" Irgalmazz nékünk, Jézus herceg! " (Faludy György: Haláltánc)
Így aztán fokozatosan teljesen önálló zenei műfajjá vált, ami egyre inkább elszakadt mind az egyházi szertartástól, mind a templomtól, mint helyszíntől. Ma már a templomi hangversenyeken kívül nem szakrális, világi helyszíneken (koncerttermekben, képtárakban, kiállító termekben, kastélyokban, múzeumokban stb.) is gyakran előadnak rekviemeket, s nem mindig kötődnek azok éppen a halottak napjához vagy mindenszentek ünnepéhez.
A kórus minden effajta művet - ami az idők során elvált a szakrális környezettől és szertartástól - azóta is a következő szavakkal indít: Requiem aeternam dona eis Domine - azaz Adj Uram, örök nyugodalmat nékik! Úgy gondolom ez a szomorú, de egyben felemelő alkalom - melyet a halottaink iránti kegyelet, tiszteletadás és együttérzés motivál - alkalmas arra, hogy összehasonlítsam a zeneirodalom eme fennkölt, magasztos és emelkedett alkotásait.
A kórus minden effajta művet - ami az idők során elvált a szakrális környezettől és szertartástól - azóta is a következő szavakkal indít: Requiem aeternam dona eis Domine - azaz Adj Uram, örök nyugodalmat nékik! Úgy gondolom ez a szomorú, de egyben felemelő alkalom - melyet a halottaink iránti kegyelet, tiszteletadás és együttérzés motivál - alkalmas arra, hogy összehasonlítsam a zeneirodalom eme fennkölt, magasztos és emelkedett alkotásait.
Formai és tartalmi szempontból egyaránt. Az azonos műfaj ellenére ugyanis nemcsak hasonlítanak, de el is térnek egymástól ezek a művek. Zeneszerzőik egyénisége, kora, vallása, világnézete ugyanis nagyban megszabta, hogy milyen jellegű, terjedelmű természetű, hangulatú és hatású rekviemet alkottak ők egy adott pillanatban.
Volt, amikor a zeneszerzők valamelyik hozzátartozójuk, ismerősük, barátjuk halála után, vagy annak emlékére írtak rekviemet. Vagy éppen úgy érezték: presztízs-kérdés egy igazán nagy zeneszerzőnek az, hogy megírja a "maga saját rekviemjét." (Ma már - a befejezett életműveket áttekintve - tudjuk, hogy számos nagy és jelentős komponista halt meg anélkül, hogy gyászmisét is írt volna.
S ettől - ennek hiányában - ők még ugyanolyan nagy és zenetörténetileg jelentős szerepet képviselnek a zene történetében, mintha éppen komponáltak volna ebben a műfajban. Hogy csak néhány eklatáns példát mondjak hirtelen: Bach, Mendelssohn vagy Schubert, vagy a magyarok közül Kodály, Bartók vagy Erkel sem alkotott ilyen jellegű művet számos csodálatos alkotása mellett - ám így is ott van a helyük a nagy zeneszerzők között.
Ugyanakkor írt néhány középszerű zeneszerző is rekviemet, amit akár el is hanyagolhatott volna. Közrejátszott továbbá e zenei műfaj alkotásánál az is, hogy szerzőik a rekviemet megelőző alkotóművészetükben milyen komponálási technikával, módszerrel dolgoztak. Mennyiben voltak újítók vagy hagyománytisztelők, milyen mélységben tájékozódtak koruk társművészetei iránt? Miféle lehetőségük adódott kisebb vagy nagyobb hangszeres-, és énekkari apparátus közös felállítására, annak megszólaltatására, amely az ilyen jellegű, lélekemelő, vallásos műveknél mindig is fontos szempont volt.
Mindezek azt eredményezték, hogy a zeneirodalom nagy rekviemei szándékaikat, hangvételüket, előadói apparátusukat illetően tulajdonképpen megegyeznek, könnyen felismerhetők. (Így aztán e három szempontból nem különbözik egymástól akár Verdi, Mozart vagy mondjuk Berlioz rekviemje. Az utóbbi az előadói apparátusában mondjuk azért jelentősen eltér, hiszen Berliozé a lehető legnagyobb létszámot igényli, de erről majd később...) Ám tartalmukban, stílusukban, hangulatukban, felfogásukban, hangszerelésükben s egyéb más tekintetben különböznek is egymástól.
Csekély kivétellel valamennyi szerző művében központi helyen szerepel Tommaso da Celano himnuszának, az utolsó ítéletről írt verssorainak megzenésítése. Legtöbben meghagyják a tradicionális tételfelosztást, az 5 alaptételt is: Introitus-Kyrie; Dies Irae; Offertotium; Sanctus-Benedictus; Agnus Dei - magyarul: Bevezetés-Uram,irgalmazz; A harag napja; Felajánlás; Szent-áldott; Isten báránya - részeket, illetve másokkal is kiegészítik (pl.Libera-Ments meg; Hostias-áldozat; Graduale-Zsoltárrészlet; Pie Jesu-Kegyes Urunk; Quid sum-Én szegény stb.)
Csekély kivétellel valamennyi szerző művében központi helyen szerepel Tommaso da Celano himnuszának, az utolsó ítéletről írt verssorainak megzenésítése. Legtöbben meghagyják a tradicionális tételfelosztást, az 5 alaptételt is: Introitus-Kyrie; Dies Irae; Offertotium; Sanctus-Benedictus; Agnus Dei - magyarul: Bevezetés-Uram,irgalmazz; A harag napja; Felajánlás; Szent-áldott; Isten báránya - részeket, illetve másokkal is kiegészítik (pl.Libera-Ments meg; Hostias-áldozat; Graduale-Zsoltárrészlet; Pie Jesu-Kegyes Urunk; Quid sum-Én szegény stb.)
Vagy a fő tételeken belül egyéniségüknek, mondanivalójuknak megfelelően variálják az általuk fontosnak tartott szavakat, mondatokat. Ez nem baj, hiszen alapjában véve minden zeneszerzőnél "az a fő kérdés, hogy mennyire érvényesül az egyéniség, mennyire adekvátan fejezi ki magát, s művében milyen erőteljes a gondolat."- írja C.H. Chonberg amerikai zenekritikus. S ugyancsak eme okból változtatnak a hangszerek szükséges felhasználásán, zenekarok felállításán, énekkari beosztáson, technikán és sok egyében is.
ekviemek - ugyan nem ezen a néven - mindig is voltak, amióta ember él a földön. A történelmi kultúrák minden korban nagy becsben tartották halottaikat, s felfogásuk, vallásuk szerint adták meg nékik a végtisztességet. Ehhez mindig választottak odaillő énekeket, zenét, hangszeres kíséretet. Az emberekben lévő magától értetődő kegyelet és vigasztalhatatlan, szívettépő fájdalom érzete panaszos énekké formálódott a hozzátartozók ajkain, amikor szeretteiket búcsúztatták a templomokban vagy a síroknál.
A népi gyökerű siratóénekeket és a vallási ihletésű, Istenhez fohászkodó, halottak lelki üdvéért könyörgő szent énekeket természetesen jól ismerték a régi korok komponistái is. Mindezeket "megirigyelve" ők is megpróbálkoztak azzal, hogy saját személyiségüknek és alkotóművészetüknek megfelelően komponáljanak a mély gyászhoz illő, tragikus, de vigasztaló zeneműveket. Ez a fajta belső sugallat, érzés ösztönözte tehát a komponistákat, hogy létrehozzák a zeneirodalomnak ezt az új műfaját.
Mint már egyéb írásaimban többször kifejtettem: a nagy zeneszerzők - élve az önkifejezés lehetőségével - soha nem saját kortársaiknak vagy a korabeli közönségnek, hanem az örökkévalóság számára komponáltak. Bíztak és reménykedtek abban, hogy papírra vetett alkotásaikat nemcsak saját korukban hallgatják az emberek, hanem majd a jövő nemzedékek is épülnek és szépülnek általuk. Még abban az esetben is, ha komponálás közben nem is mindig gondoltak tudatosan erre.
Mint már egyéb írásaimban többször kifejtettem: a nagy zeneszerzők - élve az önkifejezés lehetőségével - soha nem saját kortársaiknak vagy a korabeli közönségnek, hanem az örökkévalóság számára komponáltak. Bíztak és reménykedtek abban, hogy papírra vetett alkotásaikat nemcsak saját korukban hallgatják az emberek, hanem majd a jövő nemzedékek is épülnek és szépülnek általuk. Még abban az esetben is, ha komponálás közben nem is mindig gondoltak tudatosan erre.
Egyszerűen nem tehettek másképp, hiszen saját zsenialitásuk erre késztette őket. Még akkor is, ha nem minden esetben remekművet alkottak, hiszen végtére is ők sem istenek voltak, hanem emberek. Mindez fölöttébb érvényes volt, amikor rekviemükkel az elmúlásról, az élet és halál elválaszthatatlanságáról, a túlvilági élet békességéről fogalmazták meg a zene nyelvén gondolataikat.
Gyászmiséikben az élők könyörögnek a halottak örök lelki üdvéért. S bár ők ezt már nem hallják, de mindenképpen az ő érdekükben szólnak az énekesszólisták, zeng a kórus és a hangszerek a végtelen, felmérhetetlen idő és tér felé. Másrészt azért is az örökkévalóságot célozza ez a zenei műfaj, mivel szerzőik halála után is művészi élményt biztosítanak véle előadónak és hallgatóságnak egyaránt. S mindezzel élni, reménykedni segítik a még élőket, hogy legyen erejük hittel és méltósággal letölteni hátralévő éveiket, s hogy legyen erejük hittel, reménnyel és méltósággal könyörögni halottaikért. Ily módon tehát a rekviemek eleveneknek és holtaknak egyaránt szólnak; mind az elevenek, mind a holtak érdekében hangzanak fel.
zenetörténet első rekviemjeit templomokban valamilyen szolgálatot teljesítő személyek alkották. Ők voltak azok, akik e szakrális környezetben nap mint nap testközelben találkoztak az elmúlás, a halál szomorú, de természetes jelenségével. Zenei tudásuk, felkészültségük, egészséges, művészi alkotótehetségük ösztönözte őket arra, hogy megrendítő élményeiket az azoknak megfelelő dallamokban és harmóniákban fejezzék ki, s ehhez a leginkább illő zenei műfajt válasszák. Ezért is voltak az első rekviemek szerzői papok, lelkészek, templomokban szolgáló zenészek, egyházi személyiségek.
Az itt írt gyászmiséik, rekviemeik alcíméül kezdetben a "Missa pro defunctis" - szó szerinti fordításban: mise a már nem működőkért - megjelölést használták. Később ez elmaradt, a cím lerövidült: egyedül a "rekviem" (nyugalom) rövid, keresetlen és találó cím maradt fenn e műfaj számára. Zenetörténeti áttekintésemben természetesen csak azokról a művekről igyekeztem az alábbiakban írni, amelyeknek kottája teljes egészében vagy vázlatosan fennmaradt az elmúlt hatszáz év terméséből, mert bizonyára volt jónéhány, ami elveszett, elkallódott közülük.
rekviemalkotók népes sorában - eddigi tudásunk szerint - a legelső a 15. századi flamand Johannes Ockeghem (fenti képen) volt. VII. Károly francia király udvari kápolnájának énekeseként, majd apátsági kincstárnokként, később pedig a párizsi Notre-Dame kanonokaként működött. Ő még csak kórusokban és énekes szólistákban gondolkodott, akárcsak a spanyol kántor és orgonista: Cristobal de Morales a 16. században, aki a vatikáni pápai kápolnában is hírnevet szerzett, s kivívta Josquin des Prez és Palestrina tiszteletét és elismerését is, akiknek viszont százával árasztott miséik és chanson-jaik mellett rekviem komponálására már nem maradt idejük.
Honfitársa, az ugyancsak papként és zenetanárként működött Tomas Luis de Victoria a következő évszázadban lépett be a rekviemet alkotók sorába. Elnyerve II. Fülöp király kegyeit Rómában is dolgozott és alkotott. Művészetére jelentős befolyást gyakorolt az olasz Palestrína stílusa. Az ávilai szerző szigorú stílusának legmagasztosabb hattyúdalaként írt a capella kórusművét rekviemként komponálta a király leánytestvérének, Mária császárnőnek a halálára.
