Az ember és állat iránti megbecsülésről
zomorú búcsúztatómat egy szép, nemes, míves magyar szólással indítom: "Amitől tartottunk abban már benne vagyunk." Teszem ezt azért, mert egy Magyarországon született és ugyanitt elhalálozott állatról írok az alábbiakban. A magam részéről ugyanis azt vallom: nemcsak az embernek, de az állatnak is meg kell adnunk a méltóságát. S meg kell adnunk a végtisztességet halálakor, hiszen életünknek ő is része, szeretetünknek élvezője volt éveken át, mint ahogy mi is az övének. Hiszem azt, hogy érzékeltetnünk kell valahogy, valamilyen módon az iránta érzett szeretetünket, tiszteletünket, az elvesztésével járó fájdalmunkat. Mert nemcsak magunkat, jellemünket és emberi természetünket becsüljük meg azzal, hogy szeretettel gondolunk reá, hanem egyúttal az ő emlékét, állati személyiségét is.
II.Rákóczi Ferenc fejedelem halálakor 1735-ben írta le Mikes Kelemen ezt a fent idézett mondatot. Érdekes, hogy nékem éppen ez a ma már szólásmondásként élő gondolat jutott eszembe, amikor szegény macskánk - aki ROJTIKA névre hallgatott - eltávozott az élők sorából. És hogy ezt itt és most kölcsön vettem Mikestől - remélem, nem követtem el kegyeletsértést. Sem a halhatatlan levelek szerzője iránt, sem pedig az egyik legnagyobb, hazáját hőn szerető magyar főúrral szemben. Akiknek személyét, tetteit, emlékét és műveit ezután is végtelen tisztelettel, szeretettel csodálom.
II.Rákóczi Ferenc fejedelem halálakor 1735-ben írta le Mikes Kelemen ezt a fent idézett mondatot. Érdekes, hogy nékem éppen ez a ma már szólásmondásként élő gondolat jutott eszembe, amikor szegény macskánk - aki ROJTIKA névre hallgatott - eltávozott az élők sorából. És hogy ezt itt és most kölcsön vettem Mikestől - remélem, nem követtem el kegyeletsértést. Sem a halhatatlan levelek szerzője iránt, sem pedig az egyik legnagyobb, hazáját hőn szerető magyar főúrral szemben. Akiknek személyét, tetteit, emlékét és műveit ezután is végtelen tisztelettel, szeretettel csodálom.
Rojtika vázlatos életrajza
A 2005 áprilisában Budapesten született állatkát nagyobbik lányunktól kaptuk. Ő a néki ajándékozott, örömmel otthonukba fogadott kiscicát nagy-nagy szeretettel ápolta, nevelte, gondozta. Őtőle vettük át gondozásunkba, amikor már két éves volt. Miután már Rojtika a fővárosi "bandázásai" következtében több kölyköt is szült ott, s az anyacicát - ezt követően - az állatorvos ivartalanította - kicsinyeit elajándékozták szerető és megbízható gazdiknak. S ezután néhány hónappal az anyamacska mihozzánk került vidéki otthonunkba lakótársként az akkor már hét éves Mucur kandúrunk mellé.
Akit korábban szintén a lányunktól kaptunk. Kettejükhöz aztán később, 2012-től csatlakozott a kisebbik lányunk által "adományozott" Perec kutya is. Aki azért költözött hozzánk, mert lányunk külföldi szerződést vállalt. Így a triumvirátus teljessé vált. (Róluk nagy részletességgel írtam még 2013-ban a Három híres állat című esszémben.) Rojtit is - akár a másik kettőt - nagy-nagy örömmel neveltük, gondoztuk, szerettük, óvtuk feleségemmel hosszú éveken át.
Az utóbbi hónapokban már csak őt egyedül, hiszen előtte fél évvel kiskutyánkat, PERECET, azelőtt 2016 októberében pedig MUCUR kandúrunkat kellett elaltattatnunk. (Róluk is egy-egy nekrológgal emlékeztem meg akkor, kisvártatva haláluk után. Ezeket az írásokat a Volt egy kiskutyánk címmel tettem közzé itt, a Szimfonia Blog hasábjain, illetve a Három híres állat című tanulmányom epilógusában.)
A fenti képen - melyhez hasonló csak nagyon kevés maradt fenn a több száz állatos képből és videóból - abszolút együtt van az egész kompánia. Vizuálisan is szimbolizálva a békés egymás mellett élésnek, valamint a testi-lelki megnyugvásnak mindenek felett álló mennyei harmóniáját. Azóta sajnos már mind a hárman ott játszanak, ugrándoznak, kóborolnak az égi vadászmezőkön. Reményeink szerint ugyanilyen békés egyetértésben és barátságban, földi életük utolsó heteinek, hónapjainak szenvedéseitől, fájdalmaitól megszabadulva, azoktól örökre megnyugodva.
Akit korábban szintén a lányunktól kaptunk. Kettejükhöz aztán később, 2012-től csatlakozott a kisebbik lányunk által "adományozott" Perec kutya is. Aki azért költözött hozzánk, mert lányunk külföldi szerződést vállalt. Így a triumvirátus teljessé vált. (Róluk nagy részletességgel írtam még 2013-ban a Három híres állat című esszémben.) Rojtit is - akár a másik kettőt - nagy-nagy örömmel neveltük, gondoztuk, szerettük, óvtuk feleségemmel hosszú éveken át.
A fenti képen - melyhez hasonló csak nagyon kevés maradt fenn a több száz állatos képből és videóból - abszolút együtt van az egész kompánia. Vizuálisan is szimbolizálva a békés egymás mellett élésnek, valamint a testi-lelki megnyugvásnak mindenek felett álló mennyei harmóniáját. Azóta sajnos már mind a hárman ott játszanak, ugrándoznak, kóborolnak az égi vadászmezőkön. Reményeink szerint ugyanilyen békés egyetértésben és barátságban, földi életük utolsó heteinek, hónapjainak szenvedéseitől, fájdalmaitól megszabadulva, azoktól örökre megnyugodva.
Majd amikor már ezeket is hanyagolta gyakran etettük apró szeletekre vágott sonkás-parizerrel, friss tarjával, sajtdarabkákkal. Volt rá eset, hogy szájacskája elé vízszintesen tartott tenyeremből evett. De sajnos, ahogy a hetek teltek - egyre kevesebbet és kevesebbet, majd semmit. Természetesen több állatorvostól is szakvéleményt kértünk, akik vizsgálataikkal egyöntetűen kimutatták: hasnyálmirigy-gyulladása van és nyelőcső-tágulata. S ezek miatt nem tud rendesen enni.
Hosszú, kínlódással teljes, nyugtalan hetek, napok után - mely számunkra is nagyon fájdalmas, meg őnéki is rossz volt - az egyik állatorvos azt tanácsolta: ha másképp nem megy állítsuk fel a macskát hátsó lábaira, s tartsuk őt így, hogy ebben a helyzetben a nyelőcsöve függőleges helyzetbe kerüljön. És így próbáljuk meg műanyag fecskendőből adagolni kis szájába az ételt. Ami tulajdonképpen - bár elvileg logikusnak is látszott - de a gyakorlatban az ő esetében kivitelezhetetlen lett volna. És ez volt az a pillanat, amikor már úgy döntöttünk: nem szenvedtetjük, nem kínozzuk szegényt tovább. Úgy gondoltuk, hogy ez már így semmiképp nem lenne emberséges, sem gazdához, sem állathoz méltó megoldás. Nem lenne méltó az ő kis állati létéhez, macska-mivoltához. S az egész család ebben egyöntetűen egyet is értett.
Úgy gondoltuk, hogy ez nem illik ahhoz a sok-sok évhez, amelyet itt, nálunk örömben, békességben, szeretetben, nyugalomban és a legnagyobb gondozásunk alatt töltött el. Úgy ítéltük meg, hogy ez a fajta ráerőszakolt bánásmód már nem lenne méltó eddigi életmódjához. Ahhoz, amit itt, nálunk az elmúlt, bő 14 évben megszokott, és örömmel elviselt. Ahhoz amit itt nálunk megélt, átélt, e bérház második emeletén, az udvar fölé feszülő tenyérnyi égbolt alatt, ahová most felköltözött, ahová most elutazott.
De jól tudjuk: boldog megnyugvással, szelíd tekintettel, egy nyávintás nélkül távozott el tőlünk. Ezen a fenti portrén - mely öt éve készült róla - valahová a közelbe, az udvarra tekint. Nagy koncentrációval és kíváncsisággal. Ha jól emlékszem, egy galamb röptét, leszálló röppályáját figyeli éppen. Addig a számára belátható térig és ideig, ami néki megadatott az isteni teremtés állatokra megszabott korlátaival és lehetőségeivel. Abba a távolságba, ahová most utazott el szegény - soha nem tudott, és nem is akart kitekinteni. Értelmi és pszichikai képességei, agyi kapacitása, a miénknél alacsonyabb szintű gondolkodása mindezt lehetetlenné tették az ő számára.
Szegény, szeretett kis macskánk mindenféle készülődés, poggyász nélkül utazott el messzire. (Ez a szóösszetétel kedves feleségem találékonyságát dicséri, tőle kölcsönöztem magát a fenti címet is...) Olyan nagyon messzire, aminek mértékét, távolságát nemhogy ő maga nem tudta, s nem is akarta felmérni, értelmezni és felfogni kis állateszével és képzeletével - de senki emberfia sem foghatja fel igazán, a maga teljességében.
Egy forró nyári, szerdai napon elutazott ide, anélkül, hogy kölykeitől - akiket már régóta nem látott - akár el tudott volna búcsúzni. Kölykeitől, akik ma is a fővárosban élnek - egy kivételével, akit korábban elütött egy autó. Elutazott oda, a felfoghatatlan végtelenbe, ahonnan többé már nem térhet vissza hozzánk. Mint ahogyan emberi hozzátartozóink, szeretteink sem térhetnek onnan már vissza. Földi porhüvelye a maga valójában megszűnt ugyan létezni, szegény, jámbor kis lelke viszont valahol az örökkévalóságban várja majd a mi lelkületünket, hogyha már a miénk is odakerül egyszer.
S ha már az örök szót említettem: örök hálával tartozunk végtelenül jóindulatú, önzetlen és mindig segítőkész, szeretetteljes rokonunknak, feleségem unokahúgának. Ő volt az, aki éveken át vigyázott rá, amikor gyakori elutazásaink miatt napokra kénytelenek voltunk Rojtit egyedül hagyni otthon, a lakásban. Ebből az okból évente többször is nagy-nagy empátiával, szakértelemmel, szeretettel és odaadással egyetlen zokszó nélkül vállalta a macskaszitter szerepét.
Amíg ismét haza nem tértünk azalatt folyamatosan tájékoztatott bennünket Rojtika táplálkozásáról, egészségi állapotáról. S mély részvétet, együttérzést tanúsított akkor is, amikor véle együtt az idén nyáron altatásra vittük az állatorvoshoz, s onnan a gyepmesteri telepre szállítottuk szegényt. Ő - mint macskánk ügyeletes pótgazdija - igazán meg tudta érteni, képes volt átérezni, hogy egy ilyen tortúra milyen szenvedéssel jár egy gazdának, hiszen két kutyájától is ily módon kellett megválnia.
Dehát, nem tehettünk mást, hiszen az utolsó hetekben már nap mint nap láttuk, tapasztaltuk: egyre gyengül (a végén már négy kiló lett, pedig hét fölött is volt virágkorában. Ami persze már túlsúlyosnak számít egy macskánál.) Június közepétől már folyamatosan ment el az életkedve, s agyilag sem volt már rendben.
Többnyire csak nézte, szemlélte, bámulta a vizet is. Vagy ímmel-ámmal ivott, amikor megeresztettük a kád csapját, ami alá rendszeresen odajárt lefetyelni. Mindezek mellett ez a cica akár egy nyávogás nélkül is elfeküdt egész nap. Csendesen szunyókált, aludt órákon át, s mindig megtalálta a magának megfelelő nyugalmi pontot hol a lakásban, hol azon kívül a gangon.
Előfordult, hogy este 11-kor hoztam be onnan, hiszen minduntalan kikéredzkedett, kérlelve kaparta a bejárati ajtót, hogy ki szeretne menni a sötétben is a szabadba. Még sokszor este tíz után is feszülten és szorgalmasan figyelt ott mindig valamit, de az udvarra, pláne az utcára soha nem merészkedett ki. Lekötötte őt itt, a második szinten a fák susogása, ajtók nyikorgása, bogarak hangja, madarak szárnysuhogása, vagy a hazatérő lakók léptei.
De sajnos rengeteget hányt (főként éjjel) és sajnálkozva, fájó érzésekkel hallottuk, amikor a másik szobában egyszer csak nekiállt öklendezni, mert erőltette a feltoluló gyomorsav, vagy valami más. S akkor sajnáltuk igazán, amikor utána a tápos tányérjához sántikált (mert már lába is gyenge volt) és onnan semmit nem kívánt, nem tudott enni. Hiába, az idő vasfoga - akárcsak minket, embereket - őket sem kíméli. Így nála is rágcsált, kattogott - ha hangtalanul is - az a bizonyos vasfog, és kegyetlenül koptatta, amortizálta évről-évre kis szervezetét.
