KIRÁLYNŐ - TRÓN NÉLKÜL

 

 

 

 "....folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővízű patak." /Ámos, 5:24./

 

 

 EXPOZÍCIÓ

 

 

világtörténelem uralkodói - ha kicsik voltak, ha nagyok - minden korszakban nagy gondot és energiát fordítottak  saját hatalmuk hatalomgyakorlási módszereik és eszközeik demonstrálására. Arra, hogy fenemód elkápráztassák gazdagságukkal alattvalóikat, valamint más országok uralkodóit. Lehetett ez egyrészt hiúságuk, önteltségük következménye, de azt hiszem, hogy volt benne egyfajta védekező taktika is. Úgy gondolták, hogy a vagyonában, hatalmában gazdagságában dúskáló király, herceg vagy egyéb méltóság már annál fogva egyfajta félelmet kelt, hogy gazdag; s ezen az alapon éppen ezért és emiatt mindent megtehet, amit csak akar.

 

A királyoknak, királynőknek és mindenféle előkelőségnek eddig még minden korban bőségesen tellett uralkodói családjaikat jól megvédő őrszemélyzetre, szolgahadra. S ezen kívül még seregnyi cselédre, fegyverekkel jól felszerelt katonaságra, titkosrendőri és besúgói hálózat kiépítésére is. Amitől és akiktől persze tartani kellett. No meg bőségesen jutott nékik pompázatos ruhákra, bútorokra, díszes kertekre, birtokokra, ingó-, és ingatlan tulajdonra, jól tartott állatokra,  utazásokra, fejedelmi étkek és italok garmadájára. 

A férfi uralkodóknak bőven akadt női-, a nőuralkodóknak pedig férfi szeretőjük. De az sem volt ritkaság, ha kegyeltjeiket nem az ellenkező neműek közül választották, vagy egzotikus szerelmi partnereket hozattak távoli földekről. Került nekik szépen gyakori fogadásokra, utazásokra, festményekre, ékszerekre, dísztárgyakra, könyvekre. 

 

Az utóbbiak legtöbbször csak hivalkodási tárgyakként, díszes káprázatokként, mint használati-, és  művelődésüket szolgáló eszközökként  "funkcionáltak" a fényűző paloták könvvtárszobáiban. A királyok, királynők között ugyanis "százalékos arányban" meglehetősen kevés volt a könyvek szerelmese, a művészeti-, és tudományos munkák művelt és gyakori forgatója. Érdekeik ugyanis egészen mást kívántak, a széleskorű olvasottság, műveltség nem éppen érdeklődési körük legelején állt a rangsorban.

 

És persze tellett és jutott nékik csillogó-villogó trónra, a koronáról már nem is beszélve, amit alanyi jogként kaptak meg a lehető legpompázatosabb koronázási ceremóniák alkalmával. S így volt ez, s ma is így van, a jövőben is így lesz mindenütt. S természetesen a világ egyik leggazdagabb országában, Angliában is.


Abban az Angliában, mely gazdagságának jó részét évszázadok során folytatott gyarmatosításából szerezte. No meg 10-12 éves gyermekek rabszolgamunkáiból (ld: Dickens regényei) ügyes és rutinos pénzforgatásból, részvényekből, tömegek elnyomásából. Abban az Angliában, ahol - akárcsak a többi kapitalista országban - a gazdagok módos életének az előfeltétele a szegények kizsákmányolása, egyre mélyebb nyomorba taszítása volt. S amelynek trónján gyakran ültek királynők, viharos történelme során összesen hét. (A hetedik most, 2020-ban is uralkodik.) 

 

De élt angolhonban egy olyan asszony, aki saját életében még nem, csak halála után vált királynővé! Ősei ugyanis nem királyi származásúak, hanem nagypolgárok voltak. És ez eleve nem tette számára lehetővé, hogy ő maga trónon ülő, koronás fő lehessen. Sem földi mértékkel mérhető hatalommal, sem kirívóan nagy gazdagsággal, sem félelmet keltő politikai vagy katonai erővel nem rendelkezett. Sem mindazon eszközök, kincsek, ingóságok és ingatlanok garmadájával, amiket az előbbiekben soroltam fel. 

 

Néki erre, ezekre nem volt szüksége ahhoz, hogy az életben megtalálhassa hivatását, kiteljesíthesse egyéniségét. személyiségét, képességeit. S arra sem, hogy mindez viszonylagos jólétet, megelégedettséget, sikerélményt szerezzen néki. S mivel nem volt sem gőgös, sem hiú, sem mérhetetlenül gazdag - így nem is állhatott szándékában, hogy nem létező gazdagságát és valódi királynői hatalmát ország-világ előtt szüntelenül mutogassa, bizonygassa és kérkedjen vele. 

 

 

Ehelyett emberek millióit látta el életében, de azon túl is kitűnő írói alkotásaival, ragyogó, izgalmas, nívós, szórakoztató olvasmányokkal és azok élményeivel.  Mint említettem: királynővé csak halála után vált - rajongó olvasói, életművének kutatói és könyveinek kiadói jóvoltából. 

E rendkívül jó megjelenésű, szép és komoly tekintetű angol hölgy  gazdagsága és pompája hihetetlen rugalmassággal működő agyában, szárnyaló, kreatív szellemében, kivételes intelligenciájában, nőknél ritkán tapasztalható agyafúrt, csavaros és átfogó gondolkodásában mutatkozott meg. S mindezekhez járult hallatlanul pontos megfigyelőképessége, páratlan logikája, meglepően sokszínű lelkivilága, mind a nők, mind a férfiak természetének valamint jellemüknek alapos és beható ismerete. 
   

 

Kiváló érzéke volt az alattomosan, ravaszul megbúvó, majd kitörő indulatok, elfojtott ösztönök, a józanságot nem ismerő szerelmi vágy gyilkosságba fajuló megjelenítésére. Történeteiben nagy erővel tudta megmutatni viszálykodó szülők és gyermekek, egymást gyűlölő rokonok illetve házastársak  konfliktusait. Hallatlanul izgalmasan tudta leírni, kibontani a féltékenység, a gátakat nem ismerő mohóság, a mindent elborító irigység és bosszúvágy pusztító hatalmát. S képes volt mindazoknak a szélsőséges negatív emberi érzelmeknek a feltárására és megfogalmazására, amelyek gyilkosságokhoz vezethetnek, sőt az esetek nagy százalékában mindig vezetnek is.



Mindezekből a - nála feltűnően, erőteljesen jelentkező, de az átlagos asszonyokban ritka - tulajdonságaiból és adottságaiból fejlesztette ki írói zsenialitását, alkotói erejét. Felhasználva, alkalmazva mindehhez a békeidőkből és a háborús évekből hozott gazdag és színes élettapasztalatait. Ezeket részben a viktoriánus korban, majd az Eduárdok-, és a Györgyök uralkodásának időszakában, részben pedig az Erzsébet-kor köz-, és magánéletének megfigyelésekor szerezte. 


Felhasználta továbbá írásaiban imponáló műveltségéből és intelligenciájából fakadó tudását, gondolkodását és kreativitását is. Olvasva, tanulmányozva könyveit ma is bárki megcsodálhatja, fejcsóválva nyugtázhatja bámulatos logikáját, páratlan feszültségteremtését, következetes cselekményvezetését és izgalmas, fordulatos történet-bonyolítását. Nem egyszer talán kissé túlbonyolítását is, hiszen előfordul, hogy visszalapozunk: hogyan is volt ez? 


Mindezeken kívül meghökkenhetünk még rendkívüli és egyéni helyzetteremtő-, és jellemábrázoló érzékén, amivel könyveiben felépíti, létrehozza izgalmas szituációit és megteremti élettel teli, eleven alakjait. De kitalált történeteiben jó érzékkel felhasználja gyermek-, és ifjúkorában (ami nem volt éppen rózsás) majd felnőtt-, és idősebb éveiben (ami szintén nem volt problémamentes) rögzült pontos megfigyeléseit, tapasztalataiból és élményeiből leszűrt bölcsességeit is. Így aztán sajátos - ma is megfontolandó - életfilozófiáját is tetten érhetjük szereplőinek megnyilatkozásaiban, monológjaiban és dialógusaiban.



Írói kvalitásait - melyekkel következetesen, stílusosan tudta  bűnügyi történeteit megalkotni, létre hozni - már életében elismerték és nagyra értékelték. Első, még huszonéves korában írt és megjelent könyvei után az 1920-as, harmincas években már hamar népszerű lett hazájában. Később pedig - ahogy egyre több fordítója akadt - világszerte. Legtermékenyebb időszaka volt, amikor már a harmadik, negyedik x-et is elhagyta, de gyakorlatilag még a legutolsó éveiben is, hetven-nyolcvan évesen is vígan alkotott. 

S ezekben az években, idős korában írt krimijei sem mutatnak semmiféle fáradtságot, szellemi lehanyatlást, csökkent alkotókedvet. Az izgalmakat ekkor is mesterien, a kellő arányokkal, fokozással és sajátos módszerrel adagolja az olvasó számára. Nálunk  a múlt diktatórikus rendszerei alatt (főként a 20. század első felében) hol kissé, hol keményebben visszaszorították, kevésbé vagy egyáltalán nem adták ki könyveit. S ez a tiltás, illetve nyomás csak az 1960-as években enyhült. 


Azóta ha nem is egész kánonja, de 30-40 legjellemzőbb, legjelentősebb alkotása - az idő során több magyar fordításban, több kiadásban is - egyre hozzáférhetőbbé vált, s azóta is közkézen forog. Alaposan átgondolt, pengeéles logikájával megszerkesztett, okosan végigvezetett sztorijaiban szemléletesen mutatkoztak meg, realizálódtak  mindazok a szellemi kincsek és képességek, amelyekkel rendelkezett. 


Ezek az írói erények és egyéni személyiségjegyek már a legkorábbi műveiben is felismerhetők. De tagadhatatlan, hogy  azért eszköztárának felhasználásában, hatóerejében, a történetek izgalmában, fordulatosságában - vannak különbségek az egyes munkái között. Alapjában véve azonban lineáris fejlődést nem lehetne alkotóművészete során kimutatni, hiszen - mint fent említettem - alapvetően egyenletesen magas színvonalon alkotott. (Az 1955-ben elnyert E.A. Poe- díjat  Nagymester kategóriában is éppen ezért kapta - olyan rangos írók mellett, mint Graham Green, Georg Simenon vagy később Stephen King.) Mindezek alátámasztásául említem, hogy már a harmincas években megírta pl. a Tíz kicsi néger-t, ami egyik legjobb műve. De ilyen színvonalúakat találunk a 20-30 évvel későbbiek közt is.)


És természetesen vannak olyan regényei (éppúgy, mint egyéb íróknál) ahol a stílusjegyei, egyéni  írói módszerei és eszközei a legpregnánsabban mutatkoznak meg, függetlenül attól, hogy azokat 35, netán éppen 50,  vagy akár 80 évesen vetette papírra. Ilyenek pl. A vád tanúja (amiért Poe-díjat kapott) Nemezis, Tíz kicsi néger, Temetni veszélyes, Macska a galambok közt, ABC-gyilkosságok, Gyilkosság az Orient-expressen, a nálunk poszthumusz-kiadású Gyilkosság meghirdetve, vagy netán az Ackroyd-gyilkosság stb. 


(Megjegyzem, az utóbbi volt művei közt - számomra - az egyetlen, amelyikben rögtön rájöttem a gyilkos kilétére...) És persze nem minden műve jelent, jelenhetett meg nem sokkal az angol kiadás után. Volt amelyikre majd harminc évet kellett várni, hogy magyar fordításban is olvashassák hazai rajongói. (Pl. az egyik legjobb regénye, a már 1950-ben hazájában kiadott Gyilkosság meghirdetve című munkája is ezek közé tartozik.) 


Így történhetett aztán, hogy ez a bizonyos okos és művelt angol nagyasszony életében "csupán" jól megírt, fantasztikusan és egyedülálló módon felépített, megszerkesztett, hibátlan detektívregényeinek sorozatával tűnt ki író-kortársai közül. Amelyek között azért egyéb alkotásokat is írt (lehet, hogy pihentetésül?) Nagy hatalommal vagy trónnal, koronával soha nem rendelkezett. Ő ezt az értéket, ezt a kincset adta át - trónja és koronája helyett - saját kora  és az utána következő századok műveltségre, szórakozásra szomjas nemzedékeinek. Azoknak az olvasóknak, akik az irodalmilag értékes, nívós és tanulságos detektívtörténetek iránt érdeklődnek. 


S mivel ebben a műfajban hozzá mérhető, hasonlóan magas színvonalon, művészi értékkel és kvalitásokkal író hölgy azóta sem született - így igényes olvasói elismerésüket, tiszteletüket, megbecsülésüket, rajongásukat és szeretetüket kifejezve felruházták őt a bűnügyi regények koronázatlan királynője címmel. Így vált e sokoldalú írózseni a 20. századnak (de a 21. nek is) egyfajta irodalmi ikonjává. Bizonyára már sokan kitalálták a felsorolt kritériumok, jellemzés és foto alapján, hogy kiről és kinek a műveiről is van (illetve) lesz szó az alábbiakban. Nem más ő, mint AGATHA CHRISTIE (1890--1976.) a bűnügyi regények trón nélküli, koronázatlan királynője. 

 

 

 Aki eredeti nevén: Agatha Mary Clarissa Miller néven született. Angol édesanyja és amerikai származású édesapja késői, harmadik gyermeküket ezen a néven anyakönyvezték. Akárcsak korábban nővére, Margareth -  ő is a dél-angliai tengerparton fekvő Torquai-ban jött világra. És nem véletlen, hogy egész életében jó könyveket írt, hiszen már neve: Agatha jelentése is: jó. 




ÉLETÉNEK  ÉRDEKESSÉGEI



 

Élete és írói munkássága részben két neves és jelentős angol uralkodónő kormányzásának idejére esett. Gyermekkorát Viktória királynő országlásának utolsó időszakában élte, idősebb korát pedig a még ma is uralkodó II. Erzsébet alatt. Középső életszakaszát, ifjú és felnőttkorának mintegy négy évtizedét pedig férfikirályok (VII. és VIII. Eduárd, illetve  V. és VI. György) uralkodása alatt töltötte. Tehát életében négy férfi és két női király is váltotta egymást a trónon, amíg ő lázasan és következetesen dolgozott könyvein. Ám, hogy ő valamikor is "királynő" lesz - arról regénybeli alakjainak, s sztorijainak kitalálása közben nem is álmodott. 


 

Talán nem érdektelen, ha megemlítem, hogy Agatha kilenc esztendős volt, mikor honfitársa, a másik későbbi világnagyság, a film műfajában jeleskedő Hitchcock megszületett ugyanezen a földön, de másik városban: Londonban. Felnőtt korukban mindketten alkotóművészetükben a krimiket, a bűnügyi históriákat helyezték munkásságuk középpontjába. 

 

És persze nemcsak hogy a művészet két különböző ágában - az irodalomban, illetve a filmművészetben - tevékenykedtek, de felfogásukban, elveikben, alkotói eszközeikben, stílusukban is jelentősen különböztek egymástól. Amiben viszont nagyon is megegyeztek: a feszültségteremtés, az izgalom fokozásának nagymesterei voltak mindketten. Hitchcock mindezt a filmvásznon, a vizualítás terén érte el és vitte tökélyre  - Agatha pedig a könyvek lapjain, sztorijaiban, leírásaiban és párbeszédeiben. (Amiket aztán tőle már függetlenül - a filmekre is átadaptálták.) 


Nagyjából azonos időben, a 20-as, 30-as években kezdték el munkásságukat. Ami aztán az évtizedekkel, a szakma gyakorlásával egyre csiszoltabb, egyre kimunkáltabb, egyre tökéletesebb formát öltött. Mivel művészetük időben szinte párhuzamosan izmosodott, fejlődött - így feltételezhetjük, hogy tudtak egymásról, egymás műveiről. Sőt, ismerhették is azokat. 

 

Érdekes, hogy a horrorfilmek szakértője éppen abban az évben, 1976-ban készítette el utolsó filmjét (Családi összeesküvés) amikor Agatha elhunyt, s négy évvel élte túl a krimik királynőjét. Bal oldali képünkön a középkorú angol rendező mosolyog ránk, s olyannyira nem hasonlít későbbi, öregkori énjéhez, hogy kevesen ismernék fel erről az egyébként jól sikerült fotóról.


 

Úgy gondolom, hogy mindkettőjüket olyannyira lefoglalta saját alkotómunkája, hogy egyiknek sem volt ideje a másikét behatóan, elmélyültebben tanulmányozni. Holott honfitársak voltak, s jó ideig egymástól nem is olyan távol éltek és munkálkodtak. Hogy hatottak-e egymásra valamilyen tekintetben? Ez talán megint egy külön tanulmány tárgya lehetne. (Annyi bizonyos, hogy az 1938-as Londoni randevú című Hitchcock-kémfilm kísértetiesen Christie stílusát idézi.) 

 

 

Azt viszont a leghatározottabban állíthatom, hogy mindegyikük zseni volt a maga területén. S míg Agatha csak "kacsintgatott" a tengerentúlra, a híres rendező élete második szakaszát, az utolsó három évtizedét Amerikában töltötte, mégpedig megfeszített munkával. Ott és akkor (a negyvenes évek közepétől) készítette legnagyobb thrillereit, horrorfilmjeit.  


 

 

Jómódú, ingergazdag angol nagypolgári családban nevelkedett Agatha két testvérével együtt. Iskolába nem járt, szülei otthon oktatták a matematika, reál-, és humán tárgyak rejtelmeire. Édesapjának Frederick Alvah Miller (képen) üzletembernek - aki jórészt amerikai részvényeiből gyűjtötte vagyonát, majd költözött Angliába -  hatalmas könyvtára lánya rendelkezésére állt.  

 

 

A kis Agatha 5 évesen már folyamatosan olvasott, de írni viszont még ekkor nem tudott. (ezt, úgy tűnik, később alaposan bepótolta...) Tüdőbeteg édesapja gyógykezelése miatt a család sok hónapot Franciaországban volt, így Agatha gyermekkorának egy részét ott töltötte. Mivel az apa állapotában javulás nem állt be, így 1901-ben visszatértek Angliába. Édesapja nem sokkal ezután meghalt. 

A három testvért az anya, Clarissa Margareth Boehmer (a képen Agatha-val) ezután egyedül nevelte. A jó eszű kislány korábban hallás után franciául is hamar megtanult, alapos műveltséget szerzett, jól megtanult zongorázni. A művészetek, a hangszerek iránti rajongását élete végéig megőrizte. (Második férjével, Mallowennel például évtizedekkel később is négykezeseket játszottak otthonukban, kedvenc szerzőik voltak Bach és Elgar.) 


 

Sokáig operaénekes szeretett volna lenni. De talán jó, hogy ez a vágya nem teljesült. S hogy miért? Mert akkor most egy egyedülállóan jelentős, sok tekintetben sajátos, egyedi stílussal rendelkező zseniális írónővel lenne szegényebb a világ. Az a világ, melyben csodálatos operaénekesnőkből viszont bőven válogathatott a zeneszerető publikum már az ő korában is, és válogathat kedvére ma is. Ilyen kaliberű krimiírónőből viszont nem, mert amit ő produkált - az a maga nemében egyedülálló.



Ifjú hajadonként a torqua-i kórházban, majd  az első világháborúban önkéntes nővérként működött, miután elvégzett egy gyógyszerész-asszisztensi tanfolyamot. Ezt a tevékenységét azután a második világháborúban is folytatta. Előfordult, hogy rábízott betege életét mentette meg azzal, hogy időben felismerte: a neki szánt gyógyszer összetétele, nem pontosan előírt adagolása akár annak  a halálát okozhatta volna! 

 

Innen ered rendkívül intenzív, beható érdeklődése a gyógyszerek, mérgek természete, hatása, adagolásának mértéke iránt. És ez több volt egyfajta átlagos érdeklődésnél. Ezekkel aztán később aprólékosan és precízen foglalkozott kitalált bűnügyi históriáiban is. Kutatói véleménye szerint regényeiben orvosi értelemben teljesen precízen, kifogástalanul írta le a tüneteket és egyéb tudományos tényeket. 


Munkája során az őt körülvevő szerek, melyekkel rendszeresen foglalkozott (pl. a sztrichnin, inzulin, éter stb.) ihlették első krimije kigondolására is. Ami csupán ötlet maradt volna, ha nővére, Margaret (jobbra) nem cukkolja azzal, hogy túl bonyolult, s egy igazi, effajta históriát nem is  tudna valójában megírni...És Agatha - már dacból is - elfogadta a kihívást. Azért is bebizonyította: tud ő is efféléket írni!  Érdekes, hogy Agatha bátyja - 

 

 

a 10 évvel korábban New Yersey-ben született Luis Montant (balra) - nővérével, Margareth-tel ellentétben  nem különösebben biztatta Agatha-t a krimiírásra. S őt magát sem vonzották az effajta könyvek. Egyébként mindhárom testvér már huszonévesen önálló életbe fogva eltávozott hazulról: Margaret megházasodott, hozzáment James Watts politikushoz, Luis pedig katonai pályára lépett. Nővérével szemben viszonylag fiatalon, 49 évesen halt meg Marseilles-ben. Agatha 25 évesen ment először férjhez, majd válása után 38 évesen másodszor. (ám erről majd később)

 

 

A fiatal, írással "próbálkozó" ápolónőnek  untig elég volt nővére biztatása és saját maga önbizalma ahhoz, hogy további, ehhez hasonló 40 regényt megírjon. Ezeknek a fordulópontján szintén mérgek jelennek meg (arzén, cián, stb.) illetve mérgezési esetek. Egy későbbi regényében, az Ellopott végrendelet-ben pl. a gyilkos az inzulin túladagolásával végez áldozatával. Vagy a Bűbájos gyilkosok-ban, ahol a tallium nevű szer áll a középpontban. (Ez utóbbiról olyan érzékletesen írt, hogy ennek alapján mentette meg ápolónője az életét egy kisfiúnak, akit rejtélyes rosszullétek, ájulások kínoztak.) 

Tehát kitalált történeteinek csaknem fele efféle esetekkel foglalkozik. (A többiben pisztolylövéssel, megfojtással, késszúrással stb. "végez" áldozataival.) Amikor már - saját megfogalmazása szerint - unalmasnak találta a gyógyszertári laboratóriumban végzett egyhangú, de kétségtelenül értékes tevékenységét - további regények írásába fogott - Mary Westmacott álnéven. 


Később aztán már a világszerte megismert és elterjedt Agatha Christie néven jelentette meg műveit. 1920-tól  egészen haláláig több, mint fél évszázadon át írt. Száznál is több alkotása közül életműve gerincét bűnügyi történetei teszik ki, melyek mindegyikét valóságos elmetornaként is felfoghatjuk. Ebből 80-nál is több maradt az utókorra. De rádiójátékokat, színdarabokat, önéletrajzot, sőt verseket, meséket is írt. Korábbi szakmai munkájával ellentétben magát az írói tevékenységet soha nem tartotta unalmasnak - akárcsak mi az ő sztorijait. 


Vidéki kastélyában lévő dolgozószobájában kedvenc trónszékében (alábbi képen) helyet foglalva írógépén kopogta le izgalmas, fordulatos történeteit. Hihetetlen energiával és kitartással dolgozott. Ha jó passzban volt, egy hétvégén akár két (!) krimit is megírt. És ehhez nem kellett néki hatalmas, hivalkodó dolgozószoba mahagóni íróasztallal - elég volt egy kis asztal, karosszék és egy írógép. 

Az amerikaiakkal eléggé hadilábon állt, hiszen sokszor cenzúrázták, meghúzkodták sorait. Sőt egy időben sokat hadakozott  velük azért is, mert jogdíjait sem fizették ki a szerződés szerint. Mégis tőlük kapta meg az E.A Poe-díjat - melyben három kategóriában is jelölték az idő során. Amiből 1955-ben kettőt - legjobb dráma; nagymester - el is nyert. A harmadikban - legjobb életrajz - a jelölésig jutott 1978-ban. Természetesen Poe művei is hatással voltak rá, ám ez korántsem azt jelenti, mintha lényeges hasonlóságot mutatnának detektívtörténetei a száz évvel előtte élő, legelső ilyenfajta, ilyen témájú novellákat alkotó amerikai író bűnügyi elbeszéléseivel.  

Christie történetei csak annyiban hasonlítanak Poe novelláihoz, hogy nyomozók és felderítendő esetek szerepelnek bennük. Szóval: mint az alma és a szőlő. Mindegyik gyümölcs, de mégis teljesen más: ízben, szerkezetben, aromában, hatásában, lelőhelyében stb. Az azonban tény, hogy Poe fektette le a klasszikus értelemben vett detektívtörténet alappilléreit, és talán ezért is sok utánzója akadt. Azonban sem Conan Doyle, sem Agatha Christie nem tartozott az effajta másolók, epigonok közé     

Könyvei ma is a eladási világranglista élén állnak: az eladott példányszámok tekintetében (úgy 150 millió) rögtön a Biblia, a Korán, Shakespeare művei, a Harry Potter-könyvek, és Stephen King írásai után következnek. Hogy pontosan hányadik helyen - az évről évre persze változik, ám az első öt között mindig ott szerepel. És még egy érdekesség: az, hogy Angliában egy családban két lovagi cím is előforduljon - az megint ritkaság és külön érdekessége az írónő életrajzának. 


Ugyanis régészként jeleskedő második férjét, Max Mallowant  is lovaggá ütötte idős korában az angol királynő, akárcsak őt. (A Birodalom Lovagja női megfelelőjével.) Ő volt az a megnyerő,  szerencsés úriember, akivel 1928-ban  az írónő felváltotta
- titokzatos eltűnése, majd megkerülése után -  első házastársát, a nála egy évvel idősebb Archibald Christie-t a pilótát. Akivel mindössze  tizenkét évig éltek együtt. S hogy miért váltak el, erről kissé később. (a képen itt még házasságuk kezdetén láthatók.) Mallowen mellett viszont csaknem fél évszázadig, négyszer annyi ideig kitartott (vagy ő tartott ki az írónő mellett, ki tudja?) 


