FŐ AZ OPTIMIZMUS

      

    "Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de előretekintve kell leélni." 

                                                             ( Sören Kierkegaard)                         

 

                                          

ÉLETSZEMLÉLET,  KÖZÉRZET,  KÖZHANGULAT

ndítok rögtön egy poénnel, hogy kellő hangulattal vezessem fel alábbi soraimat, melyekben ugyanúgy lesznek megmosolyogtató mint mélyebb vizekre evező, filozófiai gondolatok, valamint jóindulatú intenciók egyaránt. (Remélem, hogy ezek a hangulati elemek nem lesznek ellentmondásban egymással, és nem egymás rovására történik mindez. Legalábbis az a törekvésem, hogy ez ne így legyen.) Ugyanúgy szándékozom bennük élni a viasszatekintéssel, valamint a jelenbe-, és  a jövőbe tekintő utalásokkal is. Következzen tehát a beígért poén:   

 

-   Miért van nagyon derűs és vidám hangulat a konyhában? 

-  Azért, mert fő az optimizmus! És azért fő, mert nékünk kedvet akar csinálni, s csakis ez tud kedvet csinálni az élethez, mindannapjainkhoz. Ezért hát ezt az életet adó, ínycsiklandó, reményt keltő ételt ajánlom szívből Mindenkinek korra, nemre, felekezetre, pártállásra való tekintet nélkül. És a kort itt két különböző jelentésben is értem:

Egyrészt saját életkorunkra gondolok, éveink jelenlegi számára, másrészt pedig arra a korra, amiben élünk. Ami, ha talán másmilyen lenne - akkor is szükségünk lenne optimizmusra, derűs, emelkedett életszemléletre. Az őskor, majd az ókor, s utána a közép-, és újabb korok embereinek is ugyanúgy megvoltak  a maguk problémái, gondjai, konfliktusai. Csak nem éppen olyanok, affélék, olyan minőségűek, tartalmúak és mélységűek mint a mai kor emberének. (A jégkorban pl. valószínűleg nagyon fagyos lehetett a viszony az akkori élőlények között...) 

S erre megint  beugrik, eszembe jut egy újabb poén: az ötven éves férfi kőműves elmegy a háziorvosához, s panaszkodik, hogy rossz az idegállapota, fájnak az izületei, magas a vérnyomása stb. Mire az orvos így reagál:

-  Nézze, uram, ez a korral jár! A beteg felháborodik: 

- A korral? Már ne vicceljen, Doktor Úr, hisz még ötven éves sem vagyok! 

- Nem a maga korával, kérem, hanem azzal a korral jár, amiben jelenleg élünk!  

Hát, igen. De van szerencsém megjegyezni: idegi-, és mentális állapotunkat, életszemléletünk irányát és jellegét bizonyos tekintetben magunk is tudjuk módosítani, rugalmasabbá tenni, szabályozni. Mert mi lett volna, ha mondjuk ez a kőműves az orvosnak arra a kérdésére: - Egyébként hogy tekint a mai világra? - így felel: - Pártfüggetlenül! Vagy ha megkérdezte volna azt, hogy építi a házát, arra meg úgy reagál: - Tégláról téglára!...Szóval nem kell folyton mindenbe a politikát belekeverni, erőszakosan előtérbe hozni. 

Néha el kell vonni magunkat a förtelmes és lehangoló politikai helyzettől, a hazai és világpolitika állásától (ami legkevésbé tőlünk függ.) Néha félre kell tennünk az emberi-, és politikai csatározások, összeütközések figyelését, s arra koncentrálni: hogyan segíthetünk magunkon és másokon. Legyinteni kell a házsártos szomszédok áskálódásaira, piszkálódásaira, az undorító Facebook-reagálásokra, az autósok türelmetlen dudálásaira, a járókelők hőbörgéseire. S nem szabad felkapni rögtön a vizet, csak ha esetleg strandon vagy fürdőszobában vagyunk. 

Kellő önbizalommal túl kell lépni azokon a sérelmeken, amiket olyan emberektől szenvedünk el, akik többnyire azért sértegetnek, mert ilyen a természetük, s másokkal bármikor megteszik ugyanezt. És komolyan kell vennünk fizikai, anatómiai szervezetünk jelzéseit. S ha szükséges: átgondolni eddigi nézeteinket, s változtatni életmódunkon, de nem szabad tragédiát kreálni  laborleleteinkből. 

Tartani lehet, és kell is azoktól, amit vizsgálati erdményeink kimutatnak - de reménykednünk kell és nem elkeseredni, s rögtön a gyors elmúlásra gondolni, mert akkor csak rontunk egy adott helyzeten."Le kell kötnünk magunkat!" - hangzik gyakran sokak szájából (senki ne kötelekre gondoljon!)  ami azonban nem a probléma elfelejtését, elodázását jelenti, hanem annak időleges félre tevését. Mindenképpen el kell felejtenünk a saját életkorunkon való örökös mélázást," a hetven és a halál között vagyok" , meg "nekem már így is megfelel", meg az "úgyse lesz másképp" s az ehhez hasonló kiszólásokat. 

Amiknek a felemlegetése, az örökös morgolódás és zsörtölődés viszont már egyáltalán nem nevezhető optimista életszemléletnek, sőt egyenesen pesszimistának. Fogadjuk meg - ha az öregkorba lépünk - Clint Estwood, a nagyszerű színész és filmrendező életszemléletét, aki  94 évesen is tesz-vesz, fúr-farag, sportol, dolgozik, közéleti tevékenységet folytat, s derűs optimizmussal tekint a jövőbe. Lakonikusan a következőt mondta egy újságírónak, aki állapotáról érdeklődött: "úgy őrzöm meg kondíciómat, s optimizmusomat, hogy nem engedem be az öreget az ajtómon." 

Elmés és követendő jótanács, ami éppen arra utal, hogy ne az váljon fő tevékenységünkké, hogy folytonosan kommunikálunk saját életkorunkkal. Hogy kívülről, botcsinálta szakértőként szüntelen figyelgessük belső szervezetünk működését, s minden interneten megjelenő, betegségekről és gyógyszerekről közzétett leírást, elemzést kritika nélkül azonnal elhiggyünk és elfogadjunk, csak azért, mert mást közöl, mint amit eddig hallottunk. 

S főként ne olvassuk végig azokat, amikből ordít, s már az elején sejthető: a vége az egésznek az lesz, hogy egy drága, megváltást jelentő gyógyszer azonnali, kedvezményes megvételét szorgalmazza. Pl. olyant, ami örökre megoldja a vérnyomásproblémákat, kihajtja az összes férget a szervezetből, vagy fickósabbá teszi a hetvenéves, impotens férfit. Kerüljük azt, hogy állandóan  betegségeinkkel foglalkozzunk és saját magunk mindig kész diagnózisokkal állítsunk be az orvoshoz. 

És főként: ne ez szabja meg beszélgetéseink fő tartalmát, ne ez legyen a fő téma! Ám természetesen mindez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül kell hagynunk, s el kell bagatellizálnunk, ha orvosi leleteink és laborértékeink figyelmeztetnek bennünket valami rendellenességre, mert életünket Istentől kaptuk, s ezért azt védenünk kell, nem pedig rombolnunk. S főként nem elpusztítani, mint sokan tették már a múltban, s teszik ezt ma is, ami főben járó bűn. 

Tehát fő az optizmus! És ne csak a konyhában "főjön", hanem mindenütt. A lakás egyéb helyiségeiben: nappaliban, lakó-, és hálószobában, utcán, munkahelyen, villamoson, bevásárlás előtt, közben és utána is. (Az utóbbi a legnehezebb próbatétel, amikor a számlákra tekintünk, amiket teljesen felesleges gyűjtögetni, megőrizni, mert többszörösen is rombolják környezeteünket és amellett mentális állapotunkat, következésképpen szervezetünket is.) S hogy a magam részéről mindehhez az optimista hangulathoz és szemléletmódhoz valamicskét hozzájáruljak, felidézek néhány hangulatos történetet, tréfás kiszólást, elmés anekdotát - a mindennapi életből:

 

Gyerekkoromból - ami bizony az 1950-es, 60-as évekre esett, s a fenti kép is akkoriban készült - hozok ide egy elmés kiszólást. Ami nagyapám szájából szokott elhangzani akkoriban eléggé gyakran, de mindig nevettünk rajta. Együtt laktunk velük (szüleim, a négy unoka, keresztszüleim) s esténként, mielőtt lefeküdtek székesfehérvári házuk lakásában - gyakran megkérdezte nagyanyámat:

- Anyja, elbontottad az ágyakat? 

- Igen, apukám - válaszolta nagyanyám.

- Hát akkor miben alszunk? - mosolyodott el nagyapám. 

De ugyanígy viccelődött akkor is, amikor ilyen kérdés hangzott el: "begyújtottad-e a kályhát"? vagy "megfőzted-e a levest?" "megvágtad-e az aprófát" stb. Amire minden normális ember persze tudja, hogy nem a kályhát, hanem a tüzelőt gyújtjuk be, s a levest, vagy a teát természetesen nem kell megfőzni, csupán magát a vizet, s az aprofát azt már nem kell megvágni, csak a nagyokat - apróra...és így tovább. Állítom, hogy humorérzékem s optimizmusom egy részét tőle és apámtól örököltem, aki nem sokkal maradt el mögötte kedélyes természetében, a gyakori viccmesélésben, anekdotázó stílusában. 

 

No, ilyeneket, mint a fenti - azért gyerekkorunkban nem hallottunk tőlük. Az ő humoruk, felfogásuk, stílusuk, szemléletmódjuk lényegesen más, optimistább, emberhez méltóbb volt. Az effélék azelőtt egyébként sem voltak divatban, ezek mostanában terjednek az interneten, jómagam nem is szeretem az ilyeneket. Ezért inkább olyanok közt szemelgetnék, olyanokról elmélkednék az alábbiakban, amik nekem szemet szúrnak manapság valami miatt. Amik nem jellemtelenségre, rossz természetre utalnak ugyan, de azért nevetségesek és helytelenek is egyben. 

VÁLOGATOTT  NYELVI  FURCSASÁGOK

Nézzünk ezek közül néhányat, amiket helytelenségük, zavarosságuk ellenére sokszor használunk, legtöbbször gondolkodás nélkül, gépiesen. Közbeszédünkben elterjedtek, sőt egyre szaporodnak, holott egyrészt magyartalanok, másrészt nevetségesek, harmadszor hamisan jelölnek, idéznek fel egy-egy fogalmat, jelenséget, megfogalmazást. És semmiképpen sem tesznek bennünket optimistábbá aziránt, hogy jó és megfelelő irányban halad-e nyelvünk fejlődése. 

Bár - ahogy Grétsy László,  a magyar nyelvművelés kiemelkedő alakja mondotta: megértéssel kell kezelnünk az ilyen nyelvi jelenségeket. Vagy belátással - ahogy Kellér Dezső humorista mondotta konferanszában: "ne tiltakozzunk a  mini szoknya ellen! Legyünk belátással!" Szóval ne tiltakozzunk a pongyola és helytelen nyelvi formák ellen - legyünk mi is belátással, mert ahogyan felbukkannak, ugyanúgy el is tűnnek egy idő után. Úgy legyen.  

Hogy csak néhányat emeljek ki: Pl: "hamarosan élőben kapcsoljuk munkatársunkat, az RTL riporterét!" (Még jó, hogy élőben, mert aki kapcsolja az is él, meg akit kapcsolnak - hálisten az is!) Helyesebb lenne: "hamarosan kapcsoljuk munkatársunkat, X.Y-t és meghallgatjuk friss tudósítását!" S ha már a tv-nél tartunk, az is gyakran elhangzik a tudósítás befejeztével: "X. Y. tudósította az RTL híradót." (könyörgöm: nem az RTL híradót, hanem a nézőket tudósította, hiszen arra szerződött, s nem arra, hogy a híradó munkatársait tájékoztassa.) ) Vagy: "Kruge Emília hamarosan jelentkezik..." már itt is van a szomszéd stúdióban. (Azt hittem, hogy az iskolapadban, mert ott szoktak jelentkezni...) 

No, meg a "csatorna" kifejezés. Hát az borzasztó! Hát először is a CSATORNA az eredetileg valamit vezet, valami abban folyik, áramlik. Vagy esővizet, vagy szennyvizet - és nagyon helyesen ezen analógia alapján bátran használható (ami helyes) a villanydrótra (ami áramot vezet) vagy bármilyen kábelre, gázcsőre  a csatorna elnevezés. Ami ott helyes. Hiszen az is egy üreg, egy hosszú cső, amiben valami folyik, áramlik. Nade hogy televíziós programra  használni a csatorna kifejezést - az abszurdum. 

Mert a (szerencsés, vagy szerencsétlen) néző nem csatornát néz, mert azzal nem menne semmire... Ez ugyanis azt jelentené, hogy kívülről nézi a tv-kábelt, amiben belül az adó által kisugárzott impulzusok áramlanak és eljutnak a készülékeinkbe. Hát akkor mit néz a tévéző ember? Programot, műsort néz kérem, amit számára megszerkesztettek, létre hoztak, s nem csatornát. Ebből következik, hogy csatornát - vagy pláne adót - kiosztani, vagy beosztani, megvásárolni, beprogramozni, listázni stb. nem lehet. Csakis tv-programokat lehet megvenni a lakosságnak, amiket aztán beoszthat és nézhet otthon kedvére. 

Ezért, és így ugyanilyen helytelen az internetes tv-csatorna kifejezés is. (Amit pláne sokan kábel nélkül, WIFI elérhetőséggel, vagy mobiltelefonon néznek - sokszor ingyen, más elérhető hálózatokon át. És hát jól tudjuk: a mobilkészülék a levegőben áramló jeleket veszi fel, tehát ott semmiféle csatorna nincs.) 

A podcast - így egyedül, egymagában - az szerintem  helyes, mert ez egy digitálisan rögzített hanganyag, hangfelvétel, netán video (azaz kép és hang együtt) angol neve. (Az már más kérdés, hogy magyarul "hüvely-öntvény" a jelentése, ami  marhaság.) Amit sokan néznek, s számuk ezeknek a podcastoknak egyre nő. De amikor már hozzáteszik a csatorna nevet (Podcast-csatorna) az már teljesen fölösleges, túlbonyolított és helytelen. 

S hogy miért? Mert az bizony ugyancsak nem csatorna, hanem program - vagy előre felvett, vagy visszajátszható, vagy egyenes adásban hallgatható műsor. A csatorna  ez esetben az internet kábel, vagy a levegőben terjedő WIFI-impulzusok összessége. S a wifi esetében nincs is csatorna, mert a levegő az nem egy zárt csatorna, hanem egy végtelen tér. Vagyis: internetes kábel (mint csatorna)  olyan van, de wifi-csatorna az nincs.  

És még egy utolsó a média világából: 

Évtizedekkel ezelőtt a rádiókat földeléssel kellett ellátni a jó vétel és a nagyobb biztonság érdekében. De hol vagyunk már ettől! Sőt, néha be is mondták a rádióhallgatóknak: ne felejtsék el rádiójukat elföldelni! És erre született meg a rádiókabaré szóvicce, melyet Bárdi György mondott egy paródiában. Így hangzott: "Kedves Hallgatóink! Késő este van. Adásunkat mára befejeztük, szép jó éjszakát kívánunk! Ne felejtsék el rádiókészülékeiket elföldelni - minél mélyebbre, annál jobb!" S ez esetben a kedves rádióhallgató optimistán, derűs álmokra felkészülve hajthatta le a fejét, hogy néki semmi baja nem lehet, s nem árnyékolja le sem készülékét, sem hangulatát... 

S hogy vajon mit szólna a sokunk által szeretett, imént említett Grétsy László, vagy Lőrincze Lajos nyelvészek (Isten nyugosztalja őket) azokhoz a szintén borzasztó és nevetséges kifejezésekhez, mint pl. a katasztrófavédők, katasztrófa-védelem, árvízvédelem. Vagy ehhez a televízióban gyakran elhangzó bemondáshoz:   "tudósítónk már a vonalban van, s hamarosan telefonon beszélhetünk vele". Gyanítom, hogy mindezeket  azért használják sokan, mert egyszerűen, gyorsan ki lehet mondani...

Vagy azért, mert azt hiszi sok újságíró és médiaszakember, hogy az olvasó, a néző ezt szokta meg, ezt már érti? Dehát talán "nevelni is kellene" az embereket, ízlésüket fejleszteni azzal, hogy a logikának, a jó ízlésnek, a nyelvtani szabályoknak megfelelően értekeznek vele, még akkor is, ha a helyes kifejezés esetleg hosszabb, mint a helytelen. 

A leegyszerűsítés, kurtítás, erőszakos modernizálás inkább a hamisítás felé vezet, mint az irodalom megszerettetéséhez pl. akkor is, ha mai, közhasználatú szavakra írnak, fogalmaznak át, rövidítenek le (!) értékes regényeket, műveket (pl. Egri csillagok.) Indokolván azzal: hátha így kedvest kapnak a gyerekek az olvasáshoz, s nem magával a filmadaptációval helyettesítik a könyvet. Amit persze megnézhetnek - mármint a regény elolvasása után... 

Vagy a shakespeari szövegből húznak, átírnak, helyettesítenek bizonyos - mai fülnek és szemnek archaikus szavakat, mondatokat - egyes színházakban. Ez ellen hördült fel pl. a Nemzet Színésze, Cserhalmi György is, amikor ezt mondta: "Mint a magyar nyelvet szerető ember - minden egyes átmentésnek nevezett dolgot, amit az érthetőség jegyében szoktak elkövetni én gyalázatnak tartok. Ha valaki az eredeti szövegben nem ért valamit - nézzen utána, értse meg. De nem az a megoldás, hogy húzzuk ki, vagy írjuk át." (Vagyis: dolgoztassuk meg a nézőt, az olvasót, neveljük jó ízlésre, gondolkodásra...)

De visszatérve a katasztrófavédő kifejezés helytelenségére - a következőt közölném: a katasztrófavédő nagyon rosszat tenne azzal, ha valóban e fogalomnak megfelelően, ehhez igazodva cselekedne. Azaz: védené a katasztrófát. Mert szerény véleményem szerint nem azt, hanem az embereket, házakat, létesítményeket kell védeni - a katasztrófa ellen. És szerencsére ők így is tesznek, és nagyon helyesen: felszámolják a katasztrófa következményeit (amikor az már megtörtént!) s igyekeznek megakadályozni a további, esetleges bajokat, azok elterjedését. 

Amikor ugyanis kivonulnak a tűzoltók, vegyvédelmiek stb. (összefoglaló néven: katasztrófavédők - ahogy a hírekben elhangzik)) egy összeomlott házhoz, vonatbalesethez, karambolhoz stb. akkor mit csinálnak? Dolgoznak, ügyködnek mindazon következményein annak a katasztrófának, ami már sajnos megtörtént. (Tehát a katasztrófát akkor, amikor megérkeznek - már nem tudnák semmiképpen sem védeni, ha akarnák sem, hiszen az már akkorra bekövetkezett, s csak következményeivel tudnak szembesülni.) 

Viszont dolgoznak - nagyon helyesen és tisztességesen - a terület rendbe tételén, mindazon romok eltüntetésén, amiket a korábban bekövetkezett katasztrófa okozott és teremtett, s utána ott, a katasztrófa helyszínén maradtak. Dolgoznak az emberek, állatok, bútorok, ingóságok, járművek stb. mentésén, a helyzet konszolidálásán, a korábbi állapotok lehetséges visszaállításán. De magát a katasztrófát már sem elhárítani, sem megakadályozni ott, akkor már nem tudják. Ám teszik a dolgukat, ami nem kevés áldozatos munkával jár még így se. 

Egyet tudnak megtenni, amiért hálásak is vagyunk nékik, s köszönjük áldozatos munkájukat: az embereket, állatokat, ingóságokat menteni (már amit lehet) az adott helyzetből, s megelőzni kivonulásukkal az újabban, ismételten, esetlegesen, potenciálisan bekövetkező újabb  katasztrófát, s az azokkal járó bajokat. De konkrétan védeni egyiket sem tudják: sem a katasztrófát, sem a bajokat, sem a következményeket. Mert azokat - hangsúlyozom: nem védeni, hanem megelőzni vagy elhárítani (az újabb bajt és katasztrófát) vagy a következményeket felszámolni kell. És lehet persze segítséget nyújtani a helyreállításokban stb. Ezeket viszont mindet feltétlenül kell, lehet, és szükséges.  

S megjegyzem: a további bajokat is csak az esetben tudják megelőzni, ha a helyszínen további, még fel nem robbant palackok, vegyszerek, éghető anyagok stb. lehetnek pl. a vagonban, a házban - és így tovább. Tehát ha veszély van, mert ha nincs veszély vagy  veszélyhelyzet - akkor nincs is mit megelőzni. Azt a  katasztrófát azonban - ami rajtuk kívül álló okokból bekövetkezett már, vagy esetleg a jövőben még bekövetkezik - sem "megvédeni", sem megakadályozni nem tudják. Különösen akkor nem, ha természeti katasztrófáról van szó. A földrengést pl. nemhogy megakadályozni (netán "védeni") de még előre jelezni sem lehet! Egy hurrikán bekövetkezését, vagy egy árvizet lehet valószínűsíteni, mégpedig elég nagy százalékban. 

Az "árvízvédő" szakemberek sem magát az árvizet védik, hanem a házakat, földeket, állatokat, s egyéb ingóságokat. És ezt a lehetetlen kifejezést sokan még überelik is az „önkéntes árvízvédő” összetétellel! Mert olyan sincs. Önkéntes homokzsákrakó vagy önkéntes homokzsákszállító, állatokat, betegeket, járóképteleneket mentő, buzgárt betemető honpolgár az van - de "önkéntes árvízvédő" olyan nincs. (Mint ahogy "balesetvédő" vagy "munkavédő" sincs és nem is volt soha - csak balesetmegelőző oktatás, intézkedés, vagy munkafeltételeket biztosító hivatal, főnökség! Egyedül ebben a kategóriában a tűzoltó kifejezés a helyes. S hogy miért? 

Mert ők valóban oltják, sőt, mi több: eloltják a tüzet - s ezzel elhárítják a további égést. Megakadályozzák további értékek leégését, elpusztulását nemes cselekedetükkel, a szakszerű és gyors oltásukkal. Még jó, hogy a "tűzvédő" szó nem terjedt el a katasztrófavédő mintájára. Mert  hogy valaki védje a tüzet - az gyakorlatilag, itt, nálunk elképzelhetetlen. (Esetleg egyes bennszülött törzsek varázslói tették régen - vagy ritkán még ma is, vallási okokból - távoli földrészeken.) A vízvédő szakember szóösszetétel viszont helyes és logikus, hiszen élő, folyó-, és állóvizeinket valóban lehet és kell is óvni és védeni - különböző szabályozó, tisztító stb. intézkedésekkel. 

S ugyanígy helyes és logikus kifejezés a rendőr (ami nem arra utal, hogy a rendetlenségen őrködik, hanem a éppen a rend felett, hogy az fenn maradjon mindig. Talán van, aki megkérdezné: ha rend van, miért kell azon őrködni? Hát pont azért, hogy mindig fenn maradjon, fenn álljon, ugyanúgy, ahogy a tisztaság felett is azért őrködünk.) És helyes a betegszállító (jármű, ami beteget visz valahová) és a mentő is, ami életet, embert ment, mert a megfelelő helyre viszi a sérültet vagy beteget gyorsan, hogy szakszerű ellátásban részesüljön mihamarabb. 

S azért szirénázik, hogy utat engedjen néki mindenki, s ezt minden normális ember akceptálja is. És még szembe állítanám egymással a kézen állás, fejen állás kifejezéseket a helyes formával: kézállás, fejállás. Ugyanis ezekben az esetekben talajon, vagy szőnyegen tesszük meg ezt az egészséges és hasznos tevékenységet, nem pedig a fejünkön, vagy a kezünkön - mert ahhoz először azt le kellene  vágnunk. (Ami viszont korántsem lenne egészséges.)

Ugyancsak helytelen, pongyola és lezser kifejezés születik azzal, ha - elhagyva a vezeték közbeékelést - azt mondják a szomszédok egymásnak: "ma jön a vízszerelő, aztán a gázszerelő, holnap meg a villanyszerelő..." Egyik se jó szóösszetétel, s nem felel meg a valóságnak, mert mindegyikből baj lehet(ne): abból is ha valaki  a vizet, abból is, ha a gázt, de a legnagyobb veszély abból származna, ha valaki a villanyt akarná szerelni. Mert egyiket sem tudná szerelni, még ha megfeszülne sem, csakis a vezetékeket és a berendezéseket. 

A  legostobább eljárás pedig az ápolás, a gondozás, őrzés és a nevelés főnevek beillesztése különböző jelenségek, fogalmak megjelölésébe, illetve e két szó összecserélése, helytelen használata. Sokan és sokszor használják beszédükben a néphagyományok ápolása összetett kifejezést, megfogalmazást, ami enyhén szólva: nem szerencsés, sőt faramuci és vicces. Ápolni a beteget kell és szükséges, amihez orvos, nővér, hospice-szolgálat kell, s nem népi táncos -  a néphagyományt azonban nem! Mert az semmiképpen nem beteg, pláne nem haldoklik. Sőt, hála Istennek, meg a sok szakavatott és amatőr népművésznek sok helyen vígan él és virágzik - sokak örömére, és sokak kedvtelésére. 

Vagy ápolni lehet még esetleg az arcbőrt vagy a kiszáradt kéz-,  vagy lábfejet. De a néphagyományokat nem kell sem ápolni, sem gondozni, sem nevelni. (Még jó, hogy az utóbbi kettőt nem használják.) De az őrizni igét azt viszont gyakran halljuk ebben a kontextusban ("őrizzük a néphagyományokat") sőt még ennél is tovább mennek sokan, amikor hagyományőrző egyesületekről, csoportokról beszélnek nagy büszkén. 

Holott ezek a tiszteletre méltó egyesületek nem őrzik, hanem gyakorolják, megélik és közvetítik, elterjesztik a néphagyományokat. Hozzá teszem: nagyon helyesen teszik. Tehát nem őrizni kell ezeket, mert a néphagyomány - ahogy nem is beteg -   rabnak sem mondható, tehát nem őrzendő! Viszont  a rabokat  valóban őrizni kell, de minél jobban.

És említettem még fent a nevelés és a gondozás fogalmakat. A kettő összecserélése elég gyakori. Eleve sokan összekeverik a nevelést és az oktatást - ami nem azonos! egymással. A nevelés ugyanis a legtágabb pedagógiai fogalom, s magába foglalja az oktatást is - többek között. Az az iskola, ahol csak oktatnak - az nem lehet nevelő intézmény, s egyszerűen nem teljesíti nemes feladatát. 

Mert az iskola igenis nevelési intézmény (még a közép-, és főiskola is) nem pedig oktatási! Nem véletlen született meg a testnevelés kifejezés és nagyon helyes is, mert a test egészének megmozgatása, fejlesztése (ami nevelés, és lelki, jellemi tulajdonságokat is kialakít) kiterjed, ki kell terjednie az egész test minden izmára, csontjára, inaira, mint ahogy a nevelés általában kiterjed az egész személyiségre, minden képesség fejlesztésére. 

Csibegondozás -  az  gyakorlatilag ez esetben a keltetést  jelenti. És sok esetben szegénykéket így is értékesítik a piacon, s van, mikor meg se várják, amíg az etetéssel jérce nagyságúvá nőjenek. Pedig a jércehús is legalább olyan ízletes, ha megfelelő szakács kezébe kerül, mint a csibehús. Itt, és a többi állat tenyésztésénél is logikusabb és értelmesebb a gondozás szót használni a nevelés helyett, hiszen itt ez folyik, nevelésről itt olyan értelemben, mint az embernél - nem beszélhetünk. Az emberi nevelés ugyanis magát a jellem és a természet alakítását a beszéd, az írás és egyéb kommunikációs tevékenységek fejlesztését (summa summásrum: a testi, szellemi és lelki képességeket együttesen) magában foglalja.

 

Az állatok nevelése helyett jómagam inkább a szocializálás, szocializáció szavakat használnám, ami egyfajta speciális állatnevelés, s a kutyaiskolák, s a „műveltebb” gazdik is ezt a kifejezést szeretik jobban. Bár egyes kutyaiskolák büszkén beszélnek kölyöknevelés-ről, de én helyesebbnek tartom a kutyakiképzés kifejezést ebben az esetben a nevelés helyett. S bár ebben a folyamatban vannak idomítási elemek is, azért itt az értelemnek és a léleknek sokkal nagyobb szerepe van, mint szegény cirkuszi állatok idomításánál, úgyhogy nem is nevezném az itt folyó munkát idomításnak. Szóval: maradjunk a kiképzésnél. (Az alábbi képen is egy ilyen vakvezető-kutya kiképzését látjuk.)  

A gyermekek nevelése tehát komplexebb az állatokénál  - mert testi, értelmi, szellemi és lelki értelemben, tehát minden téren meg tudunk tenni, amit akarunk fejlődésük érdekében, hiszen az állattal ellentétben itt beszélő lényekről van szó. Kint legelő, szabadon tartott állatokat gyakorlatilag csak tenyészteni, gondozni kell, illetve lehet. 

S az megint csak természetes, hogy a nevelésbe minden esetben a gondozás fogalma is belatartozik, ami döntő súllyal a gyermek első pár évében történik. Egyetemista diákokat már nem igen kell gondozni...S az, hogy az egyetemista fiatalemberek gondjukba veszik, gondozzák a lányokat kellő optimizmussal, önbizalommal és reménykedve - az megint más lapra tartozik, és mást is jelent...   

Node fejezzük be a nyelvészkedést, mielőtt bárki is megsokkalná. S térjünk át olyan területre, ahol az optimizmusnak, derűs életszemléletnek lényegesebb nagyobb szerepe van, illetve jó, ha érvényesül:

EGÉSZSÉGÜNK  ÉS  ÉLETSZEMLÉLETÜNK  ÖSSZEFÜGGÉSE

Optimizmusunkra ugyanúgy szükség van akkor is, ha teljesen egészségesek vagyunk, illetve mindent megteszünk egészségünk megóvásáért, fenn maradásáért - és akkor is, ha valamilyen okból megbetegszünk. Akár súlyos (netán gyógyíthatatlan) kór emészt bennünket, akár könnyebb lefolyású, hamar gyógyuló betegségbe esünk. Mikor tud többet tenni az optimizmus, a derűs életszemlélet - akkor, ha az ember egészséges vagy akkor, ha beteg? 

Nagy filozófiai kérdés, de én úgy gondolom: mindkét esetben, mindkét helyzetben nagyon is sokat, sok esetben még talán a szakszerű és lelkiismeretes orvosi kezelésnél is többet. Még akkor is, ha egyértelműen kijelenthetjük: a pesszimista ember ugyanúgy megbetegedhet, mint az optimista, s kisebb vagy nagyobb betegségeket senki nem úszik meg életében. Ám a gyógyulás, a javulás folyamatában egyértelműen jelentősebb, pozitívabb szerepe van a beteg és hozzátartozói optimizmusának, mint pesszimizmusuknak.  

Mivel a Szimfonia Blog több esszéjében (Életről, halálról, Istenről, emberről; Életünk drámája; Kátya öröksége stb.) már meglehetősen részletesen írtam a betegségekről és a halálról - itt erről többet nem óhajtok. Csupán annyit röviden: akadnak emberek, akik a betegségükön, s vannak, akik az egészségükön "dolgoznak". Hol ezért, hol azért tesznek többet, hol ezért, s hol azért hoznak több áldozatot - akár anyagi értelemben is, s nemcsak erkölcsileg -  életük különböző szakaszaiban. (S nem mindegy, hogy éppen melyikben és mennyit.) 

Az emberek itt, e földön  sokfélék, sokféle természettel, akarattal, jellemmel, érdeklődéssel, hajlammal, belső szervezettel bírnak. S az egyes emberek egyéni élete sem minden korszakukban ugyanolyan, nem mindig azonos és ugyanolyan jellegű, sőt legtöbbünknek nem az. Jöhetnek évek, amikor másféle vágyak, szándékok, célok, akaratok kerülhetnek előtérbe, míg mások meg háttérbe. Vannak, akik egész életükben mindent megtesznek egészségükért, de vannak, akik nem mindig és nem minden esetben gondolnak erre, s csak, ha baj van - akkor kapnak észbe.

 

Vannak, akik hozzájárulnak, sokszor közvetetten, vagy tudattalanul is - vagy éppen készakarva hanyag, vagy rendszertelen, figyelmetlen, könnyelmű, gondatlan, közömbös, s ami legrosszabb: önpusztító  életmódjukkal - ahhoz, hogy megbetegedjenek. (Pl. nem öltöznek fel, vagy nem táplálkoznak megfelelően, nem mennek rendszeresen szűrésekre, és így tovább.) Akadnak emberek, akik mást tartanak fontosabbnak, értékesebbnek, előbbre sorolandóbbnak (nagyobb utazások, vagyonszerzés, lakásfelújítás stb.) mint saját egészségüket. Másoknak meg arra van gondjuk, hogy utolsó fillérüket is gyógyulásukra költsék, s azon "dolgoznak", hogy újra egészségesek legyenek. És ezek a szándékok, óhajok, akaratok, fontossági sorrendek egy-egy ember saját életén belül is váltakozhatnak a különböző életszakaszaikban.

Cserhalmi György, hazánk egyik legnépszerűbb és legnagyobb színésze, élő színészlegendája - legutóbb a következőt nyilatkozta: "Amiért az ember megdolgozott, márpedig én a betegségeimért keményen megdolgoztam, az az övé. Nem vehetik el tőle. Ittam, dohányoztam, éjszakáztam, ahogy azt egy normális fiatalnak kell. Azt már nem mondom, hogy egy normális ötvenesnek is azt kell csinálnia, amit én csináltam."

Majd az újságíró további kérdéseire később hozzáteszi: "az orvosok azt mondják, ha nem csináltam volna annak idején a kaszkadőrséget, már nem élnék. Akkor úgy éreztem: fizikai szükséglet volt a mozgás. Így vagyok összerakva, és semmin sem változtatnék utólag. Minden rossz, minden fájdalom, minden hülyeség az enyém, ez vagyok én." (Magyar Hang -2024. dec.20.)

Ezt a gondolatot - mintegy kiegészítve  és megerősítve - a Telex-nek adott interjúban (2024.dec.17.) még ezt mondta a Nemzet Színésze: "Visszagondolva életemre - semmit sem csinálnék másképp, mint ahogy akkor éltem. Csakis egy esetben: ha a világ is más volna."

A 76 éves zseniális színművész - aki kétszáznál több filmszerepet eljátszott, s nagyjából ugyanennyi színházi produkcióban vett részt már eddig életében - tehát rátapintott egy kényes pontra: az egészség és az életmód összefüggésére, életünk egyéni szemléletének, megélésének a lényegére. Amit ki így, ki pedig úgy folytat évtizedekig, ahogy ő maga azt jónak és helyesnek hiszi, illetve gondolja. 

S a legtöbben bizony nem engednek beleszólni abba, hogy milyen módon, hogyan és milyen minőségben,  milyen szemlélet, elgondolás alapján tegyék mindezt. Azaz: abba, hogy milyen értékek vagy érdekek szerint éljenek. Visszatekintve az ember már eltelt éveire, évtizedeire, alapvetően kétféleképpen szokta minősíteni addig megélt, már eltelt időszakát. S ezt a minősítést (önértékelést) elsősorban  optimista avagy pesszimista életszemlélete szabja és határozza meg.

Vannak, aki azt mondják idős korukban: sok mindent elszúrtam, rengeteget hibáztam, s ezért lett rossz az életem. Kesereg és sóvárog: ha még egyszer újra kezdhetném - sok mindent másképp csinálnék. Más szakmát, hivatást választanék, nem követném el azokat a szarvashibákat, amiket az elmúlt évtizedekben elkövettem, s ezekkel vastagon rontottam a magam és mások életminőségén. 

 

Az ilyen ember alapvetően pesszimista, mert azt hiszi: csakis a hibák, tévedések, marhaságok, hülyeségek, a bekövetkező fájdalmak, szenvedések kiiktatásával tud és élhet az ember itt, e főldön normális, erkölcsös életet, csakis ezektől mentesen lehet jó élete. (Ami bizony nagy tévedés!) S azt hiszi: csakis az az ember nevezhető hasznosnak, jellemesnek és erkölcsösnek, aki hibák, tévedések, melléfogások, ballépések, zsákutcák nélkül él. S úgy hiszi: csakis ezzel, ezen a módon tehet szolgálatot másoknak, s hozhat hasznot a világnak. Legfőképpen azért pesszimista, mert abban a hitben él: mivel az ember nem tud hibák nélkül létezni - így az elkövetett hibák, tévedések miatt, s mindezek következtében - nem is lehet jó, hasznos és boldog élete. Pedig dehogynem!

És ezért, eme felfogása miatt hiányzik belőle a törekvés, az önbizalom. Ami nagyon nagy baj. A "minden mindegy" elve vezeti, s így életét rossz hangulatban éli végig. Aminek következtében - szervezetétől, ellenálló képességétől függően  - vagy megbetegszik, vagy nem. De a legtöbbüknél bizony valamiféle betegségben kulminálódik ez a lelki, szellemi beállítódás. A folytonos pesszimizmus, morgolódó, öncsüggesztő életmód folymatosan"megeszi", amortizálja a belső, fizikai szervezetet. A legtöbbször persze és a felnőttek esetében! Mert itt sem lehet abszolút módon kategórizálni, hiszen akadnak kisgyerekek is, akik még alig éltek, s mégis valami megmagyarázhatatlan kór miatt súlyos betegségben szenvednek.     

Az optimista emberek azonban - akik a másik kategóriába tartoznak - nem ezt tartják, nem eszerint élnek. S véleményükkel jómagam is nagyon egyet tudok érteni. Ide tartozik Cserhalmi is, akinek néhány gondolatával, állásfoglalásával - amiket Csáki Judit könyvében visszaemlékezésként megoszt velünk - bár nem tudok azonosulni, de amit ebben a vonatkozásban mond, azzal maximálisan egyet értek. A fent taglaltakra (a pesszimista ember életszemléletére) magam is azt mondom: mindez óriási tévedés! Az ember életéhez igenis szükségszerűen e fent felsoroltak is hozzátartoznak, mindezek  kiiktathatatlanok belőle. 

S kinél ezek a hibák, kinél pedig amazok érvényesülnek kisebb, vagy nagyobb számban, de kétségtelenül ezekre IS szüksége van minden embernek ahhoz, hogy valóban értelmesen, hasznosan, fejlődésre képesen, jellemesen és etikusan tudjon élni. Ha az ember - úgy fiatalként, mint idősebbként - sose követne el hibákat, melléfogásokat, tévedéseket, akkor miből tudná levonni a szükséges tanulságokat önmagára nézve? Mi biztosítaná számára a javítások lehetőségét? Mi biztosítaná akkor a személyisége, jelleme fejlődését, ami - többek között - azt is jelenti, hogy képes felülvizsgálni, tisztázni korábbi meglátásait, állásfoglalásait, elveit és cselekedeteit? 

Mert soha nem az a baj, ha valaki később változtat ezeken, ez természetes. A lényeg, hogy milyen irányban változik valaki, érdekből, avagy meggyőződésből teszi-e mindezt. Azaz: pozitív, vagy negatív irányban változik... (Mint ahogy Horváth Teri színművésznő mondotta: "Nem az a fontos, hogy honnan jöttél, hanem az, hogy mit hoztál magaddal és merre felé haladsz!")

Ahogyan a  pozitív cselekedetek és megnyilvánulások – úgyanúgy a negatívak, rosszak is belatartoznak  az életünkbe. Ezek elkerülhetetlenek, hogy előforduljanak, megjelenjenek mindenkinél - egyénisége függvényében ilyen vagy olyan minőségben és számban. És az a helyes, ha mindezeket nyíltan, őszintén vállalja is valaki (akár később is) azokat a sajátjaiként kezeli és fogadja el, mert ez a tisztességes - ahogy azt Cserhalmi is teszi. (Ekkor cselekszik ugyanis valaki önazonosan és erkölcsösen.) Ezek ugyanúgy beletartoznak az ember életének egészébe, mint ahogy ott a helye és szerepe a gerincességnek, az egyenességnek, a jellemességnek, a bátor kiállásnak, a következetességnek - és így tovább.

 

S mint ahogy beletartozik mindenkinek az életébe az esendőség, a vétkekre ösztönző hajlam, az ösztönzés arra, hogy esetleg a könnyebb ellenállás irányába húzódjon, az értéktelenhez, a jellemtelenhez, a gonoszhoz pártoljon. (És bizony van, aki el is húzódik arra, s végérvényesen ott is marad.) Mert mint ahogy Isten meghagyta, megengedte a gonosz működését az isteni, angyali mellett - ugyanúgy meghagyta egyik teremtett lényében, az emberben a hibáknak, tévedéseknek a szabadságát is, valamint az isteni tulajdonságoknak a jelenlétét, a hatalmas, másokat is boldogító alkotások létre hozásának potenciális lehetőségét és működését is mindannyiunkban.  

 

A hibáktól, tévedésektől, tévutaktól, utólag korrigálható felszínes ítéletektől és állásfoglalásoktól teljesen megtisztított, rossz hajlamoktól, apróbb vétkektől kukactalanított emberi élet nem lehet sem célja, sem eszköze, sem érdeke a jobb, hasznosabb emberi, földi működésnek, munkálkodásnak. Egyik ember sem tévedhetetlen és hibátlan életének egyetlen korszakában sem, s mindenkinek joga van esetleges hibás állásfoglalások megfogalmazására, majd ugyanígy azok későbbi felülvizsgálatára, helyreigazítására, korrigálására, józan belátására is. Nem megbánni -  elfogadni kell  megélt életünket, s Istennek szépen megköszönni. "Hetven évesen sincs mit megbánnia senkinek - nem vele volt kegyes az élet, ő volt kegyes az élethez." - írta emlékirataiban Ingrid David Bergman színésznő.

Igenis joga van az embernek hibás cselekedeteket, esetleges vétkeket "elkövetni", hiszen emberekről beszélünk, s nem szentekről és angyalokról. A bűn viszont már nem fogható fel egyszerű hibának. Ez már nem kozmetikázható és nem tussolható el - annak ellenére, hogy közöttük előfordulnak megbocsájthatók, de megbocsájthatatlanok is. Az utóbbiak azok, melyek nemcsak önmagának az elkövetőnek, de áldozatának is tudatosan tönkre teszik az életét. A lényeg az, hogy hibáival és pozitívumaival együtt, összességében valakinek milyen minőséget, színvonalat, milyen értéket képvisel az egész életműve: úgy anblok az egész élete és földi tevékenysége együtt. 

A hibátlan emberi élet - ami már az Édenben sem létezett, s azóta sem találkozunk vele, az minden vallási és emberi elképzelés szerint is életszerűtlen. Mert szegényes, mert eseménytelen, mert unalmas, és főleg: megvalósíthatatlan. (S ezért is nem talákozunk vele.) Az emberi élet hibáktól való mentesítése, az ily módon történő "tisztátalanítás" egyfajta übermensch-politikát szolgálna, s a gyakorlatban véghez vihetetlen lenne, még erőszakos eszközökkel sem lennénk képesek megvalósítani. S nem segíthetné, nem hozná létre sem az általános jobb és békésebb világrendet, sem a jobb, minőségibb, szerethetőbb, élvezhetőbb, színesebb és gazdagabb emberi életet. 

 

Mert igaz, hogy ma sem, így sem ideális (vagyis mindenkit egyaránt boldogító) az emberi élet sehol a világon, de azért így - az esendő, hibáikkal együtt élő emberek sokaságával, tarkaságával és jelenlétével - még mindig sokkal izgalmasabb, színesebb és gazdagabb, mint amilyen ellenkező esetben lenne. Mint ahogy az élő szervezeteknek is szükségük van baktériumokra, s azok onnan kiirthatatlanok, s nem is lehet cél, hogy teljesen megsemmisítsük azokat - úgy az angyalian ártatlan és hibátlan, minden rossztól mentes emberi életeket sem teremthetjük meg. Az ilyen emberekkel teli világ egy falanszter-világ lenne, amely megfosztana bennünket attól, hogy emberségünket megőrizhessük. 

 

És ez a fajta világ nem is lehet célunk, s nem is lenne ennek semmi értelme. Csakis a hibákkal együtt sodródó, azokat ki nem irtó, de azok szüntelen és utólagos korrigálását megvalósító - s így fejlődő - emberi létezésnek lehet egyedül értelme és létjogosultsága. Talán úgyis fogalmazhatnék: a negatív és pozitív tettek, gondolatok, törekvések,  békés egymás mellett élésére - ha kell összeütközésére és folyamatos harcára - van szükségünk.   

 

A baktériumok mindig is itt voltak a földön, és velünk is lesznek - bizonyos számban. (Mint ahogy pl. egy gramm talajban 40 millió, egy ml felszíni vízben pedig 1 millió baktériumsejt van. Az ember szervezetében lényegesen több baktériumsejt van, mint amennyi emberi sejt!) Szóval nem szentekre, hanem esendő, megbotló, hibáikat beismerő, tévedéseken, téveszméken bukdácsoló és igazi, emberiséget boldogító nézeteket hangoztató, s azokat megvalósító, kétségeken átverekedő, nem egyszer meghasonló, de újrakezdésre mindig képes emberekre van szükség a földi létünkben, mindennapi életünkben.

Olyan személyiségekre, akik nem szüntelenül hibáik miatt szégyenkeznek (rosszabb esetben azokat eltussolják) és azokon, azok miatt sajnálkozó életmódot folytatnak. S nem olyanokra, akik nem képesek elismerni, hogy életük nem az elkövetett hibáik miatt alakultak úgy, ahogy - hanem amiatt, mert egyszerűen saját egyéniségük, képességeik szerint éltek és tevékenykedtek. 

Mint ahogy minden ember ezt teszi (Hol jól, hol rosszul, hol mások által megvetett vagy tiszteletre méltó módon, hol sajnálatosan, hol vidámabban, hol szerencsétlenül hol szerencsésebben, és még sorolhatnám. S az emberek azért élnek és azért éltek úgy, ahogy - mert  saját egyéniségük, jellemük, személyiségük arra készteti, arra predesztinálta őket, hogy adott esetben éppen azt tegyék, amit éppen tesznek, vagy amit éppen tettek egy-egy adott életkorban (negatív és pozitív tetteikkel egyaránt.) 

 

Vagy azért éltek és működtek úgy, ahogy - mert nem ismerték fel kellőképpen azt: mi is az ő igazi, személyes sorsuk, amit be kell teljesíteniük életük során, amit rájuk szabott a Teremtő, aminek betöltésére egyedül ők alkalmasak. Nem fogták fel: Isten miféle feladatot, hivatást szánt nékik, s nem vették észre a Teremtő hozzájuk küldött jelzéseit. És mindezek miatt alakult rosszul a saját életük. 

 

Helytelen szemléletük - fel nem ismert, vagy helytelenül felismert sorsuk - miatt pontosan ellenkezőleg cselekedtek, „szembe mentek” saját személyiségükkel. S utána azon sajnálkoztak, keseregtek, hogy általában elromlott az életük - mind magánéleti, mind közéleti téren, mind hivatásuk, munkájuk, foglalkozásuk gyakorlásában. Azaz: azért "sikerült" rosszul az életük,  mert nem voltak önazonosak saját magukkal, képességeikkel, jellemükkel, egyéniségükkel. Konformista módon éltek, s nem saját meggyőződésük és kritikai szemléletük szerint (szemben a másik kategóriába tartozókkal, akik nonkonformista módon élték életüket.) És ennél fogva, ebből következően: nem is élték etikusan önmaguk életét. Szemben azokéval, akik tudatosan felismerték sorsukat és annak értelmében cselekedtek egész életük során.  

 

Visszatekintve eltelt éveikre, nem vonták le a tanulságot, s most sem ismerik el, nem látják be, hogy akkor sem élhetnének, élnének másképp, ha valamilyen csoda folytán újra születhetnének, és új életükben próbálkozhatnának a hibák, szenvedések, fájdalmak kiiktatásának lehetőségével. De hiába is próbálkoznának mindezzel, hiába is tennének minderre kísérleteket - nem alakulna semmi sem másképp, mint az „előző” esetben. Vagyis: minden ugyanúgy történne és menne végbe, mint ahogy az volt ún. „előző” életükben. 

 

S hogy miért? Mert minden embernek a saját, különbejáratú  személyisége, egyénisége és képességei determinálják és szabják meg azt, hogyan és miként fog élni, milyen lesz az élete - s nem pedig fordítva. Amikor valaki felnőttként visszatekint arra, hogy korábbi életszakaszaiban mi jelentette számára és hozzátartozói számára az igazi értéket, milyen szerepe volt eltelt éveiben a szeretetnek, a hűségnek, a barátságnak - annak döntő jelentősége van reá és jövőjére nézve. Mert mindez a jövőben is meg fogja határozni további döntéseit, lépéseit akkor, amikor számára új, eddig ismeretlen helyzetekkel kell szembesülnie. De ehhez feltétlenül meg kell értenie mindenkinek saját múltját, mert enélkül jövője sem lehet. (Erre utal a mottóként választott idézet is ennek az esszének a fejlécén.) 

A múltját teljesen félredobva (netán megtagadva, amire manapság bőven van példa!) senki sem tud előre lépni. Le kell szűrnie mindenkinek a tanulságokat: mi volt ami rontott, mi volt ami javított a korábbiakban az életén, s ennek megfelelően hogyan és miben változtasson életmódján a jövőben. Senki nem maradhat meg gyermekként felnőttnek, de attól még lélekben gyermek maradhat bizonyos fokig, ahogy mondani szokták. 

A döntéseit azonban már felnőttként kell meghoznia, ha egyszer valaki már felnőtt lett, s gyermekkora óta ugyan bizonyos fokig, és egyes dolgokról már változott sok mindenben az álláspontja, véleménye, tudása, áttekintő képessége. A legmegfelelőbb választáshoz legcélravezetőbb az optimista szemlélet. A pesszimista ember borúlátó, kesergő szemlélettel, csüggedten, búskomorsággal (sokan depressziósan) éli mindennapjait és ugyanígy tekint a jövőbe. Az optimista ember pedig derűlátóan, képességeit, jellemét, sorsát pontosan feismerve és elismerve tölti, éli napjait, hónapjait, éveit. S ugyanígy néz további évei elé is. 

 

A pesszimizmus visszahúzó, negatív erő, mert elcsüggeszt, lesújt, megaláz és energiát von el - mind önmagától a pesszimistától, mind másoktól, sötét gondolataival. Az optimizmus ezzel szemben felemel, felmagasztosít, pozitív módon erősít bennünket és elősegíti fejlődésünket. Az optimista szemlélet segít bennünket, hogy helyére tegyük a köröttünk lévő mikrovilágunk (nem a világpolitika) dolgait, hogy megoldjuk saját magunk problémáit, gondjait. Ezzel szemben a pesszimista szemlélet mindezt gátolja. 

A pesszimista ember állítja, hogy annyi a természeti és társadalmi akadály előtte, annyi minden gátolja a kisembert, hogy ebben a "státuszban" úgysem tud ötről hatra jutni. Holott az az igazság, hogy az ember legfőbb gátja nem más, mint önmaga, az ember. Különösen akkor, ha ilyen szemlélettel él. Az optimizmus azonban hivatott a gátak áthágására, legyőzésére. Egyfajta lelki-szellemi energiatöltet, egy energiabombaként folyamatosan működő életelixír, egy sajátos, jótékony és frissítő emberi energiabázis, ami személyes bizonyosságérzettel, sőt bizonyosságtudattal  látja el az ily módon gondolkodó és hívő embert. De nemcsak őt - másokat is. 

S mindez nagyban erősíti belső hitünket és tetterőnket, akik így gondolkozunk. ("Az én vezérem bensőmből vezérel!" - írta József Attila.) Akinek bőven lett volna "indoka" arra, hogy pesszimista legyen mindig az életszemlélete és költészete, de nem mindig volt az, mert alapvetően optimista volt. Mert nincs az a jövőbe mutató költészet, mely ne lenne alapvetően optimista. S hogy elkeseredésében lett volna öngyilkos? Ugyan! Felszínes magyarázat, mert ő (sem) önmagát gyilkolta meg - őt gyilkolta meg a kor, melyben élt. 

Optimistaként hisszük, hogy minden jóra fordul elkövetkező napjainkban, hónapjainkban, éveinkben - azaz a jövőben, s ennek érdekében igyekszünk is megtenni mindent. S mivel jövő időről van szó, oly dolgokkal  szemben vagyunk optimisták, amik még nem következtek be, tehát ezekre vonatkozik egész szemléletünk - ezért beszélhetünk optimista szemléletről, optimista hitről - és nem kézzelfogható tudományos igazságról. 

Mert mi is a hit? „A reménylett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” – írja a Zsidók könyve a Biblia lapjain. Mind az optimista szemlélet, mind a pesszimista - két ellentétes hit és gondolkodás megnyilvánulása tehát. Annak az embernek a hite és gondolatvilága, aki ezt vallja, aki így gondolkodik – optimistán avagy pesszimistán. Az optimista ember – szemben a pesszimistával - hite szerint azt vallja: minden, ami ezután következik - az számára a legmegfelelőbb, a leghasznosabb, életét leginkább gazdagító, szépítő és fejlődését leginkább előmozdító lesz, és ő ennek érdekében tőle telhetőleg mindent meg is tud, és meg is képes tenni.

Ezért választja az előtte álló alternatívák közül mindig azt a megoldást, azt a lehetőséget, amiről úgy gondolja, hogy minderre majd a legmegfelelőbb lesz. Mert miből is ered maga az optimista kifejezés? Az optimum szótőből, ami nem mást jelent, mint azt: legkedvezőbb, legjobbnak ígérkező. Az optimista ember napfényes, derűs, reményteli, bizakodó, életigenlő, amivel önmagának és másoknak is használ, a pesszimista ember sötétségbe tekintő, komor, letaglózó, nyomasztó, csüggesztő hangulatot áraszt maga körül, ami nem használ sem magának, sem pedig másoknak. Az optimizmus felemel, a pesszimizmus lesújt, az optimizmus értékesebbé tesz, a pesszimizmus viszont elértéktelenít bennünket.

Ám az, hogy történetesen  ki meddig él valójában - abban már semmi szerepe sincsen ilyen vagy olyan életszemléletüknek. S annak sem, hogy istenhívő avagy ateista valaki. De annak sincs köze földi létünk hosszúságához vagy rövidségéhez, hogy ki mennyire tehetséges, ki mennyire intelligens, művelt, erkölcsös, miféle nézeteket vall, alkoholista vagy absztinens, nő-, vagy férfigyűlölő. S ahhoz sem, hogy valaki az ellenkező nemhez, vagy saját neméhez vonzódik, avagy esetleg mind a kettőhöz, mert ilyen is létezik. 

És ha már az élettartam szóba került, ki kell térnem arra is: milyen viszony áll (vagy állhat fenn) az emberi személyiség, a jellem és az adott ember betegsége között? Miféle közük van egymáshoz, van-e esetleg egyértelmű ok-okozati összefüggés egy ember életén belül a kettő között, amire fent Cserhalmi is utalást tett - saját maga esetében. Megkísérlem megfelelően árnyaltan megfogalmazni erről saját álláspontomat:  

Hitem és eddig szerzett tudásom, tapasztalatom, valamint életszemléletem szerint a betegségek kialakulásában és lefolyásában  nincs szerepe sem az isteni, sem az emberi igazságszolgáltatásnak. Sem embertársaink valamiféle gyűlöletének, haragjának, egyfajta "igazságosztásának." Viszont nagyon is sok köze van a biológiához, kémiához, az anatómiához vagy a fizikához, a szennyezett klímához és földhöz, a lerombolt természethez, az egészségtelen életmódhoz és a silány, ellenőrizetlen, mindenféle adalékanyagokat tartalmazó élelmiszereinkhez, táplálékainkhoz. 

Persze, hogy nincs az emberi szervezetre jótékony hatása annak, ha valaki hanyag, rendszertelen, önsorsrontó, iszákos, éjszakázó, kocsmából tántorgó, másokat tönkre tevő, vagy folyamatosan vétkes, sőt bűnös életmódot folytat, züllik éveken át. De hogy mindezek következményeként, minden esetben, netán büntetésként mindenképpen később valamilyen súlyos betegség „járna” - ebben nem hiszek, sőt egyenesen tagadom.

 

Mert ha ez a magyarázat igaz lenne, ha itt minden esetben egyfajta ok-okozati viszony érvényesülne - akkor a rendszertelenül, folyamatosan egészségtelenül élő, önpusztító. züllött, alkoholista életmódot folytató, erőszakos, bűnös emberek betegednének, majd halnának meg a leghamarabb. S a legártatlanabb, légynek sem ártó, normális, szerény, jámbor, angyali és jótékony természetű, családjukért, feleségükért élni-halni képes emberek pedig a legegészségesebbek  lennének a földön, és a leghosszabb ideig élnének. Pedig hát jól tudjuk: nem így van. Ez a tétel így semmiképpen nem igazolódik, sőt: számos esetben ennek éppen ellenkezője érvényesül. 

Mindez azt bizonyítja, hogy az alapvető  emberi természet, a jellemi és erkölcsi tulajdonságok, az ember negatív vagy pozitív értékrendje és a betegségek kialakulása között nincs, és nem is lehet ok–okozati összefüggés (mint fent jeleztem.) A jámbor és szegény, sanyarú körülmények közt élő emberek és gyermekeik között mindig is - és ezután is - sokkal több lesz a beteg ember, mint az érdemtelenül vagyonossá vált, barátságtalan, goromba, hiú, visszataszító gazdagok közt, akik feneketlen luxusban élnek, s fittyet hánynak a társadalom nélkülöző többségére. 

S az is igaz, hogy a stressznek, a depressziónak, a folyamatos lelki tortúráknak, a visszamaradó traumáknak IS van jelentős szerepük  a betegségek létrejöttében, kialakulásában. Általában, de nem vegytisztán és abszolút értelemben. Mert  a szervezet ellenálló képessége, a sportos, mozgékony életmód, a hit, a művészet, a folyamatos tanulás, a kivételes intelligencia és az értelmes, másoknak is hasznára lévő tevékenység áldó hatása, a töretlen optimizmus mindezeken képes úrrá lenni. Bár nem mindenkinél, és nem is ugyanúgy.

Azt szokták mondani: „a remény hal meg utoljára”. Nagy igazság van ebben a megállapításban. Ugyanis nincs és nem lehet olyan szituáció, nem jöhet el egy akármilyen súlyos betegségnek olyan végső stádiuma, amikor már értelmetlenné válna a saját gyógyulásunkba, javulásunkba vetett hit további megtartása, létjogosultsága. Senki sem veheti el egy súlyos beteg embertől azt a jogot és lehetőséget, hogy ezzel a hittel zárja le szemét akkor, az utolsó pillanatban is, amikor meghal. Hogy hitével, optimizmusával akkor is, és ott is szabadon és önazonos módon érezzen, éljen és cselekedjen; pontosan úgy, ahogy addigi éveit is leélte és sorsát betöltötte.

Optimista vagy pesszimista beállítottságunknak, illetve szemléletünknek - így az ebből következő életmódunknak - a legjelentősebb következménye abban áll, hogy milyen minőségben éljük le életünket. Azaz: színesen, gazdagon, eseménydúsan, vagy szegényesen, unalmasan, siváran telnek-e a napjaink. Nagy különbség van-e a hétköz-, és ünnepnapjaink között, szeretjük, vagy rühelljük a munkánkat, elégedettek vagyunk-e választott hivatásunkkal? S nagy jelentősége van abban is, hogy hogyan működnek kapcsolataink, mit adnak azok számunkra, és mi mit adunk társunk és gyermekeink számára, s ők mennyire tisztelnek, szeretnek bennünket.

 

Hogy mit jelentenek nékünk ismerőseink, barátaink, rokonaink (és mi őnékik.) Hogy ők mit adnak számunkra, s mit tudunk nékik nyújani mi magunk. Milyen értékeket, élményeket közvetítünk nékik, s ők minékünk viszont. Tudunk-e érdemben kommunikálni velük, hívők vagyunk-e vagy ateisták, miféle szervezethez, párthoz kötődünk, vagy függetlenek, semlegesek vagyunk. S optimista vagy pesszimista szemléletünk arra is kihat, hogy nélkülözhetetlenek vagy mellőzhetőek-e számunkra a művészet áldásai, s a legkülönbözőbb kérdésekben miként és hogyan foglalunk állást,  és így tovább, és így tovább.  

  

A leglényegesebb mindezek közt azonban az: milyen viszonyban állunk önmagunkkal és embertársainkkal. Hogy se magunknak, se másoknak ne hazudjunk, se magunkat, se másokat ne vezessük félre, hogy önmagunkkal soha ne kerüljünk ellentmondásba, ne kerteljünk, ne mismásoljunk! Elsősorban ezek a szempontok határozzák meg szemléletünket és életmódunkat. Ami aztán ismételten, újra és újra kihat jellemünkre, nézeteinkre, s módosíthatja akár korábbi szemléletünket is. Minden szükségszerűen változhat, ha úgy adódik, s az az ideális, ha ez pozitív irányban történik. "Nem az idő halad, / mi változunk." - mondja Lucifer az Ember tragédiájában. 

S ilyen vagy amolyan szemléletünknek nagy szerepe van abban, hogy kinek, minek érdekében óhajtunk, akarunk tenni és cselekedni, s miért tehetünk és cselekedhetünk igazán és érdemben. Ez az, amit Assisi Szent Ferenc is világosan felismert és tudatosított mind önmagában, mind pedig tanítványaiban:   

„Uram, adj nyugalmat, hogy elfogadjam azt,

amin nem tudok változtatni!

Adj bátorságot, hogy változtassak azon,

amin tudok változtatni!

És adj bölcsességet, hogy egyiket a másiktól

meg tudjam különböztetni." 

Mert Isten szabad kezet adott számunkra mindehhez: a jó és rossz megtapasztalásához, átéléséhez, a gonosz elutasításához, szabadságot és lehetőséget adott döntéseinkhez, valamint a számunkra ideális út megválasztásához. Mindebből következik, hogy ugyanúgy sok mindent tehetünk pl. betegségünk "érdekében" - de ugyanúgy sokat tehetünk az egészségünk, javulásunk, gyógyulásunk érdekében. 

Gondoljuk át és fontoljuk meg minden döntésünk előtt és minden életszakaszunkban: melyik az ideálisabb, a legelfogadhatóbb választás a számunkra azok közül, amik elénk kerülnek potenciális lehetőségekként. Melyik a célravezetőbb, leghasznosabb  dolog azok közül, amiket egy elénk kerülő alternatíva felkínál számunkra. Ami mind nekünk, mind pedig szeretteinkenek, hozzátartozóinknak, mind embertársainknak leginkább javára szolgál, aminek hozadéka, végső eredménye a legpozitívabbnak ígérkezik. Mindennek átgondolása, szándéka és végül megvalósítása teljes mértékben határozott életszemléletünkön: azaz optimista vagy pesszimista hajlamunkon és beállítottságunkon múlik.

 

Tehát: fő az optimizmus!