Egy 15. évében járó macskánál (emberi években számolva nagyjából 85 év) az elhasználódott, legyengült szervezet, mozgásfunkció, agyi irányítás már kétségtelenül és észrevehetően nem úgy működik, mint fiatal korában. Az utolsó napjaiban már kereste a búvóhelyeket, ahová elhúzódhat. Íróasztal alá, fotelek, székek kellemes hűsébe (hisz akkor volt éppen 35-40 fokos hőség) kályha és fal-köz rejtő nyugalmába, hűsébe húzódott észrevétlenül. A legvégén már csak a cserepekbe ültetett bozontos, dús, élénkzöldre nőtt búzafüvet eszegette, nyalogatta. Aztán már azt sem...Csak elvonult szegény, bújt, rejtőzött, már dorombolni sem volt kedve. Magába roskadva feküdt, mint aki végóráit sejti, várja ösztönösen.
Szegény, szeretett kis macskánk mindenféle készülődés, poggyász nélkül utazott el messzire. (Ez a szóösszetétel kedves feleségem találékonyságát dicséri, tőle kölcsönöztem magát a fenti címet is...) Olyan nagyon messzire, aminek mértékét, távolságát nemhogy ő maga nem tudta, s nem is akarta felmérni, értelmezni és felfogni kis állateszével és képzeletével - de senki emberfia sem foghatja fel igazán, a maga teljességében.
Egy forró nyári, szerdai napon elutazott ide, anélkül, hogy kölykeitől - akiket már régóta nem látott - akár el tudott volna búcsúzni. Kölykeitől, akik ma is a fővárosban élnek - egy kivételével, akit korábban elütött egy autó. Elutazott oda, a felfoghatatlan végtelenbe, ahonnan többé már nem térhet vissza hozzánk. Mint ahogyan emberi hozzátartozóink, szeretteink sem térhetnek onnan már vissza. Földi porhüvelye a maga valójában megszűnt ugyan létezni, szegény, jámbor kis lelke viszont valahol az örökkévalóságban várja majd a mi lelkületünket, hogyha már a miénk is odakerül egyszer.
S ha már az örök szót említettem: örök hálával tartozunk végtelenül jóindulatú, önzetlen és mindig segítőkész, szeretetteljes rokonunknak, feleségem unokahúgának. Ő volt az, aki éveken át vigyázott rá, amikor gyakori elutazásaink miatt napokra kénytelenek voltunk Rojtit egyedül hagyni otthon, a lakásban. Ebből az okból évente többször is nagy-nagy empátiával, szakértelemmel, szeretettel és odaadással egyetlen zokszó nélkül vállalta a macskaszitter szerepét.
Amíg ismét haza nem tértünk azalatt folyamatosan tájékoztatott bennünket Rojtika táplálkozásáról, egészségi állapotáról. S mély részvétet, együttérzést tanúsított akkor is, amikor véle együtt az idén nyáron altatásra vittük az állatorvoshoz, s onnan a gyepmesteri telepre szállítottuk szegényt. Ő - mint macskánk ügyeletes pótgazdija - igazán meg tudta érteni, képes volt átérezni, hogy egy ilyen tortúra milyen szenvedéssel jár egy gazdának, hiszen két kutyájától is ily módon kellett megválnia.
Dehát, nem tehettünk mást, hiszen az utolsó hetekben már nap mint nap láttuk, tapasztaltuk: egyre gyengül (a végén már négy kiló lett, pedig hét fölött is volt virágkorában. Ami persze már túlsúlyosnak számít egy macskánál.) Június közepétől már folyamatosan ment el az életkedve, s agyilag sem volt már rendben.
Többnyire csak nézte, szemlélte, bámulta a vizet is. Vagy ímmel-ámmal ivott, amikor megeresztettük a kád csapját, ami alá rendszeresen odajárt lefetyelni. Mindezek mellett ez a cica akár egy nyávogás nélkül is elfeküdt egész nap. Csendesen szunyókált, aludt órákon át, s mindig megtalálta a magának megfelelő nyugalmi pontot hol a lakásban, hol azon kívül a gangon. Előfordult, hogy este 11-kor hoztam be onnan, hiszen minduntalan kikéredzkedett, kérlelve kaparta a bejárati ajtót, hogy ki szeretne menni a sötétben is a szabadba. Még sokszor este tíz után is feszülten és szorgalmasan figyelt ott mindig valamit, de az udvarra, pláne az utcára soha nem merészkedett ki. Lekötötte őt itt, a második szinten a fák susogása, ajtók nyikorgása, bogarak hangja, madarak szárnysuhogása, vagy a hazatérő lakók léptei.
De sajnos rengeteget hányt (főként éjjel) és sajnálkozva, fájó érzésekkel hallottuk, amikor a másik szobában egyszer csak nekiállt öklendezni, mert erőltette a feltoluló gyomorsav, vagy valami más. S akkor sajnáltuk igazán, amikor utána a tápos tányérjához sántikált (mert már lába is gyenge volt) és onnan semmit nem kívánt, nem tudott enni. Hiába, az idő vasfoga - akárcsak minket, embereket - őket sem kíméli. Így nála is rágcsált, kattogott - ha hangtalanul is - az a bizonyos vasfog, és kegyetlenül koptatta, amortizálta évről-évre kis szervezetét.
Egy 15. évében járó macskánál (emberi években számolva nagyjából 85 év) az elhasználódott, legyengült szervezet, mozgásfunkció, agyi irányítás már kétségtelenül és észrevehetően nem úgy működik, mint fiatal korában. Az utolsó napjaiban már kereste a búvóhelyeket, ahová elhúzódhat. Íróasztal alá, fotelek, székek kellemes hűsébe (hisz akkor volt éppen 35-40 fokos hőség) kályha és fal-köz rejtő nyugalmába, hűsébe húzódott észrevétlenül. A legvégén már csak a cserepekbe ültetett bozontos, dús, élénkzöldre nőtt búzafüvet eszegette, nyalogatta. Aztán már azt sem...Csak elvonult szegény, bújt, rejtőzött, már dorombolni sem volt kedve. Magába roskadva feküdt, mint aki végóráit sejti, várja ösztönösen.
A búcsúzás és a hiányérzet fájdalmáról
Drága, kicsi Rojtikánk! Most sem tudom kikerülni azokat a közhelyeket amiket Mucur és Perec eltávozásakor is leírtam. Nincs olyan szép és találó kifejezés, amivel ezt a fájdalmat és hiányérzetet hűen le tudnánk írni. Azt az ürességet, amit itt hagytál nékünk, amivel szegényebbnek, siralmasabbnak érezzük saját létünket is ebben a lakásban, ahol velünk voltál. Ezt csakis az tudja átérezni, aki valaha is ilyen körülmények közt vált meg állattól hosszú ideig tartó együttlét után. Így aztán kénytelen az ember banális, primitív frázisokkal élni. Amiknek az a legnagyobb hibájuk és gyengéjük, hogy nem eredetiek.