Gyászmiséikben az élők könyörögnek a halottak örök lelki üdvéért. S bár ők ezt már nem hallják, de mindenképpen az ő érdekükben szólnak az énekesszólisták, zeng a kórus és a hangszerek a végtelen, felmérhetetlen idő és tér felé. Másrészt azért is az örökkévalóságot célozza ez a zenei műfaj, mivel szerzőik halála után is művészi élményt biztosítanak véle előadónak és hallgatóságnak egyaránt. S mindezzel élni, reménykedni segítik a még élőket, hogy legyen erejük hittel és méltósággal letölteni hátralévő éveiket, s hogy legyen erejük hittel, reménnyel és méltósággal könyörögni halottaikért. Ily módon tehát a rekviemek eleveneknek és holtaknak egyaránt szólnak; mind az elevenek, mind a holtak érdekében hangzanak fel.
Az itt írt gyászmiséik, rekviemeik alcíméül kezdetben a "Missa pro defunctis" - szó szerinti fordításban: mise a már nem működőkért - megjelölést használták. Később ez elmaradt, a cím lerövidült: egyedül a "rekviem" (nyugalom) rövid, keresetlen és találó cím maradt fenn e műfaj számára. Zenetörténeti áttekintésemben természetesen csak azokról a művekről igyekeztem az alábbiakban írni, amelyeknek kottája teljes egészében vagy vázlatosan fennmaradt az elmúlt hatszáz év terméséből, mert bizonyára volt jónéhány, ami elveszett, elkallódott közülük.
Honfitársa, az ugyancsak papként és zenetanárként működött Tomas Luis de Victoria a következő évszázadban lépett be a rekviemet alkotók sorába. Elnyerve II. Fülöp király kegyeit Rómában is dolgozott és alkotott. Művészetére jelentős befolyást gyakorolt az olasz Palestrína stílusa. Az ávilai szerző szigorú stílusának legmagasztosabb hattyúdalaként írt a capella kórusművét rekviemként komponálta a király leánytestvérének, Mária császárnőnek a halálára.
E század még két rekviem-szerzőjét kell kiemelnünk: elsőnek az osztrák hegedűművészt és zeneszerzőt, H.I. Franz Bíber-t. Hangszere játéktechnikájának beható tanulmányozása és elsajátítása mellett szerencsére jutott ideje olyan rekviemet írni, melyben már a különböző hangszereknek (harsona, hegedűk, fagottok stb.) is jelentős szerepet szánt a kórus mellett.
A másik kiemelkedő személyiség a Te Deumáról (Eurovízió mai szignálja) ismert francia Marc-Antoine Charpentier. A jezsuitáknál nevelkedő, Párizs zenei életében sokáig Lully riválisaként is jelentős szerepet betöltő komponista Moliere számos darabjához is írt kísérőzenét. Később egyházzenei funkciót töltött be a főváros templomaiban, s ebbéli minőségében rengeteg vallásos zeneművet (többek között rekviemet is) alkotott, amelyeknek - az echo-technikának s a nagyszabású hangszerkezelésnek köszönhetően - már saját korukban is nagy hatásuk volt.
A másik kiemelkedő személyiség a Te Deumáról (Eurovízió mai szignálja) ismert francia Marc-Antoine Charpentier. A jezsuitáknál nevelkedő, Párizs zenei életében sokáig Lully riválisaként is jelentős szerepet betöltő komponista Moliere számos darabjához is írt kísérőzenét. Később egyházzenei funkciót töltött be a főváros templomaiban, s ebbéli minőségében rengeteg vallásos zeneművet (többek között rekviemet is) alkotott, amelyeknek - az echo-technikának s a nagyszabású hangszerkezelésnek köszönhetően - már saját korukban is nagy hatásuk volt.
S így van ez ma is, amikor számos francia együttes kizárólag az ő műveinek előadására specializálódik. A század végén, 1695-ben - éppen halála évében - a királyi udvarhoz erősen kötődő, mindössze 36 évig élt angol Henri Purcell írt gyászzenét. Igaz, nem kifejezetten rekviem volt ez, hanem ún. anthem - Mária királynő temetési szertartására.
18. századi zeneszerzők közül jelentékeny rekviem-szerző volt a Velencében működő Antonio Lotti, akinek - Vivaldi hatását mutató - gyászmiséjét sokan e műfaj Mozart előtti legértékesebbjének tartják. Az ő tanítványa a szintén e város ügyvédjeként, tanáraként is dolgozó Benedetto Marcello, aki 26 tételes művébe már az eddig megszokottaktól eltérő, teljesen új részeket is beépít (Ora supplex; Qui Mariam) sőt még orgonaszonátával is színezi alkotását. A cseh barokk legfontosabb zeneszerzőjeként elkönyvelt Jan Dismas Zelenka nagy harmóniai leleményességgel és magasszintű ellenpontos tudással megírt elegáns és szép rekviemje a Youtube videoi közt is megtalálható. Aki különleges zenét szeretne hallani, kattintson oda!
A papnak készülő, de később templomi zenemesterként, kórusvezetőként működő Andre Campra (1660-1744) a Lully és Rameu közti időszak egyik jelentős francia operakomponistája volt. Mindazok ellenére, hogy orvos apjától - aki műkedvelő hegedűs volt - zenei téren sokat örökölt, még írni-olvasni sem tudott 16 éves koráig. Zenésztársai akkor tanították meg a kottaolvasás és írás elemeire is, amelyben olyan előrehaladást mutatott, hogy hamarosan már komponált is. Sokkal több ún. világi jellegű (pl. opera) mint egyházi művet írt, de köztük ott van a 63 éves korában komponált rendkívül szép Rekviemje. Első tételeinek harmoniaváltásai különösen gyönyörűek és meghatóak.
A Krakkóban működő - lengyel Hendelként is nevezett - katolikus pap-zeneszerző és szemináriumi tanár-karmester Grzegorz G. Gorczycki is feliratkozott a rekviem-alkotók népes sorába, amint a nemesi származású olasz Andrea Luchesi is - aki egy évvel élte túl a századot.
A papnak készülő, de később templomi zenemesterként, kórusvezetőként működő Andre Campra (1660-1744) a Lully és Rameu közti időszak egyik jelentős francia operakomponistája volt. Mindazok ellenére, hogy orvos apjától - aki műkedvelő hegedűs volt - zenei téren sokat örökölt, még írni-olvasni sem tudott 16 éves koráig. Zenésztársai akkor tanították meg a kottaolvasás és írás elemeire is, amelyben olyan előrehaladást mutatott, hogy hamarosan már komponált is. Sokkal több ún. világi jellegű (pl. opera) mint egyházi művet írt, de köztük ott van a 63 éves korában komponált rendkívül szép Rekviemje. Első tételeinek harmoniaváltásai különösen gyönyörűek és meghatóak. A Krakkóban működő - lengyel Hendelként is nevezett - katolikus pap-zeneszerző és szemináriumi tanár-karmester Grzegorz G. Gorczycki is feliratkozott a rekviem-alkotók népes sorába, amint a nemesi származású olasz Andrea Luchesi is - aki egy évvel élte túl a századot.
Még a fiatal Beethovennel és Mozarttal is kapcsolatba került. A salzburgi Mozart-testvérpárral játszottak is közösen egy koncerten. S ha már eljutottunk Wolfgang Amadeus Mozart-ig - feltétlenül említsük meg az ő rekviemét kiegészítő, befejező, életében német rekviemet is komponáló honfitársát, az osztrák Franz Xaver Süssmayr-t is. E zeneszerző segítőkész és nagy szolgálatot teljesítő tettéért csak köszönettel és tisztelettel tartozhat a hálás utókor.
szorgalmas, és felelősségét teljes mértékben átérző mesteremberként akcióba lépő Süssmayr-nek a rendelkezésére álló vázlatok alapján olyan módon sikerült teljessé varázsolni a nagy kortárs csonka, de csodálatos rekviemjét, hogy azon senki nem érzékel semmiféle törést, aki azt hallgatja. Sem stílusában, sem tartalmában, sem szerkezetében. Ha valaki éppenséggel nem tudja azt, hogy hol szakad meg az alkotás folyamata - az ugyan, hogy nem állapítja meg, rámutatva ama bizonyos részre: innentől már más írta.
Amikor gimnazistaként jómagam is először ismerkedtem meg vele én is anélkül hallgattam életemben először, hogy tudtam volna azt: hol is fejezte be a kottaírást Mozart. Még ma is azonban olyan érzésem támad, hogy ez a mű - s ezzel nem kicsinyítjük Süssmayr érdemeit - akkor is gyönyörű lenne és teljesnek hatna, ha történetesen az átdolgozó úgy hagyja, ahogyan az addig volt. Azaz: ha nem avatkozik be, nem látja el kiegészítésekkel.
Egyes vélemények szerint Süssmayr már hetekkel Amadeus halála előtt ott segédkezett, buzgólkodott a komponista ágyánál. Ahol a beteg komponista-barátja erősen csökkent munkaintenzítással, kedvvel és energiával - de azért szívósan dolgozott. A teljesen legyengült, súlyosan beteg, mozdulatlan test ugyanis már nem volt képes maradéktalanul végrehajtani agyának és érzelmeinek belső parancsait, s állítólagos titokzatos megrendelőjének igényeit.
Egyes vélemények szerint Süssmayr már hetekkel Amadeus halála előtt ott segédkezett, buzgólkodott a komponista ágyánál. Ahol a beteg komponista-barátja erősen csökkent munkaintenzítással, kedvvel és energiával - de azért szívósan dolgozott. A teljesen legyengült, súlyosan beteg, mozdulatlan test ugyanis már nem volt képes maradéktalanul végrehajtani agyának és érzelmeinek belső parancsait, s állítólagos titokzatos megrendelőjének igényeit.
Életének ez a végső mozzanata is megjelenik, szerepel hitelesen, ilyen formában Milos Forman remek filmjében, az Amadeus-ban.) Örök rejtély marad, hogy pontosan hányat is írt meg a 14 tétel kottafejei közül egyikük vagy másikuk. Egy biztos: az első 7 tétel teljes egészében Mozart kezétől származik. A többinek pedig a vázlatait, kisebb-nagyobb részeit ún. "skiccekben" lejegyezte, s további elképzeléseit, intencióit még sikerült szóban is közölnie kollégájával.
Ettől függetlenül a nagy salzburgi zseni szellemiségéhez, zenei sajátosságaihoz teljesen hűnek érezzük az egész alkotást elejétől a végéig. A halál, a gyász fájdalma olyan szívhez szóló melódiákban, szinte optimista távlatokat nyitva, mennyek felé emelkedő harmóniákban, s feszült drámai ellentétekben szólal meg itt, amilyenre egyedül Mozart volt képes a zenetörténetben. Így néhány ütem, taktus után bízvást állíthatjuk: ezt a zenét csakis ő írhatta. A kutatók (a kortársak feljegyzései és a kézirat alapos tanulmányozása alapján) egyértelműen állítják, hogy a halálosan beteg Mozart kezéből a Lacrimosa (Könnyel árad) tétel hangszerelésénél hullott ki a toll. Ez a rész hangzik fel az alábbiakban:
Ettől függetlenül a nagy salzburgi zseni szellemiségéhez, zenei sajátosságaihoz teljesen hűnek érezzük az egész alkotást elejétől a végéig. A halál, a gyász fájdalma olyan szívhez szóló melódiákban, szinte optimista távlatokat nyitva, mennyek felé emelkedő harmóniákban, s feszült drámai ellentétekben szólal meg itt, amilyenre egyedül Mozart volt képes a zenetörténetben. Így néhány ütem, taktus után bízvást állíthatjuk: ezt a zenét csakis ő írhatta. A kutatók (a kortársak feljegyzései és a kézirat alapos tanulmányozása alapján) egyértelműen állítják, hogy a halálosan beteg Mozart kezéből a Lacrimosa (Könnyel árad) tétel hangszerelésénél hullott ki a toll. Ez a rész hangzik fel az alábbiakban:
Ám még maradjunk a 18. századnál, melyben a barokk kor túlzásai nemcsak az építészet, a festészet, a ruházkodás, az életvitel és a lakberendezés terén mutatkoztak meg. Jellegzetes volt ez a korszak az emberek, a hívők elmúlásról, halálról alkotott felfogásában is. A pietizmus (jámborság, kegyesség) halálképét, halálfelfogását érzékletesen kifejezi a megrendítő gyászzenéket is író, de önálló rekviemet nem alkotó Johann Sebastian Bach 161. kantátájának ("Komm, du süsse Todesstunde - Jöjj, édes halálnak órája.) szövege is. Szabad prózafordításban e kantáta altáriájában ezt énekli a szólista: "Jöjj, édes órája a halálnak, mikor lelkem mézet eszik az oroszlán szájából."
Tehát önálló rekviemet ugyan nem alkotott a nagy német zeneszerző, de egy-egy művébe azért beiktatott olyan tételeket, amiket joggal nevezhetünk akár annak is. (Illetve hangulatukban, mondanivalójukban olyanok, mintha azok egy rekviemnek egy-egy kiragadott tételei lennének.) Mert mi más lenne jellege szerint a János-, (Ruht wohl) vagy a Máté passió (Ruhe sanfte - nyugodj szelíden) egyenletesen lassú, az altatók álomba ringatózó lüktetésével lefelé ereszkedő zárókórusa, mint egy végtelenül jámbor, szelíd rekviem?
A kórus szép nyugodalmat kér Jézus testének és szellemének, s arra kéri, hogy nékünk is adjon békés belenyugvást. (Az egyébként nagy teherbírású és tehetségű lipcsei lutheránus kántor konkrétan gyászmisével csak egy esetben foglalkozott - eddigi tudomásunk szerint. Akkor, amikor átiratot készített a száz évvel előtte élő német Schütz rekvieméből.)
nagy Bach egyik fia, Johann Christian viszont alkotott ilyen jellegű művet, melyet "tisztán" rekviemnek lehet nevezni. Annak ellenére, hogy meglehetősen szabadon, egyéni módon kezelte a gyászmise formai hagyományait. A Milánóban katolizált, egyházzenészként indult neves komponistának két zeneszerző-testvérével, Carl Philipp Emanuel-lel és Johann Christian-nal együtt volt mit örökölnie apja zenei tehetségéből. 25 évesen, alkotóművészetében is szakítva a hagyományokkal, elegáns és szép zenét alkotott, még azelőtt, hogy kinevezték volna a dóm orgonistájának.
Megszabadulva apja zenei kötöttségeitől - halála után hét évvel - újszerű művet írt, ahogyan ezt a koraklasszikus, gáláns stílus megkövetelte akkoriban a komponistáktól. Mindössze hármat dolgozott fel a gyászmise hagyományos tételei közül (Intruitus, Tuba Mirrum, Rex tremende) A többi 19 tételben ugyan latin nyelvű, de önállóan kiválasztott szövegeket zenésített meg. Apja, a nagy Bach egyébként olyannyira egyetemes jelleget képviselt a zene történetében, hogy sokan állítják, pl. Sztravinszkíj is: "volt Bach és volt barokk zene."
Ha alaposabban végiggondoljuk, van is ebben némi igazság. Az úgynevezett barokk muzsika - Bach melletti - kiemelkedő egyéniségei (Hendel, Corelli, Vivaldi, Telemann, Albinoni) az ő műveitől sokban eltérő, különböző tartalmú, hangulatú zeneműveket komponáltak. Abban azonban feltétlenül megegyeztek nagy kortársukkal, hogy ők is írtak megrendítően szép, tragikus gyászzenéket, ám rekviemet egyikük sem.
Megszabadulva apja zenei kötöttségeitől - halála után hét évvel - újszerű művet írt, ahogyan ezt a koraklasszikus, gáláns stílus megkövetelte akkoriban a komponistáktól. Mindössze hármat dolgozott fel a gyászmise hagyományos tételei közül (Intruitus, Tuba Mirrum, Rex tremende) A többi 19 tételben ugyan latin nyelvű, de önállóan kiválasztott szövegeket zenésített meg. Apja, a nagy Bach egyébként olyannyira egyetemes jelleget képviselt a zene történetében, hogy sokan állítják, pl. Sztravinszkíj is: "volt Bach és volt barokk zene."
Ha alaposabban végiggondoljuk, van is ebben némi igazság. Az úgynevezett barokk muzsika - Bach melletti - kiemelkedő egyéniségei (Hendel, Corelli, Vivaldi, Telemann, Albinoni) az ő műveitől sokban eltérő, különböző tartalmú, hangulatú zeneműveket komponáltak. Abban azonban feltétlenül megegyeztek nagy kortársukkal, hogy ők is írtak megrendítően szép, tragikus gyászzenéket, ám rekviemet egyikük sem.
Ők megtalálták hangjukat pl. az operák gyászbetétjeiben, s egyéb, zenekarra írott gyászindulókban, tragikus gyászzenékben (gondoljunk csak a Gyász-szimfóniára, a "Krisztus hét szava a keresztfán" c. vonósnégyesre, az orosz szerző "saját testámentumaként" is elnevezett Patetikus szimfóniájára, a Paulus és az Éliás oratóriumok gyászos, tragikus hangvételű tételeire, az Eroica, a 7. szimfónia, Hunyadi László avagy az Istenek alkonya gyászindulójára stb.)
Mások viszont - nem is kevesen - megtalálták számításaikat ezen a téren is - s bár nem csupa remekművet, de jelentős alkotásokat hoztak létre - rekviemeikkel. A sajnálatosan rövidéletű Schubert, a "zene első poétája" 21 évesen írta - többi művéhez képest kevésbé jelentős német rekviemét, melynél sokkal tragikusabb hangot üt meg a "Halál és a lányka" alcímű kvartettjében. A "Mozart megmérgezője" - ként elhíresült, s azóta is gyakran így aposztrofált olasz Antonio Salieri 54 évesen, c-mollban írt, általa "kicsi rekviemnek" nevezett műve értékeit tekintve nem szolgált rá erre a jelzőjére, hiszen jelentős és szép kompozíció.
Mint ahogy ő maga sem szolgált rá a fent említett súlyos vádra, amit egyes túlbuzgó és fantáziadús, feltünösködő újságírók és zenetörténészek kitaláltak. Ezt ugyanis meggyőzően azóta sem bizonyított senki. Ismerve a korán elhunyt zeneszerző-kortársát 34 évvel túlélő, a saját korában nagy népszerűségnek örvendő, számos korabeli híres alkotót oktató tanárember élettörténetét - mindezt nehezen tudjuk elhinni róla. Egyébként a ma is játszott híres színdarabokban gonosz riválisként beállított muzsikus (alábbi képünkön) valójában rajongott Mozart zenéjéért. (Amin persze nem is csodálkozhatunk.)
cseh születésű, ám később franciásodott Antinín Reicha (akinek tanítványa volt többek között Berlioz, Liszt és Franck is) különösen kamarazenei alkotásaival vált sikeressé, de rekviemje is nagyon szép és jelentős. Robert Schumann,a tragikus sorsú, rendkívüli érzékenységgel és széleskörű műveltséggel bíró német komponista (akinek felesége, Clara is szerzett zenét) két, bár a többi művéhez képest nem oly jelentős rekviemet is alkotott viszonylag rövid élete alatt. A korábbi ("Rekviem Mignonért") kedvenc Goethe-regényének ihletésére született, a másikat élete utolsó éveiben alkotta. Mindegyik kevés újítást tartalmazó, formai és tartalmi tekintetben is a hagyományokhoz ragaszkodó oratorikus mű.
A párizsi Conservatoire mindenható igazgatójaként működő, a fiatal Liszt felvételét szigorúan elutasító francia-olasz Cherubini ugyancsak két ilyen jellegű művel írta be nevét a zenetörténetbe. Egyiket 56 évesen vegyes-, a későbbit már 76 éves fejjel férfikarra komponálta. Nagyszabású művének bemutatásához - akárcsak a francia Hector Berlioznak (Heine jelzőjével "a sasszárnyú fülemilének" sikerült minden követ megmozgatnia.
A párizsi Invalidusok templomában tartották a nagyszabású Berlioz-opusz bemutatóját. A belügyminiszter megrendelésére írt mű előadásán felvonultatott énekesi-, és zenekari légió valóban minden képzeletet felülmúlt. A művet a francia komponista az 1830-as forradalom évfordulójára írt, melyben annak idején ő maga is részt vett. Ma is, ha előadják valahol ezt a művet - nem egyszer a pódiumon többen vannak, mint lent a közönség soraiban.
A napokban a Mezzo-tv koncertközvetítését látva és hallva az angol Gardiner győzőtt meg arról, hogy ezt a grandiózus művet csakis ekkora létszámmal szabad és érdemes előadni. Nemrég sikerült beszereznem teljesen véletlenül a mű Bernstein vezényelte 1975-ös felvételét, melyet ott, a bemutató helyszínén rögzítettek. A CD-t fejhallgatón hallgatva már-már torzzá válik az a hangáradat, amikor a hatalmas üstdobok felperegnek. Viszont a három részre osztott kórus szépen elkülönülve szólal meg a zenemű minden erényét érzékeltető felvételről, amit még analóg lemezről játszottak át a kompaktlemezre. Mindenképpen szép és értékes felvétel - elismerve azért azt, hogy 40 év alatt a technika is fejlődött és ma már még érzékenyebb mikrofonokkal dolgoznak a hangmérnökök, mint annak idején.
A templom akusztikája azonban így is végig nagyszerűen érzékelhető. A fent említett tv-felvételen - amit láttam - a korabeli bemutatót rekonstruáló előadáson a tér négy sarkán külön rézfúvós zenekarok hangzottak fel a karzatokról. Több kórus énekelt, valamint megháromszorozott, sőt négyszerezett hangszerek töltötték ki a hatalmas szimfonikus zenekart. Ami azt jelentette, hogy nem kettő, vagy három kürt, vagy oboa szólt egymás mellett, hanem 9 vagy 12. A feltartóztathatatlan árként hömpölygő gigantikus kórus, az utolsó sorban felsorakozott 12 üstdobon felmorajló égzengés mindent maga alá temetett. A trombiták és harsonák fanfárja mennydörgő robajjal hirdette az utolsó ítélet kérlelhetetlen erejét, a "Harag napjának" borzalmait. Mindenképpen szép, megrendítő és hatásos ez az alkotás - még akkor is, ha történetesen nem Berlioz legnagyobb művével állunk itt szemben.
korabeli leírások szerint így szólhatott ez az akkori bemutatón is. A forradalmi újító, az addig jórészt a Fantasztikus szimfónia szerzőjeként ismert komponista megdöbbentette hallgatóságát újításaival, amelyek nemcsak a hangszerelés és előadói gárda nagyságára vonatkoztak, hanem számos tartalmi és formai változtatást is hoztak az eddigi rekviemekhez képest. Berlioz művének középpontjában nem a gyász fájdalma, a hitben való megvigasztalódás áll, hanem a félelem, a végítélet borzalma, tele rettegéssel-jajongással, zsoltározó szakaszokkal.
Az egész műre valamiféle aszkétikus komorság jellemző, de nem hiányzik belőle az epikus hang sem. Ám a lírai szépségek is jelen vannak: erre jó példa a mű talán legszebb tétele, a Sanctus legmagasabb karzatról felhangzó, egekig szárnyaló tenorszólója, melyet helyenként a női kar bensőséges éneke szakít meg, tovább hangsúlyozva és magasztalva az Úr mindent betöltő hatalmát.
Mások viszont - nem is kevesen - megtalálták számításaikat ezen a téren is - s bár nem csupa remekművet, de jelentős alkotásokat hoztak létre - rekviemeikkel. A sajnálatosan rövidéletű Schubert, a "zene első poétája" 21 évesen írta - többi művéhez képest kevésbé jelentős német rekviemét, melynél sokkal tragikusabb hangot üt meg a "Halál és a lányka" alcímű kvartettjében. A "Mozart megmérgezője" - ként elhíresült, s azóta is gyakran így aposztrofált olasz Antonio Salieri 54 évesen, c-mollban írt, általa "kicsi rekviemnek" nevezett műve értékeit tekintve nem szolgált rá erre a jelzőjére, hiszen jelentős és szép kompozíció.
Mint ahogy ő maga sem szolgált rá a fent említett súlyos vádra, amit egyes túlbuzgó és fantáziadús, feltünösködő újságírók és zenetörténészek kitaláltak. Ezt ugyanis meggyőzően azóta sem bizonyított senki. Ismerve a korán elhunyt zeneszerző-kortársát 34 évvel túlélő, a saját korában nagy népszerűségnek örvendő, számos korabeli híres alkotót oktató tanárember élettörténetét - mindezt nehezen tudjuk elhinni róla. Egyébként a ma is játszott híres színdarabokban gonosz riválisként beállított muzsikus (alábbi képünkön) valójában rajongott Mozart zenéjéért. (Amin persze nem is csodálkozhatunk.)
A párizsi Conservatoire mindenható igazgatójaként működő, a fiatal Liszt felvételét szigorúan elutasító francia-olasz Cherubini ugyancsak két ilyen jellegű művel írta be nevét a zenetörténetbe. Egyiket 56 évesen vegyes-, a későbbit már 76 éves fejjel férfikarra komponálta. Nagyszabású művének bemutatásához - akárcsak a francia Hector Berlioznak (Heine jelzőjével "a sasszárnyú fülemilének" sikerült minden követ megmozgatnia.
A párizsi Invalidusok templomában tartották a nagyszabású Berlioz-opusz bemutatóját. A belügyminiszter megrendelésére írt mű előadásán felvonultatott énekesi-, és zenekari légió valóban minden képzeletet felülmúlt. A művet a francia komponista az 1830-as forradalom évfordulójára írt, melyben annak idején ő maga is részt vett. Ma is, ha előadják valahol ezt a művet - nem egyszer a pódiumon többen vannak, mint lent a közönség soraiban.
A napokban a Mezzo-tv koncertközvetítését látva és hallva az angol Gardiner győzőtt meg arról, hogy ezt a grandiózus művet csakis ekkora létszámmal szabad és érdemes előadni. Nemrég sikerült beszereznem teljesen véletlenül a mű Bernstein vezényelte 1975-ös felvételét, melyet ott, a bemutató helyszínén rögzítettek. A CD-t fejhallgatón hallgatva már-már torzzá válik az a hangáradat, amikor a hatalmas üstdobok felperegnek. Viszont a három részre osztott kórus szépen elkülönülve szólal meg a zenemű minden erényét érzékeltető felvételről, amit még analóg lemezről játszottak át a kompaktlemezre. Mindenképpen szép és értékes felvétel - elismerve azért azt, hogy 40 év alatt a technika is fejlődött és ma már még érzékenyebb mikrofonokkal dolgoznak a hangmérnökök, mint annak idején.
A templom akusztikája azonban így is végig nagyszerűen érzékelhető. A fent említett tv-felvételen - amit láttam - a korabeli bemutatót rekonstruáló előadáson a tér négy sarkán külön rézfúvós zenekarok hangzottak fel a karzatokról. Több kórus énekelt, valamint megháromszorozott, sőt négyszerezett hangszerek töltötték ki a hatalmas szimfonikus zenekart. Ami azt jelentette, hogy nem kettő, vagy három kürt, vagy oboa szólt egymás mellett, hanem 9 vagy 12. A feltartóztathatatlan árként hömpölygő gigantikus kórus, az utolsó sorban felsorakozott 12 üstdobon felmorajló égzengés mindent maga alá temetett. A trombiták és harsonák fanfárja mennydörgő robajjal hirdette az utolsó ítélet kérlelhetetlen erejét, a "Harag napjának" borzalmait. Mindenképpen szép, megrendítő és hatásos ez az alkotás - még akkor is, ha történetesen nem Berlioz legnagyobb művével állunk itt szemben.
Az egész műre valamiféle aszkétikus komorság jellemző, de nem hiányzik belőle az epikus hang sem. Ám a lírai szépségek is jelen vannak: erre jó példa a mű talán legszebb tétele, a Sanctus legmagasabb karzatról felhangzó, egekig szárnyaló tenorszólója, melyet helyenként a női kar bensőséges éneke szakít meg, tovább hangsúlyozva és magasztalva az Úr mindent betöltő hatalmát.
E műnek legfeltűnőbb sajátossága, hogy tele van váratlan, drámai szünetekkel, leállásokkal amivel óriási feszültséget teremt. Viszont az invenciózus dallamalkotás éppúgy nem jellemzi, mint ahogyan barátjának és apostolának, Lisztnek (alábbi képen) sem ez a legnagyobb erénye a komponálás tekintetében. S az ő rekviemét sem a dallamok, a szép és lekerekített melódiák jellemzik, inkább a sötét tónusú harmóniák, passzázsok uralják.
a nem is éri el előadói létszámban ezt a szintet, azért megjelenítő erőben, drámai feszültségben semmiben sem marad el ettől Verdi tragikus és lírai mozzanataiban, magasfokú énektudást igénylő szólóiban és kórushangzásában színgazdag, roppant érzelmi hatással bíró remekműve. Egyedülálló és magávalragadó az, ahogyan a népszerű operaszerző, az itáliai forradalmárok jelképeként tisztelt olasz maestro lángoló fantáziával és vízionárius erővel zenébe öntötte a liturgikus szöveget. Sokan nem is tekintik igazi rekviemnek, hanem inkább liturgikus szövegekre írt operának, ami így természetesen nem igaz.
a nem is éri el előadói létszámban ezt a szintet, azért megjelenítő erőben, drámai feszültségben semmiben sem marad el ettől Verdi tragikus és lírai mozzanataiban, magasfokú énektudást igénylő szólóiban és kórushangzásában színgazdag, roppant érzelmi hatással bíró remekműve. Egyedülálló és magávalragadó az, ahogyan a népszerű operaszerző, az itáliai forradalmárok jelképeként tisztelt olasz maestro lángoló fantáziával és vízionárius erővel zenébe öntötte a liturgikus szöveget. Sokan nem is tekintik igazi rekviemnek, hanem inkább liturgikus szövegekre írt operának, ami így természetesen nem igaz. "Verdi műve egyházi zene, de nem dogmatikus értelemben szolgálja a liturgiát. Olyan gyászzene, melyet egy ízig-vérig operaszerző írt, tehát itt sem tagadhatta meg önmagát." - írja Várnai Péter. Művének hírneve miatt már akkor (1874) sem panaszkodhatott, hiszen a milánói Scalaban lezajlott zajos sikerű bemutató után arra is nyílt lehetősége, hogy európai turnéra vihesse alkotását. De ma se lenne oka szomorúságra, hiszen azóta is töretlen művének népszerűsége.
Az ugyancsak operaszerzői "vénával" rendelkező Giacomo Puccini (képünkön) már 22 évesen írt egyházzenei műveket. Köztük a hamar feledésbe merült, de 1952-ben újra felfedezett A-dúr misét, amit a luccai konzervatórium vizsgamunkájának adott be annak idején. Nem ő látta el ezt az alkotását a "Messa di Glória" titulussal, hanem később a zeneműkiadók. Rekviemét a fiatal kora óta rajongásig szeretett Verdi halálának 4. évfordulójára írta 1905-ben, amikor már nagyon sikeres operaszerzőként ismerték.
Egyes kritikusok úgy vélekedtek róla, hogy zseniális zenét, de csapnivaló operákat írt - amivel persze mélységesen nem értek egyet. Gondoljunk csak pl. a Tosca-ra vagy a Bohéméletre!) Természetesen az operai véna ezekben az egyházi szerzeményeiben is kiütközik, már a fiatalkoriakban is. Sőt, az említett mise egyes tételeit későbbi operáiban (Edgar, Manon stb.) idézetként felhasználta, volt úgy is, hogy paródiaként alkalmazva azokat. Persze értékeiben ezek az egyházi, oratorikus művek össze sem mérhetők a nagy színpadi dalművei egyikével sem.
romantika és utóromantika korszakának másféle egyéniségű, másfajta zenei eszköztárral dolgozó, és más egyéb igényekkel fellépő komponistái az előbbiekhez képest szerényebbek voltak. Mondanivalójukat sokkal egyszerűbben fogalmazták meg, intimebb hangot hoztak gyászzenéjükbe. Ezért hangszerelésükben, s az előadás megkívánta követelményekben is visszafogottabbak voltak. Mindennek - egyéniségük, alkotóművészetük eltérő jellege mellett - az is oka volt, ahogyan az elmúlásról, a halálról, a túlvilágról gondolkodtak, vélekedtek.
Ők kevésbé félelmetesnek és könyörtelennek, kevésbé tragikusnak, vigasztalhatatlannak és sötétnek fogták fel a halál bekövetkeztét, eljövetelét. Nem gondolták azt egy olyan végállomásnak, amitől mindenkinek rettegni kell, ha oda eljut, s nem hitték, hogy egész életünket ebben a rettegésteli várakozásban muszáj leélnünk. Nem tekintették egyfajta ellenségnek, amivel szemben meg kell hátrálnunk, mert szembeszállni véle úgyis lehetetlen. (Mint ahogy a fent említett Berlioz gyászmiséje is érzékelteti.)
A halálról azt vallották zenéjükben is, hogy nem kell feltétlenül fejet hajtanunk néki, nem kell előtte teljesen megalázkodnunk. De még csak nem is kell szövetkeznünk véle - hanem szelíd megnyugvással, beletörődéssel kell fogadnunk eljövetelét. Azaz meg kell békélnünk véle. Úgy kell rá tekintenünk, mint földi létünk utolsó, elmaradhatatlanul szükséges állomására, mely öröklétünk szempontjából viszont csak egy átmenetet képez. Enélkül ugyanis nem léphetünk át az eddigi halandó életünkből az öröklétbe.
yen szellemű rekviemet komponált az 1860-as években a magyar Liszt Ferenc, aki hosszú évekig alakította, s már felszentelt papként (alábbi képen) fejezte be Rómában férfikarra írt művét. Nagyon csekély kíséretet (orgona, és itt-ott harsona, trombita, üstdob) igénylő, az archaizálást a wágneri akkordikával összeolvasztó egyházi alkotás került ki kezei alól. A megszokott kereteket kitöltő zene tulajdonképpen egy nagy sóhajjal elénekelt panaszos könyörgés az örök nyugalom elnyeréséért. A zeneszerző saját szavai szerint "nem a rekviemek általában könyörtelen fekete színét" akarta itt ábrázolni, hanem célja az volt, hogy a "halál gondolatának keresztényi, megnyugtatóan reménykedő jelleget adjon."
Újszerű és szokatlan az a módszer, amivel művét az utolsó ítélet zenei megfogalmazásával zárja. Csak az orgona befejező ütemei csendesítik le a felkavart hullámokat - eleget téve a komponista szándékainak. Pár évtized múlva az elmúlásnak hasonlóan csendes, visszafogott képét tárja elénk a francia tanár-zeneszerző Gabriel Fauré is. Ő formájában s tartalmában ugyan teljesen hagyományos művet írt, hangvételében azonban az imént taglalt halálfelfogás érvényesül. Egészen egyedülálló, szinte kedélyes az egésznek a hangulata és dallamvilága. Egyáltalán nem hasonlítható egyetlen rekviemhez sem, olyannyira más, mint a többi.
Bár nem illik egy rekviemre ilyent mondani, de egészen jópofa és elegáns a műnek az a felvétele, amelyet a szerző honfitársa, a kiváló filmzeneszerző, Michel Legrand vezényel egy 1993-as CD-lemezen.) Ha az ember nem tudná, hogy egy gyászmisét hallgat - tán egész más műfajú zenének gondolná. Az elmúlásnak szinte feloldó, vigasztaló öröme jellemzi.
Az ugyancsak operaszerzői "vénával" rendelkező Giacomo Puccini (képünkön) már 22 évesen írt egyházzenei műveket. Köztük a hamar feledésbe merült, de 1952-ben újra felfedezett A-dúr misét, amit a luccai konzervatórium vizsgamunkájának adott be annak idején. Nem ő látta el ezt az alkotását a "Messa di Glória" titulussal, hanem később a zeneműkiadók. Rekviemét a fiatal kora óta rajongásig szeretett Verdi halálának 4. évfordulójára írta 1905-ben, amikor már nagyon sikeres operaszerzőként ismerték.
Egyes kritikusok úgy vélekedtek róla, hogy zseniális zenét, de csapnivaló operákat írt - amivel persze mélységesen nem értek egyet. Gondoljunk csak pl. a Tosca-ra vagy a Bohéméletre!) Természetesen az operai véna ezekben az egyházi szerzeményeiben is kiütközik, már a fiatalkoriakban is. Sőt, az említett mise egyes tételeit későbbi operáiban (Edgar, Manon stb.) idézetként felhasználta, volt úgy is, hogy paródiaként alkalmazva azokat. Persze értékeiben ezek az egyházi, oratorikus művek össze sem mérhetők a nagy színpadi dalművei egyikével sem.
Ők kevésbé félelmetesnek és könyörtelennek, kevésbé tragikusnak, vigasztalhatatlannak és sötétnek fogták fel a halál bekövetkeztét, eljövetelét. Nem gondolták azt egy olyan végállomásnak, amitől mindenkinek rettegni kell, ha oda eljut, s nem hitték, hogy egész életünket ebben a rettegésteli várakozásban muszáj leélnünk. Nem tekintették egyfajta ellenségnek, amivel szemben meg kell hátrálnunk, mert szembeszállni véle úgyis lehetetlen. (Mint ahogy a fent említett Berlioz gyászmiséje is érzékelteti.)
A halálról azt vallották zenéjükben is, hogy nem kell feltétlenül fejet hajtanunk néki, nem kell előtte teljesen megalázkodnunk. De még csak nem is kell szövetkeznünk véle - hanem szelíd megnyugvással, beletörődéssel kell fogadnunk eljövetelét. Azaz meg kell békélnünk véle. Úgy kell rá tekintenünk, mint földi létünk utolsó, elmaradhatatlanul szükséges állomására, mely öröklétünk szempontjából viszont csak egy átmenetet képez. Enélkül ugyanis nem léphetünk át az eddigi halandó életünkből az öröklétbe.
Újszerű és szokatlan az a módszer, amivel művét az utolsó ítélet zenei megfogalmazásával zárja. Csak az orgona befejező ütemei csendesítik le a felkavart hullámokat - eleget téve a komponista szándékainak. Pár évtized múlva az elmúlásnak hasonlóan csendes, visszafogott képét tárja elénk a francia tanár-zeneszerző Gabriel Fauré is. Ő formájában s tartalmában ugyan teljesen hagyományos művet írt, hangvételében azonban az imént taglalt halálfelfogás érvényesül. Egészen egyedülálló, szinte kedélyes az egésznek a hangulata és dallamvilága. Egyáltalán nem hasonlítható egyetlen rekviemhez sem, olyannyira más, mint a többi.
Bár nem illik egy rekviemre ilyent mondani, de egészen jópofa és elegáns a műnek az a felvétele, amelyet a szerző honfitársa, a kiváló filmzeneszerző, Michel Legrand vezényel egy 1993-as CD-lemezen.) Ha az ember nem tudná, hogy egy gyászmisét hallgat - tán egész más műfajú zenének gondolná. Az elmúlásnak szinte feloldó, vigasztaló öröme jellemzi.
Nála nincs helye a kétségbeesésnek vagy reménytelenségnek, itt a halál szinte felszabadulásként jelenik meg. "Fauré halálképe nem iszonyú vízió és szörnyűséges végzet, hanem társ, akivel meg kell osztanunk létezésünket, társ, aki a végén mindent elsimít és megnyugtat: az egyetlen lehetőség. Életigenlő zene az övé, személyiségünk romos szentélyébe való." - írja Varnus Xavér Folytatás c. könyvében.
Hasonló hangvétel jellemzi a német Johannes Brahms (alábbi képünkön) rekviemjét, melyben a protestáns egyházi zene hagyományait viszi tovább. Ezt azáltal is erősíti, hogy annak tételeiben német nyelvre lefordított szövegeket zenésít meg a szentírás könyveiből. Műve (amit már 26 évesen kezdett el írni) ezért inkább prédikációnak nevezhető, mint rekviemnek. A hét tétel gyönyörű logikával és filozofikus emelkedettséggel foglalja össze az ember gondolatait a halálról.
Hasonló hangvétel jellemzi a német Johannes Brahms (alábbi képünkön) rekviemjét, melyben a protestáns egyházi zene hagyományait viszi tovább. Ezt azáltal is erősíti, hogy annak tételeiben német nyelvre lefordított szövegeket zenésít meg a szentírás könyveiből. Műve (amit már 26 évesen kezdett el írni) ezért inkább prédikációnak nevezhető, mint rekviemnek. A hét tétel gyönyörű logikával és filozofikus emelkedettséggel foglalja össze az ember gondolatait a halálról.
A sokak által "keménynek" tartott germán nyelv itt, ebben az esetben nagyon is szépen, lágyan simul a brahmsi harmóniákba. A német szavak ugyanolyan emelkedetten, megkapó szomorúsággal, de megnyugtató egyszerűséggel hangzanak fel a szólisták és a kórus ajkán. Ennek igazolására csak két jellemző tételcímet emelnék ki: "Az igaz lelkek az Úr kezében vannak; vagy a zárótétel témája, mely János jelenéseiből idéz: "Boldogok a halottak."
angvételében, szerkezetében, dallami, harmóniai felépítésében és felfogásában lényegesen különbözik az előző kettőtől a cseh Antonín Dvorák rekviemje. Érdekes módon pontosan egy évben (1890) született Fauré művével. A francia komponista alkotása szellősebb, szabadabb, jóval rövidebb, nem oly súlyos és lélegzetelállító, mint cseh kortársának a műve. Hangulata (mint említettem) közel sem olyan komor és sötét, s végig valami emelkedettség, majdhogynem derű jellemzi.
A cseh komponistánál (alábbi képen) itt - tőle szokatlan módon - egyetlen népi motívum sem bukkan fel. Nagyon keserű és tragikus hangulatú, az összes rekviem-komponista között talán ő festi halálképét a legsötétebb színekkel. Mintha a gyász emberfeletti lényegének zenei megfogalmazására törekedett volna. Zenei szerkesztésére a monotematikus egység jellemző: az egész rekviem alapgondolata egy rövid, négyhangnyi motívum, egy szinkópált ritmusú dallammag, ami végigvonul az egész kompozíción. Sokan a cseh zeneszerző legmélyebb mondanivalójú alkotásának tartják rekviemjét.
"sokakkal" ellentétben azonban G.B. Shaw nagyon lesújtóan, mondhatnám meglehetősen modortalanul nyilatkozott Dvorák-nak erről a művéről azután, hogy 1892-ben meghallgatta Londonban. Lehet, hogy éppn egy rossz előadást fogott ki, de ezeket írta róla, összehasonlítva az általa hallott másik két korábbi gyászmisével: "Mozart rekviemje elvezeti az embert a lényegtől: úgy érzed, hogy a zenét, mint zenét hallgatod, és magadba mélyedve feljutsz a lét magas síkjaira. Brahmsé oly súlyos és komor, hogy utána a legnyomasztóbb temetés is balettként hat. Dvorák viszont minden elképzelést felülmúló ihlettelenségével pontosan eltalálta a középszerűséget. Az ember csodálja azt a kitartást, amivel ő a hangjegyek halott szalagjait összefűzte egyetlen szerkezetté. A közönség, ha jól figyel, már az első tíz ütemnél rájön, hogy micsoda szemét - mint ahogy én is rájöttem."
S hogy igaza van-e a meglehetősen szélsőségesen, indulatosan fogalmazó nagy ír írónak? Ki-ki döntse el, miután meghallgatta Dvorák rekviemjét! Én a magam részéről semmiképpen sem tudnám, vagy merném ezzel a sértő kifejezéssel illetni, mint azt Shaw tette annak idején. (S ki tudja talán később - amikor más előadásban meghallgatta - változott a véleménye...) A magyar Kertész István vezényelte szép felvétel - amit beszereztem - is teljesen ellentmond ennek a megállapításnak.
A századvégi zenei utóromantika két francia komponistája volt az egyházzenét Rómában felfedező Charles Gounod, valamint a már említett Fauré tanára - a csupa "klasszikusan elegáns" darabokat komponáló, Liszt és Ravel közé hídat építő - Camille Saint-Seans (alábbi képünkön.) Mindketten kötelességüknek tartották, hogy rekviemet is komponáljanak. S eme szándékuk inkább tükröződik elkészült művükön, mint a mesterségbeli tudásuk, amivel pedig ugyancsak rendelkeztek mindketten.
angvételében, szerkezetében, dallami, harmóniai felépítésében és felfogásában lényegesen különbözik az előző kettőtől a cseh Antonín Dvorák rekviemje. Érdekes módon pontosan egy évben (1890) született Fauré művével. A francia komponista alkotása szellősebb, szabadabb, jóval rövidebb, nem oly súlyos és lélegzetelállító, mint cseh kortársának a műve. Hangulata (mint említettem) közel sem olyan komor és sötét, s végig valami emelkedettség, majdhogynem derű jellemzi. A cseh komponistánál (alábbi képen) itt - tőle szokatlan módon - egyetlen népi motívum sem bukkan fel. Nagyon keserű és tragikus hangulatú, az összes rekviem-komponista között talán ő festi halálképét a legsötétebb színekkel. Mintha a gyász emberfeletti lényegének zenei megfogalmazására törekedett volna. Zenei szerkesztésére a monotematikus egység jellemző: az egész rekviem alapgondolata egy rövid, négyhangnyi motívum, egy szinkópált ritmusú dallammag, ami végigvonul az egész kompozíción. Sokan a cseh zeneszerző legmélyebb mondanivalójú alkotásának tartják rekviemjét.
S hogy igaza van-e a meglehetősen szélsőségesen, indulatosan fogalmazó nagy ír írónak? Ki-ki döntse el, miután meghallgatta Dvorák rekviemjét! Én a magam részéről semmiképpen sem tudnám, vagy merném ezzel a sértő kifejezéssel illetni, mint azt Shaw tette annak idején. (S ki tudja talán később - amikor más előadásban meghallgatta - változott a véleménye...) A magyar Kertész István vezényelte szép felvétel - amit beszereztem - is teljesen ellentmond ennek a megállapításnak.
A századvégi zenei utóromantika két francia komponistája volt az egyházzenét Rómában felfedező Charles Gounod, valamint a már említett Fauré tanára - a csupa "klasszikusan elegáns" darabokat komponáló, Liszt és Ravel közé hídat építő - Camille Saint-Seans (alábbi képünkön.) Mindketten kötelességüknek tartották, hogy rekviemet is komponáljanak. S eme szándékuk inkább tükröződik elkészült művükön, mint a mesterségbeli tudásuk, amivel pedig ugyancsak rendelkeztek mindketten.
Finoman kifejezve: alkottak ennél sokkal jobb műveket is életükben. Előbbi híres operáit, a Faustot és a Rómeó és Júliát, utóbbi pedig zseniális verseny- és kamaraműveit. Amiket a Sámson és Delíla, az Orgonaszimfónia, no meg a középszerű Állatok farsangja népszerűsége elfedi, s egyenlőre "nem engedi" felfedezni a nagyközönség számára.
huszadik századba átlépve mindjárt említsük meg Gustav Mahler-t (alábbi képünkön) - aki 11 évvel élte túl az előzőt komponistát. Egyéniségére - kétségtelen zsenialítása mellett - a szüntelen nyugtalanság, a folytonos kételkedés, háborgó elégedetlenség, depressziós és neurotikus lelkiállapot volt jellemző. S ez igaz volt úgy magánéletére, mint alkotói tevékenységére. Így aztán egész életében gyakori pánikrohamok törtek rá, s mindezek miatt soha nem volt idegen tőle az elmúlás, a halál gondolata, a végzettel történő hadakozás, mely már 1. szimfóniája óta kísértette.
A zenekari és kompozíciós gigantomániáját, a hangszerek létszámának felduzzasztását már fél évszázaddal őelőtte Berlioz előlegezte. Bár szívszorítóan fájdalmas, tragikus és sötét gyászzenéket írt, de kifejezetten rekviemet nem. Gyermekgyászdalok című művével szinte tudattalanul "előlegezte" azt a szörnyű fájdalmat, mely évek múlva őt és feleségét, Almát sújtotta öt éves kislányuk elvesztésekor. Negyedik szimfóniájában a mennyei élet békéjét hirdette, míg Dal a Földről című szimfóniájában mintegy önmagától búcsúzott.
anárának, Anton Bruckner-nek, a linzi templom orgonistájaként viszont kedve támadt rekviemet komponálni. Számos számos, szinte "hivatalból" írt egyházi kórusműve mellett (néhány évvel még a századforduló előtt.) erre is időt szakított. Ebben egyrészt az az érdekes, hogy a későbbi - ugyan nem unalmas, de a zenetörténetben addig megszokottnál jóval hosszabb - szimfóniáival szemben ez a mű igen rövid. (Összehasonlításként: van olyan szimfóniája, melynek egyetlen tétele olyan hosszú, mint egy egész Haydn-szimfónia.) S ahogyan ez egy egyházban működő személyiségtől elvárható: minden ízében hagyományos ez a rövid kompozíció. Másrészt ezt még autodidaktaként, huszonévesen vetette kottapapírra, amikor még nem kötelezte el magát a zeneszerzés mellett.
Az érzelmileg túlfűtött, de nagyon szép melódiákat komponáló Szergej Rachmaninow kifejezetten rekviemet nem írt. Ám zenei képzeletét még orosz földről való önkéntes emigrációja előtt (1909-ben) megihlette Böcklin távoli, titokzatos helyszínre vezető szomorú tónusú festménye a "Holtak szigete." E képnek (mely alább látható) az atmoszféráját adta vissza szimfonikus költeményében. A mélyvonósok vontatott, tragikus, szívszorító dallamot ismételgetnek, miközben felbukkan a Dies irae (Harag Napja) motívum.
A zenekari és kompozíciós gigantomániáját, a hangszerek létszámának felduzzasztását már fél évszázaddal őelőtte Berlioz előlegezte. Bár szívszorítóan fájdalmas, tragikus és sötét gyászzenéket írt, de kifejezetten rekviemet nem. Gyermekgyászdalok című művével szinte tudattalanul "előlegezte" azt a szörnyű fájdalmat, mely évek múlva őt és feleségét, Almát sújtotta öt éves kislányuk elvesztésekor. Negyedik szimfóniájában a mennyei élet békéjét hirdette, míg Dal a Földről című szimfóniájában mintegy önmagától búcsúzott.
Az érzelmileg túlfűtött, de nagyon szép melódiákat komponáló Szergej Rachmaninow kifejezetten rekviemet nem írt. Ám zenei képzeletét még orosz földről való önkéntes emigrációja előtt (1909-ben) megihlette Böcklin távoli, titokzatos helyszínre vezető szomorú tónusú festménye a "Holtak szigete." E képnek (mely alább látható) az atmoszféráját adta vissza szimfonikus költeményében. A mélyvonósok vontatott, tragikus, szívszorító dallamot ismételgetnek, miközben felbukkan a Dies irae (Harag Napja) motívum.
Efölött ütősökön megszólal egy harangokat idéző sejtelmes közjáték, melyben a dinamika állandó fokozása mélységes részvéttel érzékelteti a koporsót szállító apró csónaknak a sziget temetője felé közeledését. Az egész temetési szertartást (mely már helyszínénél fogva is különleges) így egyfajta sajátos gyász tölti el, ami a hallgatóban valóban megrendült pillanatokat hagy maga után.
rengeteg - sokszor meghökkentő - harmóniai és ritmikai újdonsággal jelentkező szintén orosz Igor Sztravinszkíj 1908-ban egy gyászzenével hajtott fejet kollégája és honfitársa, Rimszkíj-Korszakov halálakor.
(Egyébként - a sok íj végződésű orosz szerzőre utalva egy újságíró egyszer megkérdezte a jó humorú, akkor már idős komponistától: hogyan helyes ejteni, írni a nevét? Egyesek ugyanis - Sztravinski-nek mások viszont Sztravinszkíj-nek írják. Mire ez volt a zeneszerző rövid és elmés válasza: ha Csajkovszkíjnak is, és Muszorgszkíjnak is jár az íj akkor nekem is jár.")
Rimszkíj-Korszakovtól egyébként sokat tanult a hangszerelés és komponálás terén, de sokat el is vetett azokból később. Öt évvel halála előtt pedig ún. hangtömbökből felépített rekviemet írt. Ez hangzott fel akkor, amikor kívánságának megfelelően örök nyugalomra helyezték földi maradványait Velence városában. Az 1968-ban elhunyt olasz Ildebrando Pizzetti - aki Respighi utódja volt a római Szent Cecília Akadémián - talán a legrövidebb rekviemet írta a zenetörténetben. 42 éves korában megírt műve mindössze 5 tételes, melyekben erősen érződik a gregorián zene dallam-, és harmóniavilága.
(Egyébként - a sok íj végződésű orosz szerzőre utalva egy újságíró egyszer megkérdezte a jó humorú, akkor már idős komponistától: hogyan helyes ejteni, írni a nevét? Egyesek ugyanis - Sztravinski-nek mások viszont Sztravinszkíj-nek írják. Mire ez volt a zeneszerző rövid és elmés válasza: ha Csajkovszkíjnak is, és Muszorgszkíjnak is jár az íj akkor nekem is jár.")
Rimszkíj-Korszakovtól egyébként sokat tanult a hangszerelés és komponálás terén, de sokat el is vetett azokból később. Öt évvel halála előtt pedig ún. hangtömbökből felépített rekviemet írt. Ez hangzott fel akkor, amikor kívánságának megfelelően örök nyugalomra helyezték földi maradványait Velence városában. Az 1968-ban elhunyt olasz Ildebrando Pizzetti - aki Respighi utódja volt a római Szent Cecília Akadémián - talán a legrövidebb rekviemet írta a zenetörténetben. 42 éves korában megírt műve mindössze 5 tételes, melyekben erősen érződik a gregorián zene dallam-, és harmóniavilága.
A francia Maurice Duruflé, a ruoni, majd a párizsi Notre-dame orgonistája, a Conservatoire professzoraként írta meg 1947-ben rekviemét. Felépítésében és hangulatában sokban hasonlít Fauré e műfajban írt alkotásához. Sajnálatos autóbalesete után még három egyéb változatban is átdolgozta művét, melynek legszebb része a Paradicsom idilljének felhőtlenül tiszta, éterien áttetsző, szinte lebegő harmóniákkal szétterített zenei képe. A svájci Arthur Honegger a "Johanna a máglyán" után két évvel ismét szövetkezett Paul Claudellel.
A híres és jelentős költő ezúttal a halottak világáról írt néki szöveget a "Halottak tánca" című oratóriumához. Formailag nem, de hangulatát, alapgondolatát illetően igen közel áll a rekviemhez. "Ne feledd, ember, hogy lélek vagy, és a test több, mint az öltözet. És a lélek több, minta test, a szem több, mint az arc, és a szeretet több, mint a halál."- énekli a kórus a bibliai átiratokat megzenésítő műben, melynek bemutatója (1940) idején már tombolt a valóságos haláltánc: a második világháború.
z olasz Goffredo Petrassi szintén a halottak világát állította középpontjába a háború alatt Velencében előadott művének. A neoklasszikus stílusban írt dramatikus madrigál "A halottak éneke" Leopardi verse alapján készült. A halálról meglehetősen különös módon gondolkodik: "a halottak érzelmek nélküli, nem vidám, de biztonságos állapotban vannak."
Az idén 80 éves Kristof Penderecki életművében jelentős helyet foglalnak el az egyházi kompozíciók. Így aztán magától értetődő, hogy ő is adózott a zenetörténetnek egy nagyszabású Lengyel rekviemmel (1984.) Alkotását a lengyel történelem hőseinek, áldozatainak emlékének szentelte, s óriási előadói gárdával szólaltattak meg eddig a világ számos pontján.
Az idén 80 éves Kristof Penderecki életművében jelentős helyet foglalnak el az egyházi kompozíciók. Így aztán magától értetődő, hogy ő is adózott a zenetörténetnek egy nagyszabású Lengyel rekviemmel (1984.) Alkotását a lengyel történelem hőseinek, áldozatainak emlékének szentelte, s óriási előadói gárdával szólaltattak meg eddig a világ számos pontján.
Honfitársai közül mások is komponáltak még ebben a műfajban: Roman Maciejewski , aki a háború elől Svédországba menekült - s ott is alkotott, majd hunyt el - például Bergman filmjei számára is írt kísérőzenét. Kortársunk, az 58 éves Zbigniew Preisner szintén filmzenével is foglalkozik, de emellett megírta már Rekviem barátaimnak c. művét is.
A 68 éves angol zeneszerző-karmester John Rutter gyermekekért írt miséje mellett 1985-ben rekviemet is komponált. Műveiért és közéleti tevékenységéért a Brit Birodalom érdemrendjét is megkapta. Angol rekviemszerző még ennél magasabb kitüntetéssel is büszkélkedhet. A méltán világhírű és népszerű Andrew Lloyd Webber-t (alábbi képünkön) II.Erzsébet angol királynő ütötte lovaggá, majd báróvá nevezte ki - zeneszerzői munkásságának elismeréséül. Egyes források szerint vagyona - a jogdíjakból adódóan - naponta több millió (!) dollárral növekszik, oly sok színházban játsszák folyamatosan musicaljeit.
Az abszolút zenészcsaládba született, rendkívül elfoglalt zseniális musicalszerző - a Csillagfény expressz és a Fantom között - valószínűleg meg sem írta volna rekviemjét, ha apja sajnálatos módon, hirtelen el nem halálozik 1982-ben. Az őszinte fiúi érzés, a hála és tisztelet azonban arra indította, hogy 37 évesen gyászmisével adózzon édesapja emlékének. Mindenképpen érdekes, figyelemre méltó alkotás - ha nem is tartozik Webber legjobb művei közé.
A 68 éves angol zeneszerző-karmester John Rutter gyermekekért írt miséje mellett 1985-ben rekviemet is komponált. Műveiért és közéleti tevékenységéért a Brit Birodalom érdemrendjét is megkapta. Angol rekviemszerző még ennél magasabb kitüntetéssel is büszkélkedhet. A méltán világhírű és népszerű Andrew Lloyd Webber-t (alábbi képünkön) II.Erzsébet angol királynő ütötte lovaggá, majd báróvá nevezte ki - zeneszerzői munkásságának elismeréséül. Egyes források szerint vagyona - a jogdíjakból adódóan - naponta több millió (!) dollárral növekszik, oly sok színházban játsszák folyamatosan musicaljeit.
Az abszolút zenészcsaládba született, rendkívül elfoglalt zseniális musicalszerző - a Csillagfény expressz és a Fantom között - valószínűleg meg sem írta volna rekviemjét, ha apja sajnálatos módon, hirtelen el nem halálozik 1982-ben. Az őszinte fiúi érzés, a hála és tisztelet azonban arra indította, hogy 37 évesen gyászmisével adózzon édesapja emlékének. Mindenképpen érdekes, figyelemre méltó alkotás - ha nem is tartozik Webber legjobb művei közé.
Érdekesség, hogy a teljesen klasszikus hagyományoknak eleget tevő, de egyéni dallam- és harmóniavilágát is tükröző mű csak egyszer hangzott el eddig teljes egészében, nyilvános előadáson. Ennek ellenére - a remek hanglemezfelvételnek köszönhetően - sokáig vezette a popzenei slágerlistákat annak Pie Jesu (Kegyes Jézus) című duettje. Ami persze nagyban köszönhető a második Webber-feleség, Sarah Brightman és a westminsteri katedrális fiúszopránja, a 12 éves Paul Miles Kingston remek éneklésének.
gy ideig még az angoloknál maradva - említsük meg a formabontó Benjamin Britten-művet - a Háborús rekviemet. (War rekviem) Kettős zenekarra és ugyancsak kettős kórusra íródott, s hazánkban is felcsendült Ferencsik János és a szerző vezényletével 1962-ben. A harctéren elesett Wilfred Owen verssorai szakítják meg helyenként a latin mise-szöveget - segítve a nagyformátumú művet tolsztoji mondanivalójának kiteljesítésében: a háború minden formája elvetendő, mert gonosz és borzalmas. (Maga Tolsztoj írta ugyanis a Háború és béke című könyvének soraiban a következőt:"Megkezdődött a háború, mely az emberi ésszel ellentétes cselekedet.")
Előadói apparatusával és technikai igényével egyedülálló a német B.A.Zimmermann 1969-ben - egy fiatal költőnek - írt rekviemje. Hiteles előadása a három kóruson és hatalmas zenekaron kívül egyebek közt még jazz-zenekart és elektronikus hangokat is igényel. Az ugyancsak ebben az évben bemutatott, nagy költők verseire írt Dmitríj Sosztakovics műnek, a végtelenül feszült, fásult, keserű, homályos és félelmetes 14. szimfóniának is központi témája a halál. Annak ellenére, hogy alkotója soha nem nevezte azt rekviemnek.
múlt századi magyar komponisták legnagyobbjai - Bartók Béla és Kodály Zoltán - ténylegesen rekviemet nem szereztek, ám a gyász, az elmúlás, a halál zenei megragadásához nékik is voltak eszközeik. S bizony, nem is akármilyenek. Gondoljunk csak a Cantata profana szenvedélyes vadászokként elhunyt, majd szarvastestben továbbélő "kilenc szép szál" fiára, amit megragadóan ábrázol szoborrá formálva Marton László nagy- erejű alkotása (fenti képünkön.) Vagy gondoljunk a Kékszakállú herceg várában halottként, szellemekként kísértő, meggyilkolt asszonyokra, vagy a Háry János (igaz nem tragikus, hanem komikus hangvételű) gyászindulójára, ahol szaxofon (!) játssza a szólót.
(Egy alkalommal, a fiatal Kodály-tanítvány - a későbbi híres és világjáró, Amerikában és Európaszerte nagyívű karriert befutott karmester-komponista - Doráti Antal a próbán ennél a tételnél nagyon gyors tempót diktált a zenekarnak. Mire a mester tréfásan megjegyezte: "Antikám, már ne haragudj, ha egy gyászmenet ilyen gyorsan haladna, akkor a halott kiborulna a koporsójából!")
A mikropolifóniás módszerrel felépített Ligeti György-rekviemben minden egyes szólam önálló életet él, az egész szólamszövedék azonban hatalmas hangzó tömb benyomását kelti; a hallgató tulajdonképpen nem is tudja észlelni itt az egyes szólamok önálló mozgását. (Kubrick két filmjében - 2001. Űrodisszea; Ragyogás - felhangzik ennek a műnek egy-egy apró részlete)
Előadói apparatusával és technikai igényével egyedülálló a német B.A.Zimmermann 1969-ben - egy fiatal költőnek - írt rekviemje. Hiteles előadása a három kóruson és hatalmas zenekaron kívül egyebek közt még jazz-zenekart és elektronikus hangokat is igényel. Az ugyancsak ebben az évben bemutatott, nagy költők verseire írt Dmitríj Sosztakovics műnek, a végtelenül feszült, fásult, keserű, homályos és félelmetes 14. szimfóniának is központi témája a halál. Annak ellenére, hogy alkotója soha nem nevezte azt rekviemnek.
(Egy alkalommal, a fiatal Kodály-tanítvány - a későbbi híres és világjáró, Amerikában és Európaszerte nagyívű karriert befutott karmester-komponista - Doráti Antal a próbán ennél a tételnél nagyon gyors tempót diktált a zenekarnak. Mire a mester tréfásan megjegyezte: "Antikám, már ne haragudj, ha egy gyászmenet ilyen gyorsan haladna, akkor a halott kiborulna a koporsójából!")
A mikropolifóniás módszerrel felépített Ligeti György-rekviemben minden egyes szólam önálló életet él, az egész szólamszövedék azonban hatalmas hangzó tömb benyomását kelti; a hallgató tulajdonképpen nem is tudja észlelni itt az egyes szólamok önálló mozgását. (Kubrick két filmjében - 2001. Űrodisszea; Ragyogás - felhangzik ennek a műnek egy-egy apró részlete)
Balassa Sándor (fenti képünkön) ugyancsak újszerű és sajátos módszerrel dolgozott: a kollázs-technikát használta fel az 1969-ben Kassák halálára írt rekviemjében. Mivel a költő verssoraiból válogatott - e mű sokkal inkább szól a költő szavaival az emberiséghez, semmint hogy emléket állítson Kassák-nak. A zárórészben legfőbb tanulságként énekli a kórus: "Nincs annyi bűnünk, hogy bocsánatot ne nyerhetnénk."
Egy másik magyar zeneszerző, Szervánszky Endre szintén egy jeles költő, Pilinszky János sorait használja fel 1959-ben komponált rekviemjében. A "Sötét mennyország" a költemény hangulatát, a koncentrációs táborok levegőjének érzékeltetését állította a zenei ábrázolás középpontjába. A zene és a szöveg szinte külön sínen fut, nem követi szorosan a verssorok tartalmi vonalvezetését.
A rekviemek sorát zárjuk a hozzánk időben legközelebb álló művel: a bolgár Hristo Tsanoff 2011-ben alkotta meg gyászmiséjét, ami óta - ha hihetünk a Google-kereső igazságában - nem született újabb alkotás ebben a műfajban. A klasszikus zenei alkotásokon kívül azonban hadd említsek meg egy olyan rekviemet, amely a popzene műfajába tartozik. Talán ez sem született volna meg, ha egy sajnálatosan tragikus esemény nem történik a Karhago együttes 1981-es székesfehérvári koncertjén.
A rekviemek sorát zárjuk a hozzánk időben legközelebb álló művel: a bolgár Hristo Tsanoff 2011-ben alkotta meg gyászmiséjét, ami óta - ha hihetünk a Google-kereső igazságában - nem született újabb alkotás ebben a műfajban. A klasszikus zenei alkotásokon kívül azonban hadd említsek meg egy olyan rekviemet, amely a popzene műfajába tartozik. Talán ez sem született volna meg, ha egy sajnálatosan tragikus esemény nem történik a Karhago együttes 1981-es székesfehérvári koncertjén.
Az előadás után a tömeg eloszlásakor fedeztek fel egy földön fekvő fiatal fiút, akinek (mint a kórházban később megállapították) megállt a a szíve. Szigeti Ferenc (a képen balról a második) ennek a fiúnak az emlékére írta meg Requiem című dalát, melyet aztán minden koncertjükön mély megdöbbenéssel hallgatott a közönség. Ez a dal hamarosan az együttes himnuszává vált, s nemcsak itthon, de külföldön is mindenütt kirobbanó sikert hozott számukra.
EPILÓGUS
inden rekviem középpontjában egyfelől a már megholtak lelki üdvéért, örök nyugalmáért, bűneik megbocsájtásáért esdeklő könyörgés áll. Másfelől pedig a még élők részére kér bűnbocsánatot, a még élők majdan elkövetkező végső büntetéstől való félelmét, rettegését, fejezi ki. Azok a komponisták, akik az utóbbit óhajtották kihangsúlyozni - külön beiktatták a Libera me (Ments meg Uram!) tételt is művük építményébe, zenében kibontva ennek jelentőségét, fontosságát. "Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni." - éneklik itt a kórus tagjai. De szerepel a Dies Irae tételben is a még élők félelmének, óhajának kifejezése: "Báránykáid közé végy föl / Válassz el a gödölyéktől!" Mindezek figyelembevételével van okunk arra, hogy kijelentsük: a rekviem a zeneirodalom legdemokratikusabb műfaja, hiszen egyaránt szól az élőkért és holtakért, az élőkhöz és holtakhoz. A halottak nyugalmáért, örök lelki üdvéért könyörög, amit ők már nem hallhatnak. Ugyanakkor az élők emberi tartását, részvétét és kegyeletét is erősíti ennek a könyörgésnek a zenei harmóniákban kibomló művészi kifejezése. Requiem aeternam dona eis Domine / et lux perpetua luceat eis - Adj, Uram, örök nyugodalmat / és az örök világosság fényeskedjék nékik.
És ha egyszer majd mi is eljutunk ama végső állomásra - onnantól majd nékünk is. Eljutunk oda, ama végső, ma még elképzelhetetlen tranzit-terminálra. Ami - mint fentebb már utaltam rá - nem végállomás, csak egy állomás, egy átmeneti megálló, átszálló. Oda, ahonnan aztán átléphetünk az örömökkel, biztos helyzetekkel, boldog pillanatokkal, kölcsönös szeretettel, megbecsüléssel, nyugalommal ellátott örök életünkbe.
És ha egyszer majd mi is eljutunk ama végső állomásra - onnantól majd nékünk is. Eljutunk oda, ama végső, ma még elképzelhetetlen tranzit-terminálra. Ami - mint fentebb már utaltam rá - nem végállomás, csak egy állomás, egy átmeneti megálló, átszálló. Oda, ahonnan aztán átléphetünk az örömökkel, biztos helyzetekkel, boldog pillanatokkal, kölcsönös szeretettel, megbecsüléssel, nyugalommal ellátott örök életünkbe.
Oda ahonnan átléphetünk a gyűlölettel, igazságtalanságokkal, szenvedésekkel, betegségekkel igazságtalanságokkal megnehezített földi életünkből az öröklét nyugalmának számunkra megkönnyített végtelen birodalmába. Oda, ahol Isten uralkodik az ő országában. Ahol a biblia szavai szerint "halál nem leszen többé, sem gyász, sem jajkiáltás."
hol, és amikor átléphetünk egy eddigiekhez képest jellegében és szellemében teljesen más világba. Átléphetünk abból a létünket eddig meghatározó zónából egy másikba, amit sem Golgotának, sem Armageddonnak, sem Édennek, sem Paradicsomnak, sem Pokolnak, sem Mennyországnak, sem semmi más egyébnek nem nevezhetünk. Csupán a számunkra Isten által kijelölt életterünknek.
Átléphetünk, bebocsájtást nyerhetünk ama végső állomásra, ahová megérkezésünk idejét és módját sem befolyásolni, sem siettetni, sem lassítani nem tudjuk. S hogy miért? Mert erre nincs sem erőnk, sem hatalmunk, sem képességünk.
Átléphetünk, majd megérkezhetünk ama végső állomásra, ahonnan már megpillanthatjuk a számunkra felfoghatatlan nagyságú tér minden részéből szerteáradó nyugalmat és fényt. A felénk özönlő égi világosságot, amelyben nagy örömmel láthatjuk meg régen elhunyt, de el nem felejtett, az ottani békességben már mennyei békében élő szeretteinket, ismerőseinket.
Átléphetünk, majd megérkezhetünk ama végső állomásra, ahonnan már megpillanthatjuk a számunkra felfoghatatlan nagyságú tér minden részéből szerteáradó nyugalmat és fényt. A felénk özönlő égi világosságot, amelyben nagy örömmel láthatjuk meg régen elhunyt, de el nem felejtett, az ottani békességben már mennyei békében élő szeretteinket, ismerőseinket.
Az angyalok segítenek nékünk, hogy ott újra találkozhassunk korábban eltávozott édesanyánkkal, édesapánkkal, nagyszüleinkkel, nálunk esetleg sajnálatosan korábban meghalt gyermekünkkel, s minden egyéb hozzátartozónkkal, barátunkkal és ismerősünkkel. S találkozhatunk ott újra - egykor, most, és akkor is szeretett - meghalt, eltávozott állatainkkal, aki mindig hűségesek voltak hozzánk, egykori gazdáikhoz.
Találkozhatunk ott mindazokkal, akikre még ma is emlékezünk, akiket még ma is szeretünk, s akik azóta üdvözült életet nyertek az Úr kegyes hatalma által. Ők azok, akik már "örökre szépek", ők azok, akikről a rekviemek szólnak. Ők tartják bennünk itt lent a hitet és reménységet abban, hogy egykor majd mi is oda juthatunk közéjük.
indent el kell követnünk itt - e nékünk rövidnek tűnő - földi életünkben, hogy jó érzéssel hagyhassuk itt születésünk helyét. Azzal lépjünk át egy általunk még ismeretlen létbe, hogy teljesítettük földi hivatásunkat, Isten által saját, önálló egyéniségünkre szabott, jól felfogott, jól átérzett feladatunkat. Azzal, hogy értelmesen, sok-sok ember életét gazdagítva, hozzátartozóinknak számtalan örömet szerezve, színesen, értékesen és tartalmasan töltöttük ki a rendelkezésünkre álló időnket mindaddig, amíg élhettünk itt e földön.
indent el kell követnünk itt - e nékünk rövidnek tűnő - földi életünkben, hogy jó érzéssel hagyhassuk itt születésünk helyét. Azzal lépjünk át egy általunk még ismeretlen létbe, hogy teljesítettük földi hivatásunkat, Isten által saját, önálló egyéniségünkre szabott, jól felfogott, jól átérzett feladatunkat. Azzal, hogy értelmesen, sok-sok ember életét gazdagítva, hozzátartozóinknak számtalan örömet szerezve, színesen, értékesen és tartalmasan töltöttük ki a rendelkezésünkre álló időnket mindaddig, amíg élhettünk itt e földön. Hogy minden igyekezetünkkel azon voltunk: rendületlenül kibontakoztassuk ezalatt képességeinket, személyiségünket, s ezzel boldogíthassuk, jobbá tegyük mind önmagunk, mind pedig embertársaink életét.
Hogy jó érzéssel, nyugodt lélekkel és tudattal menjünk el - ahhoz az szükséges, hogy életünk során ne fojtottan, szüntelenül az Istent keressük. S azzal mentegetőzzünk: annak érdekében keressük, hogy megtalálhassuk az igazságot. Aki ugyanis mindig Őt keresi - az nem találja meg soha. Ha viszont magát az igazságot keressük és végül megleljük - akkor fogjuk megtalálni Istent.
Hogy jó érzéssel, nyugodt lélekkel és tudattal menjünk el - ahhoz az szükséges, hogy életünk során ne fojtottan, szüntelenül az Istent keressük. S azzal mentegetőzzünk: annak érdekében keressük, hogy megtalálhassuk az igazságot. Aki ugyanis mindig Őt keresi - az nem találja meg soha. Ha viszont magát az igazságot keressük és végül megleljük - akkor fogjuk megtalálni Istent.
"Míg a tényektől nem látom a valóságot / Sosem fogom meglelni az igazságot." - éneklik a Tolcsvay-testvérek Magyar miséjének egyik tételében. Ha mindezeket tartjuk szem előtt s eszerint cselekszünk - akkor azzal a tudattal fogunk végül távozni e földi világból, hogy megtaláltuk az igazságot is, és magát Istent is.
Azzal a tudattal távozzunk, hogy biztosak legyünk benne: mindig is a külső és belső rend, harmónia, az igazság, a szabadság érdekében, annak fenntartása, illetve megteremtése céljából ténykedtünk életünkben. És hogy mindezen szándékunkat sikeres és megnyugtató eredmények koronázzák - igyekeztünk bőségesen élni a művészet, az Istenben való bizalom, hit erejével. S mindazt az energiát, amely ezekből sugárzik - felhasználni saját hivatásunkban, munkánk során, feladataink megoldásában.
Azzal a tudattal távozzunk, hogy biztosak legyünk benne: mindig is a külső és belső rend, harmónia, az igazság, a szabadság érdekében, annak fenntartása, illetve megteremtése céljából ténykedtünk életünkben. És hogy mindezen szándékunkat sikeres és megnyugtató eredmények koronázzák - igyekeztünk bőségesen élni a művészet, az Istenben való bizalom, hit erejével. S mindazt az energiát, amely ezekből sugárzik - felhasználni saját hivatásunkban, munkánk során, feladataink megoldásában.
Fenntartva természetesen az emberi esendőség, botlás, vétkezés, tévedés, elkövetett hibák lehetőségét és szabadságát. S fenn tartva persze a magunkkal és a másokkal való kiengesztelődés, megbocsájtás jogát és lehetőségét. Azzal a tudattal távozzunk el innen, hogy azok, kiket itt hagytunk, majd szeretettel és tisztelettel emlékeznek ránk, valamint befejezett, vagy esetleg nem éppen maradéktalan földi munkálkodásunkra.
Azzal az érzéssel menjünk el innen, hogy magunk, hozzátartozóink, kapcsolataink, családunk, gyermekeink, unokáink testi-lelki-szellemi egészségének, energiájának megőrzése, megóvása, fejlesztése érdekében tőlünk telhetően igyekeztünk megtenni azt, ami addigi tudásunk és képességeink szerint lehetséges volt.
Azzal az érzéssel menjünk el innen, hogy magunk, hozzátartozóink, kapcsolataink, családunk, gyermekeink, unokáink testi-lelki-szellemi egészségének, energiájának megőrzése, megóvása, fejlesztése érdekében tőlünk telhetően igyekeztünk megtenni azt, ami addigi tudásunk és képességeink szerint lehetséges volt.
Azzal, hogy mindig igyekeztünk szeretetünk, türelmünk, megszerzett tudásunk, segítőkészségünk áramkörébe vonni mindazokat, akikkel csak kapcsolatba kerültünk életünk során, de elsősorban feleségünket, férjünket, gyermekeinket, hozzátartozóinkat. Azzal az érzéssel menjünk el innen, hogy a földi életünkben reánk bízott, vállalt, vélünk együtt élő kis állatkáinkat mindig úgy szerettük, gondoztuk és ápoltuk, ahogyan azt testi-lelki-szellemi igényeik megkívánták, megkövetelték és megérdemelték.
Úgy és aszerint éljünk, hogy azzal a tudattal és azzal az érzéssel menjünk el (ha eljő annak az ideje) hogy eltávozásunkkal, nemlétünkkel hiányozni fogunk sok mindenkinek, itt maradó ismerőseinknek, barátainknak, s nemcsak közvetlen hozzátartozóinknak. (Némi fekete humorral idézhetném Mark Twaint is, aki azt írta: "igyekezzünk úgy eltávozni e földi világból, hogy a temetésünkön ne csak a hozzátartozóink szomorkodjanak, hanem a temetkezési vállalkozó is...")
Úgy és aszerint éljünk, hogy azzal a tudattal és azzal az érzéssel menjünk el (ha eljő annak az ideje) hogy eltávozásunkkal, nemlétünkkel hiányozni fogunk sok mindenkinek, itt maradó ismerőseinknek, barátainknak, s nemcsak közvetlen hozzátartozóinknak. (Némi fekete humorral idézhetném Mark Twaint is, aki azt írta: "igyekezzünk úgy eltávozni e földi világból, hogy a temetésünkön ne csak a hozzátartozóink szomorkodjanak, hanem a temetkezési vállalkozó is...")
Mert aki távozásával nagy űrt hagy maga után - az már tett valamit itt, ezen a földön. Aki valahonnan hiányzik - ott, azon a helyen már értéket teremtett. Személye ott fontos volt másoknak is, s valamit tett annak érdekében, hogy a világ előbbre jusson. Mi is iparkodjunk azon lenni, úgy élni éveinket, hogy abban a tudatban menjünk el: vélünk, általunk is előbbre jutott ez a világ valamicskét. S távozásunkkor érezzük úgy: nemcsak ez a bolygó adott nékünk egyfajta ajándékot, hanem mi is adtunk neki valamit.
hogy mit is tettünk valójában? Mennyit, mit és hogyan? Mennyire őszintén, mennyire szívvel-lélekkel-szellemmel, és milyen minőséggel? Ennek eldöntése, értékelése egyrészt az itt maradókra vár, másfelől pedig Istenre, az utolsó ítélet napján. Erre a kérdésre igazán és cáfolhatatlanul ez a túlélőkben, itt maradókban feltoluló hiányérzet fogja megadni a választ.
Először itt, e földön, a végső választ, kunklúziót pedig ott fenn. S hogy a Mindenható hogyan értékel, miféle kegyet vagy elmarasztalást gyakorol, mily' ítéletet hoz majd miránk nézve? Ezen hiába is elmélkednénk mi magunk, itt e csekély földi létünkben, hozzá képest szegényes tudásunkkal, hatalmunkkal és tehetségünkkel. Gondoljunk csak Karel Vojtila egyik írására: "Isten szavainak mélységét senki sem ismeri, a legmélyebb okokat Rajta kívül senki sem látja át."
Ami a legfontosabb: itt e földi létünkben Istent soha ne egy ítélkező, büntető hatóságnak, megtorló hatalomnak fogjuk fel. Hanem egy olyan hatalmas erőnek, mindenütt jelenvaló energiának, amely irányít, támogat, erősít, feltölt bennünket és minden erejével segíti kiteljesítenünk a magunk személyiségét, képességeit. Megtervezni, kitűzni és megoldani a saját magunk egyéniségére szabott feladatainkat. Amit már a magunk erejével és tehetségével kell véghez vinnünk természetesen. Kezdettől ugyanis nincs más célja és szándéka az Úrnak, mint ez: Önmagát kiteljesíteni, tehetségét megélni a mi földi működésünk, kiteljesedésünk által.
És ezért fontos az iránta érzett és mutatott bizalom, hit és empátia, amit Ő maga is kifejez és mutat vélünk szemben. Istentől tehát nem félnünk kell, aki lesújt és büntet minden vétkünkért, mulasztásunkért és bűnünkért; nem rettegnünk, szorongnunk kell Tőle, hanem együttműködnünk Véle!
Először itt, e földön, a végső választ, kunklúziót pedig ott fenn. S hogy a Mindenható hogyan értékel, miféle kegyet vagy elmarasztalást gyakorol, mily' ítéletet hoz majd miránk nézve? Ezen hiába is elmélkednénk mi magunk, itt e csekély földi létünkben, hozzá képest szegényes tudásunkkal, hatalmunkkal és tehetségünkkel. Gondoljunk csak Karel Vojtila egyik írására: "Isten szavainak mélységét senki sem ismeri, a legmélyebb okokat Rajta kívül senki sem látja át."
Ami a legfontosabb: itt e földi létünkben Istent soha ne egy ítélkező, büntető hatóságnak, megtorló hatalomnak fogjuk fel. Hanem egy olyan hatalmas erőnek, mindenütt jelenvaló energiának, amely irányít, támogat, erősít, feltölt bennünket és minden erejével segíti kiteljesítenünk a magunk személyiségét, képességeit. Megtervezni, kitűzni és megoldani a saját magunk egyéniségére szabott feladatainkat. Amit már a magunk erejével és tehetségével kell véghez vinnünk természetesen. Kezdettől ugyanis nincs más célja és szándéka az Úrnak, mint ez: Önmagát kiteljesíteni, tehetségét megélni a mi földi működésünk, kiteljesedésünk által.
És ezért fontos az iránta érzett és mutatott bizalom, hit és empátia, amit Ő maga is kifejez és mutat vélünk szemben. Istentől tehát nem félnünk kell, aki lesújt és büntet minden vétkünkért, mulasztásunkért és bűnünkért; nem rettegnünk, szorongnunk kell Tőle, hanem együttműködnünk Véle!
Ezért fontos az iránta érzett és mutatott bizalom, hit és empátia, amit Ő maga mutat és kifejez minduntalan vélünk szemben az Ő sajátos és hatásos eszközeivel. Aki Isten segítségével és erejével földi életében igazán szeretni tudott, embertársait tiszta szívvel, őszintén megbecsülte, hozzájuk mindig kegyes és igazságos volt - azt elhunyta után is szeretni fogják, és eszerint emlékeznek majd őrá. És azt könnyebb lesz a hozzátartozóinak elengedni. Nem elfelejteni, elengedni.
"Minden megméretik, ha egyszer majd nem él." - írta Radnóti, aki eme sorával éppen a fent leírtakra utal. Bízzunk tehát abban, hogy az itt, e Földön megkomponált, de az Éghez emelkedő, addig elhallatszó rekviemek mindegyike értünk is, és rólunk is szól. A templomi komponisták és világi zeneszerzők által megírt misék, Te Deumok Isten hatalmát és dicsőségét zengik. A rekviemek viszont minket, embereket énekelnek meg, nékünk, a mi sorsunknak és életünknek állítanak emléket.
"Minden megméretik, ha egyszer majd nem él." - írta Radnóti, aki eme sorával éppen a fent leírtakra utal. Bízzunk tehát abban, hogy az itt, e Földön megkomponált, de az Éghez emelkedő, addig elhallatszó rekviemek mindegyike értünk is, és rólunk is szól. A templomi komponisták és világi zeneszerzők által megírt misék, Te Deumok Isten hatalmát és dicsőségét zengik. A rekviemek viszont minket, embereket énekelnek meg, nékünk, a mi sorsunknak és életünknek állítanak emléket.
Méltósággal és szerényen, alázatosan de önérzetesen, reményteljesen és bizakodva töltsük le a Teremtőnk által nékünk adományozott földi létünket. Legyünk büszkék arra, hogy Kosztolányi szavaival mindannyian "hő és fény" vagyunk, s halálunk után is ott élünk majd tovább valamelyik gyászmise hangjaiban, amikor az a jövőben is előadásra kerül a világ bármely pontján.
Megjegyzés
Fenti írásommal csak egyfajta áttekintést óhajtottam nyújtani a zeneirodalom gyászmiséiről. Ennélfogva nem törekedtem teljességre - ahogy szokták mondani. Nem is törekedhettem, mert ez eleve kudarcra ítélt vállalkozás lett volna. Hiszen ahogyan leírtam az utolsó mondatokat - már lehet, hogy akkor vagy azután néhány órával egy újabb rekviem született valahol a világ valamelyik pontján, s ezt már nem tudtam volna beilleszteni a sorba. Tehát nem a komplett felsorolás volt a célom, sokkal inkább az, hogy kifejtsem gondolataimat, állásfoglalásomat magukról a művekről, zeneszerzőikről és a gyász, az elmúlás témájáról. Maga a cím is erről árulkodik.
Üdvözlettel és tisztelettel: Végvári András.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése