása mesterien megoldott ebben a drámai, sőt tragikus elemekkel, borús, sötét színekkel ábrázolt, megrázó  erejű írásmunkában. A születés-élet (s benne a szerelem) és a halál hármas misztériumának középpontba állítása, meghatározó sorsformáló erőként szerepeltetése végigvonul a  a novellán. 

 

 

De  kérdezem: melyikünk életében nem szerepel, melyikőnk életén nem vonul végig ördögi vagy angyali selyemfonálként, determináló erővel ez a három elem? Kinek ilyen formában, kinek másképpen, kinek más előjellel,  kinek boldogító, kinek tragédiába forduló következménnyel (mint ahogy Andor esetében.) De mindannyiunk életében jelen van, hat és működik szívósan és könyörtelenül. Befolyásol, meghatároz, döntő súllyal bír, eleve elrendelten  meghatároz, javít rajta vagy  belerondít abba annak jellege, működése, minősége és természete szerint.  

 

 

Elgondolkodtató a novellán belüli  összehasonlítás, rejtett utalás ember és állat természete, sorsa, cselekedetei között. (A magam fejével és tapasztalataim szerint én úgy gondolom: a patkánycsapat, a sátáni sereg olyan helyzetekben szokott tömegesen megjelenni, elszaporodni, amikor káosz, piszok, szemét, belső és külső rendetlenség, erkölcsi-, és szellemi zűrzavar lesz úrrá az emberen és körülményein. Vagyis akkor és ott, ahol van mit megrágni...) Sajátos a sorok közt kavargó írói állásfoglalás is ebben az írásban, ám maga a történet az olvasót is konklúziók levonására, egyéni ítélete megfogalmazására sarkallja. 

 

 

Végső megoldást nem mutató nyitottsága, végkicsengése, befejezetlensége se nem optimista, se nem pesszimista - egyértelműen realista világlátásra utal. De - hangsúlyozom - a megoldás, az érvényes, használható  receptek megadása, nyújtása az orvos, és nem az író feladata. Az író feladata saját témájának, mondanivalójának, hitének, világszemléletének esztétikai, művészi ábrázolása, megfogalmazása, kérdések, kétségek felvetése. Röviden: művészi élmény nyújtása, nem pedig az, hogy az észt osztogassa. Mert más a tudós feladata, más a filozófusé, más a pedagógusé, más az orvosé és megint más a művészé.   

 

 

Ami a leginkább izgalmassá, lebilincselővé teszi ezt a novellát (ha annak lehet nevezni) az a konok keménységgel, irgalmatlan őszinteséggel kattogó mondatok kőzápora, a pontos időrendben és helyen beillesztetett hűvös, dermesztő párbeszédek hidegsége, az egésznek a figyelmünket végig ébren tartó, sodró lendülete. Az a sodró lendület, mellyel a cselekmény, az egyes szám első személyben elmondott történet száguld a végkifejlet, az összegzés felé. A szikár mondatokba zárt emberi tragédia szinte kézzel tapintható. A szadista, erőszakos, gyűlölettel és gyűlölettől megpecsételt családi környezet (melyben a szeretnek csak nyomai, apró szigetei mutatkoznak meg előttünk) szükségszerűen vezet Andor erkölcsi-lelki összeomlásához. 

 

 

Ahhoz a leépülési folyamathoz, melynek kialakulásában az élet kiszámíthatatlan és kiszámítható volta egyaránt közre játszik, befolyásoló tényezőként mindkettő jelen van és nyilvánvaló. S amelyet siettetnek az idejét múlt, visszahúzó, megrögzött erkölcsi elvek, vad indulatok, káros és romboló szenvedélyek melyeknek negatív húzóereje hatással van minden családtag életére, szellemére és lelkületére.  S melyben a családi viszálykodásokból, ellentétekből, acsarkodásokból szőtt háló lassan befonja és megfojtja a főhőst, aki számára csekély lehetőség marad az újrakezdésre, életének gyökeres megváltoztatására. (mint ahogy ez az utolsó mondatokból is kiderül.)  