Ami igazán eredeti: az a magunk személyes, keserves, sorsszerű fájdalma. Az, amit pont szegény eltávozott, elutazott cicánk iránt érzünk. Az, ami az ő elvesztésével szakadt reánk, s amit ennek következményeként mindig is érezni fogunk majd a jövőben. Bár az idővel igaz, hogy egyre enyhébben, de múlhatatlanul. Mindez azonban a szavak szintjén kifejezhetetlen, leírhatatlan. És éppoly megfogalmazhatatlan mások számára, mint amilyen volt a fájdalmunk korábban Perec és Mucur elvesztésekor is. Az emlékek halványodnak ugyan, de megmaradnak - akár a szeretet, amiből vétetett.
Nagyon szívszorító, fájdalmas tőled a búcsúzás! Szörnyű nagy űrt hagytál magad után - körülötted és bennünk egyaránt. Itt van még a lakásban kis kosarad, ágyad, megmaradt élelmiszereid, kis tálad, alomkádad a kis lapáttal, játékaid, hordozótáskád, amiben az orvoshoz szoktunk elvinni. És sok minden más, ami reád emlékeztet bennünket. Amiket egy-két kedvenc játékod kivételével - hamarosan odaajándékozunk más állattartóknak vagy menhelynek, mert hogy nékünk több állatunk biztos, hogy nem lesz már.
Ami igazán eredeti: az a magunk személyes, keserves, sorsszerű fájdalma. Az, amit pont szegény eltávozott, elutazott cicánk iránt érzünk. Az, ami az ő elvesztésével szakadt reánk, s amit ennek következményeként mindig is érezni fogunk majd a jövőben. Bár az idővel igaz, hogy egyre enyhébben, de múlhatatlanul. Mindez azonban a szavak szintjén kifejezhetetlen, leírhatatlan. És éppoly megfogalmazhatatlan mások számára, mint amilyen volt a fájdalmunk korábban Perec és Mucur elvesztésekor is. Az emlékek halványodnak ugyan, de megmaradnak - akár a szeretet, amiből vétetett.
Nagyon szívszorító, fájdalmas tőled a búcsúzás! Szörnyű nagy űrt hagytál magad után - körülötted és bennünk egyaránt. Itt van még a lakásban kis kosarad, ágyad, megmaradt élelmiszereid, kis tálad, alomkádad a kis lapáttal, játékaid, hordozótáskád, amiben az orvoshoz szoktunk elvinni. És sok minden más, ami reád emlékeztet bennünket. Amiket egy-két kedvenc játékod kivételével - hamarosan odaajándékozunk más állattartóknak vagy menhelynek, mert hogy nékünk több állatunk biztos, hogy nem lesz már.
Ezt a kis "hagyatékot" hasznos örökségül jól fogják használni majd azok az állattársaid - macskák, kutyák - akik erre rászorulnak.) Szívünkben ugyanis egy sem fogja, és nem is tudná soha elfoglalni azt a helyet, amit ott hagytál - akárcsak másik két állattársad.) Megmarad viszont minékünk - az is "hagyatékul" - a több száz rólad, és véled készült fénykép-, és videófelvétel a számítógépen örökre.
Ha mostanában hajnalban felébredek valami miatt - a padló reccsenésében, az ablak nyikordulásában minduntalan azt vélem hallani, mintha keresztül osonnál a szobán, s bársonyos talpacskáiddal lassan sompolyogva a konyhába bandukolsz. S már hallani is onnan a száraz táp ropogtatásának, a víz lefetyelésének ütemes hangját - most már persze csakis a képzelet, az emlékezet megtévesztő, csalfa játékaként... Vagy mintha azt hallanám, hogy felugrasz az ablakba, melynek párkányán sokszor fél éjszakákat is eltöltöttél ülésben, figyelő állásban.
Más macskáknak a háztető - néked ez volt a rendszeres leshelyed. Ahonnan egyszer sem estél, vagy ugrottál le - az udvar számodra felfoghatatlan (vagy felfogható?) mélységébe a második emeletről - még véletlenül sem. Mint ahogy máshonnan sem, például a körfolyosó (gang) korlátjáról sem. Ahol a ház lakóinak egyöntetű bámulatára nem egyszer sétáltál végig játszi könnyedséggel, a szó szoros értelmében: macska-ügyességgel és eleganciával a szédítő magasságban, mint az artista a manézsban. S volt rá eset (3-4 éves korodban) hogy a lakásban is vállalkoztál meglepő akrobata-mutatványokra: a villanykályháról felugrottál a szekrénysor felső, nyitott gardróbjába, ami úgy jó két méteres ugrásnak minősült.
Ez nagyjából olyan, mintha egy felnőtt ember 6-8 méter magasra ugrana fel! S emellett az egyik szekrény tetején lazán sétálgatva, onnan átugrottál egyetlen svunggal a tőle másfél méterre lévő másik szekrényre. (Ha ezt egy cirkuszos meglátta volna - menten leszerződtetett volna. De csak volna, mert mi biztos, hogy semmi pénzért nem adunk oda!)
Ha mostanában hajnalban felébredek valami miatt - a padló reccsenésében, az ablak nyikordulásában minduntalan azt vélem hallani, mintha keresztül osonnál a szobán, s bársonyos talpacskáiddal lassan sompolyogva a konyhába bandukolsz. S már hallani is onnan a száraz táp ropogtatásának, a víz lefetyelésének ütemes hangját - most már persze csakis a képzelet, az emlékezet megtévesztő, csalfa játékaként... Vagy mintha azt hallanám, hogy felugrasz az ablakba, melynek párkányán sokszor fél éjszakákat is eltöltöttél ülésben, figyelő állásban.
Más macskáknak a háztető - néked ez volt a rendszeres leshelyed. Ahonnan egyszer sem estél, vagy ugrottál le - az udvar számodra felfoghatatlan (vagy felfogható?) mélységébe a második emeletről - még véletlenül sem. Mint ahogy máshonnan sem, például a körfolyosó (gang) korlátjáról sem. Ahol a ház lakóinak egyöntetű bámulatára nem egyszer sétáltál végig játszi könnyedséggel, a szó szoros értelmében: macska-ügyességgel és eleganciával a szédítő magasságban, mint az artista a manézsban. S volt rá eset (3-4 éves korodban) hogy a lakásban is vállalkoztál meglepő akrobata-mutatványokra: a villanykályháról felugrottál a szekrénysor felső, nyitott gardróbjába, ami úgy jó két méteres ugrásnak minősült.
Ez nagyjából olyan, mintha egy felnőtt ember 6-8 méter magasra ugrana fel! S emellett az egyik szekrény tetején lazán sétálgatva, onnan átugrottál egyetlen svunggal a tőle másfél méterre lévő másik szekrényre. (Ha ezt egy cirkuszos meglátta volna - menten leszerződtetett volna. De csak volna, mert mi biztos, hogy semmi pénzért nem adunk oda!)
Egyébként meg megszokott útvonalad: az este mindig befordított székre ugrás, onnan végig az íróasztalon, majd irány a villanykályhán át a nyitott ablak deszkája, vagy még kijjebb(!) az ablak fémpárkánya. Amikor meg hűvösebb idők jártak - akkor az elhúzott függöny mellől bámulhattál ki a csendes, hűvös, de számodra sok titkot és neszt rejtő nagy magyar éjszakába.
Rojtikánk legszebb fotója, melyen nyolc éves és még mindkét füle ép. A bal füle a következő évben sérült meg.
S az is előfordul mostanában, hogy esténként a szobaajtó felé kacsintva várom, hogy méltóságteljesen besompolyogjál azon. Hogy most is oda ballagván a kanapéhoz, feltekintve reám nyávogva, kérlelően várjad: hogyan vakarom percekig a hátad. Mert napirendszerűen ez volt az egyik hepped, ez a vakarásra, simogatásra való jelentkezés, könyörgés. Rimánkodásodat hangos nyávogással tetted hatásosabbá, amely inkább hasonlított egy béka harsány brekegéséhez, mint egy kismacska nyávogásához.
S eme művelet alatt egyre hangosabb dorombolással jelezted jóleső nyugalmadat, a kényeztetés, a véled való foglalkozás mentális örömét, ami ezalatt töltött el téged. Ezt a hosszan elnyújtott sipítós hangot hallattad akkor is, ha rendszeresen odajöttél hozzánk és esdeklően felnéztél ránk: foglalkozzatok már vélem is, ne csak a leptoppal, könyvekkel és a zenehallgatással.
Ez utóbbival kapcsolatban jegyzem meg: míg Mucur rendszeresen az ölembe ugrott, ha esténként zenét hallgattam, s sokszor ott is aludt el Beethoven valamelyik szimfóniája alatt, amit persze nem hallott, hisz fejhallgatón át szólt a zene - addig Rojtika ezt soha nem tette. Nem volt oly bújós, mint kandúr-társa, ám abban megegyeztek, hogy a furulya magasabb hangjai irritálta mindegyikük fülét és idegrendszerét. (Perecet nem annyira, és a kedves szomszédainkét sem, akik évről évre egyre kevesebben lettek különböző okokból.
Ezen okok között maga a furulyázás nem szerepelt...) Ennek hallatán mindkét macska menekült mentül távolabbra. Úgyhogy legokosabban tettem, ha közelükben pl. a Misszió című film zenéjével (amiben kétvonalas h is van) meg se próbálkoztam. Amit azóta eredeti hangmagasságban képtelen vagyok lejátszani. (Valószinűleg C szoprán furulyán nem is lehet...)
Ki mindeneket tud - csakis az tudná megcáfolni, vagy megerősíteni: vajon a zenehallgatás közben a saját testemen átviharzó energiát érezhette ez a jámbor kis állat? Viszont Rojtikának volt még két heppje a fent említetten kívül: a második a dobozmánia. Ha meglátott egy akármilyen kartondobozt, vagy kinyitott bőröndöt, utazótáskát - abba azonnal beleugrott, ott rögtön kényelmesen elhelyezkedett, azt házikónak birtokba vette, mint egy önkényes lakásfoglaló. És ebben az újonnan megszerzett ingatlanjában természetesen várta, hogy fotón, vagy videón megörökítsük.
Harmadik szenvedélye az volt, hogy olthatatlan vonzódást érzett a számítógép közelsége iránt. A legnagyobb lelki nyugalommal végigfeküdt a billentyűzeten (legtöbbször kedves feleségem készülékén.) Ilyenkor többnyire elállítva már előhozott, megnyitott weboldalakat, böngésző lapokat, képernyőképet stb. Ám csodák csodája - megkezdett írásaimat soha nem sikerült a Ctrl+Alt billentyűkkel likvidálnia, mint ahogyan nékem már sajnos jó néhányszor. (Ezért is takartam már le kézenfekvő, bár meglehetősen primitív módon egy kartonpapír-dobozkával ezeket a gombokat...)
Rojtikánk legszebb fotója, melyen nyolc éves és még mindkét füle ép. A bal füle a következő évben sérült meg.
S az is előfordul mostanában, hogy esténként a szobaajtó felé kacsintva várom, hogy méltóságteljesen besompolyogjál azon. Hogy most is oda ballagván a kanapéhoz, feltekintve reám nyávogva, kérlelően várjad: hogyan vakarom percekig a hátad. Mert napirendszerűen ez volt az egyik hepped, ez a vakarásra, simogatásra való jelentkezés, könyörgés. Rimánkodásodat hangos nyávogással tetted hatásosabbá, amely inkább hasonlított egy béka harsány brekegéséhez, mint egy kismacska nyávogásához.
S eme művelet alatt egyre hangosabb dorombolással jelezted jóleső nyugalmadat, a kényeztetés, a véled való foglalkozás mentális örömét, ami ezalatt töltött el téged. Ezt a hosszan elnyújtott sipítós hangot hallattad akkor is, ha rendszeresen odajöttél hozzánk és esdeklően felnéztél ránk: foglalkozzatok már vélem is, ne csak a leptoppal, könyvekkel és a zenehallgatással.
Ez utóbbival kapcsolatban jegyzem meg: míg Mucur rendszeresen az ölembe ugrott, ha esténként zenét hallgattam, s sokszor ott is aludt el Beethoven valamelyik szimfóniája alatt, amit persze nem hallott, hisz fejhallgatón át szólt a zene - addig Rojtika ezt soha nem tette. Nem volt oly bújós, mint kandúr-társa, ám abban megegyeztek, hogy a furulya magasabb hangjai irritálta mindegyikük fülét és idegrendszerét. (Perecet nem annyira, és a kedves szomszédainkét sem, akik évről évre egyre kevesebben lettek különböző okokból.
Ezen okok között maga a furulyázás nem szerepelt...) Ennek hallatán mindkét macska menekült mentül távolabbra. Úgyhogy legokosabban tettem, ha közelükben pl. a Misszió című film zenéjével (amiben kétvonalas h is van) meg se próbálkoztam. Amit azóta eredeti hangmagasságban képtelen vagyok lejátszani. (Valószinűleg C szoprán furulyán nem is lehet...)
