EGY PÁRATLAN KÖNYV ANATÓMIÁJA

 

                                   

 

INTRODUKCIÓ     

mikor egykori kollégám Cserneczky Attila kiváló pedagógus könyvét olvastam - s leírt soraiból reám zúdult pici korától elviselt és elszenvedett  betegségének, majd sorozatos műtéteinek a szó szoros értelmében szívszaggató története - már közben is az a gondolat járt az eszemben, amit egy lelkész ismerősöm mondott nemrégiben: "Isten úgy fogad el téged, ahogy vagy, de nem fog téged úgy hagyni, ahogyan vagy." Mint hívő ember - magam is teljesen egyet értek ezzel az állítással, ami ugyan nem egy bibliai idézet, de találóan kifejezi azt a végtelen szeretet, irányunkban tanusított empátiát és odafigyelést, utal arra a folyamatos támogatásra és segítésre, amire egyedül csakis ő képes a világegyetemben.

S utal arra a hihetetlen, beláthatatlan és hatalmas vezérlő energiára, amivel képes betölteni mennyet és földet, s amivel mindennapi életünket, viselkedésünket befolyásolni tudja. Mert a Teremtőnek mindenhez köze van. Közvetve mindenbe beleavatkozik, minden cselekedetünkben, gondolatainkban, döntéseinkben mellettünk áll, mert mindenre rálát, s mindent nálunk sokkal jobban tud és átlát. De nem erőszakoskodik autokrata módon, nem irányít kegyetlen diktátorként, s önkezével senkinek nem zárja le idő előtt a szemét. 

Mert Néki a halálhoz nincs köze, csupán az élethez van. Azt támogatja, azt óvja és védi minden intenciójával, minden tettével és mozdulatával. Így tehát nagyon nincs igaza annak a hozzátartozónak, aki azt mondja felesége halálakor: "Isten elvette őt tőlem." Mert ilyent nem tesz. Mindenben segít, de csodát tenni nem képes, azaz: gyógyíthatatlan beteget megmenteni nem tud. Ha az orvos nem, de Isten meg tudná menteni őt a földi haláltól - már nem lenne gyógyíthatatlan beteg. 

Viszont olyan békét adhat a halálos  betegnek is, mely minden képzeletet felülmúl, amely felette áll minden gondolkodásnak (Filippi 4:6, 7) s ami megkönnyiti a halálos beteg ember számára az elmúlás pillanatait. Életünkben folyton nem noszogat bennünket lépten-nyomon annak érdekében, hogy mikor mit tegyünk, de ott áll sorsunknak a felismerésénél, annak elfogadásakor, s az annak alapján elindított cselekvéseinknek a kezdetén és folyamán mindvégig. S minden erejével, szándékával igyekszik minket óvni a gonosz hatalmától, s attól, hogy a betegség teljesen legyűrjön bennünket.

Mellettünk áll és támogat bennünket, amikor döntéseink során tusakodunk, kételkedünk magunkban, ott áll oldalunkon végig azon az úton, amit földi létünk során megteszünk. Amíg élünk és munkálkodunk addig a legnagyob erejével segít, támogat minket mindenben, s igyekszik munkálkodni azon, hogy egészségesek legyünk, hogy szellemi-testi lelki harmóniában maradhassunk. Az igaz, hogy örök életre teremtettünk, ám az eredendő bűnnel az első emberpár "eljátszotta" azt a lehetőséget, hogy ez itt, már a földön teljesüljön. Így Isten az emberi szervezet élettartamát, teherbíró képességét a kezdet kezdetén 120 évre hitelesítette, sőt a kiválasztottaknak (Mózes, Noé) még ennél is többet adományozott. 

Idővel azonban az ember - a civilizáció negatív hatásaival, önmaga és környezete pusztításaival eme élettartamot alaposan megkurtította, s így tartunk ma úgy átlagosan 70-80 évnél. Meg kell nézni, hogy akik ennél több évet megérnek - azok hogyan és milyen körülmények közt élnek, s milyen életmódot folytatnak! Nagyon furcsa az a kettős szándék, hogy valójában mindenki meg akarja érni az öregkort, de senki nem akar megöregedni idő előtt. Ám sajnos, kevesen vagyunk, akik rendszeresen tesznek is ezért valamit, legtöbben inkább ellene. 

Isten azonban mindenképpen tesz érte, hogy hosszú, egészséges, harmonikus életünk legyen, de nem mindenki figyel jelzéseire, figyelmeztetéseire, a krisztusi törvények betartására. Ám a földi halált Isten megakadályozni nem tudja, s nem is szándékozza, mert amit egyszer kimondott - ahhoz tartja magát. ("A bűn zsoldja a halál" - áll a Bibliában.) Ő az emberi életet tehát itt e földön nem halhatatlanságra, hanem küszködésre, az ember-, és állattársaink iránti szeretetre, az egymás iránti empátiára, segítésre és megértésre, önmagunk és társaink boldogulására, illetve boldogítására teremtette. A halál, a szenvedés, a könny pedig csakis Isten országában nyer végleges eltörlést.

Állandó jelenlétét, szeretetét, közvetett működését viszont végig érzékelteti s megmutatja egész életünkben. Akkor is jelzéseket, figyelmezetetéseket küld számunkra és ott áll támogatóként oldalunkon, amikor éppen egészségesek vagyunk, s akkor is, ha megbetegszünk. S akkor is együttérzését, javaslatait küldi felénk, amikor döntéseket hozunk, amikor megszabjuk további életutunkat, párt választunk vagy ha új otthont építünk magunknak. S ha gyermekeinket neveljük óvó szeretettel, ha új munkahelyre kerülünk vagy éppen átmegyünk az úttesten a gyalogjárón. Isten valamennyiőnket szeret, hiszen a Nap mindenkire egyformán süt.

Ha beteg valaki, ha ápolásra szorul, ha szenvedésének enyhítése a fontos - Isten ugyanúgy figyel a betegre és annak ápolóira is. És persze a beteg kezelőorvosaira is, hogy a maga eszközeivel közbeszóljon, ha azok valami rossz döntésre, helytelen diagnózisra jutnának. Szimbolikusan mindig ott áll az orvos mellett, ahogyan a nagy Bach mellett ott állt és kezét fogta, amikor éppen komponálta a műveit az ő földi helytartójaként. 

