ALMA A FÁJÁTÓL.... 2. RÉSZ (3 SZÍNÉSZNŐ MEG EGY ÍRÓNŐ)

int ahogy azt megígértem tovább tágítom virtuális almáskertemet, az "Alma a fájától" címmel megjelölt témában. Remélve, hogy ezzel nem követek el birtokháborítást, sem egyéb jogsértést hiszen ez az almáskert csak az én képzeletemben létezik. Mondhatni egyfajta virtuális, elméleti szinten követel magának helyet. Eszközéül annak, hogy  mondanivalómat alaposabban kifejtsem.

S még az sem lehetetlen, hogy további írások is követik majd egymást ugyanebben a témakörben, ha lesz ötletem, mondandóm más fákról és almákról...) Igaz, hogy amennyire virtuális ez a kert olyannyira valóságosak, élő vagy valaha élő emberek, művészek annak a szereplői. Ebben a kertben híres szülők és azonos hivatású gyermekeik életének, sorsának elemzésével foglalkozok.

Előzőleg nagy zeneszerzők származását, életét, és munkásságát állítottam a középpontba. Most színészek következnek, és - vélük szoros összefüggésben - egy nagyszerű írónő. Három magyar színésznőt választottam ki szereplőnek (s ezt itt és most akár szó szerint is lehet érteni.) S a választás szó egyben azt is jelzi, hogy nagy szerencsémre volt kikből válogatni, hiszen számos nagyszerű színművésznő gyakorolja ma is, és gyakorolta a múltban is ezt a nemes hivatást széles hazánkban. 

Akiknek viszont szüleik, őseik is színészek voltak azok már kevesebben vannak. S most ebből a körből "emeltem ki" hármat, akik témámnak és mondanivalómnak leginkább megfelelnek. Olyanokat, akiknek pályája egy bizonyos ponton összetalálkozott. Akiknek szüleik is a világot jelentő deszkát, illetve filmvásznat választották tehetségük kibontakoztatására. 

Természetesen itt is - mint az előző alkalommal - olyan művészekről írok, akik tehetségükkel, eddigi remekbe szabott alakításaikkal már sokszorosan bizonyították azt, hogy nagyon is közel estek almafájukhoz. Édesanyjuk és édesapjuk büszkék lehetnek rájuk, illetve jóérzéssel, elismerően tekinthetnek le gyermekeikre - egy-egy alakításukat fentről nézve - az égi színpadról, ahová elhunytuk után ők már örök szerződést kaptak. S akiknek egykori földi szerepléseik emlékét szívünkben, lelkünkben és elménkben hordozzuk.

Elsősorban nem amiatt lehetnek ők büszkék lányaikra, mert ugyanazt a hivatást választották, mint egykor fiatalon ők maguk, pályájuk kezdetén. Hanem azért, mert sok-sok embernek, színház-, és filmrajongónak tudtak kivételes tehetségükkel maradandó élményt szerezni. És fognak még ezután is egyéni szerepformálásaikkal, magas színvonalú művészi alakításaikkal. Azaz: bebizonyították, és bebizonyítják nap, mint nap, hogy jól választottak, helyesen döntöttek. 

 

 

S mindezt színház-, és mozirajongók ezrei tapasztalhatják, konstatálhatják szerte az országban. Elsősorban kitűnő alakításaikkal igazolják, hogy nem szüleik iránti tekintélytiszteletből vagy más egyéb okokból, hanem hivatástudatból, a művész-szakma iránti vonzódásból lettek színészek. Máskülönben egy-két év alatt kihullottak volna e nagyon is tehetséget, emberi kitartást és művészi következetességet igénylő pályán. Kihullottak volna, elvesztve a közönség érdeklődését, kíváncsiságát, szeretetét. 

Mint említettem, e három művésznő pályája egy bizonyos ponton összetalálkozott. Mindegyikük játszott Szabó Magda Régimódi történet című regényének színpadi-, és filmváltozatában is. Így rögtön adódott a lehetőség, hogy e műnek a szereplőit, a zseniális írónő személyiségét, életét, származását, családfáját is beleszőjem alábbi tanulmányom soraiba. Tettem ezt azért, mert úgy éreztem és gondoltam, hogy ők is beleillenek az adott témába, s így ennél fogva kihagyhatatlanok.

 

 

Így aztán tulajdonképpen két részből tevődik össze az alábbi tanulmány: az első rész a három nagyszerű színésznő (akik ugyancsak közel estek ama bizonyos fához) a második pedig Szabó Magda életsorsából és tevékenységéből. Az utóbbiról írottakat zöld színnel különböztettem meg. Emiatt talán hosszabbra sikeredett az írás, ám ezt a két részt különválasztani lehetetlen, mert olyannyira összefügg és  így erősíti egymást.

A színművészek életére, alakításaira is ugyanúgy igaz, mint a költők, írók, zeneszerzők és egyéb művészek munkásságára az, amit Babits rendkívül elmésen és lakonikusan, a tőle megszokott magasrendű küldetéstudattal fogalmazott meg: "Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét." S hogy pontosan mire is utal ez a megállapítás, azt nálam szebben és érthetőbben Penckófer János fejtette ki 2001-ben a Kárpátalja című újság hasábjain. Íme:   

  " A vers szólítja meg az embert, valami olyan helyzetbe hozza, hogy a költőnek ki kell mondania őt, meg kell fogalmaznia, le kell írnia...Hogy lássa a papíron megjelenni azt a valamit, ami megszólította. Végső soron a versírás pontosan olyan munka, mint a többi tevékenység.

     
  Minden, ami megszólít minket, máris kapcsolatot létesít velünk. Közünk lesz hozzá, arra ösztökél, hogy alakítsunk, változtassunk a meglévő helyzeten. És az ember már csak ilyen: elkezdi a munkát. Fölássa a virágágyást vagy süt egy adagot a család kedvencéből, abból a túrós buktából. Levelet ír a barátjának, és kimondja: bocs, de hülye voltam. Vagy elszalad bevásárolni, porszívózik, elmosogat, felsepri az udvart... Aztán megáll és nézi: hogy sikerült? Amikor pedig a többiek azt mondják, szép vagy finom, vagy azt, hogy jól ki van találva, akkor boldogok vagyunk.

    
  Csak a munka az egyetlen olyan tevékenység, ami képes megújítani bennünket. És ha másképp nem alakul, ki kell csikarni a munka általi sikert az élettől. Ami elemészti az erőnket, abból születik újra az erőnk, a kedvünk, hogy legyen újabb dal, virágágyás-rendezés, sütemény, bevásárlás, szóval csak fontos munka létezik. Kit mi szólít meg leginkább. Ki miből képes újjászületni. A főniksz a tűzből..."

   
És így van ez a színészeknél is, amikor nagy alakításaikkal találkozunk. Ha egy színészre csak úgy "ráosszák" a szerepet, és sem előtte sem utána nem érzi az elhivatottságot akkor az bizony nem fog jelentős eredményt hozni. Akkor a színpadon és nézőtéren nem fog katartikus élmény születni. Ha a  művész nem érzi a szerepből feléje áramló energiát, ha nem hallja a  "megszólítást", akkor csupán rutinmunkát visz végbe. Gépiesen és lelketlenül, az eleve elrendeltetést nem érezve formálja meg szerepét. Úgy, mint egy mesterember, s nem úgy, mint egy művész. 

 

Ha nem érzi, nem tudatosul benne, hogy ezt szerepet most a sors éppen neki találta ki,  számára vonzotta be, őrá mérte ki, az ő egyéniségét kívánva érkezett el hozzá - akkor abból nem lesz eget, földet rázó nagy alakítás. De ha a kapcsolat elektromos feszültsége létrejön, ott sistereg a színész lelkületében és szellemében, ha a potenciális lehetőség, a kibontandó feladat találkozik a tehetséggel és ambícióval  - akkor a dal megszülte énekesét. A bűvös szikra ekkor és itt megtalálta fellobbantóját. S a színész - tudatosan érezve ezt - maximálisan törekszik kibontakoztatni művészi tehetségét. S akkor nagyot alakít majd a személyiségéhez, egyéniségéhez, tehetségéhez illő, csakis reá váró szerepében.

 

S mindezt úgy fogja végbe vinni, teljesíteni, hogy az önmaga és a közönség nagy-nagy örömére szolgál. A lehetőség, az ambíció, az ihlet megjelenésével induló kör a sikeres alakítással zárul be a színpadon vagy a filmvásznon. S a sikert itt nem a köznapi, elcsépelt értelemben, a zúgó vastapsban és harsány brávózás külső, teátrális jeleiben gondolom. Lehet a siker csendesebb, szerényebb, de maradandóbb is: a színész és a közönség lelkületét, szellemét egyaránt megrázó, gazdagító, életét megszépítő, felemelő eredmény. 

 

 

Olyan teljesítmény, melyben a katarzis, a feszültség, majd az ezt követő megnyugvás (ha nem is mindig elégedettség) mind jelen van. Jelen van, együtt áll - mint az égitestek együttállásában. Az igazán nagy színészeknél szinte minden szerepükben megteremtődik ez  a katarzis és feszültség és így létrejön  a nagy alakítás. Ami természetesen a közönség, a néző számára is energiát ad át, éltető erőként hat.

 

Latinovits Zoltán - akit Nagy László költő színészkirálynak titulált - írónak sem volt éppen utolsó. A színészi hivatásról a következőket vallotta: "A művész nem a személyével hat, hanem az egyéniségével. Mindig csak azt adja magából, amit a szerep csal ki belőle, egész embert ad és nem egész személyt, s úgy éri el ezt, hogy bár ugyanőt látjuk a színpadon, mégsem látjuk mindig ugyanazt. Sohasem a személyes szépségét látjuk, a személyes hangját halljuk, hanem mindig csak módosulásait - a szerepein keresztül. 

 

 

"Amikor a tragikusan elhunyt színész a versmondásról beszélt vagy írt akkor is azt hangsúlyozta, hogy a színész a szavaláskor is szerepet játszik: "a színésznek magát a költőt kell életre keltenie, elénk varázsolnia. Úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli." Vagyis Latinovits másképpen megfogalmazva, de tulajdonképpen ugyanazt mondja mint Babits: a dalnak kell megszülnie magát az énekest. Kettőjüknek mindenképpen össze kell találkozni egy varázslatos, meghitt szép és termékenységet jelentő, ihletett pillanatban. 

 

 

Egy olyan magasztos helyzetben és körülmények között, mely a Teremtés lényegét hordozza magában. Másképpen sem nagy alakítás, sem nagy versmondás nem jöhet létre. Latinovits művészi munkássága a legmesszebb menőkig igazolta, bizonyította a gyakorlatban mindazt, amiről írt, beszélt és gondolkodott. Erről bővebben megfogalmaztam már gondolataimat a 132874 című tanulmányomban itt, e Blog korábbi hasábjain. (Ez itt a reklám helye...?)

 

Ezek után hadd soroljak fel neveket - a fentiek illusztrációjául. Néhány nagy magyar művészt - ahogy szokták mondani a teljesség igénye nélkül - akiknek a színészi munkásságában, pályájuk során számtalanszor megvalósult ez az ihletett találkozás. Akiknél sokszor eljött, általuk megteremtődött eme nagy pillanat, e nagy találkozás és ennek bűvereje termékenyen hatott művészetükre. Azaz: a dal megszülte énekesét. Mivel közismert, szeretett, híres művészekről van szó  - úgy hiszem csak vezetéknevüket elég lesz említenem ahhoz, hogy mindenkinek  rögtön "beugorjon": kiről is van szó.  

 

 

A fent említett Latinovitson kívül: Básti, Bessenyei, Bodrogi, Haumann, Zolnay, Gábor, Ruttkai, Fónay, Mensáros, Bánhidi, Kállai, a Kabosok, a Latabárok, Bilicsi, Pécsi, Őze, Rajz, Szabó, Tímár, Somlay, Ódry, Csortos, Bajor, Tőkés, Lukács, Kálmán, Páger, Bánky, Bulla, Sulyok, Domján, Mezey, Gobbi, Darvas, Ráday, Márkus, Pálos, Somogyvári, Ungvári, Agárdy, Törőcsik, Szirtes, Mészáros, Mádi-Szabó, Zenthe, Várkonyi, Sinkovits, Major, Eszenyi, Udvaros, Eperjes, Rudolf és kedves felesége Nagy-Kálozy, Jordán, Cserhalmi nevét említeném meg így hirtelenjében. 

 

És még sokan mások is voltak és vannak persze - hiszen művészekben nagyhatalom vagyunk. Sokan mások, akiknek az életpályáján számtalan esetben létrejött, vagy ma is létrejön ez az ihletett találkozás. Eljött vagy eljön ez a művésznek és közönségnek maradandó élményt hozó, emlékezetes pillanat, a nagy találkozás örömteli élménye!  

És most már nem húzom az időt. Vajon kik azok, akiknek gyermekeik is az ő pályájukat választották - azaz: az alma nem esett messzi a fájától? Ki lehet ez a bizonyos három színésznő, aki édesapja és édesanyja sikereire áhítozva a világot jelentő deszkákat választotta? Ők következnek az alábbiakban:

            

Ki lehet ez az édes kislány, aki anyukája előtt a labdát fogja? És akinek pontosan úgy áll nevetésre az ajka, mint az alatta lévő fotón derűsen mosolygó édesapjának? Ha nem sikerült kitalálniuk Kedves Olvasóimnak akkor elárulom: Básti Juli ő, kinek édesapja és édesanyja egyaránt nagy színészek voltak - és hát ő is az lett. Ahogyan egyik interjújában nemrégen kifejtette: édesanyja, Zolnay Zsuzsa a miskolci nagy sikerek után a fővárosban nem kapta meg azt a megbecsülést, törődést és hozzá méltó nagy szerepeket, amik megillették volna őt. 

 

 

Talán ez is oka lehetett, hogy férjével ellentétben őt magát az akkori kormányzat nem méltatta Kossuth díjra, lánya, Juli viszont pályájának már 13. évében átvehette ezt a rangos kitüntetést. (És ez is bizonyítja, hogy mennyire esetlegesek ezek a művészeti díjak, különösen a legmagasabbak, az állami kitüntetések.) És azt is nehezményezi, méltánytalannak tartja, hogy őt mindenki csak Básti Lajos gyermekének tartja. Holott ugyanannyira igaz, hogy Zolnay Zsuzsáé is. "És én mindkettőjükre egyként büszke vagyok!"

Amikor 1977-ben édesapja meghalt - ő éppen 20 esztendős volt. A felvételi előtt állt három évvel. Így a sors úgy hozta, hogy Básti még azt sem érhette meg, hogy felvették a lányát színésznek. S így aztán sajnos azt sem, hogy gyermekének legalább egyetlen alakítását láthatta volna a színpadon vagy filmen. 

 

Nem így az édesanya, aki ott bábáskodott a felvételire való felkészülésénél, és folyamatosan figyelhette őt pályáján, ellátva a szükséges jótanácsokkal, instrukciókkal. Jó ideig, több, mint negyedszázadig figyelhette, követhette nyomon lánya színészi pályájának alakulását, láthatta Juli kiemelkedő színészi teljesítményeit. 

Még együtt örülhettek Kossuth-díjának is, aminek az édesapa már csak fentről büszkélkedhetett, örülhetett.  Amikor 2011-ben az édesanya elhunyt - lánya már túl volt pályájának legnagyobb alakításain: a nagy Csehov, a Shakespeare, Ibsen szerepeken, filmen a Sztálin menyasszonya (egyik legnagyobb alakítása!) és a Vörös grófnő címszerepein, a Tanítványok-ban és a Régimódi történet-ben nyújtott alakításain. 

 

De vígjátéki erényeit is megcsillogtatta pl. az Üvegtigris mellékszerepeiben. Édesapja szép versmondását is örökölte és továbbvitte - természetesen a maga egyéni módján, őt egyáltalán nem utánozva. Tündéri bájjal, megkapó játékossággal tolmácsolja pl. Csokonai, Kosztolányi, Petőfi költeményeit, melyet a Youtube oldaláról is előhívhatunk.

A majd harminc éve pályáján működő, rendkívül szép, vonzó, komoly és intelligens színésznő tehetsége folytán ugyanúgy alkalmas a drámai (sőt súlyos drámai, tragikus) szerepekre, mint a humoros, vígjátéki karakterek eljátszására. Ezen kívül jellegzetes, teljesen egyéni éneklési módjával is sikert arat sanzonszerű dalaival előadóestjein és megjelent lemezein. Cserhalmi György itt is (akárcsak közös filmjeikben) kitűnő partnerének bizonyul. Nagy szerencséje és ajándéka a zenét szerető közönségnek, hogy Dés László dalaival megtalálta azt a két különleges duettet, melyet Básti Juli és Cserhalmi György illetve a Kulka János-Udvaros Dorottya alkotnak. 