Ki mindeneket tud - csakis az tudná megcáfolni, vagy megerősíteni: vajon a zenehallgatás közben a saját testemen átviharzó energiát érezhette ez a jámbor kis állat? Viszont Rojtikának volt még két heppje a fent említetten kívül: a második a dobozmánia. Ha meglátott egy akármilyen kartondobozt, vagy kinyitott bőröndöt, utazótáskát - abba azonnal beleugrott, ott rögtön kényelmesen elhelyezkedett, azt házikónak birtokba vette, mint egy önkényes lakásfoglaló. És ebben az újonnan megszerzett ingatlanjában természetesen várta, hogy fotón, vagy videón megörökítsük.
Harmadik szenvedélye az volt, hogy olthatatlan vonzódást érzett a számítógép közelsége iránt. A legnagyobb lelki nyugalommal végigfeküdt a billentyűzeten (legtöbbször kedves feleségem készülékén.) Ilyenkor többnyire elállítva már előhozott, megnyitott weboldalakat, böngésző lapokat, képernyőképet stb. Ám csodák csodája - megkezdett írásaimat soha nem sikerült a Ctrl+Alt billentyűkkel likvidálnia, mint ahogyan nékem már sajnos jó néhányszor. (Ezért is takartam már le kézenfekvő, bár meglehetősen primitív módon egy kartonpapír-dobozkával ezeket a gombokat...)
Az emlékezés szomorúsága és nagyszerűsége
Édes, kis szeretett macskánk éveken át életünk részévé, szinte családtaggá vált. Ugyanúgy, ahogyan a másik két házi kedvencünk. Aminek egyik bizonyítéka volt az is, hogy lefekvés előtt a lap-topot annak lezárása után mindig hátra toltam az íróasztalon - Rojtikánk szabad útját ezzel biztosítva - hogy ne azon keresztül lépdelve, hanem az előtt sétálhasson el éjszakánként az ablakhoz settenkedve. Még most is előfordul, hogy a megszokott mozdulattal hátra tolom - s akkor jut eszembe, hogy már nem kell...S az is megesik, hogy este 7 után - szokásom szerint - elindulok az alom felé, hogy kiszedjem és levigyem a kukába - s akkor jövök rá: már erre sincs szükség...
Pedig de szívesen levinném most is! De szívesen porszívóznám fel az elhullajtott macskaszőrt, a fotelkaparás után szanaszét ott maradt körmöcske-darabokat, amit ott hagytál szőnyegen, parkettán, akárcsak annak idején Mucur és Perec is. És de szívesen néznélek, amint reggelente reám tekintve egyszerre csak elkezdesz mosakodni, szorgalmasan nyalogatni lábacskádat, mellszőrzetedet.
Mintha csak mutatni akartad volna: "lám, én ilyen rendes, pedáns vagyok, hisz egy macskához, különösen egy anyamacskához ez illik." Ezért is volt a melled, hasad szőrruhája mindig oly patyolatfehér, mint a frissen esett hó. És de szívesen etetnélek akár a tenyeremből, s akár a - nevelési szempontból eléggé el nem ítélhető módon - a konyhaasztal sarkán, csak ennél most is, ahogyan régen, fiatalabb korodban!
És hát felrémlik képzeletemben az a gyakorlatban megvalósíthatatlan kósza ötlet és feltételezés is: jajj, ha itt lehetnél újra velünk, mellettünk, mint azelőtt! Dehát bármily gyermekesen naív, infantilis óhaj, vágyakozás is tör fel néha bennünk visszatérteddel kapcsolatban - eszünkkel, értelmünkkel azért jól tudjuk: az elmúlás, a meghalás folyamata eleve elrendelt, megszabott és végleges.
Teljes egészében megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan és megfellebbezhetetlen. A halál "fullánkja" tompíthatatlan, megszelidíthetetlen, annak szigorú ténye megcáfolhatatlan és megváltoztathatatlan, mert a holtak és élők világa között visszavezető út sehol a világegyetemben nem létezik. Ilyen csakis Stephen King tollából pattanhat ki, aki megírta az Állattemető-ben a macska és a kisfiú visszatérését. (Megjegyzem oly módon, ahogyan ő azt elképzelte - ne is térjen vissza senki...)
A halál végérvényességéről és visszafordíthatatlanságáról
A halál végérvényességéről és visszafordíthatatlanságáról
Mert bizony: ahogyan a boldogságos, örömmel várt, ujjongva fogadott születésből - ugyanúgy a szomorú, letaglózó halálból sincs visszafordulás. Már az ókori görögök is belátták azt, hogy Hádész, az alvilág istene nem teszi lehetővé, törvényei nem engedik meg senki számára a visszatérést onnan. A Teremtés egyénre szabott, önmagába visszatérő folyamata, egysége és örök igazsága ugyanis másképpen nem érvényesülhet. Mint földi lények - mindannyian Istentől származunk és végül Istenhez is térünk vissza, nem pedig földi létünkhöz. Ahogyan egykor az Ő teremtő energiája kilökött bennünket a szenvedésekkel, gyönyörűségekkel teli, hol hidegséggel, hol melegséggel megáldott élővilágba - ugyanúgy ránt vissza magához, ha eljő a mi időnk is arra, hogy véglegesen eltávozzunk innen.
Az isteni energia visszavonz valamennyiünket, ha erre megérett az idő. Hogyha végérvényesen eljő a pillanat ama bizonyos utazásra. Ha el kell indulnunk ama útra, melynél maga az elindulás csupán egyetlen pillanat. Melyhez a "kezdő sebességet" nem mi adjuk meg, s amelynek meghatározásánál nálunk sokkal nagyobb erők működnek.
Az isteni energia visszavonz valamennyiünket, ha erre megérett az idő. Hogyha végérvényesen eljő a pillanat ama bizonyos utazásra. Ha el kell indulnunk ama útra, melynél maga az elindulás csupán egyetlen pillanat. Melyhez a "kezdő sebességet" nem mi adjuk meg, s amelynek meghatározásánál nálunk sokkal nagyobb erők működnek.
Testileg, szellemileg és lelkileg már teljesen tehetetlenek vagyunk abban a pillanatban, amikor el kell indulnunk arra az utazásra, amire szeretett macskánk is szegény ezen a nyáron elindult. Az utazásra, amelyre egyedül csak lelkületünket visszük el, illetve fel magunkkal - hátrahagyva lassan porladó testi mivoltunkat. Amiből lassan csak csontjaink maradnak fenn, illetve lenn.