 

 

E folyamat olvasó elé tárt természetrajzában, az előzmények, következmények kibontásában minden hiteles, valóságos és életszerű. Ahol a leírásokban, naplójegyzetekben, a dialógusokban és epikus ábrázolásban muszáj naturálisnak lenni, ott az. Ahol tárgyilagosnak kell lenni, ott az, ahol érzelemmentesnek kell lenni, ott az, ahol érzelmesnek kell lenni, ott pedig érzelmes. Kerülve persze a szentimentalizmust. Csak annyiban befejezetlen és kérdéses ez a sötét családi krónika, mint maga az egész élet, melyben csak az az egyedüli  bizonyosság létezik és működik, hogy minden bizonytalan, kétséges  és esetleges.

 

 

És mégis - e bizonytalanság, esetlegesség ellenére - kell és szükséges önmagunkban, hitünkben és tetteinkben bizonyosnak, határozottnak lennünk - nékünk, magunknak! Ami nem mond ellene annak, hogy kétkedjünk, kérdéseket fogalmazzunk meg, kíváncsiskodjunk, gondolkozzunk. Mert mindezek csak előbbre viszik ügyeinket a nagyobb bizonyosság elérése érdekében. Biztosnak kell lennünk önmagunkban, belső világunkban, személyiségünk által választott tevékenységünkben, mert ezáltal a körülöttünk lévő külső világ bizonytalanságát is csökkenteni tudjuk. S mindezek miatt és mindezekért érdemes az élet súlyát cipelnünk, tovább élnünk - még a sok bizonytalanság közepette és ellenére is, még ha olykor-olykor reménytelennek is tűnik egy-egy élethelyzet. Vagy minden minden. Önmagunkban fontos tehát a bizonyosságra törekednünk - magunk és mások érdekében egyaránt. 

 

 

Küzdenünk kell a bizonytalanságok ellenére is, véle szemben, véle együtt is, azt legyőzve - vagy amennyire tőlünk telik - azt ellensúlyozva. Ezt tudjuk tenni életünkben, ahol minden személyiségről és tettről csakis vélekedhetünk, esetleg ítélkezhetünk, felháborodhatunk, de közülünk igazságot totálisan  és végérvényesen soha senki nem szolgáltathat itt, ezen a földön. Bármennyire is szeretnénk igazságot szolgáltatni - nem tudunk, mert ez egyedül Isten feladata és privilégiuma. 

 

 

Az embernek sem a múltban nem volt, most, a jelenben sem lehet, és a jövőben sem lesz az a feladata, hogy embertársai felett totálisan igazságot szolgáltasson. Az embernek minden időben  az igazság megkeresése és megtalálása az igazi feladata, és ez alól az írók sem kivételek. Sőt, nem hogy nem kivételek - hanem rájuk hárul elsősorban ez a gigászi feladat. A költőkre, írókra, akik Nagy László szavaival: "nem tehetnek mást, minthogy a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyenek." Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges, hogy a kíváncsiság ébrentartásával, hitük megőrzésével igenis szüntelenül keressék az igazságot. 

 

 

Simon Tamás is az igazságot kereső írók közé tartozik, aki  mindig a humánum, az emberi lét értékeinek megőrzése érdekében kutatja az igazságot. Egy-egy írásművében taglalt történetében (Így a Patkányméreg-ben is) igyekszik feltárni az okokat és következményeket, az emberi létezés értelmét vagy vélt értelmetlenségét, az egyes élethelyzetek, sorsok mélyén megbúvó, de a későbbiekben ugyancsak meghatározó emberi vagy embertelen, nem egyszer sátáni erőket. 

 

Az írók - a "lélek mérnökei" minden időben, így ma is mind ezzel foglalkoznak, ezt kutatják s próbálnak valamiképpen ennek "utána járni". S ennek érdekében problémákat vázolnak, embereket ábrázolnak, a legkülönbözőbb, de számunkra megfontolásra érdemes élethelyzeteket mutatnak be - sokszor döbbenetes erővel, megindítóan és számunkra is okulásul szolgálva. S mindezt az irodalom évszázadok óta bevált, de egyénivé gyúrt, sajátos írói stílussal, a  megfelelő esztétikai, művészi erővel és eszközökkel. 