 

Ennek csúcspontját pedig az jelenti, amikor egy-egy koncerten kvartetté állnak össze és mind a négyen - egyéniségüknek, egyéni hangszínüknek, hangfekvésüknek megfelelően adják elő Dés dalait. Básti Juli hangjában van egy kis férfias, mélyebb hangszín is, mely érdekes módon azt eredményezi, hogy négyőjük közül neki van a legmélyebb hangja. (Talán ezt a fajta hangot édesanyjától örökölte, mint ahogy halljuk Zolnay Zsuzsa régi felvételein.) 


Ez az érdekes, különleges, a nők megszokott orgánumától mélyebb színezetű hang fölöttébb alkalmas arra, hogy azzal különleges élményt tudjon számunkra nyújtani szinkronszerepeiben is. Amelyekben - kiváló színésznőhöz méltó módon  - nemcsak tolmácsolja magyarra az adott karakter hangját, hanem többnyire el is játssza magát a szerepet. És ez az, ami manapság - a gépies szinkronkészítéseknél - többnyire hiányzik. De nem így Básti Juli esetében, aki már egyedül a hangjával is képes bizonyítani ragyogó színészi tehetségét.

Szinkronalakításai közül számomra legemlékezetesebb volt eddig, ahogy az Elemi ösztön és a Benjamin Button különös élete női főszereplőinek hangját szólaltatta meg magyarul. Előbbiben Sharon Stone ravaszságtól, szenvedélytől és erotikától átfűtött asszonyának hangját,  utóbbiban Cate Blanchet (a két képen) életérzését, lelkivilágát, érzelmeit kellett hangilag megformálnia.  Utóbbi esetében ráadásul az asszony -  a már súlyos beteg, agg és a fiatal Daisy - két különböző életkorának és állapotának megfelelő, ahhoz illő hangot, hangszínt kellett "prezentálnia". 

Ami persze - köszönhetően Básti Juli tehetségének - itt is remekül sikerült. Méghozzá oly remekül, hogy a filmen szinte nem lehet megkülönböztetni, hogy ez a két hang tulajdonképpen ugyanannak  a magyar színésznőnek a hangja. De ennek éppen így kellett lennie, hiszen egy kórházi ágyon szenvedő, haldokló, fuldokló, fájdalmaktól nyöszörgő, öreg asszonynak és az ő fiatalabb énjének, az életerős, optimista, karrierje csúcsán álló táncosnőnek a hangja - bár ugyanaz volt - de nem lehetett ugyanolyan. A lelki-, és egészségi állapotnak, a test, a szellem, az erőteljes és a gyengülő szervezet két különböző státuszának megfelelően a hangoknak is különbözniük kellett az idős és a fiatal nő jeleneteiben. (És hogy más egy asszony hangja - még ha teljesen egészséges is - hetven és harminc éves korában - azt mindenki tapasztalhatja az életben is.) 

Hogy a művésznő a hangjával is ily módon tud  bánni - azt már pályája elején is tapasztalhattuk. Ott volt pl. Bacsó Péter filmje, a Sztálin menyasszonya (1991.) ahol a sokat szenvedett degenerált, értelmi fogyatékos, féleszű orosz leányzónak, Paranyának a szellemi-lelki -fizikai állapotát kellett megformálnia - többek között a hangjával, s nem a beszédével. Illetve hangjával is. Kevés, szögletes, darabos mozgásán, gesztusain s még kevesebb arcjátékán kívül csupán  artikulálatlan beszédfoszlányaival, makogó, nyögdécselő, keserves hangjaival jelenítette meg azt a gyötrelmes női karaktert, akit a sztálini diktatúra tett nyomorékká. 

 

Hogy hogyan és miket élhetett át és túl az ezt megelőző életszakaszában - azt csak sejthetjük és egyéni fantáziánkra van bízva. Alakításáért egyébként A Filmkritikusok Díját kapta a bemutató után. És az sem véletlen talán, hogy éppen a Tanítványok, a Vörös grófnő és a Sztálin menyasszonya után  kapta meg 36 évesen a legnagyobb állami művészeti kitüntetést, a Kossuth-díjat.

Számomra úgy tűnik, hogy szülei emberi és művészi tulajdonságaiból is sokat örökölt. Szinte szintetizálta kettőjük erényeit a saját művészi személyiségében. Apja komolyságát és intellektusát, mély gondolatokat tükröző tekintetét, édesanyja anyai ösztöneit, meleg, ragaszkodó érzelmességét, és mindkettőjük humorát. Ami apjánál inkább szellemes és poénkodó jelleget öltött (ld: Butaságom története) anyjánál pedig inkább az élet derűs szemléletében, játékosságban nyilvánult meg.

 

Így aztán nála sem a humor harsányabb, inkább intellektuálisabb formájával találkozhatunk. Anyja  - alkatának megfelelően - eljátszotta a nagy klasszikus szerepeket Shakespeare, Moliere, Miller Madách, Németh László darabjaiban. És eddig mintegy  húsz filmben mutathatta meg sajátos tehetségét ötven éves pályája alatt. (Voltak közös szerepléseik is, ahol férje oldalán, partnereként bizonyította nagyszerű tehetségét. A Jegor Bulicsovban, valamint az Othello Gyulaházán című tv-filmben is együtt játszott a színész-házaspár.) 
 
Zolnay és Básti teljesen azonos  művészi elveket vallottak, ami manapság nem túl gyakori a színészházaspároknál. Közös szándékaikat, céljaikat igazolja az is, hogy bejárták az egész országot pódiumműsorukkal akkor, a hatvanas-hetvenes években, amikor még volt a művelődési házak vezetőiben fogadókészség, valamint fogékony, értő közönség az ilyen jellegű pozitív "haknikra". 

 

Básti, aki - sajnálatos betegsége miatt - "csak" 22 évig (tehát még fele annyi ideig sem, mint felesége) működött művészi pályáján, színészóriásként kirobbanó tehetségével  minden jelentős szerepet eljátszott. Fiatal színészként (akkor még eredeti nevén Berger-ként) énekes-bonviván szerepekben is tündökölt. Később a sok-sok drámai karakter mellett azért vissza-visszatért ehhez a szerepkörhöz. (Gondoljunk pl. Higginsre a My Fair Lady-ben.) Voltak olyan szerepei, amikben "csúcstartónak" számított, mert több százszor (!) lépett vele a színpadra.
 

          
Gimnazistaként volt szerencsém látni őt Ádámként (amit ötszázszor játszott el!) Madách tragédiájában. 1968-ban a Katona József Színházban Major Tamás és Lukács Margit mellett lépett színpadra ebben a szerepben. Ma is elevenen él emlékezetemben ez az este. Ennek az előadásnak köszönhető, hogy utána ez a darab a kedvenc irodalmi műveim egyike lett mind a mai napig. Ráadásként még egy nagy szerencse is ért: egy év múlva az érettségin pont Madáchot sikerült kihúznom az irodalom-tételek közül. Addig már annyira beleástam magam e témába, hogy az érettségi-elnök elképedésére fejből idézgettem a Tragédiából, s elmeséltem néki, miért is volt nagy élmény számomra Básti alakítása. 

 

Ma is pontosan elmondom - ha álmomból riasztanak fel akkor is - Lucifer harmadik színbeli monológját: "Minden, mi él, az egyenlő soká él." vagy Ádám római színbeli monológját: " Vagy a gyönyör csak egy ital víz-é hát a meglankadottnak. S annak halál, ki habjaiba dűl?" Sajnos, csak később - már idősebb koromban - került a kezembe Básti könyve (Mire gondolsz, Ádám? - 1961.) Ebben a Tragédia és Madách életének olyan rejtett vonatkozásait, összefüggéseit világítja meg, mely több szempontból is érdekes lehet számunkra, irodalom- és színházkedvelő embereknek. 

 

Láthatjuk belőle, hogy a színész szemével, annak aspektusából mintegy belülről hogyan látja ennek a személyiségnek a jellemét, fejlődését a műben, s milyen problémákkal kellett folyamatosan küszködnie egyéni szerepformálása során. Továbbá soraival  önmaga igazolja számunkra azt, hogy írónak is elsőrangú volt, nemcsak színésznek.

Bástinak már a második házassága volt az, amiből tehetséges gyermekei születtek. A két testvér közül az egyik nagyon is közel esett almaként ama bizonyos fához, a másikuk pedig meglehetősen távol. Első feleségével (Ferrari Violettával) tartó hat éves kapcsolatuk sorozatos veszekedésekkel volt terhes, míg végül elváltak. Nem is annyira a körkülönbség, mint eltérő temperamentumuk miatt. Ezután főiskolai tanárként ismerte meg tanítványát, Zolnay Zsuzsát, akivel aztán 21 évig éltek boldog házasságban. Mindez nyugodt, biztos hátteret jelentett  a sokat foglalkoztatott, sikeres művész számára. Maga Juli lánya is így nyilatkozott visszaemlékezéseiben 2014-ben: "Hogyha apa hazajött fáradtan egy-két órára - akkor mindig biztosítani kellett számára a csendet, nyugalmat."

    

Az elmondottakból könnyen elképzelhetjük, hogy a gyermekekkel - az '57-ben született Julival és a '65-ben világra jött Mihállyal, aki ma ingatlanközvetítőként dolgozik - otthon vajon melyik szülő foglalkozott többet. Az már kezdettől a "levegőben lógott", hogy lányuk milyen pályára fog lépni, mert játékaiban már korán megjelent a színjátszás, a szereplés.  

A fiútestvérnél azonban nem tapasztaltak efféle, ilyen irányú érdeklődést S amikor Juli nagyobb lett, szüleinek gyakran végszavazott, és bizony, sokat tartózkodott a színházi kulisszák között, oda elkísérve őket. Ám  egyikőjük sem erőltette lányát a színészi pályára. Apja inkább csak tudomásul vette, édesanyja pedig - amikor már nyilvánvalóvá vált Juli érdeklődése és vonzalma - segített neki felkészülni a felvételire.   

Aki még ennél is többet szeretne tudni a színészházaspárról, Básti művészi elveiről, szerepeiről annak ajánlom Ézsiás Erzsébet 1988-ban megjelent könyvét. Ebben a következő önvallomás olvasható: "Többször kezdtem pőrén, elölről az életemet." Talán abban, hogy a legendás művész rákos betegségben viszonylag korán elhunyt - ez a többszöri, kegyetlen próbálkozás, újrakezdés is közre játszhatott. Tudvalevő ugyanis, hogy a testi betegségek kialakulásában, hátterében mindig ott van a megbomlott lelki diszharmónia, az élet, a család ezernyi konfliktusa, gyötrődése, megoldhatatlan probléma-halmaza is. 


Mint sokak életében - Básti saját gyerekkorában is jelen volt a családot elhagyó apa, a súlyos beteg édesanya. Aki mellé a keszthelyi boltban kisgyermekként kénytelen volt beállni segíteni, dolgozni, hogy a megélhetésük biztosítva legyen. Nem kímélték őt a sokszori lakhely-, illetve lakásváltoztatások, megélhetési gondok, a világháborúk átélt borzalmai, az igazságtalan mellőzések, sőt letiltások sem. 

 

A túlhajtott, megerőltető (de ugyanakkor nagy sikereket is hozó) színészi munka - melyet Básti maximálisan teljesített és magára vállalt, s ami elegendő lett volna akár negyven-ötven évre is - ugyancsak felemésztette testi-lelki erejét. Akárcsak Latinovits - ő is gyűlölte a középszerűséget, saját szavaival a "fapados színészetet." Mindig nagyon magasra tette a mércét: színpadon, filmen, rádióban, szavalatban, előadóművészetben, irodalmi tevékenységében egyaránt.

  

Amikor 1976 novemberében daganatát diagnosztizálták - azonnal megműtötték. Ami sajnos csak részleges eredményt hozhatott, hiszen betegsége ekkor már meglehetősen előre haladott állapotban volt. Közérzetében, fizikumában azonban javulás mutatkozott, s így a következő év  februárjában már kedve és energiája volt ahhoz, hogy újra munkát vállaljon. Így elkezdte  az Abigél sorozatot forgatni, amit nagy kedvvel, a tőle megszokott magas szintű szakmai és művészi tudással, tisztességgel és becsülettel szerencsésen be is fejezett.

 

E filmbeli alakítását nézve, csodálva nyoma sem tapasztalható mindannak, amiket az előző hónapokban, hetekben átélt. Aki ezt nem tudja, meg nem állapíthatja soha, hogy bizony ekkor már súlyos beteg volt, hiszen alakításában ennek a legapróbb nyomát sem fedezhetjük fel. Itt is ugyanolyan filmes remeklést láthatunk Torma Gedeon igazgató megformálásában, mint amilyen tökéletes volt Wesselényi báróként vagy Ridegváry-ként  Várkonyi Zoltán Jókai-filmjeiben. 

 

Nagyszerű Toldi-lemezét még ránk hagyta szellemi örökségként. (Én magam is ereklyeként őrzöm ezt a szép felvételét. Amelyen ékesen bizonyítja, hogy a magyar nyelv aranykincse akusztikus formájában hogyan tud ragyogni, tündökölni, és milyen mély hatást tud gyakorolni reánk, ha egy olyan művész ajkain szólal meg, mint amilyen ő is volt.) Ám az Isteni színjáték hangfelvételének befejezésére - amire hónapok óta készült - már nem jutott ideje. Zsurzs Éva filmsorozatának befejezése után ugyanis fizikai állapota, betegsége ismét rosszabbra fordult (amit az orvosok annak tulajdonítottak, hogy túl korán visszament dolgozni) és június elsején 66 éves korában elhunyt.

 

Ha akkor már léteztek volna a ma ismert, mára már felfedezett és alkalmazott alternatív gyógymódok a rák megfékezésére, gyógyítására - akkor talán még jó néhány évig gyönyörködhettünk volna további zseniális alakításaiban. De ez jó negyven évvel ezelőtt történt, s az orvostudomány, a gyógyítás történetében ez bizony hosszú és jelentős időnek számít, ami rengeteg eredményt hozhat - és hozott is - világszerte. Ugyanis rengeteg jelentős előrelépés történt e téren is, hála Istennek és a tudósok, orvosok, szakemberek erőfeszítéseinek.

 

 

A  4 részes Abigél-sorozat nagyszerűen, sőt: zseniálisan sikerült, az utóbbi években már DVD-filmen is hozzáférhető. A könyv mellé így akár oda is állíthatjuk polcunkra. Az azóta eltelt negyven esztendő alatt már több generáció okulhat annak örökérvényű mondanivalójából. Élvezheti a benne szereplő seregnyi élvonalbeli színész csodálatos alakítását. A kitűnő alapanyag természetesen a zenés színházak érdeklődését is felkeltette, így megszületett a regény musical-változata is. A filmsorozatról maga az írónő is elismeréssel nyilatkozott, ám a zenés színpadi adaptációról már nem ismerhettük meg véleményét hiszen a bemutató (2008.) előtt néhány hónappal elhunyt. 

Az Abigél filmsorozat nagy sikere persze nem volt meglepő, hiszen a rendezőnő akármibe beletette a kezét addig is - az mindig csodálatos eredményt hozott. (Gondoljunk a Helység kalapácsára, a Beszterce ostromára, az Epeiosz akcióra, a Fekete városra vagy a Danaida című filmjére, ami ugyancsak egy Szabó Magda-regény televíziós adaptációja volt – Törőcsik Marival és Sinkó Lászlóval a főszerepben.)

 

Mindezek most  nagyszerű kapcsolódási lehetőséget nyújtanak számomra, hogy a következőkben újabb színésznőket említsek meg, s fejtsem ki róluk a véleményemet. Olyanokat, akik - akárcsak Básti Juli - igen közel estek ama bizonyos almafájukhoz. A két Egri-lány (az '50-ben született Márta és húga, az '53-ban született Kati) abban is megegyeztek pályatársnőjükkel, hogy az ő szüleik is a színészi hivatást gyakorolták.

Sőt az apa, Egri István (1905-1980.) kiváló rendezőként is felhívta magára a figyelmet remek színészi alakításai mellett. Egyik legemlékezetesebb szerepe a fent már említett Fekete város filmsorozatának lőcsei főbírója volt (1971-ben) Sajnos, nem sokáig élvezhetjük benne nagyszerű játékát, hiszen már az első részben bosszúból ("Ebet ebért!") lelövi a főispán, akit az ugyancsak remek Bessenyei Ferenc alakít.