Hátra hagyjuk továbbá e földön véghez vitt cselekedeteinket, életünkben létrehozott szellemi és fizikai termékeinket, alkotásainkat. Földi létünk alatt tanúsított magatartásunk, viselkedésünk, etikai alapállásunk nyomait és következményeit. Hátra hagyjuk keservesen megszerzett, ki nem dobott, megmentésre ítélt tárgyainkat, javainkat, ingóságainkat (esetleg ingatlanjainkat) értéktárgyainkat, legbecsesebb könyveinket, hang-, és képhordozóinkat, fotóinkat, és így tovább. Amiket hol épülésünkre, hol szórakoztatásunkra gyűjtöttünk össze.
S végül hátrahagyjuk közszemlére - az utókor fel-, vagy leértékelésének kitéve - azokat az elveinket, hitünket és meggyőződésünket, gondolatainkat, meglátásainkat, amiket saját életünkben mindig is szándékunkban állt gyermekeinkre, unokáinkra hagyományozni. S amelyek jövőbeli szavatosságáról, időszerűségéről és használhatóságáról akkor és ott már egyedül és csakis az utókor dönthet.
Ezek azok, amik mind önmagukban, így és együtt tanúskodnak rólunk, emberi mivoltunkról, jellemünkről, szavaink és tetteink egységéről, vagy ellentmondásos voltáról. Ezek bíráskodnak majd rólunk és ítélkeznek felettünk - vagy védőügyvédként, vagy vádlóként, vagy pedig bíróként. Mert igazán és maradéktalanul az emberek egymás felett soha nem ítélkezhetnek. A "ne ítélj, hogy ne ítéltess" bibliai igazsága itt is, ebben is érvényre jut.
Mindaz vizsgálat és értékelés alá esik, ahogyan életünk során bántunk önmagunkkal, családtagjainkkal, szeretteinkkel, embertársainkkal. Ahogyan segítettük magunkat és őket egyéniségünk és egyéniségük kiteljesítésében. Ahogy támogattuk őket a bajban vagy gondjaik megoldásában, saját sorsunk és az ő sorsuk elviselésében, magunk és mások életének megszépítésében.
Minden, amit életünkben megtettünk vagy épp elmulasztottunk, mindaz, amit azalatt kimondtunk vagy elhallgattunk, szerettünk vagy gyűlöltünk - azok mind igazolnak, értékelnek és megítélnek bennünket. És ne feledjük: ugyanúgy vizsgálat és bírálat alá kerülnek majd az életünkben megfogalmazott és megfogalmazatlan vágyaink, kimondott és kimondatlan szavaink, leírt és leíratlan gondolataink.
S ugyanígy értékelnek, megítélnek bennünket elolvasott és elolvasatlan, vagy félbehagyott könyveink, a meghallgatott és meg nem hallgatott zeneművek, a megtekintett és meg nem nézett filmek - mint az elhagyott és el nem hagyott szerelmeink, házastársunk iránti hűségünk vagy hűtlenségünk. S ugyanígy ítélkeznek felettünk fel nem keresett rokonaink és ismerőseink, kielégített és kielégítetlen vágyaink, megosztott és megosztatlan titkaink.
S ugyanúgy és egyaránt megítélnek bennünket majd megszerzett és meg nem szerzett információink, birtokba vett tulajdonaink és óhajtott, de soha meg nem szerzett javaink. Teljesített és teljesítetlen kéréseink, másoknak tett betartott és betartatlan ígéreteink, másokkal szemben elkövetett kisebb vagy nagyobb vétkeink. És ugyanúgy tanúskodnak rólunk hűséggel megtartott, megőrzött barátságaink, mint ahogy rólunk adnak igazolást a szétszakítottak is.
És ugyanígy bennünket igazolnak, rólunk adnak számot az általunk bejárt utak éppúgy, mint a bejáratlanok, valamint az elfogyasztott és el nem fogyasztott ételek, italok is. S ugyanúgy nem maradnak következmények nélkül már életünkben, sőt azután sem mindazok a bántalmak, ármánykodások és gonoszkodások, amiket mások ellen elkövettünk - de azok sem, amiket ellenünk mások elkövettek. Mert Isten szeme mindent lát.
Ahogyan bántunk életünkben a környező növény-, és állatvilággal, a reánk bízott állatainkkal, az elesettekkel, betegekkel és öregekkel - az halálunk után mind-mind elbírálás alá esik. Minden, amit tettünk, gondoltunk vagy éreztünk - a rólunk, másokban őrzött emlékekkel együtt - mindazok komplex módon értékelnek, megítélnek majd bennünket.
Jó és rossz tulajdonságaink, személyiségünk negatív és pozitív természete, egész jellemünk, egész életünk megítéltetik majd akkor, ha már nem leszünk. És végérvényesen halálunk után kerül felszínre, a figyelem középpontjába: mennyiben mozdítottuk előre, vagy hátra azt a világot, amiben éltünk. Hiszem azt, hogy mindenki a maga módján igenis előre mozdítja valahogyan, tőle telhetően. Senki ne higgye, hogy fölösleges itt e földön, mert mindenki fontos, mindenki a körforgás része, mégpedig a maga jó és rossz tulajdonságaival, indítékaival, szándékaival együtt: (Ahogyan Balázs Fecó és Horváth Attila csodálatos dalában hallhatjuk: "Amit mérgezel, az mérgez / amit érzel, az téged érez / amit megérintesz, az kapcsol valahová.")
Tehát minden mindennel összefügg, s ennek alapján minden elbírálás alá esik. Többek között az is, amit - bár szerettünk volna - mégsem tudtunk terveinkből megvalósítani. S mik azok a feladatok, amiket nem sikerült elkezdenünk, vagy befejeznünk - különböző okokból. S mik azok, amiket - legyenek azok szellemi vagy anyagi természetűek - sehogy sem tudtunk utódainknak, gyermekeinknek, unokáinknak megadni, átadni, hátra hagyni - bárhogy is szerettünk volna. Szóval: minden megítéltetik. "Minden megméretik, ha egyszer majd nem él." - írta Radnóti.
Szeretett állatunk öröksége, emléke, halhatatlansága
És ennek az elvnek az igazsága ugyanúgy érvényes a növényekre, az állatokra is, nemcsak az emberekre. (Nem véletlen írta a költő: minden megméretik.) E szelíd, jóságos, életünket felvidító, gazdag élményeket és örömöket nyújtó, sokszor gyámoltalan, sok esetben számkivetett lények, szeretni, ragaszkodni tudó lelkületükkel, mozgásukkal, játékaikkal, tetteikkel, cselekedeteikkel olyan örökséget hagynak reánk, amellyel eltávozásuk után is sokáig élnek még az emlékezetünkben. Az ő szeretetük és vonzódásuk valamint a mi szeretetünk és vonzódásunk örökké megmarad bennünk.