És irányítja a szakorvos. a professzor kezét, amikor az éppen műtétet végez. Figyeli és segíti a páciensét s az egész asszisztenciát is, akármekkora is azoknak a szakértelme, tudása és lelkiismerete. S nem veszi figyelembe azt: melyikük az közülük, aki mélyen vallásos, aki hisz őbenne, s melyikük az, aki ateista. Mert Isten nem eszerint mérlegel, hanem a segítés szükségessége és fontossága szerint, s azért, mert a veszélyek elhárítása vezeti szellemét és indítékait. 

Tehát senkit nem hagy magára. Senkit nem hagy úgy, ahogyan személyét eredetileg korábban elfogadta és szerette, hanem szüntelenül fejleszteni, jobbá akarja tenni, segíti, hogy mindig jó úton járjon. Mindenkit óv, támogat és szeret, ám azt, hogy ezt a szeretetet, ezt a támogatást, a kapott lehetőségeket, képességeket ki hogyan fogja önmaga életében hasznosítani, ki hogyan fogja tevékenységében és saját maga fejlődésében felhasználni - az már mindenkinek a saját sorsa pontos  felismerésétől, annak alapján történő elhatározásától, döntéseitől, egész földi tevékenységétől függ. Mert Isten nem helyettünk oldja meg a mi gondjainkat, nem mentesít fel vállalt feladataink véghez vitelétől. Nem helyettünk gondolkodik és cselekszik, hanem segítő, útmutató szerepet vállal.   

EXPLIKÁCIÓ

Én erősen hiszem azt, hogy Cserneczky Attila életében, sorsában, véletlenül jött kivételes betegségében, évtizedekig tartó gyógyításában, majd gyógyulásában, rendellenesen működő szíve által reá "kényszerített" újabb és újabb felismeréseiben (ahogy ő maga is írta) mindezek egyfajta őrző-védő szolgálatként jelen voltak. Isten oltalma és pártogása alatt mindvégig élete során, melyben számos "apró" mellett négy életmentő műtétje volt. A már négy hetes korában abszolvált szívkatéteres műtétje után 4 évesen Londonban volt az első nagy műtétje, ami után nem kellett gyógyszereket szednie 40 évig. S ezidő alatt nem jelzett az egyébként beteg szíve semmi fájdalmat, vérkeringése rendben funkcionált, s így hosszú ideig nem volt szükség nála orvosi beavatkozásra. 

Társaival, barátaival, testvérével játszhatott, futkározhatott, tanulhatott az elemiben, majd a közép-és felső iskoláiban felkészülhetett pedagóguspályájára, bátran sportolhatott, s még távolkeleti utazást is tett barátjával. Sőt, még hivatása megkezdésekor, annak gyakorlásában, párválasztásában és két gyermeke nevelésében sem gördített komoly akadályt ez a születése óta rendellenes anatómiával bíró szív munkájának pontos és lelkiismeretes elvégzése elé. 

Egészen addig, amikor harmadik gyermekük világra jött (2014 december) s pár hónap elteltével sajnos kiújultak szívproblémái. Szörnyű légzési nehézségei támadtak, a kontrollok sajnos rossz anamnézist mutattak,  s ezért sor került egy ún. egy ablációs műtétre  -  ami az orvos szerint csak félig sikerült. Ekkor szóba került egy költséges brémai műtét elvégzése, amire bátyja azonnal rávágta: "összeszedjük rá a pénzt." S testvérét el is vitte autóval a német város kórházába. 

A kinti beavatkozás utáni viszonylagos javulás nem sokáig tartott, mert hamarosan megállapították: szíve nagyon erősen legyengült, rossz állapotban van. Amiben közrejátszott az akkor nálunk is egyre terjedő COVID-járvány, ami Attilát sem kerülte el. A rossz leletek, s a szív és egyre romló állapota miatt 2020-ban  apró műszívet helyeztek fel - hazánkban néki elsőként - a műtött szívére, ami hallucinációkkal járt. (A 22. dőlt betűs fejezet erről tudósít bennünket.) 

Ezt sem tekintették azonban az orvosok végleges és megnyugtató megoldásnak, mivel számottevő javulás a műszívvel sem mutatkozott nála. Az orvosok úgy látták, hogy beteg szívére helyezett műszív sem képes ellátni a jövőben élettani feladait, így felmerült a szervátültetés, a transzpalantáció lehetősége, sőt egyenesen: szükségessége. S ha ezt nem vállalja, az akár életébe is kerülhet. Úgyhogy Attila 2022-ben új szívet kapott, s a mai napig ezzel él. Ez tehát az ő vázlatos kórtörténete - születésétől a mai napig. A sokszor huzamos ideig tartó kórházi kezelések, benntlétek és az otthoni tartózkodások hónapjai állandóan váltakoztak életében, ez a kettősség jellemezte életét évtizedeken át.

Attila folyamatosan meghozott döntéseiben, szívós erőfeszítéseiben, pedagógiai munkájában, gyermekei nevelésében, sportsikereiben és művészi tevékenységében, valamint a sorozatos orvosi, ápolási teendőkben - véleményem szerint - az Istentől származó, Istennek tulajdonítható segítő szándékok, beavatkozások, sugallatok, támogatások - amiket egyszerűen gondviselésnek hívunk - bizonyára ugyanúgy szerepet játszottak, mint akármelyik másik ember életében.

Háttérként bizonyára ott munkáltak és érvényesültek, sokszor észrevétlenül és láthatatlanul az ő életében is, éppúgy, mint másoknál. Ám, hogy vajon hány százalékban és pontosan hogyan  - azt nem tudhatjuk. Isten útjai és szándékai kifürkészhetetlenek, megmagyarázhatatlanok. S ha valaki olyasmivel próbálkozik, hogy ezt megfejtse - tévúton jár. Hihetjük azt, hogy Isten is segített abban, hogy Attila életét végül egy szervátültetéssel sikerült megmenteni az orvosi teamnek, de bizonyítani nem tudjuk. Mert a hit ott kezdődik, ahol a tudás már véget ér. Tehát mindebben hinni lehet ugyan, de mindezt bizonygatni - hamvába hullt próbálkozás lenne, így senki ne próbálkozzon ezzel. 

A Bibliát ugyan lehet és szabad tanulmányozni, sőt kell is. Érdemes azt alaposan megismerni mint örökbecsű irodalmi alkotást, s lehet is keresni abban az igazságot, ahogy Attila maga is kereste diákkorában. Ám abban az igazságot csakis akkor találhatjuk meg (mert benne van) ha az abban rejlő összefüggéseket pontosan és minden tekintetben felfedezzük és átlátjuk. ("Míg a tényektől nem látom a valóságot / sosem fogom meglelni az igazságot." - énekli a szólista a Tolcsvay-testvérek miséjében.) 

Az igazságot csakis a hit, az Isten mindenhatóságában, végtelen tudásában és szeretetében való feltétlen hit fogja felismertetni, kinyilvánítani számunkra. Egyedül a hit képes arra, hogy rádöbbenjünk: amit Isten tesz - az jól van úgy. Hogy Ő az egyedüli a világegyetemben, aki valójában mindenkinek jót akar, még ha sokan nem is így látják. Figyelmeztet, óv, védelmez bennünket, s megmutatja számunkra, hogy mikor mi lenne a helyes és követendő út. S e hitnek a kialakulását, megerősödését a Biblia rendszeres tanulmányozása, átgondolása hozza meg számunkra. ("A világban élő ember nem láthatja Istent. Az Istenben élő ember tisztán látja a valóságot." - írja Pilinszky.)

Ha az ember ezeket az isteni intenciókat és tetteket (melyekről a Biblia is tudósít) ki tudná önmaga fürkészni tudományos, logikai okfejtésekkel, ha képes lenne arra, hogy igazolja tudományos magyarázatokkal Isten tetteinek és szándékainak okait és célját - már maga lenne a Teremtő  - annak minden tudásával és lehetőségeivel. Aki ugyan 120 évre "hitelesítette" az ember földi életét, szervezetünknek ennyi "szavatosságot" adott, az ennyi időt képes kibírni és elviselni - mégis rengetegen halnak meg jóval korábban.

Mert hiába az isteni gondviselés, amikor - bár valamennyien isteni képmására lettünk teremtve, ám belső szerveink működése, immunításunk, emberi természetünk,  teherbíróképességünk, felfogásunk, gondolkodásunk, betegségekkel szemben tanusított hozzállásunk, magatartásunk ezerféle. Ám az anatómia, a fizika és kémia nem tagadja meg önmagát sem akkor, ha egészségesek, sem akkor, ha betegek vagyunk. S abban is sokunknak része és felelőssége van, hogy ki, mikor miben betegszik meg, vagy történetesen mikor hal meg. 

Legfőképpen azért, mert sok ember önsorsrontó, önpusztító módon, nagyon helytelenül, henye módon él, mozgásszegény, stresszes életmódot folytat, káros szenvedélyek rabja, egészségtelenül táplálkozik, nem tud mértéket tartani semmiben, önhatalmúlag mérgezi, rombolja, amortizálja szerveit, s ezáltal mintegy önmaga lerövidíti életét. Ám léteznek emberek, akik önhibájukon kívül születési rendellenességtől, s ennek következményeitől szenvednek évtizedeken át (mint ahogy Attila is a szívével) Vagy "hibás" géneket örökölnek, amiről ők speciel nem tehetnek. Tompos Kátya, a zseniális színésznő bizonyára még ma is élne, ha édesapjától nem örökli ugyanazokat a géneket, ami miatt ő is korábban rákos megbetegedésben hunyt el.

Alapjában véve a beteg emberek két kategóriába sorolhatók: vannak, akik vastagon tehetnek betegségükről, és vannak, akik nem. (Attila pl. az utóbbi kategóriába tartozik.) Az az ostoba, felületes kijelentés miszerint minden ember a saját maga természetének betege: egyszerűen hazugság. Mert ugyan vannak, akik szinte mindent megtesznek fent taglalt életmódjukkal életük során azért, hogy megbetegedjenek (mint pl. Cserhalmi György is, aki könyvében, s interjúiban is ezt vallotta önmagáról) de vannak, akik nem, de mégis szenvednek valamilyen kórban, s életük során ennek  kiszolgáltatottjaivá válnak.   

Mert hogy hol is van a szervezetünkben az a bizonyos kapcsoló, amiről már Szentgyörgyi Albert is beszélt, ami elindítja a rákos sejtek aktivizálását, burjánzásának folyamatát - ma sem tudjuk.  Ennek a - világhírű tudósunk szavaival - "kapcsolónak" a helyét és természetét, működési elveit az immár 300 éves tudományos rákkutatásnak még ma sem sikerült felfedeznie. 

Mert ha mindezt már ismerné az orvostudomány - akkor azt is tudná, hogy mivel lehet kikapcsolni ezt a folyamatot, mint amikor az áramot megszüntetjük egy egyszerű villanykapcsolóval. Vajon mi az, ami egyik emberben hirtelen, valami miatt elindítja ezt a folyamatot, a másik emberben viszont nem. S mennyiben tehet betegségéről pl. az a szegény, pici újszülött, akinek szervezetében vírusfertőzést, vagy már rákos daganatot diagnosztizáltak a kórházban? Semennyit. 

Élnek és éltek emberek közöttünk ezrével, akiknek nem voltak életükben súlyos konfliktusok, lelki problémáik s mégis rákban haltak meg. Míg másokban soha nem alakult ki tumor, holott három emberre elegendő gyötrelem, szenvedés, megaláztatás érte őket. Ilyen volt pl. Faludy György is, aki munkatáborok poklait járta meg, mindenfajta szenvedésben része volt, mégsem kapott soha rákot, hanem szívelégtelenségben halt meg 95 évesen. 

Hogy Attilának vajon miért kellett sokkal többet szenvednie, mint kortársainak, vagy történetesen egy másik embernek, s miért kell valakinek kevesebbet, esetleg többet, vagy tán semmit - ezt nem tudhatjuk. Hogy miért éppen nála alakult ki az a bizonyos súlyos szívrendellenesség legfontosabb szervének ereiben, vérköreiben, pitvaraiban és kamráiban, s miért nem éppen egy másik újszülöttben, az teljesen véletlen, bárhogy is állítja Krasznahorkai, hogy minden szükségszerű, és nincsenek véletlenek. Bármily nagy író is, ebben totálisan téved.

Mert hogy miért éppen Attila kapta el azt a bizonyos fertőzést, amiről nemhogy ő, de természetesen szülei sem tehettek - ez is az élet megválaszolhatatatlan kérdései, véletlen történései közé tartozik. Mint ahogy az is: miért tudott kigyógyulni ezer és ezer honfitársunk a Covid-ból, s miért haltak bele oly sokan? És az is, amire fentebb utaltam: hogy kinek mennyi évet tartogat saját sorsa, kinek zajlik élete szinte betegségek nélkül, s kit visz el éppen egy gyógyíthatatlan kór például harminc éves korában? Kérdés kérdés hátán, s hogy ezeket feltesszük - nem baj, hiszen Walker szerint a kérdések sokkal fontosabbak, mint maguk a válaszok. 

A véletlenül, az ember korábbi akaratától függetlenül megkapott és megszenvedett betegség és az önmagunkat romboló, felelőtlen, önpusztító életmód miatt kialakult kór között ugyanaz a különbség, mint a vallás által emlegetett eredendő bűn és a választott bűn között. S hogy miért? Mert az egyiket, ami minden emberben ott munkál - azt az Édenben megörököltük az első emberpár "jóvoltából" s azóta mindannyian hordozzuk, a másik fajta bűn viszont már tudatos cselekedet, amit az emberi döntés, szándék, akarat, elhatározás hoz mindig létre. Míg az egyik bűnről személy szerint nem tehetünk, a másikról viszont nagyon is. S éppen ezért annak elkövetése miatt mindenképpen felelősséggel tartozunk.

Attila élettörténetét, betegségének krónikáját,  születésétől, 1969 őszétől egészen a 2022-ben végrehajtott transzplantációjáig, karácsony előtti hazatéréséig kísérhetjük nyomon ebben a csodálatosan, remek egyéni stílusban megírt könyvben. Voltak életének olyan szakaszai, amelyek viszonylag tünetmentesek voltak, de voltak olyan időszakai, amikor sorozatos beavatkozásokra volt szüksége rosszullétei miatt.

Flóra lánya születése után 4 hónappal (2014) - saját szavaival - "egy rossz szívdobbanást" követően egymás után törtek rá a sajnálatos rosszullétek. 2015-től számítva kezdődött, illetve folytatódott az igazi kálváriája. Az előző kettő után idővel még két életmentő beavatkozás következett. A harmadik után (ami Brémában történt) ugyanis megállapították, hogy szíve már annyira rossz állapotba került, hogy az orvosoknak a transzplantáció mellett kellett dönteniük. Erre azonban csak azután kerülhetett sor, miután sikerült egy megfelelő donort találni, olyant, amit szervezete minden tekintetben elfogad.  

Attila hatalmas erőfeszítéssel, élniakarással küzdött tovább, mert kislányát is - Zalán fia és Laura lánya mellett - mindenképpen fel akarta nevelni. Így mindenképpen  vállalta az átültetést, akár élete árán is, mert ez is "benne volt a pakliban", ahogy az altatóorvosa mondta neki. A transzplantáció sikerült, s hét hónap kórházi kezelés, benti megfigyelés után térhetett végleg haza, s azóta is "idegen "szívvel él, immáron négy éve.

Mielőtt könyve elemzésére készültem - mert olvasás közben már tudtam, hogy lehetetlen ezt az alkotást nem méltatni - felmerült bennem egy kérdés: vajon lehet-e elfogultság nélkül értékelni ezt a könyvet, melynek írója nemcsak egyik legszimpatikusabb, legszerethetőbb kollégám volt az akkori pápai Zalka Máté Általános Iskolában nyolc éven át (1994-2002) hanem jó barátom is. 

Amiben semmit nem számított a köztünk lévő húsz év korkülönbség. Akár fiam is lehetett volna, hiszen az azelőtti hónapokban érettségiztem, amikor ő megszületett. S mikor 3 évesen  kint biciklizett az udvarukon - én már javában tanítottam a tíz éves nebulókat egy Pápa melleti faluban. 

Olyan személyiségnek ismertem meg - s ma is az - akivel szellemi téren, humorban, és sok mindenben teljesen egy húron pendültünk. Teljes nézetazonosság volt közöttünk a pedagógiai elvek, a művészetek, különösen a költészet, a film, a zene szerepe, fontossága és jelentősége, s annak megbecsülése terén. 

Így - annak ellenére, hogy ő testnevelést, technikát és matematikát tanított, valamint kosárlabda edzéseket tartott - sokszor együtt működtünk különböző rendezvényeken, műsorokon, amelyek az iskola tanulóinak, szüleiknek, valamint tanárkollégáinknak a műveltségét, látókörük szélesítését igyekeztek szolgálni. Jómagam pl. - saját tanítványaim, kollégáim bevonásával - rendszeresen jelentkeztem híres zeneszerzők életének, műveinek megismeretetésével, kiállítások szervezésével, ahová szülőket is meghívtunk. Attilát ezekre is persze beszerveztem versmondóként, narrátorként. Sőt, még 2011 szeptemberében is meghívtam egy szereplésre, egy Latinovits-emlékműsorra és kiállításra  ("Egy szószéket a sok közül kibérlek" - ez volt a címe a műsoromnak, amit a nagy magyar színész születésének 80. évfordulóján mutattunk be.) S ott aztán Attila el is szavalta Nagy László: Gyászom a színészkirályért című versét a tőle megszokott hatalmas elánnal, átéléssel és szenvedéllyel.

Ezután már nagyon ritkán találkoztam véle és családjával. Ennek magyarázata az, hogy lassan nyugdíjba mentem (2011) s mintha csak erre vártak volna: jöttek a bajok sorjában. Következő évben beütött feleségem stroke-ja (2012) majd az én súlyos betegségem kialakulása is szomorította napjainkat (nem részletezem) ami 2013 októberében operációhoz vezetett Budapesten. S bár feleségem az agyérgörcse után szerencsésen felépült ugyan, de pár év múlva, 2020-tól kezdett kialakulni rosszindulatú daganata, ami sajnos később halálát okozta. Attilának pedig szintén ezek után, ezidőben kezdődtek szívével a súlyosabb panaszai, fájdalmai, mint ahogy fentebb említettem.

Így az ő betegségének 2015-22-ig tartó legsúlyosabb időszakáról semmit nem tudtam, ezeket csak könyve lapjairól ismerhettem meg nemrég. Attila 2014-től már áttanított a pápai Petőfi Sándor Gimnáziumba, ahová 2018-ban végleg át is ment az általános iskolából. A 2003-ban a helyi Nagy László Általános Iskolával összevont intézmény akkor már évek óta (a Zalka és a Belvárosi titulus után) Tarczy Lajosnak, a szemközti Református Gimnázium természettudós professzorának nevét viselte. Attila az iskola nevének átkeresztelésére korábban már megfaragta a névadó mellszobrát (jobbra) sőt remekmívű domborművet is készített a professzor fiatalkori arcképével. (balra)

 

Emellett még azért sem tudtam mindezekről akkor pontosan értesülni, mert 2021-22-ben ráadásul még betegségeink mellett - már teljesen lefoglaltak bennünket a gondos összepakolás, a lakásunkból való lassú, kényszerű eltávozás keserű gondjai. Ugyanis Pápáról azidőben költöztünk fel Budapestre, ahol letelepedésünk után nem sokkal szegény feleségem 2023. február 21-én elhunyt.

Tehát visszatérve kérdésemhez: lehet-e nékem Attila könyvéről elfogultság nélkül írni? Válaszom: lehet is, meg nem is. Mert azért vannak egy irodalmi műnek objektív elemzési szempontjai, amit az alábbiakban igyekszem be is tartani, de a háttérben mindig azért ott van a nosztalgia, a közös tantestületben és iskolában eltöltött évek emlékei, az együttműködés, az egyetértés örömteli élményei, a nem is oly régi közös szórakozások emlékei stb. Ami azért szubjektíve kicsit belejátszik, s befolyásolhatja a könyvről írt kritikus gondolatok esetleges mellőzését, a reális értékelést.

Ám nyomban, elsőként meg is jegyzem: nem találtam egy-két apróságon kívül kritizálni valót, netán olyan hibát, ami az összhatást lerontaná, vagy kilógna ebből a remekül megfogalmazott izgalmas és érdekes műből. Tehát minden érdekes és jó könyvre jellemző tulajdonság megjelenik ebben a csodálatosan megírt, gondolatokban gazdag, rendkívüli könyvben, ezért letehetetlen, érdekfeszítő. 

Még azt is megkockáztatnám, hogy minden korosztályhoz szóló mondanivalóval, megszívlelendő tanulsággal is rendelkezik, s nemcsak a jelen, de a jövő emberéhez is szól. Ha valaki netán húsz év múlva olvassa el - akár először, vagy tán másodszor - akkor sem veszít varázsából, értékéből és mondanivalójából, az idővel sem fognak elkopni, elavulni annak itt leírt szituációi, életképei, párbeszédei, gondolatai,  

Szereplői - bár sokan nevesítés nélkül jelennek meg - mind életszerűeknek fognak maradni, s jól eltalált, rövid jellemábázolásukkal akkor is megfognak bennünket. Leírt gondolatai, élethelyzetei, szereplői, s azok érzelmei, tettei,  gondolatai akkor is aktuálisak maradnak az olvasó számára. Tehát e könyv maradandó értékkel bír. S kérdem: mi más tehet igazán becsessé, nívóssá, szerethetővé egy irodalmi alkotást az élvezetes és pontos nyelvi megformáláson kívül, mint éppen ez.

Node milyen műfajba sorolható ez az irodalmi alkotás? Egy élettörténet ez, amely végeredményben 57 év személyes, helyenként intim részleteket is tartalmazó krónikáját foglalja magába? Egy olyan írásmű vajon, amely egy kiváló pedagógus gyermekkorának, diákéveinek, majd általános-, és középiskolai tanáréveinek, erőteljes sportedzői tevékenységének és sikereinek  egyes szám első személyben megfogalmazott summázata? Egy olyan teljes sztori, amelybe írója roppant ügyesen beleszőtte pedagógusi hivatása kezdetének, majd lefolyásának, utazásainak, szerelmeinek, párválasztásának epizódjait is? 

                                        

Avagy egy olyan örömökkel és szenvedésekkel teli színes és élménydús önéletrajz talán, melyben még némi filozófia is megjelenik, mintegy mini-esszé formájában, s amelyben képet kaphatunk szerető szüleiről, egyre bővülő kis családjáról? Azokról, akik mindvégig maximálisan és mindenben mellette álltak, s a teljes együttérzés mellett mindent (sőt tán még annál is többet) megtettek gyógykezelése, majd gyógyulása érdekében, s mindent megtesznek még ma is. Minden családtagja, de talán édesanyja aggódott érte a legtöbbet, aki még a Bazilikába is elment két kórházi látogatása között azért, hogy imádkozzon fiáért, és Isten kegyeibe és kezébe ajánlja életveszélyes helyzetbe került fiát, aki éppen az utolsó műtétje előtt állt.

Tehát mi is ez a könyv valójában műfajilag? Egy jelen-, sőt jövőkornak is szóló, mély mondanivalóval bíró emlékirat, memoár, egy egyes szám első személyben közzétett korkép - benne egy rendkívüli, kiváló pedagógus, egy univerzális tehetségű, művészi fafaragásokat, faszobrokat (l. alul) alkotó, a film világában is figyelemre méltó mozikat teremtő, a média titkait diákjainak tanító pedagógus-zseni történetével? " Ez az én történetem" - mondja a Facebook-ra feltett színvonalasan megszerkesztett videójában is. 

Ez a könyv talán egy - újra és újra bajokat, gondokat és szenvedést hozó - szívbetegség krónikája? Egy olyan - kevés párbeszéddel tarkított, jórészt leíró formában megírt - regény talán, amelyben az életrajz felvázolásán túl tudomást szerzünk a közelmúlt hazai kórházi közállapotairól, az ottani ápolási szokásokról? S képet kaphatunk még a reánk törő, 2020-21-es koronavírus-járványról, az ellene történő védekezésről, de tudomást szerzünk az elmúlt évtizedek oktatási rendszerének dilemmáiról is, és még sok egyébről is?

Egyedül csupán Attila élettörténete lenne ez, hol tragikus, hol könnyed vízekre evező őszinte önvallomása, amelybe szépen, mívesen, ügyesen beleágyazta az ezredforduló előtti és utáni évek korképét, vele született betegségének kórtörténetét, s annak lefolyását is? Vagy talán több is ennél? (igen, több!) Vagy  pusztán egy prózában közzétett önéletrajz ez a könyv, korunk emberének egy szomorú históriája, ami elvileg és gyakorlatilag bármelyikünkkel megtörténhet akkor, ha a szerencsétlen véletlen éppen ilyen irányba billen feléje. Hiszen az emberi élet bármily szép, de ugyanakkor egyben nagyon törékeny is. Tehát ebből a sokból vajon melyik műfajt képviseli leginkább ez a könyv?

Szigorú értelemben egyiket sem, hanem mindegyiket együtt.

"A transzplantációval nemcsak egy szívet ültettek el bennem az orvosok, hanem a reményt is. Esélyt kaptam, hogy felnevelhessem a kislányomat." - írja szerzője az utolsó előtti lapon. Ezt a reményt szeretné ő is felgyújtani, és ébren tartani könyvének minden olvasójában. Hogy a saját szívós küzdelmével, az esélyek vállalásával, folyamatos élniakarással, saját példájának felmutatásával másokban is reményt keltsen: bárkinek le lehet küzdeni a legnagyobb szenvedéseket, betegségeket az esélyek vállalásával, a helyes döntésekkel.

"Papírra vetettem életutamat. Talán nekik is reményt nyújthat borúsabb napjaikban, s talán ők is benne vannak egy kicsit az önéletrajzi regényemben." Őszintén sajnáljuk, hogy fia végső megoldásként alkalmazott transzplantációját - amikor egy donortól Attila végre megkapta az új szívet - szegény édesapja nem érhette meg, mert a Covid-járvány őt is elvitte, akár több ezer sorstársát hazánkban.

Tehát  akkor is, ha eleve reménytelennek mutatkozik minden, s az orvosok és ápolónők is fejcsóválva lemondóan nyilatkoznak, s nem látnak semmi esélyt - akkor is érdemes küzdeni az életért - sugallja könyvében Attila. Rá is azt mondták az orvosok születése után: nem marad életben, s ha mégis, akkor súlyos értelmi fogyatékos lesz. Hála Istennek, tévedtek, mert egyik sem következett be. "Az embernek  sokszor minden méltóságát félre kell tenni, ha azt a gyógyulása megkívánja. S ha nem teszi félre hiúságát és szemérmét - akár az életébe is kerülhet" -  írja. Mindez akkor jutott eszébe, amikor a kórteremben a nővér éppen tisztogatta meztelen testét, mert az  eszméletvesztése spontán ürüléktávozással járt. 

Attila azt a meggyőződést erősíti bennünk a könyvével, hogyha jót teszünk, ha helyes döntést hozunk, ha hiszünk Isten végtelen hatalmában és a magunk erejében, kitartásában, ha van önbizalmunk - akkor ennek csakis jó lehet a következménye, ebből csakis jó származhat. Azt a meggyőződést, hogyha minden tevékenységünket a szeretet, a bizalom és a jószándék határozza meg - akkor nagy baj nem jöhet el életünkben. S amíg az emberek nagy része eszerint él és munkálkodik addig a család sem bomolhat fel, s következésképpen a világ nem hullhat szét.

S hogyan, mivel, milyen eszközökkel éri el ezt a meggyőző erőt, mondanivalójának hatásos kibontását ennek a könyvnek az írója? Miféle nyelvi, stilisztikai eszközöket, formai megoldásokat vunultat fel mindezek érdekében? 

Először is azzal, ami a könyv legnagyobb erénye: tudatosan felépített, következetesen végigvitt szerkezetével, amin nyugszik az egész történet. Attila - meglepetésünkre - sajátos, egyéni szerkesztésmódot alkalmaz azzal, hogy az eseményeket nem lineáris időrendben sorakoztatja fel, hanem előre-hátra lépeget az időben ezekkel a fejezetekkel. Amiket már az első látásra meg tudunk különböztetni egymástól, hiszen kétféle betűtípussal szedve jelennek meg előttünk. 

Álló betűkkel írva fogalmazza meg a kórházi eseményeket, történéseket, s dőlt betűvel az azon kívül játszódókat. A könyv e sajátos sajátos építményének, szerkezetének a pillérei ezek a kétféle, különböző betűtípussal szedett fejezetek. Összesen 23 van belőlük, amiből 11 a kurzív betűvel szedett (a kórházon kívüli események folyamatos taglalásával) 12 pedig az álló betűs fejezet (a kórházi eseményekkel.) 

Ez utóbbiak közt van egy, amibe betoldott pluszban még egy dőlt betűs részt is. De mindössze csak ezen az egyetlen helyen. Ám ez sem véletlen, hiszen valami miatt ez indokolt, itt ennek is jelentősége van. Míg az álló betűs kórházi fejezetek mind azonos időben, egy konstans intervallumban, az utolsó műtétek előtti időszakban játszódnak, a többi - az életrajzi folyamatot tartalmazó, kórházon kívüli dolgokat, eseményeket tartalmazó - fejezetekben pedig mindig haladunk előre az időben. Mígnem egyszercsak - a harmadik műtét után a kétféle fejezet - időben szépen összeér, összetalálkozik. 

Mintha ezzel is azt érzékeltetné a kreatívan gondolkodó, jó tollú (helyesebben jó leptopú és billentyűjű) Attilánk, hogy a kórházban szinte megáll az idő, azon kívül viszont megállíthatatlanul pereg tovább és tovább, és ezt másképp kell érvényre juttatni. S valóban, a kórházban, ahol a kosztoláson, a gyógyszeradagolásokon, a kezelések, orvosi ellenőrzések unalmas váltakozásán kívül nem történik semmi, másképp érzékeljük az időt. (Ezt magam is így láttam és tapasztaltam, hiszen voltam többször is kórházban, igaz, nem annyit, mint szegény Attila.) "Nem az idő halad, mi változunk." - írja Madách. No, de a kórházban nem igen változunk, hiszen ott erre nincs lehetőség, az idő tehát ott "másképpen" telik. 

Mint említettem: e könyv olvasása közben mindig előre ugrunk az időben, majd visszalépünk; megint előre lépünk, s ismét vissza, és így haladunk folyamatosan, következetesen a végkifejlet, az utolsó műtét megkezdése felé. Ezt a szerkesztésmódot, a cselekvés ilyetén módját pl. Nagy Bandó András is ugyanígy alkalmazta a "Sosemvolt Toszkána" című regényében, ami - lám, mily érdekes - szintén egy beteg emeberről szól. Attila is azt éri el ezzel a módszerrel, akár Bandó, hogy egy torokszorítóan izgalmas, következetesen feszes tempójú, sehol sem széteső szerkezetű, érzelmekben és bölcs gondolatokban gazdag, egységes alkotás születik meg kezei alatt.

Ez az alkotói módszer az olvasó számára rém izgalmassá teszi a könyv befogadását, feldolgozását, az események követését, mert egyre izgatottabban várjuk: hogyan, milyen események előzik meg az egyes műtéteket, hogyan jutunk el ahhoz a pillanathoz, amit már tulajdonképpen előre tudunk: magához az átültetéshez. S feszülten konstatáljuk: addig is mi minden történik, ami végül is ide vezet. Az egész krónikát lenyűgöző, egyéni, színes és követhető stílusával, végtelen egyszerűséggel, köznapi szavakkal, szinte az élőbeszéd szintjén, itt-ott csipetnyi humorral meséli el írója - s egyben a mű főhőse - ahogy azt maga a téma igényli. 

Magánéletét, közösségi létét, iskolai tanulmányait, pedagógiai, edzői munkáját, szórakozásait, baráti kapcsolatait, hibáit, konfliktusait, gyarlóságait kertelés, mellébeszélés, szépítések nélkül őszintén tárja elénk soraiban. Alkoholfogyasztásának időszakonként felerősődő természetét sem hallgatja el. Amire én csak annyit jegyeznék meg: bárcsak olyan mennyiségben tudnának inni sokan, és mindannyian úgy lennénk képesek határt szabni magunknak és az alkohol fogyasztásának, és eme tevékenységet úgy tudnák szabályozni napjainkban, mint ahogy ő tette élete során. 

Mert egyáltalán nem volt sem rendszeres kocsmába járó,  sem zugivó, sem kifejezett alkoholfüggő fiatalabb éveiben sem. "Aki megissza a magáét, fiam - az nem alkoholista" - mondta az egyik szomszédja, Jóska bácsi (aki egyszer éppen akkor kínálta borával Attilát, amikor ő hazatekert biciklivel egy lyukasóráján.) És szerintem igaza volt az öregnek. Mindig elérzékenyülten fogalmaz és ír belső monológként nyilatkozva kórházi ágyán családtagjairól, s boldogan várja a vélük való találkozást. Ujjong, amikor a negyedik műtét után - hét hónap után - végre hazatér, ami talán a könyv legmeghatóbban, legszebben megrajzolt része. S ami aztán némi filozófálásba, bölcselkedésbe síklik át, de kellő arányban és kellő súllyal szól az olvasóhoz. Orvosi szakszavakat, konkrét diagnózis-leírást, anamnézist csak ott és akkor alkalmaz a kórházi fejezetekben, ahol az feltétlenül szükséges és ildomos. 

Node vannak-e a könyvnek esetleg hiányosságai, tévedései, melléfogásai, szakmai hibái - amelyeket kritizálni, szóvá tenni érdemes? Olyanok, amik nélkülözhetetlenek, amik esetleg hiányoznak ahhoz, hogy teljes képet kapjunk Attila életrajzának kialakításához, amik netán kihagyhatatlanok? 

Vannak. 

Amit a magam részéről például "fájón hiányolok" a könyvből - az egy '90-es években történt epizód.  

Egy délután, amikor ültünk több tanárkollégával az iskola udvari padján, ősz volt, szép idő, langyos levegővel, s nekünk is valamennyiőnknek jó kedvünk volt. Ott ült közöttünk Attila és Niki is egymás mellett, s akkoriban már nyílt titok volt a testületben, hogy vonzódnak egymáshoz, helyesebben: szerelmesek voltak. Attila már egyre gyakrabban kísérgette hazafelé biciklijét tolva szerelmét, amiről ő maga is megemlékezik ebben a könyvben. Beszélgetés közben, ahogy ott ültünk a padon - egyszer csak szépen, nagy ívben elrepült az iskolaudvar felett egy gólya. 

Oly szépen, kenetteljesen síklott, körözött az égen, hogy menten észrevettem.  - "Nézzétek csak, kedves kollégák! - mutattam felfelé - ott repül egy gólya! Különösen Attilának és Nikinek hívom fel szíves figyelmét, hogy nézzenek fel oda, és integetéssel köszöntsék ezt a nemes madarat, ezt a jámbor jószágot, aki valamit talán jelez nékik" Persze mindenki kuncogott, mosolygott, mert sejtették, hogy mire célzok szavaimmal, de mi történt néhány hónap múlva: megszületett első gyermekük, majd utána két év múlva a következő. A harmadik pedig házasságkötésük után 15 év múlva. A madárjóslat tehát bevált.

Ezt a sztorit - ami teljesen igaz - persze csak egyfajta felüdítésnek szántam e könyvelemzéshez, hogy feloldjam az eddigi komoly hangulatot, ami netán recenziómat eddig jellemezte. Mert persze, valójában nem hiányzik ez a történet ebből a könyvből, hisz teljes az enélkül is. De mint szép emléket - megemlítettem. 

Viszont megint komolyra fordítva a szót: mondanék egy olyant, ami valóban hiányosságnak érzek, bár nem hibának. A magam részéről vártam volna, hogy magáról a transzplantációról, annak lefolyásáról esik majd néhány szó az utolsó fejezetben. Ez sajnos, tényleg kimaradt. De ezzel aztán be is fejeztem a kritizálást, mert ennek a könyvnek csakis erényei és pozitívumai vannak 

Amikor egyszer Attila és egyetemista fia, Zalán között éles vita támadt, jelesül azért, hogy apja miért nem üzletel fafaragásaival (amiket szerintem maga Szervátiusz Jenő is megrigyelt volna, ha látja! De nem láthatta, mert már 1983-ban elhunyt, s ekkor Attila még csak hetedik osztályos volt, s akkor még nem is faragott, csak később.) Fia csendesen ezt mondta neki: "Túl jó ember vagy ehhez a világhoz." Attila a könyv egy mások fejezetében ezt vallja szobraival kapcsolatban: "Mindig az út izgatott, s nem a végeredmény utóélete, mert szerettem csinálni és nem bántottam vele senkit." 

E kijelentés második része - " mert szerettem és nem bántottam vele senkit" - sokszor és hangsúlyozottan előfordul a könyvben, ezért szinte szerzője ars poéticájaként is felfogható. S mindezért roppant alkalmasnak bizonyul ahhoz, hogy címe legyen ennek a csodálatos kiadványnak, mely formailag, tipográfiailag, illusztrációs szempontból is fantasztikus, és nagyon impozáns. 

Hogy ne lenne megfelelő és szemgyönyörködtető, amikor szerzője művészi fafaragásai, alkotásai diszítik az oldalakat. Attilát tehát mindig az út, maga izgatta, ahogy fent idéztem mondását. Mintha ugyanazt a filozófiát fogalmazta volna meg itt ezen a helyen, amit Hamvas Béla, aki a leghatározottabban leszögezi: "Az életnek célja nincs, értelme van." 

Hát, igen. Célja a futóversenynek van, amit el kell érni minél előbb, s nem az életnek, ami alatt csakis az örömteli tevékenység, s nem valamiféle cél elérése hozhat boldogságot. A tevékenység, a tevékenység öröme - az maga a boldogság, s nem a megelégedett tespedés, a nyugalom, az, hogy elégedetten elfeküdjünk az anyagi javakban, ujjongva, hogy mindenünk megvan. És ezt a véleményemet megerősíti Bagdy Emőke is, a végtelenül okos és intelligens pszichológus, aki a boldogságról így nyilatkozott: "A boldogság nem más, mint a megdolgozott lehetőségek útja." No, lám. Itt is az út. Hát ez lényegében megegyezik Attila véleményével.

Cserneczky Attila saját dombormű-alkotása előtt 2024-ben a Petőfi Sándor Gimnázium felavatásának 30. évfordulóján. Alkotása Varga Gézának, az iskola egykori igazgatójának állít emléket.

EPILÓGUS

Egymást pontosan fedő, azonos gondolatok ezek - amiket fentebb idéztem a boldogság fogalmának, lényegének egymáshoz nagyon is közelálló meghatározásaként. Mert végül is ugyanazt fejezi ki mindegyik, csak kicsit más szavakkal megfogalmazva. És bizony, ezek jellemezték mindig is, és ma is ezek határozzák meg alapvetően Attila jellemét, törekvéseit és minden tevékenységét, embertársaival, családtagjaival, tanítványaival  való viszonyát, mint ahogy ez könyvének minden sorából ki is derül. 

És mindezek erősítették, éltették mindig gyógyulásának útján, aminek végén a maga bevallása szerint elért a boldogsághoz, s megelégedett lett az élettel. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy önmagával lenne elégedett. Semmiképp. Hiszen egy ilyen univerzális elme, egy ilyen nagy tehetség és művészember, egy ilyen kíváló pedagógus soha nem lehet elégedett az elért sikereivel, eredményeivel,  nem lehet megelégedett önmagával. 

Egy ilyen emberre nem jellemző az, hogy kotlik a sikerein, az eredményein, a babérjain és az érmein. Nem. Az élettel elégedett ő (ahogy könyvében írja) Azzal, amit kapott születésekor, majd amit visszakapott a szívátültetéssel. És tudjuk: a boldogság szubjektív, de ha valaki megérdemli a boldogságot - akkor Attila az elsők között van, aki kiérdemli, és valóban megszolgálta azt. És bizonyára nem áll messze az ő boldogságfogalmától, eddig megélt és ezután következő éveitől az sem, amit magam a leginkább igaznak tartok a boldogság definíciójaként. Ami reá is nagyon érvényes tud lenni, s amit a nagy Tolsztoj fogalmazott meg: "A boldogság nem más, mint a lelkiismeretfurdalásnak és a betegségnek a hiánya."

Drága Attila! Végtelenül örülök, hogy megmentették az életedet! Légy boldog továbbra is kedves családod és tanítványaid körében és ölelésében, magánéletedben, alkotói, írói munkád során egyaránt. És soha ne légy többé beteg! Szívünk minden szeretetével kívánjuk, hogy négy éve megkapott szíved mindig  jól és minden baj nélkül működjön a jövőben is. S ugyanúgy érezzen, mint eddig életedben. 

S ne feledd azt, amit fentebb megjegyeztem: Isten nem hatvan, hetven vagy nyolcvan, hanem 120 évre hitelesítette az ember életét! Ezért hosszú, egészséges, boldog életet kívánok Néked! Vigyázz a szívedre, mert ez most már a tiéd! És érezz véle úgy, ahogy mindig is éreztél az előzővel is, hiszen mindig is csupaszív-ember voltál. Biztos vagyok benne, hogy ezután és ezzel a szívvel is az leszel további életedben. Vigyázz tehát reá ugyanúgy, ahogy kedves családodra is ügyeltél mindig féltő gonddal, szerettel, gondoskodással. S töltsél el vélük együtt sok szép, kellemes órát abban a filagóriában, amely - akárcsak faszobraid - szintén kezed munkáját dícséri. S ami eredeti görög jelentése szerint őrhelyet, védelmező, figyelő őrtornyot jelent.

                                                                                   ***                                                                                                      

Megjegyzés:

Könyvelemzésem szövegébe illusztrácóként Cserneczky Attila művészi alkotásainak (faszobrainak, domborműveinek, építményeinek) valamint könyve cím-, és hátoldalainak fotóit, valamint az internet képanyagait használtam fel.