Mert ami azt illeti - ez a házasság is messze volt az ideálistól, mert második házastársa is rendszeresen (vagy tán rendszertelenül) ugyanúgy csalta őt, mint az első, Archibald. Akinek családnevét (Christie) saját nevében azonban továbbra is megtartotta, hiszen korábban ezzel vált híressé. S bár használta a Lady Mallowen nevet is, és életrajzaiban így is szerepel. S még az ötvenes években írt könyveit is Agatha Christie Mallowen néven adták ki - ma már csak az első két névvel jelennek meg azok világszerte. Így természetesen magyar nyelven is, olyan rangos műfordítóink tollából, mint Kosáryné Réz Lola, Szobotka Tibor, Réz Ádám vagy Gálvölgyi Judit (a híres színész felesége.) 


Amikor megismerkedésük után a házasság kettejük között szóba került Mallowen kétkedve azt kérdezte: "Együtt tudnál élni egy olyan férfival, aki mindig csak halottakkal foglalkozik?" Mire az akkor 38 éves Agatha így válaszolt: "Hiszen én is mindig csak halottakkal foglalkozom." (Itt is tanúbizonyságot tett sajátos humoráról, amit megcsillogtat itt-ott - könyveiben leírt soraiban is.)  


És persze hozzátehette volna azt is az írónő: meg gyilkosokkal is. S talán sokunkban felmerülhet: milyen éjszakái lehettek ennek az asszonynak? Tudott-e jól és nyugodtan aludni, ha tényleg mindig csak halottakkal, gyilkosokkal, az ölés válfajaival, a legkülönbözőbb halálnemekkel, gyilkosságokkal, a hozzájuk vezető konfliktusokkal, gyűlöletes indulatokkal  foglalkozott?...


 

 

Vagy az is lehet, hogy kiírt magából mindent egy ilyen, képen is látható csodálatos anglikán ház valamelyik csendes dolgozószobájában. S utána már - alakjait, leírt bonyodalmait elengedve - már nyugodtan tudott pihenni és szépeket álmodni. Igaz, ezeket a kérdéseket és feltevéseket akármelyik híres krimiíróval kapcsolatban feltehetnénk. Dehát a német Hoffmann, a már említett amerikai Poe vagy Raymond Chandler, továbbá a francia Georg Simenon, a svéd Stieg Larsson vagy az északabbra született Conan Doyle mind férfiak voltak. Ő viszont mégiscsak egy törékeny nőszemély, aki ugyan ragyogó szellemmel és bámulatos gondolkodási képességekkel s fáradhatatlan alkotókedvvel bírt...


És ha már sikerült néki éjszakai nyugalomra térnie, lehet, hogy egy újabb sztorijának ötletét álmodta meg? Ki tudja? Külön téma lehetne az is, hogy pl. a mai horrorfilmek alkotói hogy alusznak manapság egy-egy forgatás után? Vagy ők is azt mondják, mint Christie honfitársa, Hitchcock, a nagy rendező: "Ez csak egy film." A fenti képen wallongford-berkshire-i házát látjuk, ahol az 50-es években lakott éppen az írónő. Természet iránti szeretetét és választékos ízlését is érzékelteti a foto. 

 

 

S egyébként mindig is igyekezett és szeretett szép lakásban, nyugodt környéken élni és dolgozni. Ennek igazolásául íme, még két példa: a jobb oldali képen látható creswell place-i háza, ahol egy másik életszakaszában lakott. Alul pedig egykori, greenway-i nyaralója, ahol - nevéhez méltóan - tényleg minden zöld. Nohát, többek között ilyen lakhelyeken és környezetben születtek a Miss Marple és a Poiret-történetek: 



  

 

 

 

Visszatérve házasságukra: lehet, hogy a sok-sok távollét - melyet a férj a különböző ásatásokon, feltárásokon töltött el - talán nem tett jót a közös élet harmóniájának. Ennek ellenére mégis 46 évet töltöttek együtt. Azt azért megjegyezném: ha ez a házasság oly rossz lett volna, bizonyára nem bírt volna ki majd fél évszázadot. S bizonyára az írónő sem tudott volna egy rossz légkörű házasságban nyugodt körülmények közt alkotni, s ennyi művet megírni. A férj túlélte házastársát, majd újra megnősült, de két évre rá, 1978-ban ő is elhunyt. Sírja Agatha Christie-é mellett van a cholsey-i Szent Mária templomban.

A második világháború utáni időszakban már rendszeresen elkísérte férjét távoli expedícióira, melyeken ihletet szerzett pl. a Gyilkosság Mezopotámiában vagy a Halál a Níluson című opuszaihoz. (S ezekben alaposan fel is használta ottani megfigyeléseit és ott nyert tapasztalatait.)Tehát a második férj az átlagos házastársaknál kevesebb időt töltött otthon. 

(Egyes források szerint Mallowen rejtett homoszexuális volt, így házasságuk inkább baráti alapokon nyugodott.) Sorozatos távollétei egy szempontból talán előnyösek is voltak: az írónő teljes odaadással tudott koncentrálni készülő regényeire, melyek az 1952 óta uralkodó uralkodónőnek, II. Erzsébet-nek - saját bevallása szerint - legkedvesebb olvasmányai közé tartoznak ma is. 

S hogy a fentieken kívül a zseniális, agyafúrt írónő még további különlegességeit, speciális képességeit is kiemeljük - álljon itt néhány kuriózum: 

Mint 20. századi színpadi szerző világcsúcstartónak számít - a leghosszabb ideig műsoron tartott színdarabja tekintetében. Egérfogó című bűnügyi játékát 1952 (!) óta folyamatosan játsszák Londonban, ami azt jelenti, hogy az írónő 42 éves korában volt e darabjának premierje az Ambassadors Theatre-ban, és még ma is, halála után 54 évvel is játsszák, s azóta sem vették le egyszer sem a műsorról. A másik az a bizonyos titokzatos eltűnése, mely írói fantáziáját is dicsérheti, s méltó lehetne akár könyvbeli történeteinek bármelyikéhez is. 

Egy éjjel ugyanis az írónő váratlanul és nyom nélkül eltűnt otthonából. 11 napig - mindenféle eszközzel, még repülőgépet is bevetve - keresték, kutatták, mert hollétéről senki nem tudott felvilágosítást adni. S a 12. napon is csak egy véletlen segített abban, hogy ráleljenek, olyan zseniálisan megszervezte saját maga "eltüntetését". Amelybe egyedül csak sógornőjét vonta be, ami szintén csak utólag derült ki. Akkoriban (1926 decemberében) az újságok felkapott bulvárszenzációja volt a rejtélyes eltűnési eset.

S erősen fel is zaklatta a közvéleményt, hiszen akkor Agatha már híres, közkedvelt  írónőnek számított egész Angliában. Az újságok közölték arcképét és mellékelték a lehetséges variációkat is arra nézve, milyen módon álcázhatja magát - hogy ezzel is megkönnyítsék az olvasók számára  a felismerést. Több ezer rendőr kereste éjjel-nappal az írónőt, még a híres Scherlock Holmes-történetek szerzőjét, Conan Doyle-t is bevonták a nyomozásba. 

 

A folyamatos kereső-hadművelet egyik napján véletlenül ráakadtak az írónő elhagyott, megrongálódott autójára egy erdei  tó mellett. A rendőrség későbbi rekonstrukciója alapján - mivel kiderült, hogy az írónő amnéziát szenvedett - megállapították, hogy az úton karambolozott, fejsérülést szenvedett, ezután a baleset helyszínét elhagyva vonatra szállt és a harrogatei hotelba utazott. 


 

Itt, a recepción álnéven jelentkezett be (bizonyára álcázta is magát valahogy) s napjait szórakozással, bálok, színházak látogatásával töltötte el. Ha a hotel bendzsójátékosa történetesen nem ismeri fel az írónőt és nem értesíti azonnal a rendőrséget, valószínűleg még sokáig kereshették volna. Amikor aztán rátaláltak és azonosították, semmire sem emlékezett. Gyors elhatározása és elbujdosása hátterében egyfajta szerelmi féltékenység állt. Igazi szándéka az volt, hogy első férjét, Archibald Christie-t, a Királyi Légitársaság pilótáját - aki megcsalta őt - kellőképpen bosszantsa, megijessze ezzel, aki  1926 decemberében bejelentette, hogy elhagyja őt. 




Archibald ugyanis - bár nagyszerű pilóta volt - pár év múlva mind szakmájában, mind házasságában  unhatta a hivatalos, kötelékrepüléseket, s úgy gondolta, hogy a házasságon kívüli "kötetlen" repüléseket is kipróbálja. Bár ez inkább vakrepülésnek bizonyult, mert előre nem sejthette: mi minden következik ebből. E titkos repülésekhez sikerült megnyernie a Christie-nél jóval fiatalabb titkárnőt, Nancy Neel-t - másodpilótának. 


Véle csalta rendszeresen feleségét, ki hamarosan rájött viszonyukra, s ehhez különösen még krimiírói erényekkel sem kellett rendelkeznie. Ahhoz viszont már igen, hogy férje bejelentése után oly zseniálisan és egyéni módon meg tudja tervezni, felépíteni és végre hajtani eltávozását és eltűnését, ahogyan azt ő megtette. Amihez persze ő nem repülőt, hanem autót használt, hiszen annak vezetéséhez értett.

 

  A ráijesztés, meghökkentés  tulajdonképpen "sikerült" is, mert a férj hanyatt-homlok rohant a hotelbe, ahogy értesítették felesége megtalálásáról. Ám megromlott viszonyuk továbbra sem állt helyre, s rá két évre aztán mégis elváltak. Kislányuk, Rosalinda

 

 

(balra anyjával, lent, jobbra idős korában) ekkor 9 éves volt. Érdekes, hogy Agatha szerint a kislány (akinek születésekor az apja dühös lett, mégis vele értette meg jobban magát, mint az anyjával.) Archie már a válás előtt  új feleségéhez,  Nancy-hez költözött, s utána 31 évig éltek együtt. Az asszony 1959-ben, ő pedig rá 3 évre hunyt el. Tehát  Agatha

 

 

- aki 1976-ban halt meg- mindkettőjüket (volt férjét és szeretőjét is) túlélte. Rosalinda nem örökölte sem anyja, sem apja tehetségét, mert sem híres írónő nem lett belőle, sem pedig pilóta. 2004-ben hunyt el, ugyanannyi évesen (85) mint egykor édesanyja. Haláláig kötelességének érezte anyja hagyatékának gondozását, valamint féltő gonddal biztosította hírnevének megőrzését. Mivel az írónő az ügy lezárulta után soha nem beszélt arról többet - így még ma is vannak homályos foltok, amik talán sose tisztázódnak. (Pl. az is: hol és kivel volt ez a kislány anyja eltűnése alatt és mit érezhetett azidőben? S milyen volt a viszony a szülők válása után ő és apja, valamint ő és Nancy között?)

   
A családból unokája, Matthews Pritchard (a képen sapkával, sállal a repülőtéren, valamikor az ötvenes években, nagyanyjával gyermekként, majd alatta felnőttként) elsőként vállalta fel a nagyi hagyatékénak kezelését, műveinek kiadását valamint egy ideig devoni házának kezelését is.


Kevesen mondhatják el magukról, hogy nyolcadik  születésnapjukra a nagymama saját  színdarabját kapják meg ajándékba, Matthews Pritchard ugyanis ezzel büszkélkedhetett.

A hagyatéknak, a művek kiadásának nagy feladatát aztán a hagyományokhoz hűen Matthews-nak a fia, James Pritchard,  a dédunoka (balra fiatalon, jobbra idős korában) vette át tőle, s lát el manapság is - mint a CEO of A.C. Limited igazgatója.  
A nagy angol írónő műveinek mai kiadása tehát jó kezekben van, legalábbis hazájában a családban maradt. A gondosan, szakszerűen és nagy hozzáértéssel kezelt, rendezett írói életmű - hála az angol és más egyéb országok könyvkiadóinak - mára már a krimikedvelők népes táborának keresett olvasmányaivá vált.

 

 

 

 

 

 ADAPTÁCIÓK

 

 

E családi - nem lényegtelen - arcképcsarnok után hadd térjek rá a művekből készült, illetve folyamatosan ma is a nézők elé kerülő Agatha Christie-adaptációkra.


Az angol írónő műveiből készült film-, és színpadi feldolgozásoknak világszerte se szeri, se száma. Mint fent említettem - Londonban folyamatosan fut Egérfogó című darabja. Ezt és számos más krimijeit hazai színházainkban is játszották már az 1960-as években, amikor a Horthy-, és Rákosi rendszer alatti tiltólista után végre az olvasó-, és színházszerető közönség elé kerülhettek. 

 

 

S természetesen - ahogy mondani szokták - a csillárról is lógtak a táblás házas előadások nézőterén, amikor a színpadon olyan rangos színészek szerepeltek, mint Várkonyi Zoltán, Bujtor István, Váradi Hédi, Gobbi Hilda, Mádi Szabó Gábor, Szerencsi Éva stb. Christie krimijei papíron, pódiumon és filmen azóta is hódítanak, nálunk és világszerte egyaránt.

  

 

Balra egy 1968-as előadásból (Gyilkosság a paplakban) látható egy jelenet. E remek előadások után mindmáig azonban magyar filmesek még nem mertek próbálkozni (illetve versenyezni) e téren a külföldi rendező-kollégáikkal. S talán jól is tették, hiszen a jellegzetesen angol miliőt, humort és filozófiát, a sajátosan brit feelinget, az angol város és vidék sajátos szociológiáját és légkörét  - mely ezekben a történetekben erőteljesen  megjelenik - valószínűleg csakis a britt alkotók és színészek tudják igazán és hitelesen bemutatni.  

 

Ennek ellenére - a kívétel erősíti a szabályt elvének megfelelően - egyik-másik történetét néha több különböző nemzetiségű rendező is filmre vitte. (És van, amelyik nagyon színvonalasan!) Voltak, akik már az írónő életében merészen megpróbálkoztak egy-egy regényének adaptálásával, vállalva a "veszélyt", a kockázatot, az eredeti mű alkotójának esetleges nemtetszését. És sokan folytatták a sort az írónő halála után már eltelt majd fél évszázad alatt is. És persze a  világsztárok a kezdetektől fogva, és ma is szinte versengenek abban, hogy egy újabb Agatha Christie-adaptációban szerepet kapjanak - valóságos jutalomjátékként - még ha mellékszerepet is.  

 

 

E nagy színészek, sztárok egyike volt - a második világháború előtt, alatt és után is kiváló énekesnőként és filmszínészként is  világszerte hódító - Marlene Dietrich (1901-1992) Ötvennél több filmben játszott, de csak egy volt köztük, mely Agatha Christie könyvéből készült. De ez aztán minden képzeletet felülmúlt. S bár kétszer is jelölték az agyafúrt Christine megformálásáért a legjobb színésznői díjra - de egyszer sem kapta meg, bár megérdemelte volna. (Remélem, egyet értenek velem mindazok, akik látták..). 

 

 

S merem állítani továbbá: a történet oly szövevényes és bonyolult - hasonlóan az írónő egyéb műveihez - hogy aki többször is megnézi ezt a filmet, a következő alkalommal már nem fog emlékezni az események bonyolult menetére, a fordulatokra, a gyilkos személyére és a történet végkifejletére.  

 

 

Még 1957-ben, az írónő életében készítették ezt a a fekete-fehér filmet "A vád tanúja" címmel.  Marlene  természetesen énekes-produkcióval is feltűnik az egyik epizódban. Érdekes, hogy ez az egyik olyan krimije Christie-nek ama négy közül, amelyekben "futni hagyja" a gyilkost. (Egyébként a legelső filmadaptáció a Tíz kicsi néger  1945-ös változata volt. Ezt még az írónő életében ugyanennek a regénynek egy újabb megfilmesítése követte, és ennek a műnek van  azóta is a legtöbb adaptációja. (némelyiknek nem néger, hanem indián szerepel a címében.)

Regényeinek eddig nagyjából a felét megfilmesítették már. Nem is hiszem, hogy létezik olyan író a világon, akinek ennyi művéből készítettek volna filmet. Bár hozzá tehetjük: nem minden író örül ennek. Például Stephen King abszolút nem, hiszen mindössze öt tetszett neki regényeinek számtalan filmes adaptációja közül.  

 

S folytatva a külföldi sztárok nem teljes névsorát: Elisabeth Taylor,  Derek Jacobi, Johnny Depp, Tony Curtis, Peter Ustinov, Vanessa Redgrave (aki magát az írónőt is megszemélyesítette abban a filmben, mely eltűnéséről szólt) Geraldine Chaplin és természetesen a két főszereplő:  David Suchet (a leghitelesebb Poirot) és Geraldine McEwan, a szerintem  legtökéletesebb Miss Marple, a viktoriánus vénkiasszony alakítója is jelentős részt vállaltak abban hogy jól sikerültek ezek a filmalkotások. 


 

Az éleselméjű vénkisasszonyt filmen eddig már nyolcan is eljátszották, akárcsak Poirot alakját is többen. De senki nem vállalta annyiszor, mint a három nagyszerű angol színésznő. Egyikük Julia Hickson, majd az ő halála után Geraldine McEwan váltotta őt. Az előbbi színésznőnek Komlós Juci, az utóbbinak Mednyánszky Ági adta magyar hangját, kiválóan.

 

 

Mindegyikükkel leforgattak 12 olyan Christie-történetet, melynek Miss Marple a főhőse. Hickson 1984-92 között, McEwan pedig 2004-08 között játszotta el Miss Marple-t filmen. De az angoloknak még ez sem volt elég.


 

2009-13 között újabb 11 Marple-epizódot készítettek el. Ebben a szériában jórészt eddig még filmre nem került történetek is előfordultak, s a ma 79 éves Julia McKenzie (Földi Teri magyar hangjával) játszotta el a vénkisasszonyt.  



Az elsőként említett angol színésznőt (Hicksont) egy 1945-ös színházi Agatha Christie-premieren maga az írónő is láthatta, és úgy nyilatkozott: reméli, hogy filmen majd ő fogja játszani Miss Marple-t is. Ez a reménye tehát teljes egészében teljesült is, s II. Erzsébet királynő is nagy elismeréssel nyilatkozott Hickson alakításáról. ("Pontosan olyan, amilyennek Miss Marple-t  elképzeltem magamnak."- mondta az uralkodónő.)


Számomra mégis McEwan a legideálisabb és legszimpatikusabb, de mindhármójuk remek! Úgy is fogalmazhatnék: mindegyiküknek megvannak a megfelelő, szerephez illő egyéni erényei, olyanok, amik a másikban nincsenek jelen. Az alapkaraktert viszont mindegyikük csodálatosan eltalálta és maradéktalanul meg is formálja.  De azt hiszem, ilyen nemes alapanyagból hálás feladat - ha nem is könnyű - remek alakítást nyújtani.


S ugyancsak fantasztikus, briliáns alakítást produkál a nyomozóhölgyek férfi variációja: David Suchet, aki angol színész lévén a Royal Shakespeare Company tagjaként játszott színpadi-, és számos különböző műfajú filmszerepei után 1989 és 2014 között 15 éven át játszotta vásznon a belga mesterdetektívet. S akit viszont nem tudott mindmáig más filmszínész überelni. Összesen 70 epizódban alakította Poirot-ot.  Majdnem minden "megjelenését" eljátszotta, amiben az eredeti Christie-novellákban és regényekben előfordul.) 

 

Az első perctől, ahogy megjelenik, tényleg száz százalékos telitalálatnak bizonyul. Itthon Balázs Péter magyar hangjával együtt, aki hangban különösen hitelesen tudja adni a dühbe, méregbe guruló, önérzetes gentleman hanghordozását és habitusát, hiszen egyéb szinkronokban, sőt színpadon, kabarékban színészként is remekül hozta már sokszor az ideges, mérges, magából kikelt figurákat. 

 

Szersén Gyula viszont a kimért, nyugodt, józan és megfontolt nyomozó emberi tulajdonságait és hanghordozását emeli ki inkább szinkron-alakításaiban. Mindegyikük nagyon jól, hitelesen találta el hangban és hangszínben ennek a zseniális, melegszívű és nagyon igazságos és mindig igazságot is szolgáltató belga törpének a karakterét. De a több száz egyéb filmben is szinkronizált Szacsvay László hangja is kiváló Hastings kapitány magyar hangjaként, és persze ugyanilyen remek Miss Lemon - Kútvölgyi Erzsébet szinkronjával. 

 

 

De hozzájuk hasonló, színvonalas "hangi alakítást"  nyújt Újlaky Dénes - a detektívcsoport negyedik tagjának, a legtöbbször csak kezdő lépéseket megtevő, de abban is tévedő vagy mellé fogó, "hivatalos" nyomozóként kiküldött Japp felügyelőnek magyar hangjaként.    



 

Talán azért is nem mertek vállalkozni több Poirot-filmre más külföldi színészek, mert nem mertek (vagy nem akartak) versenyezni Suchet-vel. Vagy nem érezték hozzájuk közelállónak ezt a figurát? Régebben Peter Ustinov, nemrég Kenneth Branagh és most John Malkovich is (képen) igent mondott a felkérésre, hogy magára öltse  a belga mesterdetektív jelmezét. Igaz, ők is csak egy-egy film erejéig vállalták. De gondolom, oly nagyon nem is bánták, hiszen  mindhármójuknak akadtak bőven szép és jelentős feladataik - enélkül is.

Amelyeket aztán sikerrel oldották meg valamennyien. Mind Poirot, mind pedig Marple az eredeti alapművekben, s persze a filmekben is nélkülözhetetlen, elmaradhatatlan mozgatói az egész beinduló, s aztán felgyorsuló nyomozásnak, a gyilkosságot követő események sorozatának. De miért is?

CHRISTIE  FŐALAKJAI  ÉS  STÍLUSJEGYEI

Jane is, és Hercule is egyrészt megmondó, másrészt megoldó emberekként, egyfajta rezonőrként jelennek meg ezekben a sztorikban. Képviselve, hordozva az írónő sajátos életfilozófiájának, életről, szerelemről, barátságról, szeretetről és gyűlöletről, nélkülözésről, gazdagságról, magányról vagy házasságról vallott nézeteinek esszenciáját. 

 

Hol komolyabb, hol tréfásabb, oldottabb formában fogalmazódnak meg ezek a bölcs megállapítások, intuíciók, életigazságok, kedélyes, szellemes poének, netán gunyoros megjegyzések, beszólások, amikor társaságukban, vagy kollégájuknak elsütnek ezekből egyet-egyet. S ilyenkor mindig úgy érezzük: ezekben a summázó állításokban maga az írónő van jelen, itt ő maga szólal meg személyesen.

Három példát említenék ezekre hirtelen:

Poirot az egyik temetési jelenetben, amikor az áldozat koporsója mögött haladnak, így szól: "Sokan jöttek el, sok barátja volt. De mit ér a sok barát, ha van egy ellenségünk?" És egy másik jelenet, melyben rászól az orvosra: "Miért ír effélét a jegyzőkönyvbe, hogy megállt a szíve? Ez semmitmondó! Én még egy halottat sem láttam eddig, akinek dobogott volna a  szíve!"  És érvényesül humora abban a szópárbajban is - amit a következő bekezdésben idézek - s ami rámutat a hivatalos angol rendőrség és a magándektívek, vagy a Marple-féle alkalmi "hobbynyomozók" meglehetősen ambivalens viszonyára. Ami egyszerűen annyit jelent: örülnek is, meg nem is a hivatalos szervek az efféle beavatkozásoknak, közreműködéseknek.

De azért hálásak is. Ahogyan Poirot is, Marple is viszont hálásak az állami, hivatalos hatóság segítségének ott, ahol és amikor az ő hatáskörük már megszűnik. Mert a kirendelt detektíveknek presztízsüket, önérzetüket egyfelől jócskán csökkenti a több klasszissal okosabb belga agglegény, vagy a vidéki vénlány mindenre kiterjedő figyelme és észjárása. Másrészt ők is szeretnének a feletteseiknek, a felsőbb szerveknek minél előbb eredményt produkálni, a tettest felmutatni, előállítani. Érthető okokból szeretnék az ügyet gyorsan lezárni, s a bűnözőt mihamarabb átadni az igazságszolgáltatásnak. 


Mert az őrizetbe vételt, letartóztatást csakis ők foganatosíthatják. És ez ugyanúgy érvényes Poirot és Miss Marple felderített, lezárt ügyeiben. Az utóbbinál a kisasszony egója azért nem játszik akkora szerepet, mint a belgánál. (képességei viszont igen.) És íme, itt van a fent említett szópárbaj, ami Poirot és Japp felügyelő között zajlott egy közös ügyükben: "Maga hálát vár az ilyen egyszerű emberektől? Na, ne nevettessen! Most legalább tudja: mit érez egy igazi nyomozó ilyen esetben." - mondja Japp felügyelő Poirot-nak. Mire ő így reagál: "Egy igazi nyomozó? Milyen jó humora van ennek a felügyelőnek, nem gondolja, Hastings? Ahhoz képest, hogy rendőr!" 

Miss Marple és Poirot egyedülálló szürkeállományának zseniális és egyedi működésében, koncentrációjában, sokszor szinte követhetetlen tempójú gondolkodásukban mindig ott érezzük az írónő kivételes egyéniségét, szellemi erejét. Tévedhetetlen intuícióikban is maga Christie lendületes gondolatmenete, kreatív szelleme és a legapróbb részletekre is kiterjedő meglátásai nyilvánulnak meg. Pontosságukban, precizításukban, jól megfontolt, megalapozott és mindig sikeres tetteikben is - tulajdonképpen - ő cselekszik. 