 

 

Az igazán realista írók - és közéjük tartozik Simon Tamás is - tényeket rögzítenek, problémákat, konfliktusokat vázolnak fel és elemeznek, melyekkel kérdéseket sugallnak, tesznek fel, szegeznek nékünk - és mindezzel állásfoglalásra késztetnek bennünket. És ahogyan a kérdések feltevése sokkal fontosabb, mint a válaszok megadása - ugyanúgy lényegesebb és fontosabb az igazság örökös keresése, mint annak meglelése. És most és itt - nem a keresztnevünk azonossága miatti rokonszenvből, hanem mert mélyen   egyet értek vele - idézem André Gide mondását:                     

 

"Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik: már megtalálták."

 

 

 

Véleményem szerint a jó és gonosz folyamatos harcának bemutatásán, a  negatív erők és szándékok devalváló, romboló erejének ábrázolásán túl erre is rámutat ez a végtelenül szomorú, megrázó erejű alkotás. Az igazság kimondásának jelentőségére, mindenkori szükségességére és fontosságára, annak mindenkori megvilágítására, nyilvánosságra hozására, mindezek jótékony hatására - valamint a kertelés, a hamisság, a csúsztatás, a félre-, illetve megvezetés, mismásolás, azaz a hazugság mindannyiunk életét károsító, romboló erejére.  

 

Hogy van-e jogunk mások felett ítélkezni (ahelyett, hogy segítenénk azokon, akik bajba jutottak...) Hogy van-e jogunk bárkitől bármily okból megvonni szeretetünket? Van-e jogunk haragot tartani (különösen hozzátartozóinkkal) bosszút forralni, indulatokat, gyűlöletet szítani ellenük, ha netán így gondoljuk "helyesnek"? Ilyen és efféle, hasonló kérdéseket vet fel ez a kisregény(novella.) Jellemző tehát erre a nagyszerű, felkavaró, elgondolkodtató írásműre az, amit általában a remek, jelentős, értékes irodalmi alkotásoknál szoktunk meg: az irodalmi élmény nyújtásán túl kérdésekkel szembesít, állásfoglalásra késztet, gondolkodásra, önvizsgálatra sarkall bennünket.

       

  

A Patkányméreg - de Simon korábbi opusza, a Tízparancsolat is - kegyetlenül rámutat és felhívja a figyelmünket korunk egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) etikai problémájára: arra, hogy a szeretet hiánya, a személyes szabadság megvonása, az emberi méltóság megsértése, az önzés a gyűlölet, az olthatatlan szenvedélyek, az erőszak különböző formái, az empátiára, kompromisszumra való készségnek a teljes hiánya miféle torzulásokat, súlyos, maradandó károkat okoz (nem okozhat) egy emberi személyiségben. S nemcsak magában az egyénben, de a társas kapcsolataiban (kölcsönösen mindkét félben) sőt ezen túl még a következő nemzedékekben is. 

 

 

Rámutat mindezeknek sorvasztó, romboló erejére, szellemet, lelket, sőt testet is pusztító hatására. Rámutat arra, hogyha mindez hosszú ideig fenn áll és hat valakinél - az katasztrofális következményekkel jár. Nagyban hozzájárul az emberi jellem, az egész személyiség amortizációjához, a lélek és szellem lassú lerombolásához, végső soron: az egész  Nagyban hozzájárul az emberi jellem, az egész személyiség amortizációjához, a lélek és szellem lassú lerombolásához, végső soron: az egész   ember, az emberi élet elsilányulásához, elértéktelenedéséhez, értelmetlenné válásához. Végső soron az egész személyiség leépüléséhez, összeomlásához.

 

A Patkányméreg sokáig nem hagy bennünket békén. De - ahogyan felkavar - úgy bizonyos mértékig meg is nyugtat s elgondolkodtat. S ha  örömet nem is ad szomorú történetével, de az egymás iránti békességre, szeretetre int bennünket, keményen figyelmeztet bennünket, önmérsékletre, önkontrollra, önkritikára nevel soraival. Mert utat is mutat számunkra: s tanulságul is szolgál: mitől óvakodjunk, mi ellen tiltakozzunk, mivel szálljunk szembe - erőnkhöz mérten.

 

Mindezek mellett persze - mint minden értékes irodalmi alkotás - mély ellenszenvet ébreszt bennünk az emberi méltóságot megalázókkal szemben, s rokonszenvet és empátiát támaszt bennünk az ezt védelmezőkkel, az igaz szót, az őszinte megnyilatkozást vállalókkal szemben. Egyik szereplő iránt ezt, a másikukkal szemben pedig amazt. (Jómagam személy szerint nem kollegialitásból, a mundérbecsület védelme alapján szimpatizálok Andorral, a főszereplővel, hanem azért, mert mélységes empátiával viseltetek sorsa iránt. Aki - e vad, fenekestül felfordult és felzaklatott világban nem áll egyedül - sajnos - az effajta súlyos gondokkal: rengeteg sorstársa van. S mert a történet kevés szereplője közül mégis ő szenved legtöbbet, őt sújtja a balsors leginkább, ő viseli a legtöbb lelki terhet és megpróbáltatást ebben a családi kamaradrámában.) Szóval: ismétlem, remek írás. Feltétlenül olyan, amire nagy szükség van, nagy szükségünk van! Időszerűségéhez, mához szóló mondanivalójához kétség nem férhet, mert írója rendkívül fontos, mellbevágó, felhívó erejű, érzékeny témát választott e szóban forgó művéhez. S aminek megformálása, kibontása nagy írókhoz méltó módon történik.

 

 

Mint olvasói - köszönjük Simon Tamásnak ezt  a szép és maradandó irodalmi élményt, s további sikeres írói tevékenységet, jó egészséget, minden jót kívánunk Néki! Azt hiszem, nyugodtan fogalmazhatok így - többek nevében - hiszen az interneten hozzáférhető írása alatt reagálók szinte kivétel nélkül csak pozitív véleményekkel, hozzászólásokkal illették, minősítették valóban értékes novelláját. Izgatottan várjuk Tamás további írásait, s bízunk abban, hogy újabb meglepő, döbbenetes, magas irodalmi nívót képviselő novellákkal, kisregényekkel, esszével jelentkezik majd a jövőben. És az sem baj, ha sorai  netán könyvben nem, csak itt, az internet hasábjain lesznek elérhetők, hiszen így még többekhez eljuthat - ami örvendetes. 

 

Hisszük azt is, hogy eddigi magas színvonalát, mesterségbeli tudását a jövőben is megtartja, sőt talán még fokozza is. Bizonyára így lesz, hiszen akinek vezeték-, és keresztneve egyaránt bibliai hősöket idéz - az eleve reményekre jogosíthat bennünket, s egyfajta pozitív ómenként tekinthetünk eddigi írásaira. Isten vezesse, irányítsa és segítse tollát (illetve billenytyűit) elméjét, kezét és tehetségét, írói és emberi szándékait. Megérdemli, hogy így legyen! S megérdemeljük mi, olvasói is, akiknek feltétlenül szükségünk van további alkotásaira is, melyekkel - előre tudjuk - el fog gondolkodtatni bennünket. 

 

Magán-, és közéletünk megjavítása, megtisztítása az egyik legfontosabb feladatunk ma itt, hazánkban. Vallom, hogy  az erkölcsi-,  és szellemi tisztánlátás, és  az ennek nyomán kialakuló gyakorlati élet terén bőven van tennivalónk ma, és holnap is! Ennek érdekében szükségünk van az Ő további  műveire is. Ahogyan és amiként már eddig is okulhattunk épülhettünk, szépülhettünk az eddigiekből is. Az eddig megismertekből, amelyekkel - meglepő, újfajta írói stílusával, erőteljes, szuggesztív írói eszközeivel, roppant időszerű mondanivalójának művészi kifejtésével - meggyőzte minden olvasóját. S mindezzel még fényesebbé tette múltbeli és jelenkori hazai irodalmunk, alkotóművészetünk rangját, s még gazdagabbá annak eszköztárát. Erősítette művészetbe, az irodalom jelentőségébe vetett hitünket, ami nélkül soványabb, szűkebb, élményszegényebb, értéktelenebb és színtelenebb lenne mindannyiunk élete.