Ebben a filmben Egri együtt játszott feleségével, Náray Terivel (1916-1995.) Az asszony a főbírói széket frissen elfoglaló Fabricius Antal édesanyját formálta meg a sorozatban. Mivel nagyobbik lányuk még csak ekkor volt színművészeti főiskolás, a kisebbik pedig még meg sem kezdte ott tanulmányait  - így ebben a sorozatban ők még nem játszhattak. (Pedig mily szép lett volna együtt az egész család!) 

 

   
Az Abigél-ben viszont már kisebbik lányuk, Kati a Matula-intézet leányosztályának egyik tagját, a hosszú copfos zsidó lányt, Bánky Évát (jobbra) játszotta el tüneményesen, aranyosan, szimpatikusan, tehetségesen. Viszont Básti Julival már mindkét Egri-testvér együtt szerepelt a Régimódi történetben, mely ugyancsak egy Szabó Magda-regény filmváltozata volt. A kitűnő írónő saját családjának, felmenő őseinek történetét dolgozta fel ebben a regényében, majd  írta filmre Bereményi Géza rendezővel 2006-ban. 

Ebben Egri Kati már igazi filmfőszerepet, az írónő édesanyjának, Jablonczay Lenkének apai nagyanyját, azaz az írónő dédnagyanyját, Rickl Máriát játszhatta el. Ha valamilyen szerepre, alakításra igaz, hogy a dal megszülte énekesét - mint ahogyan fentebb fejtegettem - akkor erre aztán valóban igaz. Egri Kati mintha csak apja és anyja kemény és szigorú, egy tömbből faragott szerepformálásainak legjellegzetesebb vonásait idézné itt vissza. Ott munkálnak benne szülei játékmódjának nemes tulajdonságai, mozdulatai is, de lényegében véve ez már az ő ugyanolyan egyéni színészi teljesítménye, mint amilyent az Abigélben produkált. Saját személyiségének és egy valódi, élő figurának szintézise, művészi megvalósítása.


Remekül állítja elénk az idős korára - sok okból érthetően - megkeseredett, keménykötésű, öntudatos, precíz, spórolós és számító, de családját  mégis erős oszlopként fenn tartó kemény üzletasszonyt. Folyton gorombáskodó, mérges, végig kimért és mély hanghordozásával egy kiállhatatlan, zsémbes asszonyt jelenít meg. Egy olyan személyiséget, aki szülei tulajdonságaiból sok mindent megörökölt - főként, ami érzelmi habitusát, jellemét és üzleties szellemét jelenti. Vallási meggyőződése bizonyos fokig visszafogja őt zsarnokoskodó természetében; egyedül József atya az, akinek tanácsait azért néha megfontolja. Megfontolja, ha nem is teljesen aszerint cselekszik. Fiatalabb korában Gubás Gabi formálja meg alakját, és már ő is  remekül hozza azt a lelki leépülést, pesszimizmusba hajlást, ami bekövetkezik nála az élet őt ért sorscsapásai és keserű tapasztalatai következtében. 

Bereményi Géza ebben a munkájában is bizonyította, hogy nemcsak dalszövegíróként, költőként, íróként de rendezőnek is egészen kiváló és sajátos látásmóddal bír. Jó érzéke van a jelenetek drámai feszültségének megteremtéséhez valamint az érzékeny lírai mozzanatok, békésebb enteriőrök megkomponálásához. S ebben a díszlet-, és jelmeztervezők, s nem utolsósorban a kiváló szereplőgárda maximálisan segítik őt, "kezére játszanak". Ez az említett megkettőzött szereposztás itt és most, nála egyfajta rendezői koncepció volt. Mellyel valószínűleg azt óhajtotta érzékeltetni, hogy életük fordulópontja után, az idő vasfogának kíméletlen következményeként ezek az emberek alaposan megváltoztak - és ezt külsőleg is mindenképpen hangsúlyozni kell.

És ezt az átváltozást meglepetésszerű, érdekes vizuális eszközökkel szemlélteti is a filmben. A főszereplőket más színész alakítja fiatalon és más idősebb korában.  Így Egri Kati is "csak" idősebb asszonyként jelenik meg előttünk. Úgy negyven éves múlhatott már akkor, amikor vidékről beköltözik családjával Debrecenbe, de a sok elszenvedett sérelem, lelki gyötrődés miatt jóval idősebbnek néz ki koránál. Itt és ekkor már megkeseredett öregasszonynak látjuk, akinek megvannak és rögzültek a sajátos, szemellenzős erkölcsi elvei a férfigyűlölettel a középpontban. 

S Egri Kati mindezt tudomásunkra is juttatja, érzékeltetni tudja nagyszerű alakításában. Ezt a szellemet, ezt a mentalitást akarja ráerőszakolni mindenkire a családjában, kevés sikerrel. Sőt mindenkire, akivel csak kapcsolatban van. S életére visszatekintve elmondhatjuk: bizony nem ilyen volt fiatalasszony korában. Öregen már, bigott katolikusként, gúnnyal és lenézéssel helyezkedik szembe a kálvinista vallású, lazább erkölcsű, de vagyonosabb nagytiszteletű asszonnyal, aki "kérőként" jelenik meg házában. S akit Básti Juli formál meg ugyancsak remekmívű alakításával. 

Kettejük összeütközése, konfliktusa a film egyik leghatásosabb jelenete. Csakúgy sisteregnek az indulatok, cikáznak, csattognak, a villámok, kerülnek előtérbe és dúlnak az anyai, női ösztönök, a vallási, erkölcsi ellentétek a két asszony kemény dialógusában. Básti Juli (itt az alábbi képen még bebocsájtását várja) rendkívül emlékezetesen, roppant életszerűen, vasszigorát, családjának hagyományos "erkölcseit" kemény kézzel védelmezve és kihangsúlyozva játssza el Gacsári Emma nagyanyját. Aki - hogy a botrányt elkerülje -  megalázkodva, és nagy határozottsággal saját maga jár közben nászuknál unokája és az ifjú Jablonczay esküvője érdekében. 

Aminek megszervezését már el is kezdte. Emma ekkorra ugyanis már megszülte kis-Lenkét, Szabó Magda jövőbeli édesanyját. A Gacsári-nagymama a frigy bejelentésével egy újabb konfliktust támaszt az "örömszülők" között. A vita kimenetele az lesz, hogy Jablonczay győz felesége ellenségeskedésével szemben: az esküvőt hamarosan nyélbe is ütik. S hogy teljesen tiszta legyen a kép - rajzoljuk meg még egyszer e családfát és ágait! Vázoljuk fel röviden az ősöket és leszármazottjukat, akikből regény-, illetve filmhősök lettek. A família históriájába az 1848-as szabadságharc bukása utáni években "kapcsolódunk be."

 A szülők hiába győzködik lányukat, mégis férjhez megy Jablonczayhoz. (az anya:Egri Márta, lánya: Gubás Gabi és az atya: Eperjes Károly.)

Ezektől az évektől (a fiatal Rickl-lány eljegyzésétől) követhetjük nyomon a történetet egészen addig a pontig, amikor Jablonczay Lenke elhatározza, hogy tanítónői állást vállal. Az írónő, Szabó Magda (itt mint forgatókönyvíró) közismert szerénységét és szemérmességét mutatja, hogy önmaga, az írónő csecsemőkori énje, annak megszületése már nem került be a filmbe, mert az megszületése előtt véget ér.  ("Az ember nem szereti, ha saját maga van a boncasztalon. Mert azt, hogy a történelmet felboncolom, a politikát felboncolom, az iskolarendszert felboncolom - az hozzátartozik egy közéletben benne szereplő ember életéhez. De azt, hogy elmondjam az otthonom titkait, vagy elmondjam a saját személyes gyerekkori titkaimat ahhoz meg kellett öregedni." - mondotta az írónő 2004-ben, miután befejezte a Für Elise című önéletrajzi regényét.) 

Mindez - többek között - tehát indokolja azt, hogy a jó 30 évvel korábban írt Régimódi történetben miért szerepelnek a családi ősök, felmenő rokonok - a maguk viselt dolgaikkal,  elfogadható, vagy elfogadhatatlan, értékes, vagy értéktelen tulajdonságaikkal -  és miért nem jelenik meg a filmben ott, és akkor önmaga, az írónő - pici gyermekkorában. S ugyancsak ez magyarázza azt is, hogy Szabó István filmje, az "Az ajtó" miért csak jóval az írónő halála után készülhetett el. S abban is maga az írónő (férjével, Szobotkával együtt) felnőttként, már házastársakként jelennek meg. A Régimódi történet így tehát a filmsorozat végén - még Lenke férjhez menetele előtt - megszakad, illetve befejeződik a filmben. Idáig követhetjük nyomon a Jablonczay-família históriáját hozzávetőlegesen hetven éven át. 

        

Rickl Mária (képeinken) apja rossz előérzetei ellenére hozzámegy Jablonczay Kálmánhoz (Nagy Ervin) egy idős, megbénult, megkeseredett, elveit, hitét vesztett gazdag és büszke tiszántúli dzsentri földbirtokos fiához, aki apjának teljesen az ellentéte. Életmódja, világlátása, erkölcsi érzülete maga a lazaság, felelőtlenség, hetykeség mintapéldája - amiben majd Kálmánka fia is később "jó tanítványának" bizonyul. Az ő példáját követi, sőt nemtörődömségben még túl is szárnyalja édesapját. Mária édesanyja, a karakán debreceni üzletasszony férjénél jobban megérti lánya érzéseit, amikor az beleszeret a léha, de rendkívül férfias, jóvágású, snájdig  (mai kifejezéssel: macsó külsejű) Jablonczayba.  

Megérti lányát, de urával (Eperjes Károly) szembe szállni nem mer. Mivel azonban a férj is látja, hogy lánya annyira szerelmes - így valahogy elfogadja a számára sem szimpatikus "családegyesítést." Aztán később ugyan, de ő is belátja ennek a lépésnek eleve elhibázott voltát. A sok szimpatikus vonással bíró kemény, szigorú és határozott kereskedőasszonyt zseniálisan, hitelesen, színesen, nagy intellektuális és érzelmi erővel formálja meg az Egri művészházaspár nagyobbik lánya, Márta. Egy férjével nem mindenben egyet értő, lánya iránt elsősorban a szeretet által vezérelt, tartással, tisztességgel és szívós munkabírással rendelkező nőt formál meg élettel teli alakításában. 

Az ő lányát, Marit alakítja - mint fent már említettem - az ugyancsak nagyszerű színészi képességekkel megáldott Gubás Gabi (képünkön) idősebb korában pedig Egri Márta testvére, Egri Kati.
A házasságot az apa foggal-körömmel ellenzi, de lányuknak, Marinak szerelme, egyfajta erotikus rajongása, dacossága sokkal erősebbnek bizonyul szülei óvatos, betokosodott üzleti szemléleténél. Ő kevesebb előítélettel rendelkezik a másik társadalmi kasztba tartozók iránt. 

Szívós elhatározása és szerelmi vágya diadalmaskodik vaskalapos atyja szándéka, akarata felett, ami előtt nem hajlandó meghajolni. Így aztán hiába győzködi, s próbálja visszatartani a józan apa az eljegyzés után: "datolyát nem tartunk együtt heringgel." - az esküvő mégis létrejön. Mari aztán évek múlva - már későn - kénytelen lesz belátni: apjának lényegében igaza volt akkor, amikor oly nagyon ellenezte ezt a házasságot, s korábban józanul látta és megjósolta lánya keserű jövőjét. Férje ugyanis valóban pár év alatt anyagi és lelki nyomorba taszítja, tönkre teszi őt könnyelmű, meggondolatlan, pazarló, bohém, felelőtlen életvitelével. 

A két család törvényeinek, mentalításának ellenkező természetében két világ, két világnézet, kétfajta életszemlélet ütközik, csap össze kibékíthetetlenül. Két szélsőség: a minden garast fogunkhoz verő, csak a megélhetéssel, anyagi gyarapodással, szüntelenül a jövőt megalapozó dolgos, szorgalmas élet elvei, indítékai, érdekei kerülnek itt szembe a jövőre fittyet hányó, csak az élvezeteket, dorbézolást, öncélú szerencsejátékokat, fogadásokat, mulatozást hajszoló, mellveregető, ősi származással dicsekvő dzsentroid életmóddal. Azzal az életvitellel, amelyben italozással, kártyával, váltókkal, tivornyázással, párbajokkal emelik az adrenalinszintet, s a szegények iránti jótékonykodásuk is csak álságos formában valósul meg.

               

         

S e két szélsőség folyamatos harca aztán kellőképpen erodálja az egymás után jövő nemzedékek erkölcsi érzületét, életszemléletét is. S meg is lesz a hatása ennek az utódok magánéletére, házaséletére, jövőjére egyaránt. Középső gyermekük, Kálmánka fiuk feleségül veszi a gazdag füzesgyarmati család csitri lányát, Gacsári Emmát (felső képen ők ketten) akit szerelmes verseivel sikerül meghódítania. (Költői vénáját lánya, Lenke és unokája - Szabó Magda - is megörökölte később.) Emma szenvedélyes szerelmük hevületében már a házasságkötésük előtt, 1884-ben megszüli lányát, Kislenkét. 

A fiatal Jablonczay - mint már említettem - könnyelmű, felelőtlen, felszínes és dorbézoló életmódjával apja példáját követi. És ebben hű társra lel az ugyancsak szabados erkölcsű Gacsári-lányban. Rövid idő alatt "közös erővel" eltékozolják az újdonsült feleség vagyonát, lányuk gondozását, nevelését pedig elhanyagolják. Lenke (becenevén: Kislenke) így pici korától nagykorúsága eléréséig anyai nagyanyja, Mária-mama debreceni házában nevelkedik. Aki azonban csakis számításból fogadja be magához. Szemforgató, hazug erkölcseivel mindenkin, így rajta is csak uralkodni akar. Szegény ártatlan kislány nap mint nap csak a zsörtölődést hallja.

Szüleit folyamatosan pocskondiázzák előtte, szegénykének folyton azt adják tudatára, hogy nem törődnek véle. Nénjei a zsákos emberrel ijesztgetik és tartják kordában. Csak béna dédapja szól hozzá egy-két jó szót néha, de tőle is eltiltják. 18 évesen látja először az apját! (Ezért is emlegette később Lenke - már anyaként, felnőtt lányának, mármint az írónő Szabó Magdának - oly gyakran, hogy "elevenszülők árvája voltam.") Nagyanyja egy apácazárdába adja be, ahol szintén meg akarja szabni, autokratikusan irányítani unokája nevelését. Ott azonban már csak minimális befolyást képes elérni az intézmény humánus és következetes, megalkuvást nem ismerő vezetőivel és pedagógiai elveivel szemben.

Lenke a zárdában további életére is kiható, hasznos és értékes pedagógiai, erkölcsi, zenei, vallási nevelésben részesül. A tanítóképzőt is itt végzi el. A regényből készült filmben - a forgatás idején 23 éves, tüneményesen szép - Tompos Kátya játssza őt, megkapó ártatlansággal, bájjal, sajnálatra, szeretetre és tiszteletre méltóan. Alakításáról röviden csak annyit jegyeznék meg: lehet, hogy az alkotók találhattak volna nála ismertebb színésznőt erre a szerepre, ha nagyon akarnak - ám nála megfelelőbbet, alkalmasabbat aligha. Tökéletesen érzékelteti velünk ennek a törékeny, érzékeny, jobb sorsra érdemes fiatal lánynak a külső és belső, testi és jellemi változásait. Mindazt,  amin végbemegy serdülőkorától egészen önálló életének megkezdéséig.

A zárdából kikerülve az intelligens, magabiztos, öntudatos, de a szerelmi életre teljesen felkészületlen, éretlen lány egyik sikertelen kapcsolatából a másikba zuhan. Ezen még a tánc-, és illemtanórák sem tudnak segíteni. Rövid, és balul sikerült házasságának - melyből egy kisfia is születik - felbontása után megy feleségül Szabó Elek városi tanácsoshoz. (ami már azonban nem került be a filmbe.)  A nagyanya búcsúzóul még próbálja kiengesztelni: szép hozománnyal bocsájtja el, de ez már nem változtat a múltban történteken. Éppen 33 éves, amikor ismét anya lesz. Ezúttal egy kislánynak ad életet: békés, harmonikus házasságukból megszületik 1917. október 5-én SZABÓ MAGDA. Dédunokája világra jövetelét Rickl Mária már nem éri meg, mert előtte két évvel hal meg, 73 éves korában. 