Elpusztulásuk után ők, a kis házi kedvenceink csakis a legpozitívabb, legemberségesebb elbírálás alá eshetnek a mi szemünkben, a mi tudatunkban és lelkületünkben. Megmérettetésük, értékelésük, elbírálásuk elsősorban nem tetteik alapján történik eltávozásuk után, hanem csakis reájuk jellemző szeretetük, ragaszkodásuk alapján. Ők csakis ez alapján ítéltethetnek meg. Az alapján, amit számunkra nyújtottak.
Amit számunkra adtak jámborságukkal, szelídségükkel, ösztöneikkel egész földi életükben - megszépítve a mi egyéni életünket is itt, ezen a földön. Amit átadtak nekünk a gazdájuk iránti jóságuknak, szeretetüknek, ragaszkodásuknak a folyamatos megnyilvánulásaival. Amitől mindig és mindenkor távol állt bármiféle rosszindulatnak vagy gonosz szándéknak még az árnyéka is.
Szegény, kis macskánk - bár földi életében szabadon viselhette örömteli macska-életét, kiélhette természetes hajlamait, kiélvezhette állati ösztöneit és hajlandóságait - tulajdonképpen igazi egérrel nem is találkozott. Köszönve ennek a digitális korszaknak, melyben kis élete zajlott - egyetlen egeret látott mindössze. Azt, ami az alábbi képen látható:
Ha esetleg igazi egér közeledett volna feléje, talán meg is ijedt volna tőle, vagy csodálkozva tekintett volna reá. Nem is lehet tán tudni: ki illetődött volna meg jobban ettől a találkozástól... Ám az apró bogarak, legyek, rovarok iránt élénk és burjánzó érdeklődést mutatott. Olyan picinyeket is észre vett és meghallott, ami számunkra egyáltalán fel se tűnt. De egyéb elektronikai eszközökkel is szimpatizált - kivéve a porszívót. A vérnyomásmérő mellett például rendszeresen elhasalt, elaludt, a tévéből, hangszórókból áradó zene megfogta, nyugtatta. Arról azonban, hogy melyik volt kedvenc zenei műfaja - egyszer sem nyilatkozott.
Szegény, kis macskánk - bár földi életében szabadon viselhette örömteli macska-életét, kiélhette természetes hajlamait, kiélvezhette állati ösztöneit és hajlandóságait - tulajdonképpen igazi egérrel nem is találkozott. Köszönve ennek a digitális korszaknak, melyben kis élete zajlott - egyetlen egeret látott mindössze. Azt, ami az alábbi képen látható:
Ha esetleg igazi egér közeledett volna feléje, talán meg is ijedt volna tőle, vagy csodálkozva tekintett volna reá. Nem is lehet tán tudni: ki illetődött volna meg jobban ettől a találkozástól... Ám az apró bogarak, legyek, rovarok iránt élénk és burjánzó érdeklődést mutatott. Olyan picinyeket is észre vett és meghallott, ami számunkra egyáltalán fel se tűnt. De egyéb elektronikai eszközökkel is szimpatizált - kivéve a porszívót. A vérnyomásmérő mellett például rendszeresen elhasalt, elaludt, a tévéből, hangszórókból áradó zene megfogta, nyugtatta. Arról azonban, hogy melyik volt kedvenc zenei műfaja - egyszer sem nyilatkozott.
Édes kis Rojtikánk! Mindig, amíg csak élünk - szeretettel emlékezünk reád! Lehet, hogy az emlékeink halványodnak, de szeretetünk örökre megmarad irántad. Mert hogyan is írta Thornton Wilder a Szent Lajos király hídja című regényének zárófejezetében?
"Minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme."
Szeretteink, hozzátartozóink halála után sokszor tapasztaljuk: maguk az emlékek a napok, hetek, hónapok sodró forgatagában tompulnak, halványulnak. Az emlékezés élő folyamatának lánca meg-megszakad, egyre gyengül az idő szüntelen áradásában. Egy-egy állat halálának, elaltattatásának szomorúsága is csökken. Folyamatosan elmosódik bennünk, szürkül az évek múlásával, de anélkül, hogy véglegesen eltűnne.
Az ember egyéb, minden napos teendői elterelik a figyelmet fájdalmunkról, esetleges bűntudatunkról, amit esetleg az akkor meghozott döntésünk ültetett el bennünk. Még akkor is, ha tudjuk: elaltattatásoddal elsősorban a te saját érdekedben - szeretetünk, kíméletünk okából - a te számodra gyakoroltunk kegyelmet és irgalmat, szeretett és imádott Rojtikánk! Mert az elkövetkező hónapokban - ha életben hagyunk - csakis a letargia, az életuntság, a földi szenvedés, a lassú vegetálás fájdalma jutott volna már csak tenéked.
Szeretteink, hozzátartozóink halála után sokszor tapasztaljuk: maguk az emlékek a napok, hetek, hónapok sodró forgatagában tompulnak, halványulnak. Az emlékezés élő folyamatának lánca meg-megszakad, egyre gyengül az idő szüntelen áradásában. Egy-egy állat halálának, elaltattatásának szomorúsága is csökken. Folyamatosan elmosódik bennünk, szürkül az évek múlásával, de anélkül, hogy véglegesen eltűnne.
Az ember egyéb, minden napos teendői elterelik a figyelmet fájdalmunkról, esetleges bűntudatunkról, amit esetleg az akkor meghozott döntésünk ültetett el bennünk. Még akkor is, ha tudjuk: elaltattatásoddal elsősorban a te saját érdekedben - szeretetünk, kíméletünk okából - a te számodra gyakoroltunk kegyelmet és irgalmat, szeretett és imádott Rojtikánk! Mert az elkövetkező hónapokban - ha életben hagyunk - csakis a letargia, az életuntság, a földi szenvedés, a lassú vegetálás fájdalma jutott volna már csak tenéked.
És ez már egyre nagyobb kínlódást, vergődést jelentett volna a számodra. Ezt már nem akartuk néked biztosítani. Ehelyett ahhoz a megoldáshoz folyamodtunk, ami néked a nyugalmat és nem a szenvedést jelentette. Azt hiszem, minden szerető gazdi inkább ezt kívánja, ezt akarja szeretett állata számára, s nem a másik lehetőséget választja. S mivel egy kis állatnak nincs önálló akarata ebben - így kénytelen a gazdi helyette dönteni ebben a nagy és végső kérdésben. Édes, kis Rojtikánk, nyugodj békében! Ahová utaztál, ott a messzeségben a te kis lelked is nyerjen örök megnyugvást! S mivel jómagam hiszek a lélek örökkévalóságában - azzal zárom soraimat, amivel másik két állatunk elvesztésekor is:
odafent találkozunk.
*
odafent találkozunk.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése