EPIGRAMMÁK (POÉNSAROK 19.)

 

"A versben egyetlen szónak is lehet súlya. Pláne, hogyha kőbe vésik." 

                                                                                                            (ismeretlen eredetű idézet.)

 

 

 

isztelt Blogolvasó! Mostani bejegyzésemben isméthumorizálni szeretnék a magam módján. Ez alkalommal tíz darab epigrammát ültetek a Poénsarokba, mely néven futó sorozatomnak immár a 18. epizódjához érkeztünk. Az epigramma régi, ókori irodalmi műfaj. A kezdet kezdetén - mint mellékelt képeink is mutatják - sírfeliratként jelent meg és funkcionált. S mint ilyennek abban az időben természetesen egyfajta kultikus,  vallási jellege és szerepe volt. Írója így magától értetődőnek tekintette, olvasója pedig elvárta, hogy az effajta - nem papírra, hanem kőre vetett - alkotás  minden esetben  rövid, tömör és csattanós legyen. 

Ez a követelmény azóta is megmaradt ebben a műfajban.) S természetesen praktikus szempontból is kívánatos volt a rövidség, tömörség, hiszen meglehetősen fáradtságos lehetett akár egy-egy betűt is rávésni a súlyos, nehéz kő felületére, nemhogy egész sorokat. (Azóta is sokszor mondják: a vers akár egy vagy két szavának is súlya lehet. Pláne, hogyha kőbe vésik...) Nem véletlen tehát, hogy maga az epigramma pici rávésést, ráírást jelent eredeti értelmében.

E műfaj témája, tartalma aztán az évszázadokkal  bővült, gazdagodott. Tartalma, témája, mondanivalója merített egyéb, más területekről, az élet színes gazdagság felhasználva és kifejezve soraiban. A VI. századtól már önálló világi, lírai műfajjá vált. Idővel bebizonyosodott, hogy e pár sor  gyakorlatilag a legkülönbözőbb érzelmek kifejezésére alkalmas. A gyász, az elmúlás, a búcsúztatás fájdalmának megfogalmazásán túl megjelent az epigrammákban a mindennapi életnek szinte valamennyi témája, gondja, problémája is. De  írtak akkoriban politikai jellegű, dicsőítő, himnikus, magasztos, tanító célzatú, vagy humoros, szatirikus jellegű epigrammát is. 

 

S nem utolsó sorban: szerelmi témájú, sőt erotikus, pajzán tartalmú sorok, alkotások is születtek ebben a műfajban. S hogy ezeket nem ritkán olyan egyházi méltóságok is "elkövették", akik gyengébb vagy erősebb költői vénával rendelkeztek - az külön érdekességnek számított. Az erősebb költői  vénával bíró, irodalommal behatóan foglalkozó papunk közé tartozott  Janus Pannonius (1434-1472) az egyik legeredetibb, legegyénibb hangú költőnk. 

 

Ő volt a magyar humanizmus megteremtője is, akit a reneszánsz és felvilágosult gondolkodású Mátyás király is kegyeibe fogadott. Az epigramma műfajának jelentős hazai képviselői voltak még a későbbiekben többek között Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Batsányi, József Attila és Illyés Gyula is.    

Indításként lássunk mindjárt néhány sort Janus Pannoniustól. A horvátországi származású, szülővárosa nevét viselő Csezmiczei János (Ivan Cesmicki) Nagyváradon járta ki alap-, és középfokú iskoláit. Ott anyja testvére, Vitéz János püspök vette pártfogásába. Valószínűleg  az ő támogatása nélkül nem végezhette volna el felsőbb fokú tanulmányait, az akkor hírneves, jó nevű ferrarai magániskolát, majd a padovai jogi egyetemet. Melyeknek magas tandíját bizony nagyon kevesen tudták megfizetni akkoriban. 


Az intézmény falai közt a latint és ógörögöt is elsajátította, mégpedig olyan szinten, hogy már egyetemista korában ezen a nyelven írta költeményeit, s később prózai műveit is. Ekkor vette fel a nemesen hangzó Janus Pannonius ("Pannónia Jánosa") művésznevet. 

 

 

Itáliai utazásai után hazatérve húsz évesen már őrkanonokként működött, majd Mátyás király udvarába kerülve Katalin királyné nevelője, majd kancellár és tanácsadó lett. Miután a királynak központosító politikájához szüksége volt egyházi támogatásra -  a művelt, költői vénával megáldott, széles látókörű ifjút kinevezték pécsi püspöknek. 

 

Így aztán egyből az országos politikának egyik irányítójává, meghatározójává vált. Közéleti, politikai működésével párhuzamosan a továbbiakban is foglalkozott irodalmi tevékenységgel, verseléssel. Ő volt az első név szerint ismert magyar költő és humanista, aki - az akkori hivatalos nyelvet elfogadva és használva - latinul írta epigrammáit, elégiáit. Sajnálatosan fiatalon, 37 évesen a tüdőbaj végzett vele. 

 

 

Költészetének középpontjában a reneszánsz gondolkodás és életérzés állt: nagyra értékelte a földi életet, a békét, a kultúrát, a természetet és a költői halhatatlanságot. Ennek az utóbbinak a nevében fogalmazta meg egyik öntudattól sugárzó epigrammáját, a Pannónia dicsérete című négysoros költeményt. Ebben nem kizárólag saját értékét, jelentőségét, hanem egyben hazánk e korszakban elért kulturális fejlődését is méltatja:     

    
"Eddig Itália földjén termettek csak a  könyvek,
 s most Pannónia is küldi a szép dalokat.
 Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
 szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld." 

Megtartván az eredeti versformát - nosza, 550 év után bele is kapaszkodnék ebbe a költeménybe. A mai, modern viszonyoknak megfelelően - egyfajta paródiaként - önállóan szerkesztek most néhány epigrammát. Elsőként kifigurázva azt a hiúságon alapuló szándékot, hogy mi, itt a 21. században minden áron (ha kell, ha nem) minden nemzetközi Eurovíziós dalversenyen részt akarunk venni, ott akarunk lenni. (Hát legtöbbször, bizony csak tényleg ott vagyunk...) Miért kell, miért muszáj mindenütt ott lenni, ha indokolt, ha nem? (ha van arra megfelelő induló, vagy megfelelő, színvonalas dal, ha nincs...) Első epigrammám erre a jelenségre reagálva a következő címet kapta:  


NEMZETI  BÜSZKESÉG

                                                            
 



Nemcsak mások neveznek e Dalfesztiválra,

hisz hazánk is rendre küldi a szép "songokat".

Döntőbe kerültünk, de elsők még eddig nem lettünk,

így ettől biz nem dicsőbb, s nem is híresebb e föld. 

S most ezen felbuzdulva még kilenc egyéni költésű epigrammát teszek közzé az alábbi hasábokon. Mindegyiket egy-egy képpel kiegészítve. S inkább magára a poénre koncentrálva - szabadon elrugaszkodva a középkori, idegen versformáktól a magyarosabb rímelés felé. Ezért mindegyikben olyan versformát alkalmazok, amelyik leginkább megfelel mondanivalóm kifejtésére. Vagyis hol ilyent, hol amolyant.

 
Bevallom: e poéneknek nem mindegyike az én fejemből pattant ki, tehát itt-ott idegen tollakkal is ékeskedek. (De azért kérem, hogy senki ne nézzen madárnak...) A poének kidolgozása, megformálása, rímbe szedése azonban már az én kezem munkája. S ebben legfőbb szempontom az epigramma-szerűség volt. Következzék tehát a második epigramma, melynek címe: Jótanács:

                   
 JÓTANÁCS

      

 

Egy nagypapa okítja fiú-unokáját,    

hogy felkészítse a nagybetűs életre:   

Bemutatom az emberek két nagy csoportját,  

ezt jegyezd meg fiam, ezt vésd az eszedbe!

    

Az első csoportban akarnak dolgozni,    

s életcéljukhoz váltig ragaszkodnak,    

a másik csoport meg nem akar dolgozni,     

s őket kihasználva - szüntelen nyomulnak.

 

 

 

  

Azon légy, hogy az első csoportba bejussál,  

mivel abban nincsen túl nagy tülekedés, 

s igyekezz, hogy ottan szépen megmaradjál,

mert ott lényegesen kisebb a versengés!

Ám ahhoz, hogy kivívjál egy kis elismerést,

nem elég a munka, kell hozzá az iram.

Hogy lovadból kicsikarj egy jóleső nyerítést,

ahhoz biz erősen hajtanod kell, fiam! ”

 

A harmadik epigrammát a tömegközlekedés tárgyköréből vettem. Címe: Botrány a buszon:


BOTRÁNY  A  BUSZON

Két utas képes volt összeverekedni

azon: ki szálljon le először a buszról.

A sok utas persze nem mert beleszólni

vitájukba, amely hangzott az ajtóból.

  

 



Kinek kéne leszállni? Amannak, vagy ennek?

kérdezi a sofőr a többi utastól.

Hogy ezt eldönthessük - tán az Úristennek!

- feleli egy utas a busz hátuljáról.

A negyedik epigramma testvérek között játszódik. A "Frappáns válasz" címet adtam neki.


FRAPPÁNS  VÁLASZ

Megkérdi a bátyját a tíz éves Janó,

mert gondja támadt egy fogalmazásban. 

Mi az élet lényege? - határozd meg  bratyó,

hisz te vagy az okos tojás ebben a családban!

"Röviden meg tudom néked fogalmazni, 

hogy ne kelljen ezen agyalnod már tovább,

két szóban meg lehet mindezt határozni:

az élet lényege az, hogy megyen tovább!”

  

Az ötödiknek a szexualitásnak - ez esetben bájos és szemérmes -  megjelenése a témája. Címe az alábbi:

ADJ  EGY  PUSZIT!

A tudósok a laboratórium

ihlető csöndjében

egy baciluspárt figyelnek

a mikroszkóp csövében.

    

Egyszer csak hallatszik 

egy mélyről jövő sóhaj.

Mert a bacilusfiú

csendesen megszólal:

  

Adj egy puszit édesem

szép kis kedvesednek!

Nem lehet! - szól a lány 

mert éppen figyelnek.

   

A hatodik egy gyerekszáj-történetet mesél el. A zajos nagyvárosból hirtelen falura kerülő kisgyermek aranyos feltételezése az állatok anatómiájával kapcsolatban. Arra reflektál, hogy  miért is lehet  savanyú a tej?




MIÉRT  SAVANYÚ  A  TEJ?

Egy budapesti ovis lemegy a falura,

örömmel fogadja mama és nagypapa. 

Vígan ismerkedik a sok-sok állattal, 
a tyúkólból bújik ki markában tojással.

Mikor apja eljön hozzá hétvégére,

kihívja sétálni a marhalegelőre:

"Látod apu azt a szomorú tehenet?  

Biztosan az adja a savanyú tejet."

Hetedikként  még egy vidéki sztori, amit versbe foglaltam. Légyen a címe:

A  MEGKERÜLT  BIBLIA

A falusi pásztor a fa alá feküdve   

kedvenc Bibliáját feje alá tette.   

Szépen elaludott, és amikor felkelt,   

a nagy toronyórán este nyolc is eltelt.

 

Így hát hazaindult együtt a nyájával, 

birkákkal, kossal, és a kutyájával.

Lefekvés előtt rögtön észrevette, 

hogy a Bibliáját a mezőn felejtette.

Reggel a szomszéd falunak bikája 

hozta szépen vissza a könyvét a szájába!

A pásztor elámulva, hangosan pusmogta:               

"De hogy az  én könyvem, azt honnan tudhatta?"

Hogyne tudtam volna! - mordult fel a bika,

hogy kinek tulajdona ez értékes Biblia!

Áldhatja az Urat, no meg saját kezét,

amivel beírta belülre a nevét.

                                                    

  
A következő, nyolcadik tréfás, rímekbe szedett versikét még nagyapámtól hallottam majd hatvan évvel ezelőtt. S azóta sem felejtettem el. Ennek a címe:

  
BUDAPESTI   VILLAMOS

Budapesti villamos - bizony, bizony,

padlóra köpni tilos - bizony, bizony.
De én ezen röhögök - bizony, bizony,
és a plafonra köpök - bizony, bizony!

A kilencedik epigrammám egy szakállas, de ma is ható, érvényes, jóízű poén. Ezt még Angyal János (1941-2003) parodistától hallottam a hatvanas években. Ma is sokan megfontolhatnák, amit a kiváló humorista mondott 1983-ban egy újságírónak: "A paródia nem fegyver, hanem karikatúra. A parodista olyan karikatúrát fest, amelyről a közönség az alakra ráismer és nevet. De nem kineveti az alakot, hanem a ráismerésnek örül. Az embereket nem bántani kell, hanem a modorosságaikra felhívni a figyelmet. Ahogy Karinthy tette korának legnagyobb íróival."


Emlékszem egy 1969-es fellépésére, amikor a tőle megszokott hanyageleganciájával, utánozhatatlan lazaságával, fülig érő, nevető ajkával, piknikus külsejével kipenderült a pódiumra a mikrofon elé. A hallgatóságot tisztelettel köszöntötte, majd a 78-as fordulatú, recsegő hanglemez hangját utánozva, orrát ujjaival megszorítva énekelte el az alábbi kuplét, mellyel mindig fergeteges kacagást váltott ki. Bárki ráénekelheti az "Este van már nyolc óra"című népdal dallamára. Legyen a címe: Hajadon.

HAJADON

Volt egyszer egy hajadon, hajadon,

elutazott kajakon, kajakon.

Vissza is tért kajakon, kajakon,

de már nem volt hajadon, hajadon.

 

A tizediket pedig - ugyancsak a hatvanas években - még Csonka Andrásnak - a ma oly népszerű, közismert színésznek - az édesapjától, Csonka Endrétől (1915-2001) hallottam egy nyár esti kabaréműsorban a székesfehérvári Vidámpark szabadtéri színpadán. A címe: A vőlegény vallomása:

 

A  VŐLEGÉNY  VALLOMÁSA

 
Ha Nap lennék - mindig Néked sütnék,

ha kovács lennék - mindig néked ütnék.

Ha méh lennék - mézet hoznék eleségül,

s ha marha lennék - elvennélek feleségül.

És hát aki idáig végigolvasta (vagy végigszenvedte) fenti poénes epigrammáimat - annak prémiumként egy bónusszal kedveskedek. Ez lesz a leghosszabb, nyolc versszakkal. Mondhatnám elmésen: nekem nyolc! Íme, tehát a ráadás, a tizenegyedik, amely egy iskolában játszódik, történelem órán. Címe: A várnai csata

A  VÁRNAI  CSATA

Évszámokból feleltet

a történelem-tanár,

egy fát elkönyvelhet,

aki mellé trafál.

Szúrópróba-módszerrel

rá-rábök egy-egy névre,

cerkája hegyével

frászt hozza a népre.

Számonkéró óráin
tudja ő, mit csinál:
mint Hitchcock a filmjein
feszültséget kreál. 

"Csak egy kérdést teszek fel, 
mit egy évszám kövessen,
s ki menten nem felel
az magára vessen!"

Felszólítja diákját

a kilencedik padból,
ki éppen repülőt
gyárt filctoll-kupakból. 

"Mondd meg, hogy mikor volt 
a nagy várnai csata,
pontosan hányban volt?
Hisz nem vagy te ostoba!"

A diák gondolkozik, 
felborzolja haját,
fél percbe se telik,

s kivágja válaszát:

 

"Azt, hogy épp mikor volt

sajnos én nem tudom,

hogy konkrétan  hol volt:

azt pontosan tudom."

 
 








 

 

Nem maradt más hátra mindezek után, mint az, hogy Mindenkinek Minden jót, jó egészséget, s derűs, vidám életet kívánjak! Azt mondják: a nevetés fél egészség. Bízom benne, hogy talán, néhány százalékban  én is hozzájárultam ehhez.

                                      *          *          *          *          *          *          *          *          *