Micsoda kárpótlása volt a sorsnak, hogy fiúgyermeke (Kálmánka) és unokája (Kislenke) költői, illetve írói hajlamait mélyen lenéző, kigúnyoló, örökösen ostorozó Rickl Mária dédunokájában, Magdában éledt újjá mindez. És nem is akárhogyan! Őbenne bomlott és teljesedett ki, áradt szét mindaz a zseniális tehetség, őbenne erősödött meg és lüktetett szüntelen és termékenyen az az ősöktől megörökölt írói-költői véna, amit annak idején az édesanyja fiatal korában kénytelen volt magába fojtani a sorozatos megaláztatások miatt. A bal oldali képen 1920 vagy -21-ben dédszülei debreceni házának ajtajából néz a fényképész lencséjébe a pöttöm kislány. "Szabó Magda itt körülbelül háromesztendősen, pöttyös ruhában és kötényben, hosszú, csipkés bugyogóban támasztja Debrecenben a Szent Anna utcai ház ajtaját, jellegzetes macskaszemeit óriásira tárva, tele várakozással, a világot habzsolni akaró kíváncsisággal" - írja Petrőczi Éva újságírónő 2019-ben a magyar Kurír hasábjain.

 

            Rickl  Mária  és  id.  Jablonczay Kálmán   -  Egri  Kati  és  Cserhalmi  György alakították    a      filmsorozatban.

Szabó Magda és szülei: Jablonczay Lenke és Szabó Elek
  "Két angyal gyermeke voltam." - írta emlékezésében az írónő. Férje, Szobotka Tibor javaslatára írta meg anyja halála után - minden adatot alaposan kikutatva - a Régimódi történetet. Édesanyja nyolc évvel élte túl férjét, 83 évesen hunyt el 1967-ben, az írónő pedig 2007-ben, 90 évesen.   

A Régimódi történet színpadon is hódít. Nemcsak a fővárosi, de a vidéki színházak is műsorukra tűzték a ma is aktuális mondanivalót hordozó szép és felemelő történetet. Mindkét Egri-lány pályájának jelentős állomása volt egyik vagy másik szerep megformálása ebben a darabban. Kati a színházban is eljátszhatta Máriát, (sőt egy másik Szabó Magda drámában, az Ajtó-ban Emerenciát, az írónő házvezetőnőjét is.) Testvére Márta pedig Lenkét és Emmát is. Persze, hogy nem illik mennyiségileg összehasonlítani a két testvér szerepléseit - de azért hadd említsem meg színházi bemutatóik számát és egyéb filmszerepléseiket, amik meglehetősen jelentékenyek eddigi jó négy évtizedes pályájukon.

A sors kegyeitől, sok egyéb tényezőtől és az életkortól is függ persze az, hogy kettejük közt e téren is eltérés van. Mártának, az idősebbik testvérnek a Színházi adattár szerint eddig (2017. március) 118 bemutatója volt, több, mint 30 filmben, illetve tv-filmben játszott (köztük az említett Régimódi történetben, a Yermában, a Hídemberben is.) Katinak 89 bemutatóját sorolja fel az adattár, s ő is csaknem ugyanannyi filmben forgatott, mint nővére. Szerepeik közt mindketten jó néhány klasszikus (Moliere, Shakespeare, Füst Milán, Móricz, Örkény stb. szerepet, sikert jegyezhetnek.) Nyilvánvaló, hogy két testvér minden családban különbözik egymástól, még az ikrek is. Így Márta és Kati egyénisége, színészi alkata, szerepformálása is magától értetődően más színekkel, jellegzetességekkel, képességekkel rendelkezik. Ahogyan személyiségük, lelki alkatuk, jellemi tulajdonságaik is természetesen más és más, és ez színészi alakításaikban is megmutatkozik.    

    
Édesanyjukra egy interjúban mindketten úgy emlékeznek, hogy hihetetlenül dekoratív, gyönyörű nő volt és nagyszerű színésznő. Állítják, hogy őt inkább mellékszereplőként skatulyázták be a rendezők, mindig szép nők  és asszonyok szerepét osztották rá, nem voltak ún. "nagy alakításai",  pedig jóval többre lett volna hivatott. Nem akart sose sztár lenni, neki sokkal fontosabb volt a színpadnál maga a család. Soha nem kilincselt, könyörgött szerepekért, alázatos színésznő volt. 

"Édesanyánk pályáját nem lehet édesapánk, Egri István nélkül értelmezni. Ő azt szerette volna, ha anyu otthon marad és családanyaként éli életét. Nem volt az a típus, mint Bajor Gizi orvos férje, aki  tenyerén hordozta színésznő feleségét." - emlékezett Egri Kati. (Ez mind igaz, de a színésznő keresztfia, Csernus Tibor 2016-ban azt nyilatkozta, hogy a súlyos fájdalmakban vergődő Bajor Gizinek saját férje adta be a morfiuminjekciót, s amikor látta, hogy meghalt - utána önmagával is végzett. Ezek szerint a "tenyerén hordozta" kifejezés azt is jelenthette, hogy így akarta megkímélni őt a további fájdalmaktól?...ez saját egyéni megjegyzésem.)  

Molnár Ferenc darabja, az Olympia családi hagyománnyá vált náluk - emlékezett tovább a színésznő-testvérpár - mert anyjuk után ezt mindketten ők is eljátszhatták. Abban a testvérek egyet értenek, hogy mindezek ellenére édesapjuk teljesen elismerte felesége tehetségét, és ő is viszont, közöttük semmilyen rivalizálás nem volt.  (És itt, sajnos meg kell ismételnem a fent leírtakat: mennyire esetlegesek a kiosztott művészeti és főként állami díjak. Az Egri-művészházaspár egyike sem kapta meg a Kossuth-díjat, csak egyéb más művészi elismerésben részesültek több évtizedes pályájuk során.)


Sajnos keveset játszottak együtt. Legelső közös munkájuk a férj rendezésében a Vígszínházban Saroyan Így múlik el az életünk című darabja volt. "Édesanyánk otthon soha nem éreztette velünk, hogy nincs ideje, figyelt ránk, mindig leült velünk beszélgetni, még ha későn jött haza akkor is. Mindig volt főtt étel az asztalon, télikabátokat varrt nekünk, s még  a kutyát is levitte sétálni, ha nekünk nem akaródzott." - emlékezett Márta. Kati még azt is hozzátette visszaemlékezéseiben: "Anyu mindig megőrizte az orosházi parasztlány praktikusságát, rendkívüli technikai érzéke volt. Ő csavarta be a villanykörtét is, ő állt a létra tetején, apu pedig fogta a létrát és alulról instruálta. Apu meglehetősen szangvinikus természetű volt, s amikor beteg lett még depresszióssá is vált. Végig anyu ápolta őt." "Igen, így volt - tette hozzá Márta. Egyedül végzett mindent, lányom ekkor még kicsi volt, Kati pedig kezdő veszprémi színésznő volt, s apánk utolsó négy évében nem tudtunk ebben anyánknak segíteni eleget." Kati: "Apánk halálával nagy űrt hagyott hátra, de valamennyit fel is szabadított anyuban. Próbált, játszott, szinkronizált, vett egy kötőgépet azon dolgozott - élte a saját életét, egyedül volt, de nem szenvedett az egyedülléttől."

A továbbiakban röviden összefoglalom mindazt, amit a színész-testvérpár  ebben az interjúban (Magyar Színházi Portál - 2013. nov. 13.) még szüleikről mondottak, nem betű szerint idézve, de a lényeget kiemelve.
  
 

MÁRTA: Számomra anyu az abszolút példakép! Türelem, fegyelmezettség, tartás, odafigyelés a másikra. Azt mondta: "Mindig úgy beszélgess, hogy a másik azt érezze: kiváncsi vagy rá!" Amikor  anya lettem, én is igyekeztem úgy csinálni, hogy a gyerekeim e érezzék, hogy nevelem őket. Mert ő is pontosan így tett: csak terelgetett minket. Apám, aki hirtelen haragú volt - nála is el tudta érni mindig, amit akart. Az is egyértelműen anyu döntésén múlott, hogy '56-ban végül is nem hagytuk el az országot. Az, hogy színésznő lettem nem elsősorban az határozta meg, hogy kik voltak a szüleim. Sok egyéb, direktebb hatás ért: pl. Bodrogi Gyula egyik alakítása, aztán a gimnáziumban érdekelt a képzőművészet, jelmeztervezés, grafika de mégis a színjátszókörnél kötöttem ki. anyám azt mondta, hogy mindegy mit csináltok, csak boldog emberek legyetek. Apám viszont végig harcolt az ellen, hogy színészek legyünk. Azt mondják, hasonlítunk egymásra. Régen Kati hasonlított apura, én meg anyut formáztam, mára viszont eltűnt belőlem ez a hasonlóság. 

Az interjú zárórészében szinte ars poetica-ként fogalmazta meg a művésznő, mit is jelent számára a színművészet. Ez olyan szép, hogy szó szerint illesztem ide: 

 "Azt mindenki tudja, hogy a mi szakmánk a pillanat művészete, de megmarad anyu azoknak az embereknek az emlékeiben, akik látták őt színpadon vagy filmen és azok a pályatársak is emlékezni fognak rá, akik játszottak vele. Mi, a lányai pedig mindig nagyon büszkék leszünk arra, hogy Náray Teri az édesanyánk. Néhány héttel ezelőtt mutattuk be a Jászai Mari Színházban A Sötétben Látó Tündér című előadást, ahol a díszlet részeként anyu egy fiatalkori fotóját használjuk. Gyönyörű a képen. Egy filmsztár. Amikor szerepem szerint Tündéranyámmal beszélgetek, anyu képe van megvilágítva a színpadon. Az ő emlékének ajánlottam az előadást. Ha a gyerekek néha megkérdezik, ki volt az a szép néni a fotón, ebben a kérdésben is anyu emléke él tovább."



   
KATI: Anyu azt mondta: "Ha véleményt mondasz valakiről, előbb mindig a jót mondd és csak aztán a rosszat!" Az ő precíz időbeosztását sajnos nem sikerült megtanulnom tőle. Igen, apu disszidálni akart. Sok olyan helyzet volt ugyanis az életében, hogy várnia kellett a fekete autót. A forradalom alatt pl. megválasztották a Petőfi Színház igazgatójának, s az események után úgy gondolták: jobb ha elhagyjuk az országot. Már mindent összepakoltak, az autó a ház előtt állt, amikor az utolsó pillanatban anyu úgy döntött, hogy maradunk. Nem akarta kitenni kisgyerekeit a határátlépés tortúrájának, habár apu kitűnően beszélt franciául, és bizonyára lett volna munkája ott kinn is, voltak megfelelő kapcsolatai. Soha nem akartam más lenni, mint színésznő. Pici korom óta megfogott a színház, az öltözők és a ruhák szaga, ez az őrület jelenti az életemet. Anyu mindig azt mondta, hogy ő nem bánja mik leszünk, csak boldogok legyünk. Apu viszont kiborult azon, hogy erre a pályára akarunk lépni. A szüleimre való hivatkozás mindig zavart; amikor már a Nemzetiben voltam ott is mindig őket emlegették, én meg vártam: mikor vesznek már végre észre engem is? 

 
"Csak addig fognak apádra hivatkozni, ameddig nem sikerül maradandóan bizonyítanod, hogy tehetséges vagy és szüleid nélkül is alkalmas vagy erre a pályára."- mondta otthon anyu. Ami a hasonlóságot illeti: a szemem formája és színe apué, de az összhatást tekintve tényleg hasonlítok anyuhoz. Szerencsére ott vannak a tv-játékok, filmek, amelyek alkalmasak arra, hogy egyikőjüket se felejtsék el. Hogy milyen aranyosak voltak a Dorottyában és a Fekete városban! Anyu 21 év óta nincs velünk, de aki szeretné ma is pontosan emlékezhet rá, ki volt Náray Teri. Mi mindent megteszünk azért, hogy így legyen.


   

Az alma nem esik messze a fájától. (?) Vagy talán vannak esetek, amikor igen? Ez a régi megfigyelés hol bebizonyosodik, hol pedig meghazudtolódik a gyakorlatban. A Básti-, és Egri-családban szépen érvényesült, a "Régimódi történet" két összeötvöződő famíliájának ősi és mába nyúló ágaiban pedig hol igazolódott, hol pedig nem. Apáról fiúra, vagy lányra, illetve anyáról fiúra, illetve leányra szállva egyszer közel esett az alma, másszor pedig nagyon is messzire gurult a fájától. A Jablonczay-családban az atya büszkesége, pökhendisége, rátartisága, istentelensége a fiúban öröklődött. S ez azután féktelen természetben,  dorbézolásban, az anyagi  és erkölcsi értékek elherdálásában terebélyesedett szét. 

Ahelyett, hogy megtartotta, megóvta volna az "állítólag" Árpád-házi ősei által nehezen megszerzett családi vagyont - igyekezett azt mulatozással, kártyázással, duhajkodással gátlástalan orgiákkal rövid idő alatt alaposan leapasztani. A lejtő - amire került - meglehetősen csúszósnak bizonyult, úgyhogy következetes "munkával" hamar az aljára jutott. Birtokok, házak, földek cseréltek gazdát a kártyaasztalok tükörsima, ovális lapjain. Vagyonok úsztak le az ivócimborák torkán, vagy szóródtak szét a fizetett hölgyek (finom kifejezés) keblei között. S ez a tendencia az unokában is nyomot hagyott. Negatív értelemben tehát ebben az esetben az alma közel esett a fájához - sajnos. És abban is, ahogyan a Rickl-famíliában nemzedékről nemzedékre vezérfonalként megmaradtak és tovább éltek a kalmárszellem legalapvetőbb vonásai a számos szimpatikus és unszimpatikus jellemvonás mellett a folyamatosan születő utódokban. 

S amikor a két család aztán egyesült - a keletkező mixtúrában még inkább esetlegessé vált: a leszármazottak közül vajon ki mit fog mindebből örökölni, tovább vinni? Ki mit tud legyőzni az elődök káros szokásaiból, kinek a személyiségében miféle életszemlélet kerekedik felül? Mi kerül háttérbe, vagy esetleg süllyed el örökre azokból a vonásokból, melyek jelen voltak az ősökben? A családi és intézményes nevelés következményeként ki milyen elveket fog vallani a jövőben? Egyénisége talaján kibontakozó saját meggyőződése, érdeklődése, érzelmi, jellemi állapota kit milyen és miféle  célok, feladatok felé fog majd sarkallni?  

Hála Istennek, Kislenke már másképp akart élni, és másképpen is élt ifjúkorában és később asszonyként is, mint ősei, szülei és nagyszülei. Ha nem így akart volna és ehelyett mereven, konformista módon, gondolkodás nélkül követte volna ősei felfogását és életmódját - akkor most nem büszkélkedhetnénk a világ előtt egy Szabó Magdával. Egy több nyelvre lefordított, világszerte ismert és kedvelt, sajátos hanggal rendelkező írónővel, akinek legjellegzetesebb stílusjegyei közé tartozik rendkívüli fogékonysága az élethelyzetek, emberi sorsok, jellemek iránt. Akit írásművészete és mondanivalójának egyetemes érvénye miatt bátran merném a klasszikus írók közé sorolni. 

Aki ugyan soha nem politizált műveiben, de minden könyve nyílt állásfoglalás volt az emberi szabadság, a hétköznapi lét felemelő szépsége, az emberi kapcsolatok folyamatos javítása,  a szeretet és jóság elsőrendűsége mellett. Aki ugyan nem didaktikus, erőszakos módon, de minden könyvében, versében a hit, az Istenben való biztonság és iránta való bizalom erejét, a szeretet mindenhatóságát hirdette. Aki a legmagasabb rendű, nőiesen érzékeny, de férfiasan kemény, következetes és szigorú írásművészettel, az ötvenes években (negyven évesen) már kiforrott költői-, és prózai stílussal, csakis reá jellemző látásmóddal, tántoríthatatlan hittel mutatott rá arra, hogy az emberi kapcsolatokban nem volt, nincs és nem is lesz soha nagyobb és meghatározóbb erő, mint a szeretet. 

A szeretet, mint érzés, valamint a személyiséget irányító, a lelkületet átható és ösztönző erő. Ennek hihetetlen energiája hevítette, motiválta őt magát is halála pillanatáig, amikor is egy könyvvel a kezében, olvasás közben aludt el mindörökre. S aki - a világirodalom legnagyobbjaihoz hasonlóan - képes volt olyan átfogó, rendszerektől  független - s így mai korhoz is szóló - emberi, erkölcsi és pszichológiai igazságok, tanulságok megfogalmazására, mint például a következő: "Nemcsak a tények, az érzések és reakciók is újraélhetetlenek, megmásíthatatlanok." Vagy másutt - amikor arra kívánt rámutatni, hogy a szeretet ellentéte, a gyűlölet indítéka mindig valami elferdült szemléletből, téves nézetből fakad - így fogalmazott: "Te oly nagyon szerettél mindenkit, hogy meg kellett gyűlölnöm miatta."

 

    

Ha annak idején nem ragaszkodott volna már édesanyja, Lenke is ahhoz, hogy szabadon és következetesen kiteljesítse önmaga személyiségét - akkor valószínűleg lánya élete is teljesen másképp alakul gyermek-, ifjú és felnőttkorában. Mert anyjában más példát látott volna maga előtt, más géneket, más tulajdonságokat, más életszemléletet örökölt volna. És ha édesapja, Szabó Elek nem lett volna feleségének hű lelki támasza, mindenben segítője, a költő szavaival: "fele gondra is érett" társa - bizonyára az írónő gyermek-, és ifjúkora, majd felnőttkora sem lett volna oly felhőtlen és boldog. S a világ most egy jelentős költői-, és írói életművel lenne szegényebb. Mindenképpen más egyéniség, másféle jellem, másféle ember vált volna belőle, ha szülei nem oly békés égboltozat alatt élnek egymás mellett. Ha nem oly harmóniában,  hanem olyan meggondolatlan, felelőtlen, erkölcstelen módon, mint ahogyan nagyszülei, vagy olyan állandóan háborgó, gomolygó viharfelhők között, mint dédszülei. 

Az édesanyja és felmenői által megélt keserű tapasztalatok tanulságul szolgáltak számára. Az édesanyjától hallott, mesélt, és a saját gyermekfejével végiggondolt családtörténet gyökeresen más életszemléletre, nemesebb hivatásra serkentették Magdolnát már kora iskolás korától kezdve. Ez a tanulságokban, okulásokban gazdag életszemlélet - amit még hitük is erősített -  anyja pedagógusi munkájában és hivatásában és írónővé lett gyermeke roppant értékes, jelentős alkotói tevékenységében realizálódott.

Ahogyan az idő múlt és a történelmi események is beleszóltak a família, a két család összekapcsolódásának történetébe - úgy a kép is egyre inkább tisztult. A tisztesség, az erkölcsi nemesség, az emberi tartás jelentősége egyre inkább előtérbe került, a kései utódok egyre nemesebb jellemek lettek, mint amilyenek a korábbiak voltak. S ennél fogva életmódjuk, tevékenységük, munkájuk, egész életük is sokkal értékesebbé, hasznosabbá vált, mint őseiké. A könnyűvérű, felelőtlen magatartást, az erkölcstelenséget, a gyűlölködést - ami az ősök életét jellemezte - egyre inkább az anyagi, szellemi értékek megbecsülése és a szeretet elsőrendűsége váltotta fel. Magda az édesanyja iránti rajongását - akit apjával együtt tündérnek nevezett - így summázta azóta szállóigeként elterjedt két mondatában: "Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani."

   
Ő tudta és tapasztalta a legeslegjobban, hogy szeretett édesanyja már kislányként ugyanolyan messzi esett almaként a fájától, mint ahogyan ő is messzire jutott térben, időben, gondolkodásban, életszemléletben, magatartásban, hivatásban és cselekvésben az őseitől. Még akkor is, ha volt, amit megőrzött az ősi hagyományokból - akár az édesanyja - és ezek segítették is életpályájukon mindkettőjüket. Az ősök között voltak, akik - igaz, csak hobbiból - foglalkoztak írással, irodalommal.  

Magdolna édesanyja és édesapja is írt verseket, novellákat de ők sem hivatásként gyakorolták ezt a pályát, csupán kedvtelésből. A família történetében az első Magdolna (Magda) volt az, aki fő foglalkozásának választotta aztán az írói munkát. A legnagyobb sikereket ő érte el az írói pályán (még nemzetközi szinten is) bár ő is először tanító volt, mint édesanyja és kezdetben nem is gondolt arra, hogy hivatásként válassza az írást, a prózát, a költészetet. Persze pedagógusként is írt már, és erre később így emlékezett: "Én tanárnak is író voltam."

De - ismerve műveit - nyugodtan megfordíthatjuk az írónő kijelentését: íróként is tanár volt.   A szabadelvű életszemlélet, a kritikus gondolkodásmód, az örök kíváncsiság, a kétkedés joga már édesanyjában is, és aztán az ifjú Magdolnában (képünkön) még határozottabban élt és munkált tovább, kerekedett felül. Ám a szabadelvűséget, a liberalizmust korántsem abban az értelemben és formában gyakorolta - sem ő, sem szülei - amilyen értelemben manapság sokan (helytelenül és torzan) értelmezik. És itt most kénytelen vagyok kitérni ennek a szemléletnek a magyarázatára, gyökereire, kialakulására:
   
A liberalista irányzat (liber latin szó, ami szabad-ot jelent) már a kezdet kezdetén azért született meg a történelem színpadán, hogy egy társadalmi osztályt magasabb szintre emeljen szemléletben, gondolkodásban, tudásban és műveltségben. A feudalizmus idején feltörekvő polgárság szakítani akart gazdasági téren az állami kötöttségekkel. Arra törekedett, hogy megakadályozza a hatalom nyomását, beavatkozását, és ezért a szabad versenyt hirdette. És ez bizony akkor haladó irányzatnak számított. És ma is az, ha a liberalizmust úgy értelmezzük: egy olyan szemlélet, illetve törekvés, ami minden állampolgárnak biztosítja azt, hogy mindenféle kötöttségtől, függőségtől, felette álló hatalomtól mentesen szabadon kiteljesíthesse a saját személyiségét. Mégpedig oly módon, hogy az mind önmagának, mind pedig a közösségnek, a társadalomnak fejlődére, hasznára szolgál. 

A liberalizmus tehát nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit éppen akar. Hogy akkor és úgy élheti ki vágyait, törekvéseit ahogyan ő azt elgondolja, vagy akarja. Az nem szabadság, az nem liberalizmus, hanem szabadosság, ami előbb vagy utóbb káoszt eredményez. Az igazi szabad, liberális társadalom az, amelyben minden eszköz megvan és szabadon rendelkezésére áll az egyénnek személyisége kiteljesítéséhez, megéléséhez, és ebben őt nem gátolja senki és semmi.  Amikor soha nem kell azt tennie amit nem akar, azaz: nincsenek kötöttségei, mások által megszabott gátjai annak, hogy a maga és közössége (melyben él) számára hasznosan cselekedjen. Amikor nem kell örökösen elvárásoknak, felsőbb követelményeknek, parancsoknak megfelelnie. Olyanoknak, amik kényszerítik őt valamire, amik teljesen idegenek az ő személyiségétől, szándékaitól, céljaitól. Amikor a gátakat, tilalmakat nem más, hanem önmaga állítja fel és szabja meg önmaga számára. És ehhez a vezérelvet, a munkáját, életvitelét meghatározó  ösztönző erőt a  saját hite, az isteni törvények motiválják. 

A hívő emberek természetes, hogy elfogadják az isteni törvényeket. Bár senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy vallásos, hívő legyen - de az ateista embereknek is el kell fogadniuk a legalapvetőbb isteni (mózesi) törvényeket! És persze illene be is tartani azokat. Senki nem mondhatja azt: "én bizony nem fogadom el a ne ölj, ne lopj stb. követelményét, mert jómagam nem vagyok hívő ember!" A világban ugyanis a legtöbb probléma ebből az alapállásból adódik. A hívő ember nem abban különbözik (nem abban kell különböznie) az ateistától, hogy ő ragaszkodik a mózesi tízparancsolathoz (helyesebben törvényhez) és mindig be is tartja azt, a nem hívő pedig nem. 

Hanem akkor miben? Abban, hogy ő rendületlenül hisz Isten jelenlétében, hatalmában és erejében, egyfajta, az univerzumot folyamatosan meghatározó irányító és őt is segítő energiában.   Az értelmes ember az isteni törvényeket azért fogadja el és tartja be, mert tudja azt, hogy ezáltal a saját életét és munkáját teszi élhetővé, erkölcsössé, értelmessé és hasznossá  S nem utolsó sorban azért, hogy embertársaival normálisan, egymást szeretve, tisztelve és segítve tudjon együtt működni, együtt élni. S ezáltal már liberálissá is vált, mert elfogadta azt az életelvet, hogy csakis akkor élhetek jómagam is szabadon, ha másik embertársam is szabad és ez ugyanígy fordítva is igaz. S ha már a vallás, a hit kérdésénél járunk - szeretnék rávilágítani arra, hogy milyen összefüggést, kapcsolatot látok a vallásos hit és a liberális elvek között:                  

Bármily furcsa talán egyesek számára a megállapításom: a vallás, a hit és a liberális életmód nincs ellentmondásban egymással. Sőt! Jézusnak például egész magatartását, minden cselekedetét, csodatételeit, életmódját a liberalizmus jellemezte. Igaz, hogy elfogadta Isten-atyja parancsait, utasításait és követelményeit, de minden tettét a legapróbb részletekig önmaga egyénisége, belátása és tervezése szerint valósította meg. "Senki nem fog segíteni a fiadnak, József. Néki teljesen egyedül kell végigjárnia az útját." - mondta egy rabbi a gyermek-Jézus nevelőapjának. 

Ugyanakkor a Messiás már 9 évesen is tudta és ki is mondta, hogy nincs egyedül, mert az Úr mindig véle van szellemben és lélekben. De később felnőttként azzal is tisztában volt, hogy minden cselekedetét neki egyedül kell a gyakorlatban véghez vinnie. Viszont, amikor a mennybemenetel előtt elbúcsúzott a tanítványaitól, s felszólította őket arra, hogy mindenhol terjesszék, hirdessék igéit, biztosította őket afelől, hogy ők sem lesznek soha egyedül: "Veletek leszek az idők végezetéig." Jézus tehát földi életében atyjától jövő irányításokkal, utasításokkal, jótanácsokkal bőven el volt látva - viszont tetteinek gyakorlati "kivitelezésében" korlátai, kötöttségei nem voltak. Mindig szabadon, egyre növekvő tapasztalatai, tudása és rendületlen hite szerint cselekedett rendkívüli képességeinek teljes bevetésével és kiaknázásával. 

Már pici gyermekként is az jellemezte viselkedését, hogy együttműködött, játszott pajtásaival, de a rossz cselekedeteikben soha nem vett részt. Mindig maga választotta meg: mit, meddig és hogyan, és ez így volt későbbi életében is. Például Lázár feltámasztásával is azért várt négy napig - bárhogy is könyörögtek neki, hogy siessen - hogy ezzel is bizonyítsa csodatételének rendkívüli képességét, s bizonyságot nyújtson mindenki számára arról: bármily hosszú idő után is meg tudja tenni ezt a csodát.   

Hogy mindenkit megerősítsen hitében, mindenki előtt nyilvánvalóvá tegye azt: az Atya fiaként bármire képes, és mindent meg is tett azért, hogy ebben mindenki hinni tudjon. S hogy így aztán azt is elhiggyék az emberek: egykor majd később önmagát is képes lesz feltámasztani halottaiból, isteni segítséggel. Akiket kigyógyított súlyos betegségeikből azoknak egyúttal lelkével is foglalkozott jó orvos és pszichológus módjára - holott ezt nem is kérték tőle. Biztosította számukra az örök élet elnyerését, s volt akit bűnbocsánatban is részesített - ha annak szükségességét látta. Tehát mindenképpen szabadelvűen, önmaga egyéniségét felhasználva, kiteljesítve cselekedett - isteni irányítással, támogatással felvértezve. 

S még - tovább fűzve gondolataimat azt is le merem írni, (remélem, nem követve el semmilyen szentségtörést ezzel) hogy maga az Úr, a Teremtő is liberálisan gondolkodott és cselekedett mindig, s ma is így tesz. Mindezzel csak azt az összefüggést, összetartozást igazolom, hogy az alma ebben az esetben sem esett messze a fájától. Az Isten ugyanis mindig, és ma is csak kér, javasol, kinyilatkoztat, kegyelmet gyakorol és megbocsájt - és soha nem parancsol. 

Csak egyszer parancsolt, s annak is megvolt az oka: Noének, és akkor is azért, hogy megmentse az emberiséget. S végtelen kegyelmében, szeretetében soha senkit nem kényszerített, vagy kényszerít arra, hogy higgyen Benne. Senkit nem akar rávenni arra, hogy elismerje hatalmát és erejét és az ő igéi, hite szerint élje az életét. Csak megmutatta – tettein keresztül - és azóta is számtalanszor megmutatja mindenható és mindent átlátó lényegét. És jelzéseket küld - amit vagy elfogad, vagy figyelembe vesz az emberiség, vagy nem fogad el és nem vesz figyelembe. És bizony nagyon sokszor nem.     

Még egyszer hangsúlyozom: az igazi liberális életvitel a személyiség pozitív kibontakoztatása irányában hat, illetve mutat - a szabadosság azonban anarchiához vezet. A kábítószerek legalizálásának bevezetése (illetve annak szándéka) amit  manapság sajnos gyakran felvetnek, javasolnak egyesek - éppen, hogy nem a személyiség vagy az egész közösség pozitív irányú fejlesztését segíti és szolgálja. Éppen ellenkezőleg:  ez nem liberalizmust jelent, hanem az erkölcsi elzüllesztésnek nyit teret. Mégpedig meglehetősen nagy és beláthatatlan teret és kiszámíthatatlan következményekkel jár. 

Szabó Magda családjában a 20. század első évtizedeiben igazi liberális szellemű nevelés folyt: közvetlen, meleg és megengedő, személyiségét, egyéniségét, a gyermek hajlamait tisztelő szülői nevelés. És Magdolna - aki ebben a légkörben, miliőben nőtt fel - örökké hálás is volt mindazért, amit a családi életében, gyermekkorában kapott. Talán egyesek számára ellentmondásosnak tűnik az írónő következő kijelentése, de ha mélyebben belegondolunk- nem az, és igazolja mindazt, amit az imént kifejtettem:  "Gyerekkoromban csak anyámnak lehetett akarata - de ő mindig azt nézte, miben és hol tud engem segíteni." 

A liberális szellem és a vallásos hit alapozta meg az ő nevelését már kislány korában. S ez vált alkotó tevékenységének, írásművészetének egyik legjellegzetesebb vonásává. S ez határozta meg témaválasztásait is.Többnyire hétköznapi hősök, történetek szerepelnek műveiben, s ha történelmi témát tűz tolla hegyére akkor is azt vizsgálja, hogy választott hősei hogyan viselkednek hétköznapi emberekként válságos, sorsfordító körülmények között.  


 
Ha nem ilyen  családi légkörben cseperedik, majd fejlődik ifjú nővé a kis Magdolna - bizonyára más attitűd jellemezte volna költészetét, másféle szereplők, hősök jelentek volna meg könyveiben.  Ha fiatal lány korában legfőbb olvasmánya nem a Biblia, az indiánregények és Jókai  - akiről egy ízben azt nyilatkozta summásan: "ö tud valamit, ami azonos a varázslattal." - akkor valószínű, hogy enélkül nem születhettek volna meg agyában, nem formálódhattak volna meg keze alatt azok a liberális szellemű alakok, amik regényeiben később megjelennek. Nem született volna meg Vitay Georgina, Kőnig tanár úr, Horn Mici; a Danaida, a Kiálts város főhősének alakja, az Az a szép fényes nap Vajkja stb. 

És nem születhettek volna meg ezek ellentettjei sem: Torma Gedeon, a törvénytisztelő, de merev, vaskalapos, betokosodott iskolaigazgató, a túlságosan lojális, sznob és hajbókoló Kalmár tanár úr az Abigélből és mások, akik oly távol estek a liberális szellemtől s annak gyakorlatától, mint Makó Jeruzsálemtől. S nem kerülhetett volna ki írói műhelyéből a Pilátus, a Mózes egy huszonkettő, s egyetlen mese-, vagy lányregénye sem, amelyek mind a gyermekkor vagy a nővé érés varázslatos, kalandokkal, de szenvedésekkel is teli szépségét és szabadságát állították középpontjukba. S nem kerülhetett volna vászonra a Vörös tinta című 1959-es film sem, melyhez ő írta a forgatókönyvet. S talán pedagógus-múltjának emlékei is ott kísértettek, utánérzései is belejátszottak e szerelmi történet megírásánál, melyben a becsületesség, a gerincesség legyőzte a hirtelen fellobbanó szerelmi érzés erősnek tűnő hatalmát. (Vass Éva és Pálos György alakítása tette emlékezetessé ezt a filmet, ők alakították benne a két egymásba szerető tanárkollégát.) 

E film mondanivalója is jól beleillik az írónő eszme-, és hitvilágába, erkölcsi rendszerébe: a liberális szellemnek, az önálló akaratnak akkor kell a leginkább érvényesülnie, amikor döntéshozatalra kényszerülünk. Még akkor is, ha pillanatnyilag úgy tűnik, hogy valamit elveszítünk általa. De mindig az a legfőbb szempont hogy addigi személyiségünk, gerincességünk, tartásunk, erkölcsi érzületünk továbbra is megmaradjon, azt semmiképpen ne veszítsük el! Józanul be kell látnunk, hogy minden döntésnél mérlegre kell tennünk addigi életünket és az elképzelt jövőnket is. Mégpedig úgy, hogy a jövendőt soha nem tudhatjuk, nem láthatjuk át és előre, azt nem élhetjük meg a döntés pillanatában, csakis a jelent és a múltat.

Ahogy azt Szabó Magda életrajzi regényében, a Für Elise-ben olvashatjuk - már gyermekként is egyfajta tartás jellemezte őt, ragaszkodott elveihez, tapasztalataihoz, nem hódolt semmiféle tekintélytiszteletnek sem szüleivel, sem tanáraival szemben. Csakis azt hitte el, amit saját egyénileg megélt tapasztalatai, érzései, saját maga által megszerzett tudása, meggyőződése sugallt számára. Mindennel és mindenkivel szemben kétkedéssel, kritikusan és megfontoltan viselkedett. Kegyetlenül megbírálta még a bibliai személyiségeket is, az Ó-, és Újszövetség szereplőit s azok tetteit erős vizsgálódásnak vetette alá. S hogy szülei a legnagyobb szeretettel, türelemmel, megértéssel viszonyultak mindehhez azt az is mutatja, hogy írói, költői hajlamait, törekvéseit sem el nem ítélték, sem meg nem erősítették. Békésen elfogadták azt is, amikor nem anyja katolikus, hanem apja református vallását választotta végül hitéül. Sőt nyitott volt más egyéb vallások tiszteletére, megbecsülésére is.

Amikor később (69 évesen) elvállalta a tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoki tisztségét, ezt vallotta: "Szilárdul hiszem hogy Isten nem  csak a mi toronydíszeink jogosultságát ismeri el végtelen kegyelmében, hanem a keresztet, a Dávid csillagot is." (felső képünkön a beiktatási szertartást láthatjuk.) Egy más alkalommal így nyilatkozott: "Amikor Luther és Kálvin a világtörténelem színpadára lépett a haladást képviselték. Reformáltak. Protestáltak minden ellen,, ami hazug volt, ami meghamisítása volt valaminek. Szeretnék én is protestálni." Az írónő tehát anyja és apja szabadelvű, demokratikus gondolkodásmódját, magatartásformáját vitte tovább Ám ha úgy adódott, éppenséggel velük is vitába szállt, szembe helyezkedett - ha meggyőződése úgy kívánta. De mindig a legnagyobb szeretettel!



Férjével, Szobotka Tiborral (akit 25 évvel élt túl) ugyanolyan békés, harmonikus, szeretetteljes házasságuk volt 35 éven át,  mint amilyen szüleinek annak idején. Az is az írónő szabadelvűségét húzta alá, hogy amikor férjébe beleszeretett - aki akkor a Magyar Rádió irodalmi főszerkesztője volt teljesen hidegen hagyta annak addigi előélete, mely meglehetősen laza és könnyelmű volt. S nem törődött azzal sem, hogy párja a szabadkőműves elveket vallotta, amikor az igencsak távol állt az ő kálvinista hitétől. "Ha szeretsz, elég kell, hogy legyen néked, hogy én vagyok az olvasód." szokta mondani Tibor jellegzetes humorával feleségének. 

Alakja, egyénisége, nyugodt, rendkívül művelt, szeretetteljes személyisége (Eperjes megformálásában) feltűnik Szabó István filmjében, az Ajtó-ban is. Elkezdett, de be nem fejezett önéletrajzát (Megmaradt Szobotkának) özvegye egészítette ki, dolgozta át és fejezte be. Magda fogta elhunyt társa kéziratait, naplóit, jegyzeteit s megírta férje könyvét. Oly módon, hogy most már senki nem tudja megállapítani, melyik oldalt, melyik részt ki írta kettejük közül.  És ha történetesen Szabó Magda szült volna egy gyermeket - akkor ő is valószínűleg már anyjához és nagyanyjához "esett volna" közel. Természete  hozzájuk lett volna hasonló, nem pedig távoli őseihez. Az ő kis életét, jellemét ugyanis már elsősorban azok a jó tulajdonságok determinálták volna, amiket őseitől anyja megtartott. Illetve elhagyta volna mindazokat a rossz tulajdonságokat ő is, amiktől édesanyja is igyekezett megszabadulni már gyermekkorában annak idején. 

Ám - mint tudjuk - Szabó Magdáék nem vállaltak gyermeket, s így ezen az  ágon nem hajtott ki új levél. S hogy miért? Arday Géza irodalomtörténész válaszol erre a kérdésre: "Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Szabó Magda, Weöres Sándor egytől egyig erkölcsös emberek voltak akik nem tűrtek megalkuvást. Nemes Nagy Ágnes le is írta, hogy hiteles élet nélkül hiteles művészet sem lehetséges. Ők tudták azt, hogy az akkori rendszer olyan jellegű volt, hogy egy gyerek révén zsarolhatóvá váltak volna. Muszáj lett volna elvállalniuk bizonyos feladatokat, hogy a gyerekük anyagi és szellemi növekedését biztosítani tudják." 

És talán, lehettek egyéb okai is? Erre csak következtetni  tudunk az írónő más írásaiból amelyekben pl. a Régimódi történet lényegéről, mondanivalójáról nyilatkozik: "Az egymáshoz legközelebb állók okozzák a legnagyobb fájdalmat egymásnak. S az odafordulás és megbocsájtás sokszor túl későn érkezik." Mindezzel egyet értve - avatatlan filozófusként - jómagam hozzáteszem: azzal, hogy az ember mások számára fájdalmat, szenvedést okoz - azáltal saját magának is mindenképpen árt. Előbb, vagy utóbb. Önmaga ellenségévé is válik egyben, csak ezt nem mindig látja be azonnal. 

Szabó Magda meg nem született utódja esetében csakis találgatni lehet: vajon ő mennyire került volna közel az almafájához? Valószínűsíthetjük (ismerve a tendenciát) hogy ő is ugyanolyan tiszta lelkű, szabadelvű, kétkedő és gondolkodó személyiségként - talán pedagógusként, költőként, íróként vagy művészként - élt volna, mint az édesanyja, vagy a nagyanyja. És hogy Egri Kati és Márta, valamint Básti Juli gyermekei,  unokái vajon folytatják-e a családi hagyományt azzal, hogy ők is színészpályára lépnek - az is a jövő titka. Vagy a jövő zenéje - ha esetleg zenészek lesznek...Ismerve és szeretve Szabó Magda személyiségét, rendkívül szimpatikus lényét, kimagasló tehetségét és életkörülményeit - bátran kijelenthetjük: saját gyermek nélkül is teljes életet élt és befejezett életművet hagyott hátra. Olyant, melyre nemcsak hazája, de az egész világ felfigyelt és ma is olvasók millióit gyönyörködtet könyveivel.

Életének utolsó éveiben sem volt magányos. Mindig barátok, kollégák vették körül, látogatták, kiadók keresték fel újabb és újabb szerződésekkel. A már ismert okokból Az ajtó című film is csak évekkel halála után (2011-ben) készülhetett el. Szabó István - bár nagyon szép és értékes filmet készített az írónő és házvezetőnője bensőséges viszonyáról - a Mephisto vagy a Redl ezredes színvonalát nem sikerült elérnie. "Az volt fontos, hogy amit Szabó Magda szavakkal kifejezett megpróbáljam gesztusokkal, arcokkal, tekintettekkel, a színészek közti viszonyokkal megjeleníteni." - nyilatkozta a rendező. Nekem személy szerint az  alkotás képi világa, érzelmes, de nem érzelgős hangulata tetszett a legjobban, és az, ahogyan az írónő emberekhez és állatokhoz való viszonyát is kiemelte. 

De vajon nincs-e szükség a szélsőségekre, ellentétes személyiségekre és eseményekre - teszem fel a kérdést magamban, végiggondolva az írónő őseinek, famíliájának történetén. Azon elmélkedvén, ami a Jablonczay-Rickl családok krónikája kapcsán felvetődött bennem. Kell-e, hogy szélsőséges személyek, cselekedetek, erkölcsi értékek legyenek jelen egy família történetében? Nincs-e szükség tényleg arra, hogy teljesen kitombolják magukat a negatív jellemek, ha erre lehetőségük van? Arra, hogy szétáradjanak, szétfröccsenjenek ártó szándékkal a káros, mérges indulatok, gyilkos hajlamok egy-egy família történetében - hogy aztán erejüket vesztve, vagy önmagukkal meghasonulva lecsillapodjanak? 

Vajon nincs-e szükség arra, hogy a rossz hallasson magáról, felmutassa önmagát,  és nyilvánvalóvá tegye azt, hogy milyen következményei lesznek annak, ha hagyják szabadon garázdálkodni? Nincs-e szükség egy sokágú, évszázados dinasztia egy-egy családjában arra, hogy mindezek kilúgozódjanak, majd salakként lerakódjanak, hogy az utódok elszörnyülködjenek mindezeket tudva, látva és tapasztalva? Nincs-e szükség a szélsőséges nézetek, érzelmek, hitek összecsapására, megmérkőzésére ahhoz, hogy idővel rendeződjenek, letisztuljanak az álláspontok, s a következő család leszármazottjaiban már azok éljenek és munkáljanak tovább? 


  

Mint ahogyan kilúgozódik, salakként lerakódik a hordalék is a valóságos, természetes folyó sodrában, hogy az még lendületesebben hömpölyöghessen tovább, és szabadon folytassa útját az örökkévalóságba? Hogy - megszabadulva az őt gátló hordalékok mocskától, szennyétől - békésen, megnyugodva folydogáljon tovább a maga jól bejáratott medrében? Nincs-e szükség a rossznak és következményeinek keserű megtapasztalására ahhoz, hogy a késő nemzedékek élete - mindezekből okulva - jobbá válhasson? A sátán a Teremtés óta jelen van, szorgalmasan ügyködik, munkálkodik az Isten áldásos hatalma ellenére és bosszantására. Rajtunk, embereken múlik: hogyan reagálunk ártalmas cselekedeteire. Nekünk kell eldöntenünk, hogy ki mellé állunk: Isten, avagy az ördög mellé

Nékünk, magunknak kell eldöntenünk, hogy melyikük segítségét fogadjuk el a magunk számára. Hogy kinek a tanácsai szerint cselekedjünk? Különösen azokban a sorsdöntő pillanatokban, amelyek szép számmal akadnak mindannyiunk életében. Mert mindenek előtt ez határozza meg, hogy leendő utódaink - mint almák - személyiségükben, tulajdonságaikban, viselkedésükben, világnézetükben és cselekedeteikben milyen emberi minőséget képviselnek majd. Függetlenül attól, hogy milyen szakmát választanak, szüleik hivatását, vagy teljesen mást. Ha gyermekeinknek, unokáinknak a családban van mire és van kire felnézniük, ha van előttük követendő példa, megfontolandó életelv, elfogadható etikai norma - akkor bizonyára közel fognak esni az almafájukhoz. Még akkor is, ha történetesen nem olyan hivatást gyakorolnak életükben, mint amilyent szüleik űztek. 

De távol lesznek mindig is a fájuktól akkor, ha ugyanazt a szakmát választották ugyan, de azt teljesen más alapokon, más erkölcsi normák szerint, más szemlélettel, a család eddig megszokott elveinek felrúgásával kívánják művelni. És van a távol esésnek még egy másik változata is: amikor az utód semmiképpen sem fogadja el távoli ősei, famíliája erkölcsi normáit, retrográd szellemiségét és ezért távolodik el tőlük. Úgy érzi, ő többre hivatott ezért magasabbra tör amihez humánusabb és fejlődőképesebb szellemre, hitre és erkölcsre van szüksége. S mindent meg is tesz, hogy ezt valóra váltsa. Ezért szabadul (a szó szoros értelmében) az ősök szellemétől s liberális elvek alapján építi fel életművét, gyakorolja hivatását. Ebbe a kategóriába tartozott Szabó Magda (és már édesanyja is) is és természetesen sokan mások, akik bizonyították elveik, elképzeléseik helyességét és maradandó voltát. 

Mert elsősorban nem a választott szakma, hivatás, munka azonossága dönti el, hogy valójában távol vagy közel kerül, közel "esik-e" a gyermek a szüleihez, az alma a fájához. Hanem az a szüleiben jelenlévő erkölcsi tartás, emberi helytállás, tisztesség és felelősségtudat az, amit követésre méltónak talál - vagy nem talál - az életre készülődő, oda kilépő ifjú ember. Soha nem kerülhet közel egykori almafájához az a termés, amely (aki) a család megszokott, elfogadott erkölcsi normáit nem fogadja el, aki attól teljesen elszakad, eltávolodik. S ebben az esetben valóban távol lesz, távol marad a fájától akármilyen életpályát is válasszon magának. Mert ezek a tulajdonságok, kritériumok nem szakmafüggőek, hanem a jellem nemességéből, a szellem magasrendűségéből fakadnak.  

Szabó Magda - mint alma - személyiségében, jellemében, természetében olyan értelemben esett közel a fájához, hogy szülei alapvető erkölcsi elveit, szellemiségét, jellemét, természetét fogadta el, vitte tovább - természetesen  saját személyiségén, lelkületén, szellemiségén átszűrve, a megszüntetve megtartás elveit alkalmazva. Ha viszont azt kérdezzük, hogy ősi családjához, családfájához hű maradt-e, ahhoz közel esett-e - akkor egyértelmű nemmel válaszolhatunk. Mert attól bizony eltávolodott, attól távol esett - és előnyére, hasznára is vált mindez. Még akkor is, ha e família egyes pozitív tulajdonságait - mert azért az is volt - azért megtartotta, megfontolta, tovább vitte, felhasználta. Mert azért az ősi gének szerepét, hatását senki nem tagadhatja, de ugyanakkor nem tagadhatja meg a józan ész, a gondolkodó fő, a szuverén szellem és lélek, valamint a jellem erejét sem. Ami viszont jócskán jelen volt az írónőben és persze alkotásaiban is.


Ha a szülőkben meglévő pozitívumokat gyermekük elfogadja és igyekszik híven, és nem szolgai módon követni és megvalósítani - attól még nem lesz vélük azonos. Attól még lehet teljesen más, öntörvényű egyéniség. Az egységes, elfogadott nézetrendszer, erkölcsi alapállás nem egyformaságot jelent a szülővel. Csak azt jelenti, hogy az alma közel került, közel esett a fájához, amelyből vétetett. Két alma sem lehet soha egyforma, azonos a világon, hát még két ember! ("A fán se nő egyforma két levél." írja Kosztolányi.) A "közel esés" tehát nem egyformaságot, azonosságot, uniformizálást jelent az alma részéről hanem bizonyos - szülőben és gyermekben egyaránt jelen lévő - pozitív tulajdonságokat, személyiségjegyeket, adottságokat, képességeket. Ami alkalmassá teszi az utódot arra, hogy akár szülei foglalkozását, akár valami egészen mást - de nemes elhivatottsággal, nagy lelkesedéssel és magas színvonalon művelje.   

A történelem során során soha nem vezetett jóra az, ha egyes apák, vagy anyák arra törekedtek, hogy az utódaik másolatai legyenek szüleiknek. Hogy gyermekeikből egyfajta saját személyiségükkel azonos, ahhoz alkalmazkodó, illeszkedő klónokat kreáljanak. És ma is súlyos károkat okoz, ha ez egyfajta követelményként, elérendő célként, szigorú elvárásként jelenik meg egy-egy családban. Ha az anya vagy az apa hívő ember - nem kell minden áron gyermeküket is vallásos szellemben nevelni. Mint ahogy zongoraoktatását is be lehet végleg szüntetni, ha ő maga nyűgnek tekinti az egészet. 

Nem zongoraművészt, hegedűvirtuózt kell mindenképpen nevelni a gyerekből (abból úgyis van már túl sok, közepes, kitűnő és zseniális egyaránt) hanem boldog, kiegyensúlyozott embert. S nem kell színészt, festőt, ügyvédet, orvost, operaénekest kreálni belőle akarata ellenére. S főleg akkor nem, ha erre még adottságai sincsenek, nemhogy tehetsége. Nem szükséges, hogy minden áron diplomás ember legyen mindenki, ha van kedve hozzá, ha nincs. Különösen akkor nem, ha még a láthatáron, s belátható időn belül sincs elhelyezkedésre lehetősége.
   

Boldogtalan, kiegyensúlyozatlan, elégedetlenül tengődő, depressziós diplomásokkal van tele Európa. Ugyanakkor egy megfizethető, normálisan dolgozó szakembert meg városszerte nem lehet találni. Pedig megfelelő számú szakemberre, iparosra a mindennapi élet normális fenntartása érdekében ugyanolyan szükség van, mint megfelelő számú diplomásra. A baj csak akkor keletkezik, amikor az arány köztük felborul. (Mint ahogyan a történelem során többször, így például ma, a 21.század elején is.) De miért baj ez?

Mert mindenféle arányeltolódás a társadalom sokszínűségét, életképességét, mindannyiunk számára szebb, derűsebb, élhetőbb jellegét veszélyezteti. Az eltolódások, torzulások - ha hosszú ideig fennállnak - nem vezetnek jóra, sem az emberen belül, sem az emberen kívül. Ha az emberek nem saját hajlandóságuk, képességeik és egyéniségük szerint hanem más egyéb indokokból választanak szakmákat, s nem az a legfőbb céljuk, hogy saját egyéniségüket teljesítsék ki - akkor ott biztos, hogy arányeltolódás, a normális arányok felbomlása következik be a társadalomban. 

A mai  család és iskola - egyenlőre csak óhajtott - liberális szellemű nevelése, a kultúra, a tudomány liberális jellege  pontosan azért lenne ideális, hogy ezt az arányosságot megtartsa, fenntartsa a társadalomban. A normális, liberális nevelés (annak helyes! értelmezése)  -  megakadályozza azt, hogy mindez az aránytalanság bekövetkezzen. A normális liberális nevelés, s nem annak félreértelmezése (amire már fentebb kitértem) a jobb, szebb, sokszínűbb, demokratikusabb és hasznosabb társadalmi együttélést segíti elő - mind az egyén, mind pedig a közösségek számára.
  
Senkinek sem szabad erőszakot tenni önmagán.Vannak emberek, akik pont azért élik le boldogtalanul  az életüket, mert szüleik szakmáját, hivatását választották ifjú korukban életcéljuknak, holott egyáltalán nem voltak arról meggyőződve, hogy rendelkeznek azokkal a képességekkel, tehetséggel, amik ahhoz feltétlenül szükségesek. S vannak, akik meg éppen ellenkezőleg: boldog, kiegyensúlyozott emberek lettek azáltal, hogy jó korán felismerték: ők erre alkalmatlanok, és ezért más pályára léptek, mint szülei. Van, amikor az a jobb az életben, ha az alma távol esik a fájától, nem pedig közel. Így aztán voltak a történelem során sokan, akik jól döntöttek szüleik szakmáját, hivatását választva, s voltak olyanok is, akik rosszul, amikor ezt tették. Ám ezt az élet, a sors játékai, fordulatai miatt előre tudni nem lehet, csakis utólag. 

Mert az életben kiszámítható és kiszámíthatatlan események egyaránt előfordulnak (különösen a jövőben). S nékünk, embereknek éppen az lenne a legfőbb dolgunk, hogy a kiszámíthatók arányát növeljük - amennyire csak lehetséges. Mindig bíznunk kell abban, hogy gondjainkat, problémáinkat, bajainkat meg tudjuk oldani, mert képesek vagyunk rá. Ebben nagy segítségünkre lehet hitünk Isten gondviselésében, kegyelmében, erejében és hatalmában. Senkit nem lehet erőltetni, kényszeríteni, hogy higgyen Istenben, de tőlem se veheti el senki azt a jogot, hogy hirdessem, propagagáljam ennek fontosságát és jelentőségét. Mert a hit, az optimizmus mindig erőteljesen segít minket abban, hogy megoldjuk gondjainkat e földön, s helyes, megalapozott döntéseket hozzunk életünk során.  

Az amerikai Douglas-, és Fonda-család gyermekei nagyon jól döntöttek, amikor apjuk filmszínészi babérjait megirigyelvén ugyanazt a hivatást választották maguknak. S ugyancsak jól választott Jean Michell-Jarre vagy ifj. Cziffra György - akinek sajnálatosan rövid életet adott a sors -  akik apjuk példáját követték sikeres zenészpályájukkal. S jól döntenek mindazok a hihetetlen, született tehetséggel bíró cigány muzsikusok, akik apjuk, nagyapjuk, dédapjuk útján járnak a hegedű-, vagy cimbalom mesteri kezelésében. A szászországi Andreas Silbermann ugyancsak jól döntött - mikor atyja és nagybátyja csodálatos hangszereit látva - ő is orgonaépítő lett. 

Mint zeneszerzők atyjuk örökébe léptek (s ez nagy ritkaság volt a zenetörténetben) a Bach-fiúk, Mozart  vagy Scarlatti. Ám Liszt egyetlen gyermeke, sem unokája nem lett komponista. Nagyon jól tették Bartók fiai, hogy - bár tisztelve, szeretve apjukat, s elismerve életműve világra szóló jelentőségét - nem választották az ő pályáját, hanem saját maguk hivatásához ragaszkodtak. Viszont nem kellett megküzdeniük a döntés, a zenészi pályakezdés nehézségeivel, a komponálás gyötrelmeivel Vivaldi, Hendel, Schubert, Beethoven vagy Kodály gyermekeinek. Ama egyszerű okból, hogy nem voltak utódaik...Erkelnek viszont annál több volt, de ők előadóművészként, s nem komponistákként kerültek közel fájukhoz. 

A nagy francia író, Dumas fia szintén író lett. De senki ne próbálkozzon összehasonlítani kettejüket a zsenialítás szempontjából, mert az apa életművét lényegesen jobban ismerjük eddig, mint a gyermekéét. Így aztán mindenféle értékítélet csak téves lehet abban az irányban: melyikük volt jobb író? Vagy ha azt a buta kérdést teszi fel valaki: melyikük volt nagyobb író? Mert erre a válasz csak az lehetne: amelyik magasabb volt...(Ostoba kérdésre ugyanis csak ostoba válasz adható.) 

Németh László hat lánya közül egyik sem lett írónő,  Mikszáthnál már jobb a "statisztika": gyermekei közül csak egyikük esett kissé közelebb apja fájához: Kálmán fia, aki újságíró lett. Az irodalom számos ágában is jeleskedő Karinthy Frigyesnek mindkét fia örökölte apjuk írói, költői tehetségét. Gábornak - aki még első feleségétől született - szomorúbb, sikertelenebb élet és irodalmi pálya jutott. Gyengébb idegrendszere, a sorozatos üldözések miatt szanatóriumban is kezelték, utolsó tíz évét teljes visszavonultságban élte, s viszonylag korán, utód nélkül 59 évesen hunyt el. 

Féltestvére, öccse Ferenc jóval sikeresebb, gazdagabb élet-, és alkotói pályát hagyott maga után. Ő apjának nemcsak írói vénáját örökölte, de szarkasztikus humorát, iróniáját, optimizmusát, életbölcsességét, nyílt szókimondását, a történelem és a közélet iránti probléma-érzékenységét,  igazságérzetét, családszeretetét is.  Több nyelven beszélő, külföldön rendszeresen előadó, világjáró "irodalmi nagykövetként", közéleti-, és sportemberként élő, jótollú íróként alkotott mintegy fél évszázadon át. Ma már tudjuk, hogy apja stílusától, hangnemétől ugyan különböző, témaválasztásában tőle eltérő, de jelentős életművet hagyott hátra. 

                           Karinthy Frigyes és Ferenc a Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) úton 1930 körül

  
Ferenc egyetlen fia, akit pedagógus felesége, Ágnes szült: Marci, azaz a ma 67 éves, ereje és tehetsége teljében működő Karinthy Márton író, dramaturg, színházigazgató. (Aki természetesen apja, nagyapja műveit is színpadra állította már számtalan bemutatója között, s még nagybátyjáról is könyvet írt.)  Amikből világosan következik, hogy ő is génjeiben hordozza nagyapja, édesapja tehetségét, művészi érzékenységét. S hogy ez vajon a harmadik nemzedéknél is így lesz-e - az még kérdés egyenlőre...  

Móricznál mindkét lánya közel esett az apai fához: Virág fő hivatásának választotta az írást, majd apja hagyatékának gondozását, Lili pedig a színészet mellett még ezzel is foglalkozott. A színiakadémián Básti évfolyamtársa volt, majd mindkét házasságában egy-egy kollégához ment férjhez: Both Bélához, majd György Lászlóhoz. Nagyon jól tették a fenti tanulmányomban megírt Egri-testvérek, Básti Juli és Szabó Magda, hogy szüleik szellemét, művészi tehetségét vitték tovább, szakmáját gyakorolták saját életükben és a színészi, illetve írói pályát választották. 

Vagy említhetném még az erdélyi Szervátiusz Tibort, aki a szobrászatban, valamint a Bolyai Jánost, aki a matematika terén ért el nagyszerű eredményeket, s mindketten éppen azért, mert apjuk hivatását választották. Mind nagyon helyesen, okosan tették, mert életükkel, munkásságukkal jelentősen gazdagodott a művészet, a tudomány világa, s természetesen az ő egyéni életük is. Több példát is fel lehetne még sorolni, de azt hiszem, ennyi bőven elég illusztrációnak ahhoz: van, aki azzal vált boldog, sikeres, kiegyensúlyozott emberré, ha közel esett szülei fájához, s van, aki azáltal, hogy nem.        
Elég nagy az Isten almáskertje, nincs annak sem kerítése, sem határa. E beláthatatlan, végtelen kertben mindenki megtalálhatja azt a szögletet, azt a maga számára ideális kis területet, ahová letelepedhet, ahol jól érezheti magát. Ahol a nap leginkább rásüthet, vagy szerényen árnyékba húzódhat - vérmérséklete, jelleme, tehetsége szerint...    Az alma a fájától...hívó szavát nem szabad félre érteni! Inkább egyfajta lehetőségként kezelendő a sok közül, de semmiképpen sem kell kényszernek tekinteni. Ragaszkodni hozzá pedig mindenképpen ostobaság. Hogy a gyermek a pályatévesztést elkerülje - ahhoz tökéletes önismerettel kell rendelkezni: szülőnek, nagyszülőnek, gyermeknek egyaránt! 

Nem szabad hazudni, behódolni a divat, a sznobizmus előtt, mammonként tisztelni a pénzt, s leborulni annak oltára előtt. Vagy félreérteni a talmi csillogást, a külsődleges jegyeket. Mert bizony ennek súlyos következményei lesznek. Senkinek nem válik előnyére, sem hasznára, ha valakiből magánélete, belső lelki nyugalma árán, önmagát meghazudtolva lesz vagyonos, pénzes ember, aki esetleg a spanyol tengerparton koktélozva unatkozik és tusakodik önmaga háborgó lelkiismeretével. Mai világunkban nagyon könnyen előfordulhat (mint ahogy sokszor meg is történik) hogy valaki  diplomával rendelkezve, jól menő jogászként, orvosként vagy üzletemberként akár több ingatlannal, bankszámlával és autóval rendelkezve - nap mint nap boldogtalanul hajtja le a fejét. Vagy le sem hajtja, mert önmagával békétlenül nem tud elaludni.
         
Ha az apa életének középpontjában csak a pénz áll, nem kell erőszakosan a gyermek számára is ezt a vonalat sulykolni. Ha történetesen ateista az anya vagy az apa - attól még nyugodtan lehet a gyereke istenhívő, ha saját tudása, tapasztalatai, saját műveltségéből, tanulmányaiból fakadó meggyőződése őt erre késztetik. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy a szülők minden tudásukról, érzelmeikről, elveikről, nézeteikről, hitükről és meggyőződésükről számot adjanak gyermekeiknek, de rájuk bízzák azt, hogy ők mit szűrnek le mindebből. 

Rájuk bízzák, hogy éljenek a gondolkodás, meggyőződés és cselekvés, a döntés szabadságával. (Úgy, ahogyan azt például Szabó Magda családjának példája is bizonyítja.) És viszont: ők is megismerjék fiaik, lányaik elgondolását, érdeklődését, hajlamait és képességeit. Tehát beszélgessenek, vitatkozzanak egymással! Az atyától, anyától, nagyszülőtől eltérő, más politikai, vallási meggyőződés nem jelenthet kirekesztettséget, boldogtalanságot a gyermek, az unoka számára. Egy normális családban még a szülők különböző vallása, vagy vallás nélkülisége, nem egyező pártállása sem jelenthet semmiféle problémát. Elvtelenül sem a rokonok, sem a szülők állásfoglalását nem szabad elfogadni, követni a gyerekeknek. A fő az, hogy mindenkiből saját személyiségét kibontakoztató, saját meggyőződését megtartó, törvénykövető boldog, kiegyensúlyozott ember váljon, és az is maradjon mindhalálig. 

Légy sikeres ember! - hangoztatják a harsány reklám-szlogenek - s illusztrációként márkás kocsikból kipenderülő, mosolygó arccal mobiltelefonáló, dekoratív hölgyet ölelgető jól öltözött üzletember képét villantják fel a bizonytalankodó teenagerek szemei előtt a képernyőkön. Igen, de azt már nem teszik hozzá, hogy önmagad előtt légy sikeres! Ne azért, mert mások így várják el, másoknak ezzel tetszelegjünk, mások elvárásainak ezáltal megfeleljünk, s aztán a csekonicsot játszva szórjuk a pénzt, hadd lássák, hogy nekünk mire telik. A magunk elvárásainak feleljünk meg elsősorban, és mindenek felett! 

Egy normális, jól működő társadalomban a siker fogalma és értelmezése nem lehet az, amit -  mostanában a reklámok, szlogenek, modern elméletek sulykolnak az emberek agyába. Hogy gyermekünk, unokánk minél népszerűbb, minél befolyásosabb, minél lazább, minél gazdagabb, vagyonosabb ember legyen. Hogy csakis akkor lehet a társadalom hasznos tagja, ha határozottan  erre törekszik és másokat is erre öszönöz. 

S ennek érdekében mindenáron olyan szakmát, hivatást igyekszik választani magának, ami elsősorban és feltétlenül gazdaggá teszi! A fő cél, hogy minél kevesebb erőfeszítéssel, minél kevesebb munkával mentül több pénzt keressen, minél rövidebb idő alatt minél több jövedelemre, ingatlanra, vagyonra tegyen szert. És ha mindeközben érzelmekben, műveltségben, tudásban, emberi kapcsolataiban egyre inkább elszegényedik, kiég, robotoló géppé válik, s egyre kevesebb ideje, energiája marad a családjára - az nem számít. Fő, hogy bakszámláján minél több pénz legyen és életmódját a legnagyobb luxus jellemezze. 

Sajnos, mostanában sokan értelmezik így,  fogják fel efféle módon a sikert, a sikeres életet (még sok szülő is.) S ennek érdekében, ebben a szellemben cselekszenek, sőt efelé "hajszolják" csemetéiket. Amivel tulajdonképpen még inkább a pénzközpontú társadalom térhódítását, izmosodását erősödését segítik maguk is, és ezt szorgalmazzák ezzel az igyekezetükkel gyermekeik számára is. Pedig jobban tennék, ha embereket nevelnének fel, nem pedig pénzt hajszoló, pénzszerző gépeket. "Mert az ugyan igaz, hogy a pénzből élünk, de nem a pénzért élünk!"   

Hangsúlyozom még egyszer: egy normális, jól működő, emberközpontú társadalomban az igazi siker szerintem az, ha valaki olyan munkát, foglalkozást választ (vagy tud választani) keres magának, ami a saját érdeklődésének, képességeinek, tulajdonságainak a leginkább megfelel. S ennek talaján képes lesz akár önmagát is legyőzni azért, hogy saját személyiségét kibontakoztassa, önmagát mindenképpen megvalósítsa. Ha mindezt így meg is tudja valósítani - élete akkor lesz sikeres, akkor lesz sikerélménye. És ebben az esetben biztos, hogy boldog ember lesz az, aki ezt eléri. 

Nem elégedett és öntelt, hanem boldog! Mert aki önmagával elégedett, aki önmaga "zsenialításán" és sikerein kotlik az soha nem lehet boldog, mert elégedettsége megakadályozza a fejlődésben, továbblépésben. Természetesen örülhet szép eredményeinek, sőt meg is ünnepelheti azokat - de elégedett ne legyen, ha igazán boldog ember akar lenni! Harmonikus, kiegyensúlyozott legyen, erre törekedjen - hisz ez vezet a boldogsághoz. S szükséges is, hogy az legyen, de elégedett ne legyen!   Aki azonban csak mások szemében, mások előtt óhajt sikeres lenni, és csakis ezt képes elérni - az soha nem lehet boldog, kiegyensúlyozott. Aki önmaga előtt nem tud bizonyítani, aki önmaga előtt nem tudja elérni, hogy élete harmonikus, kiegyensúlyozott legyen - az boldog ember sosem lehet.

És egy másik fontos dolog, ami ezzel szorosan összefügg: az önmagával elégedetlen ember belátja, hogy mindig van életében javítani való. Hogy neki mindig van lehetősége a továbbfejlődésre, további tanulásra, képességeinek további fejlesztésére, mert a "jó pap is holtig tanul." Az elégedetlen ember belátja, hogy nincs tökéletes, hibátlan ember, s éppen ezért ő sem lehet az. Van, amikor sikeresebb, lendületesebb egy napja, van, mikor semmi sem jön össze. Van, mikor kudarcok, bukások jönnek, s van, mikor kisebb vagy nagyobb győzelmek. Van, amikor hullámvölgyben, lejtmenetben van, s van, amikor felfelé menő pályán.  Van, amikor az ember megbotlik, s van, mikor akadályok nélkül száguld, mint a szélvész. És nem szükséges, hogy minden minden sikerüljön neki, hiszen - mint jeleztem: semmi sem tökéletes, és az ember nem gép. Az emberi élethez ugyanúgy szükséges a kudarc, mint a győzelem, mert mindegyik előbbre visz (vihet) bennünket.             

Popper Péter idézte egyszer kollégáját, tanítómesterét, akivel mélyen egyetértett: "Mérei Ferenc, a neves pszichológus szerint a sikeres élet titka nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. El kell fogadni, hogy vannak a vereségeknek, a bukásoknak, az életnek olyan szempontjai is, amelyeket az ember csak akkor láthat meg, miután kiütötték, és a földön fekszik.”

Az a leglényegesebb és legfontosabb - szerintem - hogy a szülők ebben a szellemben és hitben neveljék gyermekeiket már pici koruktól fogva, hogy  egészen korai éveiktől életük végéig ezek a fenti szempontok vezéreljék aztán őket. Hogy ugyanúgy megtanítsák, felkészítsék a kudarcok elviselésére, és arra is, hogy ne rettenjenek, ne ijedjenek meg, ha ezekkel szembe találkoznak. Hogy megtanítsák őket  a hibák, vétkek, tévedések elismerésére ugyanúgy, mint ahogyan a sikernek, a győzelemnek az elviselésére, megélésére is. 

Hogy képesek legyenek az örömöt és a bánatot is egyaránt megélni, elviselni - átélni! Hogy ifjúvá érve aztán természetessé váljon számukra ez a törekvés és cél, s mindent ennek (személyisége kiteljesítésének) rendeljenek alá. Vagyis mindezt sose érezzék kényszernek, végrehajtandó feladatnak. Ha legkisebb korától ebben a szellemben nő fel egy gyermek, folyamatosan megtanulja, rájön arra, hogy mindez a tendencia az ő érdekében történik, az ő "malmára hajtja a vizet", akkor soha nem fogja mindezt kényszernek tekinteni. Sőt, a sajátjának fogja érezni.  

Olyan ember váljon belőle, aki e nevelés szellemének következtében tisztában, harmóniában van és lesz önmagával és a külvilággal. Olyan ember válik belőle, akinek a döntései mindig szabadok, megalapozottak és kellően megindokoltak lesznek egész életében. Csak az az ember tehet másokat is kiegyensúlyozottá, boldoggá, aki önmaga is boldog, kiegyensúlyozott. Csakis az tud másokon is segíteni, aki képes arra, hogy önmagán segítsen. S ha már másokon is segített - az már őt magát is tovább fogja erősíteni, gyógyítani. Minden rossz, amit mások ellen elkövetünk - az önmagunkon is ront; és minden jó, amit másokkal, másokért teszünk, amivel másokat segítünk - az önmagunkon is javít, önmagunkat is gazdagabbá tesz. Lelkileg, szellemileg, erkölcsileg egyaránt. 

De sietek megjegyezni: aki csak azért, annak reményében tesz jót valakivel, csak azért segít rajta, hogy azzal önmagának bármiféle hasznot (akár anyagi hasznot) is szerezzen, az már közel sem jó, hanem rossz cselekedet.  Mert ez egyfajta számításból történik, illetve valósul meg, ami eleve nem lehet jó. Aminek ugyanis már az indítéka, gyökere, oka az önzésre irányul - annak véghez vitele, megvalósítása sem lehet erkölcsi értelemben jó, mindenki számára hasznos. S mivel a számítás - ugyanúgy, mint a rosszindulat, a vétek, a bűn kigondolása, megtervezése is - kifejezetten rossz indíték, így a belőle származó cselekedet is csak rossz lehet. S hogy miért, mitől is rossz ez? Mert mindez a másik ember megalázására, ellehetetlenítésére, lesajnálására, semmibe vételére irányul - míg az előző a másik ember megbecsülését, segítését, méltóságának tiszteletét, emberi lényének szeretetét szolgálja.

A jó szülőknek elsősorban arra kell törekedniük hogy gyermekeik, utódaik olyanok legyenek, akiket mindenkor, és mindenben az önmaguk és a mások iránti szeretet és megbocsájtás vezérel, s nem a rosszindulat, az előítélet, a számítás. S hogy mindezt majd felnőttként egy általa elfogadott vallásos hit keretében, hívő lélekként gyakorolja, vagy ateistaként - az megint csakis az ő belátásától, döntésétől, meggyőződésétől függ. És hogy hogyan jut el a boldogság, kiegyensúlyozottság kívánt állapotába - az mindegy, csak az a lényeg, hogy eljusson oda.

A világegyetem szempontjából ugyanis teljesen közömbös, hogy utódunk valójában azért lesz-e boldog és kiegyensúlyozott ember, mert a szeretet, a megbocsájtás és türelem vezérli - vagy azért vezérli a szeretet, a megbocsájtás és türelem, mert már eleve boldog és kiegyensúlyozott. Hogy a kettő közül kinél melyik az ok és melyik az okozat - az egyénileg különböző, mert a neveltetések, származások, életsorsok, életutak és lehetőségek is mások. 

Van olyan ember, aki már gyermekkorától egész élete végéig boldog és kiegyensúlyozott. S előfordulhat olyan eset is, hogy valaki csakis gyermekként az, felnőttként pedig - különböző okokból - boldogtalan, magányos, kiegyensúlyozatlan életet él (mint például Schubert, a zeneszerző) S van, akinek csak életének második vagy harmadik szakaszában (ifjú vagy felnőttkorában) sikerül elérnie, megteremtenie ezt az állapotot. S végül akad olyan embertársunk is, sajnos, akinek élete egyik szakaszában sem jut osztályrészéül, hogy élvezze ezt az állapotot. Ami tulajdonképpen nem szabadna, hogy egyfajta kiváltság legyen, ez minden embernek "járna" igazság szerint.  

És ami a legtanulságosabb, megfontolásra leginkább érdemes lehet a szülők, nagyszülők számára -  az a következő: rendkívül kicsi annak a valószínűsége, hogy egy boldogtalan, keserű, szeretethiánytól szenvedő, bántalmazásokkal terhes gyermekkor után valakiből kiegyensúlyozott, boldog, szeretetre méltó és azt adni tudó felnőtt váljon. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy inkább kábítózó, alkoholista vagy netán bűnöző lesz az ilyen sorsot megélt gyermekből felnőttkorában. Mint említettem: nagy a valószínűsége, de minden esetben nem következik be, hiszen ez is nagyban függ az egyéniségtől, annak természetétől, jellemétől, műveltségétől, akaraterejétől stb. Kivételek akadhatnak - elsősorban a zsenik között - akik sanyarú gyerekkoruk után felnőttként hatalmas teljesítményekre, nagy életművek megteremtésére képesek, s hihetetlen alkotóerőt tudnak felmutatni ugyan - de a boldogság, a testi-lelki harmónia hiánya - ennek ellenére, vagy mindezek mellett - náluk is kimutatható.  

A különbség, az eltérés, ami emberek között megfigyelhető a boldogság, a  lelki kiegyensúlyozottság, testi-lelki harmónia tekintetében - annak számos oka lehet. Legfőképpen az, hogy  mind a kettő - a boldogsághoz és kiegyensúlyozottsághoz való eljutás, valamint a szeretet, a megbocsájtás és türelem gyakorlása is egy folyamat. Egy olyan meglehetősen örömteli és egyben rögös út, amelynek végére ki így, ki úgy jut el, s melynek végén ki így, ki úgy vizsgázik majd. 

De mindenképpen kívánatos, nélkülözhetetlen út mindkettő, amit mindenkinek végig kell járnia. Fontos és  kívánatos folyamat mind a kettő, amelyben maga az út a fontos, az út a lényeg. A cselekvésnek, a küszködésnek, a próbálkozásoknak és rátalálásoknak az útja, a feladatvállalásnak, önmagunk megkeresésének, saját, egyéni szerepünk megtalálásának útja a fontos - nem pedig a beérkezés, a megnyugvás, a megpihenés állapota. 

S hogy ebben a folyamatban kit, mikor, kik és mik hogyan segítik előre, vagy hátráltatják az úton - az életünk kiszámítható és kiszámíthatatlan elemeinek jelenlétététől, egymás mellett élésétől is függ. Amelyeknek előre látható és előre nem látható sokaságában, a tisztánlátásban, az eligazodásban természetesen az embernek magának kell vállalnia a vezérlő szerepet és hatalmat. S ekkor, ezáltal éri majd el azt a harmóniát, kiegyensúlyozottságot, ami az ember földi életének legfőbb célja és értelme. 

S ha már harmóniánál és a vezérlő szerepnél tartunk egy zenei hasonlattal élek: soha nem szabad, hogy életünk folyamán a karmesteri pálcát kiengedjük a kezünkből. Azt mindig magunknál kell tartanunk ahhoz, hogy céljainkat, szándékainkat saját szellemi, lelki, testi irányításunkkal elérhessük. Tiszta fejjel, elmével, folyton gyarapodó és alakuló tudásunkkal szellemi és lelki erőnkkel úrrá lenni a nehézségeken, megoldani minden vállalt feladatunkat. S hogy mindezt teljesíteni is tudjuk - ahhoz bízni kell  önmagunkban, vagy Isten hatalmában, vagy mind a kettőben. És természetesen meg kell találnunk mindehhez földi segítőtársainkat (barátainkat, ismerőseinket, hozzátartozóinkat, családtagjainkat, párunkat, gyermekeinket) is, akik ugyanúgy segítenek bennünket ezen az úton, mint ahogyan mi magunk is segítünk embertársainkon.  

Aki önmagán és embertársain kívül még Isten mindenható segítségében is hisz - az biztosan megtalálja saját testi-lelki harmóniáját. Ez az emberek egyik csoportja. De ez nem jelenti azt, hogy az, aki csakis önmagában hisz - azaz a másik csoportba tartozik - az ne találhatná meg. "Ahogy a mindenségben ott lakik az egység /  úgy keressétek egymásban a békét / Szívetekben őrizzétek fényét / Most és mindörökké." - énekli a kórus a Tolcsvay-testvérek Magyar miséjében. Jómagam - aki az első "csoportba" tartozom - szívből kívánom, hogy mindenki találja meg ezt, légyen az akár hívő ember, akár ateista.

A boldogság és kiegyensúlyozottság (1.) nem azonos a megelégedettséggel (2.) Sok-sok pénzzel, vagyonnal lehet valaki megelégedett - ezt nem tagadom. De hogy valójában el tudja-e érni valaki csak ezzel a boldogságot, a kiegyensúlyozottságot (ami az emberi lét igazi értelme) azt erősen kétlem, nem hiszem, sőt lehetetlennek tartom. Aki nem így  tartja - az sajnos téved. Aki nem így gondolja - az előbb, vagy utóbb csalódni fog - szerintem. Az előző állapot (1.) ugyanis pozitív, az utóbbi (2.) pedig negatív. Az előző további ténykedésre indít, sarkall, ösztönöz, hajt bennünket - az utóbbi viszont nem. 

Az előző állapot aktív, boldogságot hoz el számunkra - az utóbbi pedig boldogtalanná tehet. A megelégedettség egy passzív állapot, az elbizakodottá tehet, ellustíthat, könnyen eltántoríthatja az embert újabb feladatok tervezésétől és vállalásától, s ezáltal el is szegényítheti, silányíthatja az életünket.  Az örök elégedetlenség, a szüntelen kíváncsiság, az örök megoldáskeresés, önmagunk és életkörülményeink szüntelen javítása, életünk színvonalának folytonos emelése viszont gazdagítja életünket, s ennek a folyamata a lényeg. Ez sokkal fontosabb, értékesebb, mint a a magunkkal való megelégedettség, megnyugvás érzete és tudata. Tehát mindig és mindenkor a folyamat, annak iránya és nem a beérkezés az életünk lényege, öröme és értelme.  

Az ember életminőségét, értékét soha nem egy adott állapot határozza meg, hanem mindig az, hogy honnan mi felé, merre felé halad, mit hozott magával és hová milyen irányba tart. Azaz: mozgása, fejlődése, haladása határozza meg, minősíti az embert És az, hogy ezen az úton hová is érkezik, vagy már érkezett valójában. Romain Rolland, a nagy francia író főhősének, Jean Christoph-nak elemzése kapcsán lényegében ugyanezt állította: "Nem az a fontos, amit az ember gondolt, hanem az, hogy honnan jön és hová irányul gondolatunk." 

Tehát a mozgás az élet lényege, nem pedig a megnyugvás, a mozdulatlan állapot. Mind a szeretet, a türelem és megbocsájtás, mind pedig a boldogság, kiegyensúlyozottság ténye  egymást feltételezi, erősíti és segíti. És biztosít, véd, óv bennünket azon az úton, amin haladunk mindaddig, amíg be nem töltöttük földi hivatásunkat, be nem fejeztük földi pályánkat, melyre a Teremtő hívatott bennünket. 

A szülőknek szerintem - saját példamutatásukkal is - erre a szemléletre kellene nevelniük gyermekeiket, utódaikat. Ezekkel a fenti elvekkel kellene folyamatosan irányítaniuk gyermekeiket. Illetve hagyni, hogy eszerint éljenek, s ezzel az úttal, ennek az útnak a bejárásával váljanak felnőtté. Nem szolgalelkűnek, tekintélytisztelőnek, hanem szabadelvűnek, szabadon, rugalmasan gondolkodónak, örökké kíváncsinak kell, és kívánatos nevelniük a gyermekeiket. És akkor, ebben az esetben egészségesek, boldogok és kiegyensúlyozottak lesznek azok az almák - akármerre guruljanak is a fájuktól. Akármilyen közelre vagy akármilyen távolra.   

Felhasznált irodalom, forrásmunkák, segédanyagok:                                       

 
Szinhaz.hu - Magyar Színházi Portál (2013. nov. 13.)

Internetes wikipédiák, blogok stb. melyek Egri Márta, Egri Kati, Básti Juli, Básti Lajos, Zolnay Zsuzsa, Egri István, Náray Teri és Szabó Magda életével foglalkoznak. 

Régimódi történet (filmsorozat - rendezte Bereményi Géza - 2006.)

Fekete város, Abigél (Filmsorozatok - rendezte Zsurzs Éva 1971. és 

Radnóti Miklós összes versei (Szépirodalmi Kk. 1970.) 

Földes Anna: Színésznek született (MNOT Kossuth Kk. Bp. 1987.)

Ézsiás Erzsébet: Básti Lajos (Múzsák Kk. 1988.)

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők (Magyar irodalmi szerelmeskönyv.) 

                            Corvina, 2013.

Magyar Kurír - Katolikus Hírportál (2019. febr.10.)