Christie írói munkája során támaszkodhatott a korabeli angol középosztály, valamint a szegényebb népréteg körében szerzett felnőttkori tapasztalataira, de ihletet szolgáltattak számára gyermek-, és ifjúkora emlékei is. S ennek alapján kérdezhetjük: Poirot alakja vajon honnan jött? Az ő mintáját az írónő számára azok a belga háborús menekültek adták, akikkel volt alkalma találkoznia ápolónői tevékenysége során. (Franciás neve miatt nyomozásai során is sokan eltévesztik nemzetiségét.) 

 

 

Talán a névválasztásban az is közrejátszott, hogy az írónő ismerhette a korában már oly népszerű Jean Poiret (1926-1992) színész-rendező munkáit - aki az 1973-ban bemutatott "Őrül nők ketrece" írója - s valószínű, hogy az írónő magát a darabot is látta. 


A tárgytól el nem térve, de maradjunk a franciáknál még egy kis időre. Flaubert -  aki olyannyira azonosulni tudott hősnőjével, hogy az asszony arzénnal történő öngyilkosságának leírása után ő maga is megbetegedett - azt mondotta: "Bovaryné én vagyok." A kiváló angol írónő is - e párhuzam alapján - nyugodtan mondhatta volna: Miss Marple én vagyok! 


Ám néki nagyon sokszor kellett volna betegeskednie egy-egy "megölt hőse" után, ha a francia íróhoz hasonló impulzív és túlérzékeny személyiség lett volna. S ha hőseit, gyilkosait nem tudta volna oly könnyedén elengedni, amikor már felkelt íróasztalától, hiszen számtalan gyilkosságot, halálesetet írt meg könyveiben. (Eddigi tudomásom szerint ő maga e fent idézettet soha nem állította, de nem is kellett talán mondania, ez annyira nyilvánvaló.)

És persze azt is mondhatta volna: Poirot is én vagyok! Az igaz, hogy a piperkőc - öltözékére, bajszára, étkezésére, gyógyteáira, cvikkerére, házikabátjára és egész megjelenésére oly igényes, pedáns, akkurátus - belga mesterdetektív nehézkes, pingvinszerű járásával, egész külsejével és jellemével ellentmond az írónő nőies lényének. Ám értelmi, intellektuális képességeit, finom modorát illetően pontosan azonos vele. 

Észjárása, gondolatmenete, szürke agysejtjeinek eleven működése, nyomozási szisztémája éppoly zseniális, mint amilyen Agatha Christie agyának működése, azaz Marple kisasszonyé. Fölöttébb érdekes, hogy az írónő tulajdonképpen utálta ezt az utálatos, fárasztó, egocentrikus alakot. Amit az is elárul talán, hogy neve a francia poireau (póréhagyma) szóból ered...Ám unszimpátiája ellenére mégis 70-nél több regényben, illetve novellában szerepeltette. Több írásában, mint Marple kisasszonyt... Már korábban is ki akarta "iktatni", ezt a számára dilis, egoista alakot, de kiadói nyomásra egészen 1975-ig tartotta magát, s csak ekkor "gyilkolta meg" végleg az egyik könyvében.


Ellenszenvét a Poirot-történetekben többek között a belga detektív számára ellenszenves, barátságtalan tulajdonságaival, jellemvonásaival is érzékelteti. Például: míg Marple a természet, a virágok, az állatok szerelmese, csendes, jámbor szórakozásoknak hódol - úgy Poirot egyenesen irtózik a természettől. Az állatokat sem szereti, még orrát is rosszallóan elfintorítja pl. amikor egy istállóba betér, ahol az egyik gyanúsítottal beszélget. Ő annál kényelmesebb, hogy gyalogtúrákat tegyen, idegesíti a köd, a hideg, a sok bogár, a sár és por. Jó néki a kényelmes városi környezet, ahol nem betegszik meg rögtön. Ahol mindene megvan, s lakásában kézre állnak kedvenc könyvei, nyomozáshoz szükséges rekvizítumai, gyógyteái, kifogástalanul kezelt ruhái, cipői.

Az öreg, nehézkes járású Marple kisasszony több, az írónőével hasonló külső és belső tulajdonságot hordoz, mint a piperkőc és kényes Poirot. Például társaság iránti vonzódását, művészetek és természet iránti szeretetét is képviseli - ellentétben a belga nyomozóval - hiszen maga Christie is már pici lányként, és később is mindig rajongott a virágokért, családi házuk kertjéért, állataiért. Kedvenc foglalkozása volt  az olvasás és játék mellett többek között a virágöntözés, mint azt a jobb oldalon mellékelt gyerekkori fotója is mutatja.  

E két nem hivatalos nyomozó stratégiája, taktikája ugyanúgy más és más, mint alapvető egyéniségük személyiségük és lelkiviláguk, ami tetteiket mozgatja. És mégis el tudjuk képzelni: Christie-ben, aki az effajta történeteket ki tudott agyalni, bonyolítani és végigvinni - mégis mindkét nyomozó karaktere egyaránt ott élt. Békésen, termékenyen és folyamatosan egymás mellett, s hol az egyik, hol a másik bukkant fel történeteiben. Marple és Poirot teljesen megegyeznek abban, hogy mindent zseniálisan kinyomoznak, kiderítenek, felkutatnak ügyük sikere érdekében.

     

Típusban azért elütnek egymástól, de gondolkodási képességeikben, apró részletekre kiterjedő rendkívüli megérzéseikben, intuícióikban egy szinten állnak. Annyiban viszont különböznek, mint amennyiben a "szelíd, porcelánkék szempár" nyugodt pillantása különbözik a jól ápolt bajusz fölött villogó barna szempár szigorú, nagyon is magabiztos nézésétől. Mert a jól menő londoni magándetektív rendkívül kényes önérzetére, öntudatára. Csakis "nemzeti fontosságú ügyeket" vállal el segédjével, a nála lényegesen vontatottabb észjárású és kreatív képességeiben messze főnöke alatt maradó Hastings kapitánnyal.

 
 

Akinek sokszor bizony "szabadságra mennek az agysejtjei." A két figura Poirot és Hastings karaktere, személye szorosan összetartozik. Akár Conan Doyle híres detektívjei: Sherlock Holmes és dr. Watson, és mindig együtt járnak, mint a páros szentek. (S az ő párosukban is a segéd, a titkár a lassúbb, kevésbé kreatív észjárású.) Itt is, és ott is a segéd (titkár) hol jelentősen, hol kevésbé hatékonyan segíti társa munkáját. Bár tegyük hozzá: Watson - jogász létére - azért lényegesen okosabb elme Hastings-nél.

                                 

   
Amikor az orvosnak készülő, de íróvá lett ír-skót Arthur Conan Doyle ezeket a Holmes-sztorikat a századforduló táján megírta és sikert aratott velük - Christie még egészen kisleány volt. (Orvosi múltja érintőlegesen meg is jelenik Holmes működésében, ahogy kis házi laboratóriumában hobbiból kísérletezik, no meg Bach-szonátákat hegedül.) És amikor 1930-ban a Beeker-street detektívének írója elhunyt, Agatha azidőtájt lendült bele igazán alkotói tevékenységébe. Addig már kilenc különböző krimije is az olvasók kezébe került, köztük olyan, mint a Titokzatos Kék Vonat vagy az Ackroyd-gyilkosság, ám műveinek a java még csak ezután következett.) 


Bizonyára ismerhette, olvashatta a Doyle-sztorikat a gyermek Agatha is, s így ennek a párosnak a későbbi átvételében inkább egyfajta utánérzést, de semmiképpen sem másolást vélhetünk felfedezni. (S bizonyára Doyle is érdeklődött a "kezdő" krimiíró hölgy művei iránt, mert Christie 1920 és 30 között számos olyan opusszal jelentkezett már, amire valószínűleg felfigyelt a népszerű író. A páros átvétele, majd következetes szerepeltetésük Christie történeteiben sokkal inkább keretet, külsődleges formát jelentett történeteiben, amiket aztán az írónő teljesen egyéni módon, csak reá jellemző, sajátos tartalommal töltött meg. 

 

A sikeres íróra (bal oldali fotón) külsőleg hasonlító Poirot-felügyelő történeteiben irtózik a hétköznapi, csip-csup esetektől, melyeket nap mint nap tálal és tukmál rá az újságolvasóra a korabeli sajtó. Úgy érzi: ezek nem gyújtják fel rendkívül gazdag képzeletét, s nem mozgósítják kellőképpen szürke agysejtjeit. Burkoltan, kevésbé finomabban mindez azt is jelentheti: csakis olyan ügy kinyomozásába kezd bele, amelynek megoldásáért magasabb honoráriumot tud felhajtani. 

 

 

Mert ő bizony - ellentétben a jóval szerényebb Marple kisasszonnyal - tiszteletdíjat fogad el munkájáért. És szemben véle - az ügy lezárása után azonnal megkapja azt - míg az öregasszony az erkölcsi dicsőségen túl csak az utolsó történetek egyikében a Nemezis-ben nyer el egy gazdag örökséget. 

      

Poirot a legnagyobb odaadással, vehemenciával, teljes mellbedobással lendül bele minden egyes elvállalt nyomozásába. Amit szigorú következetességgel és eredményesen visz végbe segítőtársaival, s mindig eredményt is produkál. Akárcsak Miss Marple, akinek viszont sem titkára, sem állandó segítőtársa nincs, ő szinte mindent egyedül csinál. A belga kedvenc szavajárása: no, mon ami; neszpá; bon! e bien stb.) Nem győzi eleget hangsúlyozni: "Poirot sose téved, vagy hibázik, sosem ért félre semmit!" (Ha jól meggondoljuk, ez persze igaz is. Ám ez akkor is az lenne, ha nem hangsúlyozná oly feltűnően...) 

 

 

"Mindenki téved, hisz emberek vagyunk, Ön talán soha? - kérdi tőle egy írónő az egyik sztoriban. "Na, na! Poirot sohasem téved! Sokszor magam is csodálkozok rajta, de mégis így van. Talán azért, mert amikor szükség van rá: a bűnöző észjárását próbálom átvenni." "- És egyszer sem tévedett?"  - kérdi tőle egy férfi. - "Egyetlen egyszer: 28 évvel ezelőtt!" Az ügy teljes megoldása érdekében még eldugott, vidéki porfészkekbe is hajlandó leutazni, holott a szabad természet esküdt ellensége. 

Meggyőződése, hogy "az csak a madaraknak és a bogaraknak való. Ha tájat akarok nézni azt megcsodálhatom a nagy művészek festményein, nekem a városi levegő, a város az igazi otthonom." - mondja orrát húzogatva, méltatlankodva Hastings-nek, aki készségesen kíséri el minden nyomozására, s tőle telhetően segíti munkáját. "Tanulja meg, barátom: türelem" - ez a szavajárása. De ő is szívesen elkíséri barátját akár vadászatra is, ahová csakis azért megy el, mert fajdpecsenyére fáj a foga, s ezért egy alapos megfázást és puskalövéseket is hajlandó (füldugóval) elviselni.

Sajátos, maliciózus humorát kíméletlenül alkalmazza olyan emberekkel szemben, akik számára unszimpatikusak, de nagyon kedves és jóságos tud lenni azokhoz, akikben jóindulatot, segítőkészséget érez. Egy rablásról panaszkodó bankigazgató szavaira pl. így reagál a rá jellemző kaján mosolygással: "Vigasztaló nekünk, egyszerű halandóknak tudnunk azt, hogy a bankoknak is megvannak a maguk nehézségei." 

Fanyar humora mellett azonban alapvetően mindenkivel kifogástalan modorral, tisztelettel és szeretettel bánik, akivel csak beszél, vagy kapcsolatba kerül. A  kikérdezett nőket és férfiakat egyaránt hajlandó felmagasztalni, akár túl is dicsérni legfőképpen annak érdekében, hogy minden apró részletet megtudjon tőlük, ami a nyomozást előmozdítja.

Az írónő gazdag és sokrétű élettapasztalatait nemcsak két házasságából és vidéki életmódjából, a társasági élet kapcsolataiból hozta magával és kamatoztatta. Volt mit összegyűjtenie írói munkáját megelőző korábbi életszakaszaiból is. Többek között hajadonkori szerelmeiből, a gyógyításban, a gyógyszerész-szakmában, a két háborúban eltöltött éveiből.  


A testileg már leépülő, de szellemileg annál frissebb és  bölcsebb, szerény és rendkívül okos, tapasztalt, rutinos vénkisasszony modelljét ugyan ezernyi változatban megtalálhatta volna az Erzsébet-kori, vagy ezt megelőző évek Angliájában. Annak városaiban és vidéki településein egyaránt. Alakjának kimunkálása nem lett volna nehéz, mert bőven nyílt volna lehetősége az effajta típusok megfigyelésére. 



Ő azonban elsősorban anyai nagyanyjáról mintázta őt: "„szintén rózsaszínű és fehér öreg hölgy volt ő is, bár a legvédettebb viktoriánus életet élte, mindig úgy tűnt, hogy közeli ismerőse az emberi gonoszság mélységeinek. (…) Derűs kedélye ellenére mindig mindenről és mindenkiről a legrosszabbat feltételezte, és az általában – majdhogynem ijesztő pontossággal – be is bizonyosodott.”^_nyilatkozta az írónő.


A mindenkihez kedélyesen, megnyerő érzékenységgel, empátiával, élet-, és emberszeretettel, angyali jó szívvel közelítő vénkisasszony jámborsága ellenére (vagy épp ezért) képes a dolgok, az emberi szívek és gondolatok mélyére látni. Egyszemélyben szelíd és könyörtelen is. S persze, hogy az ártatlan, jóságos emberekkel szelíd, viszont a nyomozásban könyörtelen. 

 

Könyörtelenül  kemény, következetes, kitartó, rámenős és szinte mindig biztosra megy. Annak ellenére, hogy pontos logikai következtetései mellett azért néki is vannak bizonyos megérzései egy-egy ügyben. Ahogy ő mondja: "van, ami erősen hat érzelmeimre, olyan, amire fogékony vagyok, valahogy megcsap bizonyos atmoszféra"   


Olyan apróságokra is fényt derít, amit a rendőrség nyomozói soha nem vennének észre. Sőt: gyanítható, hogy a legtöbb gyilkossági ügy nélküle (vagy más esetben Poiret) nélkül soha nem zárulhatna le sikeresen, ha ők nincsenek ott. A különbség abban áll, hogy míg Poirot mindig halálbiztos (a szó szoros értelmében) abban, hogy egyedül rajta múlott minden részletre fényt deríteni, és megoldani az ügyet - úgy Miss Marple csak szerényen annyit mond egy helyütt a rendőrfőnöknek: "Én csak besegítettem egy kicsit, imitt-amott. Maga volt  a főnök, aki irányította a nyomozást." 


Ilyent Poirot soha nem tudna mondani.Christie az utolsó regényei egyikében, az 1971-ben írt Nemezis-ben - hasonlítva az ókori megtorló istennőhöz - egyfajta igazságosztónak, az igazságot helyreállító személyiségnek ábrázolja, tünteti fel az egyébként szerény, jámbor kis öregasszonyt. Ha meggondoljuk: tulajdonképpen az is."Öreg jószág vagyok már, alig van erő a karomban és a lábamban. Gyönge vagyok, elesett. De a magam módján én képviselem az igazságot." - mondja a legnagyobb nyugalommal, szelíd határozottsággal Miss Marple az egyik gyilkos szemébe.   


Az egyik történetben - Bertram szálló - a szobalány is, akit szintén Jane-nek hívnak - jóval szerényebb képességeivel segít az öregasszonynak a nyomozásban, és elbűvöli az ő bámulatos észjárása. "Mikor leszek én is olyan jó, mint maga?" - kérdezi Marple-tól. "Ha majd idősebb lesz, kedvesem!" - válaszolja szerényen a korosabb Jane. De más egyéb történeteiben is tesz hasonlóan kedélyes, humoros megjegyzéseket:


Egyszer egy nyomozása után arra kérik a jogászok, hogy nyisson betétszámlát. Tegye be jutalomként nyert pénzét a bankba, hiszen az ember sose tudhatja, mire lesz szüksége rossz idők esetén -  akkor ő így reagál: "Az egyetlen, amire rossz idő estén szükségem van, az esernyőm." Nagyon nagyon mélyen érző lélek, akinek ifjúkori szerelme, egy fiatal katonatiszt a háborúban esett el. S az eltelt ötven év alatt sem tudta túl tenni magát végtelen fájdalmán. Esténként bekeretezett képét szorongatja lefekvés előtt, ahogy a Gyilkosság a paplakban című történetben láthatjuk.

Talán volt abban némi feminizmus is, hogy az írónő éppen egy átlagos kinézetű, gyenge alkatú, jelentéktelennek látszó, kotnyeleskedő kis öregasszonyt választott főhőséül. Akinek kínzó magányával terhes agg korára már kevés öröm jutott: kötögetés, olvasás, kertészkedés, némi kártyajáték. És a legnagyobb boldogsága, ha tud valamit másoknak segíteni! Magam úgy gondolom: Christie talán meg akarta győzni az olvasót arról a meggyőződéséről, hogy nemcsak a férfiak az okosak, erősek és kitartóak. Egyik nőszereplője a leghatározottabban ki is jelenti: "Amerikába megyek, ott a nőknek sokkal több joguk van, mint itt, ahol mindig csak azt tehetek, amit illik."


És regényeinek még számos apró momentuma árulkodik arról, hogy Christie nem teljesen elégedett azzal a bánásmóddal, amit az angol nők hazájukban kapnak. Épp ezért történeteiben is sokszor igazolja: többre képesek, mint sokan gondolják. Hogy nemcsak az olyan határozott  férfiak - mint a kackiás bajuszát igazgató, büszke méltósággal a tetthelyen megjelenő, jó svádájú, kifogástalan modorú Poirot - hanem még a szépkorú hölgyek is rendelkezhetnek éles ésszel, nagy tudással. 


Hogy ők is bírhatnak olyan zseniális nyomozói erényekkel, bámulatos logikai érzékkel, mint amilyennel Jane Marple is bírt. A született mesterdetektív - szerénységéhez híven, csak egy-egy esetben - ha nagyon bíztatják - szokta önmagát mások előtt értékelni: "Valóban, igaza van, mondják rólam, hogy megérzem a gazságot, ezt én is tapasztaltam már. Olyan ez, mint amikor valakinek éles a szaglása. megérzi a gázszagot, amikor más még nem érzi."  És talán abban is egyfajta feminista attitűdöt láthatunk, amilyen megkülönböztetett módon bánik Poiret a a hölgyekkel. 


 

De csak azokkal, akik nem tipornak kényes önérzetébe, mert őket aztán szépen, finoman eligazítja. A bűnösökkel azonban - akár nő, akár férfi - keményen, kíméletlenül elbánik, s nem nyugszik, amíg rendőrkézre nem adja a tettest, ráolvasva perdöntő bizonyítékait. Ebben nem különbözik Miss Marple-től. Abban viszont igen, hogy ő szinte kárörömmel és dühösen, a legkisebb sajnálat nélkül, a legnagyobb haragvással és utálattal néz a gyilkos szemeibe. Semmiféle sajnálat, netán szánalom sincs a tekintetében.


Jane azonban még rájuk sem tud igazán haragudni. Még sajnálja, szánja is őket egy kicsit, mert belegondol abba, hogy a szörnyű tett kigondolása, végrehajtása már maga kínlódással tölti el a tettest: szenved a saját gonoszságától, gyűlöletétől. Felfogása szerint a  legelvetemültebb, leggonoszabb gyilkos is ember, aki saját tettének súlyától, lelkiismerete gyötrődésétől már soha nem tud megszabadulni, s mindez kísérti őt mindaddig, míg él. "A gonoszság olyan, mint a rákbetegség, a rosszindulatú daganat. Szenvedést okoz." - mondja még a gyilkossal is bizonyos fokig együttérző öregasszony. 

 

Odáig megy, hogy "szegény, elkárhozott léleknek" nevezi azt a gyilkost, aki még véle szemben is gonosz volt. Nem védi, csak szánja és sajnálja. De elítéli őt,  felmenteni semmiképpen nem tudja és nem akarja, s elkövetett tette miatt soha nem tud megbocsájtani neki. Az elvetemült tettes által elkövetett tudatos gyilkosság "égbekiáltó bűn"- ként szerepel a katolikus vallás szótárában, az effajta gyilkosnak maga Isten sem tud megbocsájtani. 

 

 

És ebben az érzésben is kifejezést nyer, megmutatkozik az írónő és Miss Marple személyiségének hasonlósága. Az általa megteremtett alakjának, az öregasszonynak a felfogása, lelkülete, hite és erkölcsi álláspontja teljesen megegyezik Christie mélyen vallásos, keresztényi hitével, felfogásával ezen a ponton is.  



 

A felebaráti szeretettől vezérelt jámbor kis öregasszony vezérfonala, amire másokat is okít - hogy "az igazság jobb az illuzióknál." S aki oly mámorosan, naív egyszerűséggel tud örülni a mások  boldogságának, mintha csak a maga öröme lenne! S aki a leghatározottabban kimondja azt az alapvető igazságot - amire már Conan Doyle is rámutatott - hogy minden bűnügy hátterében ott van a pénz és a nő. 

 

 

Vagy az egyik, vagy a másik, de sokszor előfordul, hogy mindkettő. "Mert akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a mélyben mindennek a mozgatórugója a pénz."  És bizony előbb-utóbb pórul jár az, aki túlontúl beleszeret a gazdagságba, s a pénz imádata válik életének mozgatójává. Mert aki e kettőt - a szívet és a pénzt -  nem tudja különválasztani, a kellő  helyén és arányában értelmezni - az akár súlyos tragédiákhoz vezethet. 

 

 

 

De a józanság hiánya, a túlfűtött, szélsőséges érzelmek ugyanide vezethetnek Ha szenvedéllyé, hisztériás mániává vélik akár a szerelem, akár a pénz imádata - még gyilkossághoz is vezethet. A szélsőségek itt is pusztíthatnak, akár máshol, a szeretet, a szerelem kierőszakolásával, kényszerítésével bárkit akár meg is fojthatunk. 

 

 

A szeretet erőszakos kötelékei egyre szorosabban fonódnak rá arra, aki mindettől, éppen ezért már szabadulni próbál.  Szóval: csínján kell bánnunk a szív és a pénz ügyeiben!  Mert mit is áll a Zsoltárok könyvében? 

"Ha a gazdagságban bővelkedtek, / ne kössétek hozzá szíveteket." 



A zseniális angol írónő kitalált (de nagyon is valóságos!) bűnügyi históriáiban is ez a  két motívum: a szív és a pénz szabja meg a szereplőknek, de különösen a gyilkosnak a viselkedését. És mindig ez a fő okozója, ösztönző ereje a bűntett elkövetésének. Van, amikor csak sejtésszerűen, kevésbé bizonyíthatóan jelenik meg az események során. De mindig ott van a terítéken, mindig ott van  a középpontban, akkor is ott munkál az eseményekben, a szereplők gondolataiban, amikor nem is hisszük.


Christie a történeteiben rámutat arra is, hogy akár a sok esetben tehetetlen, eredményt felmutatni nem képes hivatalos angol detektíveket is le tudják főzni, meg tudják előzni zseniális meglátásaikkal ezek a hatalmas élettapasztalattal, jóindulattal,  segítőkészséggel, önzetlenséggel és odaadó szeretettel bíró "önkéntes" detektívek. Amilyen maga Jane és Hercule is. (Bár az utóbbi nem épp oly erős és szívós, mint az ókori Hercules...) 


Az írónő soraiból sejthetjük, hogy nem volt túlságosan elragadtatva a korabeli rendőrség hatékonyságától és nyomozói munkájának színvonalától. Hiszen akkor nem tervezte volna meg ilyen okosan, s nem kivitelezte volna ily merészen és példásan saját "eltüntettetését". Bízva abban, hogy úgysem fogják megtalálni. (S ez így is lett volna, ha egy véletlen nem játszik a hatóság kezére...)  



Életének első húsz éve szinte az alapvető adatgyűjtés időszaka is volt egyben, írói, nyomozói zsenije enélkül talán nem is teljesedhetett volna ki ily mértékben, s nem hozhatott volna ilyen rendkívüli kvalitású műveket. Amit a további évtizedekben átélt, megfigyelt, tapasztalt - az erre az alapra mind rárakódott, azt többnyire megerősítette. Mert az igazi író mindig a való életből veszi, szerzi  és hozza alakjait, szereplőit, témáit és történeteit. 




 

 

 

S hogy ezt mi módon, milyen stílusban ábrázolja, fejezi ki műveiben - az már alkotói zsenijétől függ. Az igazi íróegyéniség - így Agatha is - jól ismerte az életet, az embereket - akikben sok esetben ott szunnyadnak a gyilkos ösztönök is a sok-sok jó érzés, önzetlenség, gyengédség mellett. S akikben "a boldogtalanság és a boldogság okai egyaránt ott lakoznak."  


Mint könyveiből, írásaiból kiderül: jól ismerte a szülők és gyermekeik, a férfiak és nők, feleségek és férjek egymás közti viszonyát, konfliktusaik forrásait. És jól ismerte a szegényeket, de a gazdagokat is. És azokat is, akik gazdagnak hiszik magukat, de valójában nem azok. "Mert az igazán gazdag ember az, akinek akkor is futnak a karjaiba a gyerekei, amikor a keze üres."  - tartja a jól ismert mondás.


És azt is tapasztalhatjuk könyveit olvasva, hogy jól ismerte a fiatalokat, érzékenyen figyelt rájuk, óvta, féltette őket. "Mert az is baj, ha túl sokat tudnak, s az is, ha túl keveset, s nem mindegyikük találja meg a helyes, a kellő arányt. Talán túl sokat tudnak, s azért hiszik azt, hogy mindent tudnak. Testi értelemben korábban érnek, de ha mélyebbre nézünk, jóval később érnek és maradnak gyerekek." S kiderül könyveiből az is, hogy jól ismerte mind férfiak, mind nők lelkivilágát. S emellett a különböző okokat is, melyek konfliktusokhoz vezethetnek bennük, illetve közöttük. Mert konfliktushoz vezethet az is (mégpedig gyakran) ha valaki félreért, rosszul értelmez valamit. 


Ha egy nő például a párválasztásnál dönteni akar a tökéletes férfi és a szerelem között. Holott ilyen választási lehetőség nincs. Egyszerűen azért, mert választani ugyanis csakis ott lehet, ahol létezik valóságos alternatíva. Ám, mivel tökéletes férfi nincs, így ilyen alternatíva sem létezhet. Mint ahogyan tökéletes nő sem... Tehát a tétel ellenkezőleg is igaz. S ahhoz, hogy bármiben, ahol lehet jól, helyesen válasszunk - ahhoz elsősorban önmagunkat kell jól ismernünk. 


És bizony el kell ismernünk, vállalnunk kell azt is, ha később bebizonyosodik, hogy valamiben rosszul választottunk. "Az élet nem a biztonságról szól, kockázat nélkül nem lehet nyerni." - mondotta az írónő, aki sose tagadta, ha valamiban rosszul döntött. Először egy 1 évvel idősebb, másodszor pedig egy 16 évvel fiatalabb férjet választott magának, s állandóan egy speciális arckrémet használt, hogy fiatalabbnak látsszon mellette.  És bizonyára akkor is igyekezett fiatalosnak, vidámnak látszani, amikor könyveit dedikálta rajongóinak, mint ahogy az alábbi képen is látjuk nagyjából a hatvanas években.




 

 

 

Vajon házastársai kiszemelésében mi lehetett a célja? Céltudatos volt-e ebben, vagy többet engedett a véletleneknek? Tényleg rosszul választott, vagy írói karrierét tudta nehezen összeegyeztetni magánéletével, s ezért nem lett felhőtlenül boldog egyik házassága sem? Önmaga és írói hivatása számára bizonyára sokkal többet jelentettek a különleges régészeti ásatások és a vele járó hosszú utazások élményei Mallowen oldalán, mintha egy olyan buta és faragatlan, de szexmániás férjet fog ki magának, akivel ugyan többet adóznak a szerelem oltárán, de aki mellett csak értelmileg, intelligenciában süllyed és nem emelkedik. S akitől a szerelem fortélyain, illetve technikáján kívül nem tanul semmi mást. 

 

És akivel együtt élve bizonyára soha nem fejleszthette volna oly tökélyre írásművészetét, mint Mallowen mellett, aki sokkal nagyobb szabadságot, elkülönülést biztosított alkotómunkája számára...Talán. Ki tudja? És ha valaki arra kíváncsi: magának Christie-nek voltak-e egyéb más szerelmei, netán kilengései házasságai előtt vagy alatt - az olvassa el önéletrajzát, abból megtudhatja. Csak érintőlegesen annyit említek: már első házassága előtt is több kérőjét visszautasította, mire Archibald mellett döntött 25 éves korában....         


Mint éles elméjű, jó szemű, sokat tapasztalt asszony - azt is jól tudta, hogy léteznek jóakaratú, önzetlen, szerény és szeretetre méltó emberek, akik sokszor kevesebbet kapnak az élettől és embertársaitól, mint azok, akik vagyonukkal uralkodnak a többieken. De azt is tudta és bízott benne, hogy az utóbbiak mindig - valahogy és valamilyen módon - mindig meglakolnak szívtelenségükért, kegyetlenségükért, amit mások ellen elkövetnek. 


A másokat szerető, tisztelő embereknek viszont lelkiismeretük tiszta marad. Nem kell viaskodniuk bűntudattal, nem kell  szembe nézniük mások megvetésével. Mint vallásos, hívő lélek Christie hitt ebben. Nemhiába tartotta mindig az ágyában Thomas Kempis szerzetes Krisztus követése c. könyvét, mely kedvenc olvasmánya volt, többek között Scott, Dickens és Dumas mellett. Hitt abban, hogy a jó elnyeri jutalmát, ahogy az igaztalanok a büntetésüket. 


S meggyőződése volt, hogy magának a jognak úgy kellene működnie, mint az életet adó víznek, mert csakis így szolgálhatja az embert, azaz bennünket. (Amire a bibliai mondás is utal, ezért is választottam mottóul e prófétai állítást jelen tanulmányom élére.) Hitt abban, hogy azok, akik a szeretetet, a lelki nemességet tartják vezérelvüknek - nem a gyűlölet, az irigység, a mohó vágy, a  gazdagság igéző fénye vakítja el őket -   - azoknak szegényebb, de értékesebb nyugodtabb és békésebb életük van itt, e földön, mint amilyen amazoknak, és ők soha nem tévednek a bűn útjára. És velük ellentétben ezek a  - bibliai kifejezéssel: lelki szegények - megigazulnak. Mint a mesében. S mint az ő történeteiben - vagyis a valóságban. Mert a mese és a valóság ennyiben azonos. De csak ennyiben...  


Christie alapvető írói szándéka nem áll messze attól, amivel saját életében is becsapta a rendőrséget, amikor napokra eltűnt. Kitalált bűnügyi történeteiben is az a megrögzött célja, hogy az orrunknál fogva vezessen bennünket, olvasóit. És ez bizony az esetek legnagyobb részében sikerül is őnagyságának. Hogy a látszat mindig csaljon!

   

Hogy a fától ne lássuk meg az erdőt, hogy amíg nem ismerünk meg minden apró részletet, momentumot, jelentéktelennek tűnő epizódot (vagyis minden bokrot és fát)  addig nem látjuk, nem vesszük észre a köztük levő kapcsolatot, összefüggéseket, azaz az egész erdőt. Vagyis az egész ügyet teljes egészében, úgy, ahogy van.  


Mesteri érzékkel sejteti  (de nem tudatja) velünk: melyek azok a motívumok, amik nem lehetnek véletlenek egy gyilkossági ügyben, amelyek szükségszerűen vezetnek a gyilkossághoz, vagy merénylethez. "Egy kőszikla legördül és egyenesen valakinek a fejére zuhan...ez nem mindennapi dolog. Az én tapasztalatom az hogy a kősziklák ott maradnak, ahol vannak." - mondja az egyik krimijének a szereplője.


Úgy vezeti, irányítja az olvasót, hogy a kezét soha nem engedi el, de számtalanszor becsapja. Ez többnyire abból adódik, hogy - bármennyire is figyelünk - az eseményeket úgy irányítja, hogy mindig másra koncentráljunk, mint ami a lényeges lenne. Így elkeveredünk az előzmények, a helyszín, az idő, a körülmények és a személyek útvesztőjében, s így a tényektől nem látjuk a valóságot.  Nála soha nem lehet tudni: mi az, ami rendellenes, és mi az, ami nem a dolgok rendje szerint működik. Minél hétköznapibb, sablonosabb helyzetbe viszi bele szereplőit - annál inkább érezzük, hogy itt valami veszély fenyeget.


Nála  legtöbbször (de mikor?) a helyszínnek és az időnek például sokkal nagyobb jelentősége van, mint magának a gyilkosságot elkövető személynek. Amit még azzal is bonyolít, hogy bűneseteiben gyakoriak az átöltözések, személycserék (pl. A vád tanúja, Gyilkosság a könyvárszobában) a gyilkosság pontos idejének meghatározása, a tárgyak "vándorlása", hamisított levelek és így tovább, sorolhatnám napestig. S ebben a kavalkádban persze nem csoda, ha átejt bennünket.


Egy eklatáns példával szolgálnék erre. (Ha valaki még nem olvasta vagy látta a Gyilkosság meghirdetve című opuszát - az ugorja át ezt a három barna bekezdést!) Ott ugyanis az áramszünet miatt töksötétbe borult szalonban, amiben az esti összejövetelre érkezett társaság foglal helyet  - három pisztolylövés dördül el egymás után. Amikből azonban kettő csak kamu. (ám ezt senki nem is sejti, csak hallja.) Azaz kettő a levegőbe, illetve falba megy, csak a harmadik ér testet, mint az a villanyoltás után kiderül. 

Az összes ott tartózkodó személy mind (és az olvasó is) azt hiszi: mindezt az oda beugró zseblámpás betörő sütötte el, hogy valakit lelőjön. Ám akkor miért ő fekszik ott most holtan a padlón? Holott ép ésszel elképzelhetetlen, hogy valaki arra vállalkozzon, hogy ebben a sötétben, ahol semmit sem lát (főként a célpontot nem) sikeresen eltaláljon, lelőjön valakit. Hogy tudott volna célozni és találni is, amikor egyik kezében zseblámpa, másokban a revolver lett volna? Ergo: merényletet kövessen el valaki ellen ebben a helyzetben...

Tehát akkor itt valami nagyon nem stimmel! A tagadhatatlan tény az, hogy 3 lövés eldördült, a valóság pedig - mint később kiderül - az, hogy csak az utolsónak volt az a célja, hogy gyilkoljon - a többinek nem - s az egész egy valaki által előre megrendezett jelenet volt. Amivel sikerült az egész társaságot, sőt az olvasót is átejteni. És persze senki (sem a szereplők, sem pedig mi) a tényektől nem látja a valóságot, mert az írónő hályogot tett mindenkinek a szemére.


És valóban: az a jó, ha a könyv olvasása közben tényleg nem látjuk meg a tényektől a valóságot. Mert akkor mitől is izgulnánk annyira, mitől robbanna akkorát a végső megoldás, amikor kiderül a tettes kiléte, az elkövető személye. Aki gyakorlatilag bárki lehet egy összezárt csoportban, ahová az írónő mindig összegyűjti a szereplőket. Mert ez az érett Agatha Christie egyik speciális módszere: összeterelni 10-12 embert egy szobában, kastélyban, hotelben, vadászházban, vidéki kastélyban, kúriában, vagy akár egy buszban, vonatkupéban, ahol egyre nagyobb lesz a feszültség egészen a robbanásig. És az ottani társaság tagjai közül akárki szóba jöhet, mint potenciális következő áldozat. S akik között ott lapul maga  a tettes is! 

Aki sokszor nem is egy, hanem egymás után több ártatlan áldozatával is végez. S a végén aztán menetrendszerűen - az ügy megoldása után - jő a visszapergetés, az egész gyilkosság lezajlásának, módjának, eszközeinek magyarázata - előzményekkel, okokkal, következményekkel mindennel együtt. Amit vagy Marple, vagy pedig Poirot prezentál az elképedt társaságnak, melyben leginkább mindig a tettes van a leginkább meglepve.  Ez az írói menetrend érvényesül legjobb, legérettebb írói műveiben, de persze előfordulnak regényeiben olyan esetek, amikor másfajta szituációba hozza szereplőit, és kevesebb alakkal, kevésbé bonyolult sztorival áll elő.


Azokban a történetekben (a legjobbakban) azonban, amelyekben leginkább megdolgoztatja agysejtjeinket, s a legváratlanabb meglepetésekkel szolgál - az imént taglalt sémát alkalmazza. De azt  mindig más-más tartalommal, színekkel feltöltve dolgozik. Ez a séma pedig  a következő: 1.felvezetés; 2.a szereplők összegyűjtése, egybezárása egy adott helyszínen; 3.a gyilkosság (ok) bekövetkezése; 4.a nyomozás folyamata; 5.a "rájöttem mindenre" momentum bekövetkezése, amikor Poiret vagy Marple összehívja az egész díszes társaságot és szeánsz-szerűen elkezdődik a "mesedélután". 


Az egész gyilkossági eset előzményeinek, lefolyásának és következményeinek matematikai képletszerű levezetése már megtörtént előzetesen az alkalmi detektívek fejében. És ez most  verbálisan is elhangzik, hallható és szemléletes beszámoló formájában. Egyfajta színpadias, megrendezett előadást nyer a nyílt színen, mindenki előtt. A jól  summázott kinyilatkoztatás, annak pontos, szabatos, érthető megfogalmazása teljes egészében és súlyában a történetben éppen ott szereplő magándetektív (Poirot vagy Marple) feladata és felelőssége. Ez jár neki, hiszen végül is a nyomozás oroszlánrészét, lényegét ő oldotta meg.  


S ezt a jól megszervezett, előre megtervezett kiselőadást az adott társasággal együtt, "meghívottként" már a hivatalos szervek is ugrásra készen, bilincselésre éhesen hallgatnak végig. S amelyben Poirot vagy egy másik esetben Marple az egész bűneset lefolyását annak flashbeckjével visszapergetésével tárja fel. Oly módon, hogy minden mozzanat, momentum egyszeriben teljesen világos lesz mindenki előtt.  


A jól levezetett monológ most minden motívumot, ok-okozati összefüggést rögzít és tudatosít, felfed, mint a kártyalapokat szokták az asztalon. Az adott gyilkossági ügyben érintett férfiak és nők szennyeseinek kiteregetése, bocsánatos, vagy kevésbé bocsánatos bűneinek ráolvasása zajlik itt a legnagyobb határozottsággal, szakmai rutinnal és hitelességgel. Akinek félni valója van - az itt és most természetesen fél, akinek nincs, az pedig végleg megnyugszik.



A történetnek ez a végső fordulópontja, az igazság pillanatának eljövetele. Az a szituáció, ahol egyszerre minden tisztázódik. Eloszlik minden félreértés, minden apró részletre fény derül. S mint színpadi süllyesztőből a kulcsszereplő - egyszerre felbukkan a gyilkos személye a társaságból. Egyszerre arca lesz a tettesnek. De nem úgy, hogy felfedi magát, hanem úgy, hogy lelepleződik: megroppan a perdöntő tények súlya alatt. Az olvasó, illetve néző számára is ez a döntő és nélkülözhetetlen mozzanata az egész ügynek: megláthatjuk végre a tényektől a valóságot, és ezzel nemcsak valamennyi szereplő, de mi is megleljük ezáltal az igazságot.




 

 

 

 

Agatha Christie krimijeinek legjellegzetesebb, és  egyben legfontosabb ismérve ez az utolsó előtti felvonás, amihez képest már "szinte lényegtelen" mozzanat az, amikor börtönrács mögé kerül a delikvens (s amit már a néző nem is lát a filmen, illetve nem olvas a regényben.) A tulajdonképpeni igazságszolgáltatás ekkor, ebben a kimaradhatatlan jelenetben történik meg, ekkor realizálódik. Poirot vagy Marple a tettes szemébe néz és szép komótosan (hogy mi is értsük!) ráolvassa, szemébe vágja annak összes eddigi vétkeit, bűneit, tévedéseit, elferdült, gyűlöletteljes életét. 

 

 

Nyilvánosan felfejti a tettes (vagy tettesek) bűnre vezető életmódjának, kapcsolatrendszerének teljes szőttesét, felsorakoztatja a bűnt megelőző események, cselekedetek  teljes előzmény-láncolatát. Mindazokat a motívumokat, melyeknek sorozata a gyalázatos és megbocsájthatatlan gyilkosságba "hajszolta", taszította, sodorta őt, a gyilkosság elkövetőjét.  Ezek után jő a 6. állomás, egyben  zárófejezet: a feloldás, levezetés.



Ez a hat állomásos, logikus menetrend az érett Christie egyik (talán a legfontosabb) írói védjegye, alkotói image-je. A záró felvonásban (a hatodikban) a feszültségtől megszabaduló, eddig nyomás, prés alatt lévő, de most fellélegző társaság megmenekülő tagjai megnyugodva, egyfajta optimista felsóhajtással, egy-egy jópofa megjegyzéssel távoznak a helyszínről. 

 

Az élet megy tovább a maga megszokott kerékvágásában...A tettes elnyeri méltó büntetését, az eset "túlélői" pedig boldogan távoznak, s élik tovább megszokott életüket. Vagy mégsem? Mert azért vannak kivételek, hisz a csapdába csalt és esett ártatlan áldozat hozzátartozói valószínűleg nem így éreznek.    




 

 

 

 

 

A két zseniális magánnyomozó természetesen soha nem szerepelt együtt egyetlen Agatha Christie-történetben sem."Hogyan is engedte volna a született egoista Poirot, hogy majd egy élemedett vénkisasszony oktassa őt ki mesterségében, vagy adjon tanácsokat számára."- nyilatkozta egy ízben az írónő. Így csakis a filmváltozatok főszereplői találkozhattak egyszer, de itt már a valóságban. 




SUMMATIO
    

 

gatha Christie Mallowen mára a krimik királynője lett - persze szimbolikus értelemben - rajongó olvasói és az irodalomkritikusok egyöntetű véleménye szerint. Bár életében valójában sem trónja, sem koronája nem volt, s így ténylegesen nem érezhette magát királynőnek, uralkodónak. S jogai sem voltak arra, hogy főúri méltóságként éljen és gyakorolja hatalmát.  "Csupán" egy lovagi címmel s egy rangos amerikai irodalmi díjjal rendelkezett, ami az angoloknál - mint tudjuk - fölöttébb nagy elismerést és megbecsülést jelent, de azért nem ér fel egy uralkodói ranggal. 

 

Mi viszont egyenesen királynak érezhetjük magunkat - még akkor is, ha nincs is meg ehhez a megfelelő hatalmunk - ha kezünkbe veszünk és végigolvasunk egy-egy krimit, melyet a Brit Birodalom 44 éve elhunyt lovagja, helyesebben lovagnője írt a számunkra. Ha helyet foglalunk otthoni fotelünkben és belefeledkezve olvassuk bámulatos pontossággal, szikrázó logikával, sajátos humorával és életfilozófiájával, sodró lendülettel megírt könyveit, következetesen végigvezetett eseteit - máris trónszékben érezzük  magunkat. Mert azok egyike sem veszített varázsából az első megjelenése óta semmit. 


Páratlan intellektuális képességeivel és írói módszerével megformált kriminológiai eseteiben, azok előzményeinek, lefolyásának és megoldásának, lélektani és erkölcsi vonatkozásainak  feltárásában, kibontásában sok mindenre rávilágít. Sok mindenre, ha nem is mondja ki, hogyan lehet a bűnözői hajlamot visszaszorítani. Netán megszüntetni, s ennek folytán magát az emberölést likvidálni a társadalom életéből. 

 

De ez nem is feladata, maga sem érezte annak, s ez semmivel nem csökkenti írói erényeit. Amit - mint utaltam már rá - maga II.Erzsébet királynő is tökéletesen elismert, többek között 1959-ben a lovagi cím átadásával. Néhány évvel később önéletrajzát e mondattal zárta: "Köszönöm uram a jó életemért és az összes szerelemért, amit nékem adtak." 

Minden leírt bűnténye kapcsán meggyőzően bizonyítja: ha az egyén értelmében, lelkületében, magatartásában nincsenek megfelelő fékek, ellensúlyok, erkölcsi gátak - akkor az elfojtott sérelmek, elrejtett indulatok, önzés, féltékenység és egyéb negatív érzelmek elindíthatják a bűntett akár vakmerő kitervelésének, majd végrehajtásának azt a lavináját, mely menthetetlenül pusztít a környezetében. 

 

És ez minden esetben így működik a pénz, a gazdagság megszerzésének igézetében, vagy bűnös érzelmektől elvakultan  - társadalmi, faji, nemi, vallási hovatartozástól teljesen függetlenül. És sajnos, "aki már egyszer gyilkolt, az nem szokott megállni egynél. Ezt megfigyeltem az egész életem folyamán." - mondja az egyik eset kapcsán Miss Marple.


S az írónő mindezek mellett még arra is rámutat: a bűnösök nagyon is eszüknél vannak tettük elkövetésekor. S némelyikük az ügyességét, értelmét talán másutt hasznosabban is kamatoztathatná, ha éppen akarná. Őket sem lehet kategorikusan szörnyetegeknek nevezni, mert vannak köztük érző, de nagyon gyenge és a félelemtől sarokba szorított lények is, akik talán éppen ezért gyilkolnak. Mert ahogyan az áldozatok, az ártatlan emberek sem egyformák - ugyanúgy a bűnözőket sem lehet egy kalap alá venni. 


A piti kis csalóktól, szélhámosoktól betörőktől kezdve az elvetemült gazemberekig igen széles és változatos a skála. És ahogy a gonoszság, a bűn több ezer éve már velünk él, úgy fog velünk élni továbbra, a jövőben is. Tehát semmi nem fehér vagy fekete itt sem. Igaz, hogy Marple kisasszonynak az a véleménye, hogy "az emberek többnyire nagyon hasonlítanak egymásra mindenütt" - de ugye azt mindannyian tudjuk, hogy a hasonlóság az nem jelent azonosságot. Ám attól még bizonyos lényeges vonásaik felismerhetők és megállapíthatók.    

" Páratlan intuícióval ráérzett arra, mi tetszik az embereknek, varázslatos érzéke volt a titokzatossághoz és a cselekménybonyolításhoz, az alakjai pedig máig elevenek. Ezen kívül saját egyéniségének bizonyos aspektusai, például a szerénysége, a humorérzéke és türelme szintén megjelennek a könyveiben. És nem utolsó sorban zseni volt!" írta Matthews Prithcard nagyanyja sikerének titkát elemezve.

Jómagam hozzátenném: sztorijai izgalmán túl könyveiben olyan általános, örökérvényű életigazságokkal, az emberi természet olyan alapos feltérképezésével szembesülhetünk, amikből  a számítógép korának embere is bőven okulhat, tanulhat, épülhet. A figyelmes olvasó persze az izgalmasságon kívül észreveszi ezeket az eszmei, irodalmi értékeket is. Ám felszínesen ítéli meg Christie-t, mint írónőt az, aki szárazon és egyenesen csupán a bűnügy zseniális felgöngyölítését látja meg könyveiben, mert más nem érdekli. Aki olvasás közben semmi másra nem koncentrál, mint arra, hogy fojtott izgalommal és minél lendületesebben eljusson a tettes  személyének kilétéhez. Annak megtudásához: hogyan is ment végbe maga a bűntett. Ami rendszerint csak az utolső néhány oldalon derül ki.

 

Persze, ez is fontos, de aki csak erre figyel - az könnyen elsiklik az írónő kivételes, egyedi jellemábrázoló képessége, hőseinek gazdag lélekrajza, a bonyolult emberi kapcsolatok szövevényes és pontos ábrázolása fölött, amit az írónő mesteri és ragyogó stílusával hoz felszínre. (Amit a jó magyar fordítók  - akik jórészt hölgyek - is híven visszaadnak.) Mert hogyan is ír a detektívtörténetek koronázatlan  királynője pl. az 56 éves korában alkotott Hétvégi gyilkosság című krimijében a kétségbeesés érzéséről? 

 

"Ez hát a kétségbeesés, gondolta Midge. Dermesztő hideg magányosság, sivár, sötét elhagyatottság. Azt hittem, a kétségbeesés forró, szenvedélyes, vadul kitörő valami, de nem így van. A kétségbeesés bűne, amiről a papok prédikálnak hideg bűn, a lüktető, meleg, élő emberi kapcsolatoktól elzárkózás bűne." 

 

Vagy pár lappal odébb: "...vannak olyan lelkek is, akiknek számára elviselhetetlenebb: nem tudni. A tudományos elme számára viszont mindennél előbbre való az igazság." (ford: Vermes Magda)

 

 

Christie-nek a mai kor embere számára is bőven van mondanivalója. Alakjaiban, történeteiben sokan magukra, rokonaikra, barátaikra, netán ellenségeikre ismerhetnek. Mérlegelhetik, összehasonlíthatják saját életmódjukat, nézeteiket és emberi kapcsolataikat a történetekben szereplőkével, az ott kibontott szituációkkal. Még akkor is, ha azok mind kitalált, fiktív sztorik, bár nagyon is valóságosak és semmiképpen sem mesterkéltek. 

 

S mi mással zárhatnám írásomat, elemzésemet a nagy angol írónőről, mint - ismételten - az ő saját szavaival. Amit mindenki - saját életére vonatkoztatva, és saját meglátása szerint értelmezhet és raktározhat el magának, és magában. S hogy ez az életbölcsesség minél inkább megerősödjön és éljen tovább bennünk is - továbbra is legyünk, és maradjunk hűséges olvasói Christie-nek. Ugyanúgy, ahogyan a magyar és a világirodalom többi jelentős, nagy írójának.

                                                             *
                                                                                                     


Legfontosabb felhasznált források, segédanyagok, stb:


Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve(Albatrosz könyvek - 1976. ford. Réz Ádám)

                              Nemezis (Európa Kk. 1979. ford: Vermes Magda)
                              
                              A titokzatos Kék vonat (Albatrosz k. 1986. ford: Békés András.)
                         
                          Macska a galambok között (Európa Kk. 1989. ford. Kosáryné Réz Lola.)   

Mindazok az Agatha Christie-filmadaptációk, amik eddig a kezembe kerültek (nem sorolom)

 Tolcsvay László és Béla: Magyar mise (1984.)

Cikkek, írások, glosszák, weblapok az internetről:


Vízer Balázs: 8 dolog, amit nem tudsz Agatha Christie-ről (2017.)

FANDOM - Archibald Christie wiki
                     Rosalinda Hicks - wiki
                     James Pritchard - wiki

A világ legkelendőbb könyvei (Olvasóterem.com.)

Szórakoztatni csak pontosan, szépen...(Filmkultúra: Billy Wilder: A vád tanúja.)

Mosogatás közben születtek a gyilkosságok...(www.life. hu - életmód.)

Interjú Matthews Pricharddal (ekultura.hu -2010.)

Fény derült A.C. titkára (Mult-kor történelmi magazin.) 

A.C életének legnagyobb rejtélye (dívány.hu.)

A.C. rejtélyes élete ((femina.hu.)

Wikipédiák: Agatha Christie - english és magyar.



                       

CAFE -blog: Moravcsik Andi: My Way My Faith 


Utazó (Bárcsak itt lennénk...(2020.máj.15.)


Ámos /5:24./




Külön köszönet Buch Tibor színművésznek - fotója szíves közrebocsájtásáért.(II. rész 27. bekezdésében.)