"A NAPÉNY ÍZE" APROPÓJÁN

 

PROLÓGUS

 

a végigtekintünk az egész magyar történelmen - azt láthatjuk, hogy az egyén és a hatalom viszonyában az alattvaló állampolgárok számára mindenkor háromféle választási lehetőség adódott. S hogy ki melyik lehetőséget választotta - túlélése és érvényesülése érdekében - az bizony sok mindentől függött. Közrejátszott elsősorban a kor, az adott rendszer, melyben az egyén élt; azonkívül az adott személyiség jelleme, világnézete, családon belül betöltött szerepe, képességei, politikai nézetei, szellemi-lelki alkata, érzelmei és gondolatai, és még sok egyéb szabta meg magatartását és döntéseit. Az állampolgárok vagy önmaguk hitét, elveit, erkölcsi parancsait követve és megtartva szilárdan ragaszkodtak eddigi életformáikhoz egyénileg választott hivatásukban és magánéletükben, azaz ellenálltak - vagy bizonyos kompromisszumokat kötve - kisebb nagyobb mértékben engedtek a vélük szemben álló hatalom érdekeinek.

Az első - a teljes ellenállás - a legtöbb kockázatot jelentette az embereknek, míg a második már kevesebb veszéllyel járt számukra. Az első alternatívát választó személy semmiképpen nem tűrte, nem viselte el a kölcsönös engedményekkel járó megegyezést, a másodikat választó igen, mert hajlandó volt bizonyos ésszerű kompromisszumokra. 

Viszont ha egyesek - megélhetésük, karrierrük előmozdításáért kényszerűségből vagy elvtelenségből - mindenféle kompromisszum nélkül teljes mértékben engedtek, más szóval: behódoltak az éppen fennálló rendszernek, vagy ami még rosszabb: egyenesen kollaboráltak azzal, akkor menthetetlenül megalkuvóvá, gyáva meghunyászkodóvá váltak.

Nos, ez volt a harmadik az egyén választási lehetőségei közül. Ez a választás volt a gyávák alternatívája. Amit vagy félelem diktálta reagálásnak könyvelhetünk el, vagy egyszerűen kényelemszeretetből eredt. Erre az egyik legjobb példa az volt, amikor 1944-ben a magyar hatóságok, hivatalok, adminisztrátorok, csendőrök és az államvasúti alkalmazottak készségesen segítettek a magyarországi zsidók összeírásában, illetve begyűjtésében, bevagonírozásában és elszállításában, amivel a németekhez dörgölőző Horthy németbarát politikáját nagy mértékben segítették.

Ami sokaknál később meghasonlásra vezetett, sőt tragédiákba is torkollott, ha az egyén rendelkezett egy olyan képességgel, hogy képes volt belátni, sőt beismerni korábban elkövetett bűneit. Ha rendelkezett olyan lelkiismerettel, ami felülvizsgálatra késztette őt, s korábbi nézetei, tettei felett revíziót gyakorolt. Ami lehet kockázatmentes akkor, ha csak apró vétkekről, vagy rossz választásról van szó, s nem bűnökről, amelyek emberek életét veszélyeztették, illetve okozták. Mert ez már akkor a büntetendő kategóriába tartozik.

A kollaboráns viselkedés és cselekvés minden esetben a szó szoros értelmében aktív együttműködést jelentett, és jelent ma is. Ami egyértelműen az adott rendszerrel, hatalommal, annak céljával, eszközeivel és eszmerendszerével való azonosulásból fakad. De előfordult (mint ahogy ma is előfordul) olyan szituáció is, amikor az egyén ugyan nem értett (nem ért) egyet mindezekkel, de ennek ellenére - bizonyos előnyök megszerzése, anyagi érdekek stb. miatt - mégis kollaborált a múltban a fennálló hatalommal. Most, hogy 2026. május 9-vel nálunk felállt a Magyar-kormány - a kollaboráns viselkedés minősége és formája alapvetően megváltozott. 

Aki ugyanis innentől fogva kollaborál, együttműködik, szimpatizál e kormány intézkedéseivel és céljával - az egyenesen pozitívumnak tekinthető, hiszen ez a kormány éppen azzal a céllal jött létre, hogy a népuralmat, a demokráciát fokról fokra ("tégláról téglára") megteremtse. És aki ezt nem akarja - az ne kollaboráljon, ha neki ez derogál - de lagalább akadályt ne gördítsen ez elé, hiszen mindez a többség érdekeit és javát szolgálja.

S ha valaki (valakik) egyáltalán nem ért egyet (szíve joga) a Magyar-kormánnyal és a Tisza-párttal - az ne keltse azt a látszatot, hogy ő is egyet ért és együttműködik, mert ez egyenesen képmutatás. Ami persze az önazonosság teljes hiányára utal. Az ún. passzív, belenyugvó, meghunyászkodó álláspont és magatartás - amit sokan gyakoroltak, s manapság is gyakorolnak - etikai értelemben csak egy árnyalattal jobb ezeknél a fent leírtaknál. A meghunyászkodásnál, lapításnál már egy "magasabb", raffináltabb, visszataszítóbb - és sajnos aktív - szint az árulás, amellyel valaki egy egész társadalmi csoportot, egyes esetekben az egész nemzetet hűtlenségével és megvetésével sújt.

Összefoglalóan és leegyszerűsítve: két ellentétes, a gyakorlatban is megjelenő viselkedési forma létezik és működik már az ősidők óta az emberiség történetében, ami egyben két különböző szemléletet is feltételez. Az egyik, amikor egy adott elnyomó rezsim követelményei, elvárásai szerint cselekszünk, s azokat hajtjuk végre szolgai módon - a másik pedig, amikor teljes ellenállást tanusítunk azokkal szemben. A történelem során az emberiség sokszor próbálkozott a demokrácia megvalósításával, ami hol itt, hol ott bukkant fel - pl legtisztább formája, a demokrácia bölcsője az athéni városállamban volt, ahol ún. cserépszavazással dönthetett a nép a törvényekről, s az ország vezetéséről. Ám a jellemző az elmúlt évszázadok során mégiscsak a diktatúra, az elnyomás volt. (Manapság azért jobb a kettő aránya a demokrácia javára.) 

Tehát - mint említettem - alapvetően két lehetőség, viselkedési forma adódott a történelem során az esetek nagy többségében: vagy egyet értett az ember, együtt működött az elnyomott rendszerrel, vagy nyíltan szembehelyezkedett, szembeszegült azokkal. Az utóbbi az, amit idegen szóval rezisztenciának neveznek, s amelynek létezik passzív és aktív formája. Ám ez - ugyanúgy, mint a többi fent felsorolt viselkedési forma - teljesen másképp működik (illetve működhet) egy demokráciában, mint egy autoriter rendszerben! A demokráciában ugyanis egy törvényesen megválasztott, kisebbséget kapott ellenzéknek jut az a feladat, hogy ellent mondjon, ellenálljon a hatalomnak. Ám ezt európai módon kell tennie, s ebben az esetben még hasznot is hajthat! 

Vagy így, vagy úgy - de mindegyik esetben az erre vonatkozó választás, a döntés - ami annak meghozatala után viselkedésünket, magatartásunkat is meghatározza - súlyos konfliktusokkal jár, sőt egyes esetekben tragédiák is kísérhetik. (Úgy, ahogy az alábbiakban elemzett Szabó István-filmben is történt, ami éppenséggel egész végig egymást követő diktatorikus rendszerekben játszódik.) S e konfliktusok nemcsak a döntések során, de azt megelőzően és utána is próbára tehetik, amortizálhatják az emberek, alattvalók szellemi, testi és lelki erejét, energiáját, azaz alaposan megviselhetnek mindenkit. Különösen akkor, ha e döntéshozataloknál nem állnak egyedül a problémákkal, hanem valamilyen szerelmi vagy házastársi kapcsolatuk, családi kötődésük is bonyolítja, nehezíti a döntés felelősségét és egyben annak következményeit. És bizony igaz ez manapság is, itt és most velünk és embertársainkkal egyaránt.

És ebben az esetben nemcsak a magunk értékszemlélete, világnézete, szellemi nívója, jelleme, hite, erkölcsi törvényei játszanak szerepet elhatározásunkban, hanem párunk,  szerelmünk, vagy feleségünk, gyermekeink érdekei, szempontjai is jelentős mértékben befolyásolják megfontolásunkat, és végül meghozott döntésünket. Amiket mind figyelembe kell vennünk, szem előtt kell tartanunk - ha helyes döntést akarunk hozni. Olyan döntést, ami nemcsak a magunk, de egy tágabb emberi közösség, sőt egy egész nemzet érdekeit és fejlődését is szolgálják. Mert a legfontosabb döntések nemcsak a magunk életét és jövőjét, de a körülöttünk élő emberek jelenét és jövőjét is egyszer és mindenkorra megváltoztatják.

MAGÁRÓL A FILMRŐL:

zek a fent taglalt és ma is időszerű, számunkra is tanulságos, megszívlelendő, töprengésre indító dilemmák állnak Szabó István nagyszerűen megkomponált, szuggesztíven, nagy műgonddal megrendezett és mély emberismeretet eláruló alkotásának, A NAPFÉNY ÍZE című gigantikus filmeposznak a középpontjában.. A mélységesen megindító és egyben elgondolkodtató, pszichológiai hitelességgel végigvezetett, korszerű történelemszemléletet tükröző, kivételes érzékenységgel fényképezett (Koltai Lajos!) nagyszerű forgatókönyvvel (Szabó és Horowitz) zseniális színészi alakításokkal (Fiennes, Harris, Weisz, Hunt, Unger, Ehle, Andorrai, Gálffi stb.) és pazar helyszínekkel megrendezett katartikus alkotás a Sonnenschein-família életét meséli el három nemzedék sorsán keresztül.

Megjegyzem, hogy számos szép budapesti utca, tér, épület, sőt épületbelső, lakóház, belső udvar tűnik fel az egyes jelenetek impozáns helyszíneként, amelyet a jószemű alkotók szemeltek ki filmjük számára. Mégpedig többnyire természetes valójukban "szerepelnek" a vásznon, a díszletezők csak kisebb diszítésekkel, felirattal egészítették ki (diszlettervező: Ferenczfy-Kovács Attila) a falakat, ablakokat, homlokzatot - pl. a Ferencvárosban a Bokréta és a Liliom utcában.

Mindez a filmforgatás szempontjából előnyös volt ugyan, viszont némi rossz szájízzel vesszük tudomásul, hogy egyik-másik épület ezek közül a forgatás idején, 1999-ben is még mindig ugyanúgy (felújítatlanul) nézett ki, mint a századforduló idején, s éppen ezért felelt meg a korhűség szempontjának...Csakúgy, mint a Koltai rendezte Semmelweis-film kórházi épületei, folyosói...

Mert bizony feltűnt itt olyan épület is, melynek a filmben látható udvarát, lakásait jóval a filmforgatás után újították csak fel. (Node, hagyjuk a további fanyalgást, mert egy ilyen szép film ürügyén nem lehetünk ünneprontók.) A film angol címe: Sunshine. Ami napfényt jelent, utalva a család eredeti nevére, német nyelvterületen viszont az " Ein Hauch von Sonnenschein - "a napfény érintése" címen futott a film. 

A csodálatos alkotásban egy középkorba visszanyúló győkerekkel rendelkező, bevándorló és italkereskedéssel foglalkozó zsidó família drámai eseményekkel és tragédiákkal terhes asszimilációs törekvéseit, s annak folyamatát kísérhetjük nyomon csaknem száz esztendőn át. A meseszerű elemeket is tartalmazó, de valóságos történelmi tényeken alapuló sztori kezdetén az ükapa, Áron a saját falusi szeszfőzdéjében történt szerencsétlen robbanás következtében veszti életét, ám az ital készítését leíró receptes-könyv sértetlenül megússza a tűzvészt.

Ezzel - az ital-találmányt és annak elkészítését leíró, már igencsak megviselt könyvvel - a tarisznyájában kél útra szerencsét próbálni fia, Manó, aki eljut a magyar fővárosba. Itt aztán hamarosan készíteni és árusítani is kezdi a gyomorkeserűt, ami rövid idő alatt nagyon kelendő árucikk lesz. E nyitójelenet után következő képsorokon már a 19. század végén az idős Manó étkezőasztalánál találkozunk a családdal, ahol az apa éppen áldást és kenyeret oszt a családjának. 

Ez a maroknyi, beilleszkedni kívánó zsidó közösség először békés, meghitt és kiegyensúlyozott család látszatát kelti. Majd szép lassan azért folyamatosan feltárulnak szemünk előtt a belső konfliktusok, ellentétek, érzelmek és indulatok. A későbbiekben pedig már folyamatosan tanúi lehetünk annak is, amikor az egyes családtagok között kibontakoznak és össze is csapnak a különböző nézetek, eszmék, az addig rejtve maradt személyes és politikai ellentétek. 

Velük tartunk aztán az Osztrák-Magyar Monarchia agonizálásától kezdve egészen az 1960-as évekig mindazokban az eseményekben, amelyekbe ugyancsak belerondítanak a századforduló, majd az ezt követő huszadik század egymást követő viharos történelmi fordulatai. S mindezek hátterében - egyfajta családi szimbólumként - vonul végig s kerül szóba sokszor a família egyetlen kézzelfogható és legértékesebb családi öröksége: az ükapa által feltalált és kikísérletezett, majd a leszármazottak által tovább fejlesztett népszerű italkülönlegesség, " a napfény íze" receptkönyve.

S hogy ez a szóban forgó ital és annak leírását rejtő könyvecske - mint családi örökség - a családfő, Sonnenshein Manó konzervatív erkölcsi-, és vallási értékrendjével, s a zsidó Biblia legértékesebb könyvének, a Tórának a tanításaival együtt - mennyiben és hogyan tudja boldogítani, szeretetben együtt tartani, egyesíteni a családtagokat, s milyen erővel tudja befolyásolni fent idézett döntéseiket, vagy segíteni őket egyéni életük rögös útjain - az kiderül a filmből. S hogy mi az, amiben és ahol nem képes minderre - az is nyilvánvalóvá válik szemeink előtt.

Nemcsak mindezekbe, de a családtagok legintimebb magánéletébe is jelentős mértékben "belenyúlnak" az előre nem várható, előre meg nem jósolható történelmi események: a monarchia összeomlása, majd a forradalmi-, és háborús események, a fokozatos fasizálódás, az egyre hevesebben fellépő antiszemitizmus, a zsidóüldözés, a holokauszt vészterhes évei, majd a kommunista diktatúra lélekromboló időszaka.

A film egyik főhőse, a nagyobbik fiú, Ignác, a jogásznak kitanult, majd elismert bírói tevékenységet folytató agilis és karrierista fiatalember - mint a monarchia, a császár megrögzött híve - folyamatos konfliktusban van öccsével, Gustavval. Ő ugyanis lázadó forradalmi érzelmekkel és gyűlölettel viseltetik a korrupt bécsi kormány erőszakos intézkedései ellen, és kész tenni bármikor a szegénység, a nyomor megszüntetéséért - akár fegyveres harc árán is.

E politikai jellegű ellentét mellett Ignác még ráadásul féltékeny is reá, hisz ő is ugyanúgy szerelmes Valeriába, a családba befogadott árva unokatestvérükbe, aki egyébként nem zsidó származású. A fiúk közül Ignác érzelmei nyernek viszonzást, s a boldog egymásra találás után kapcsolatuk egyre mélyül, mert a szülők ellenkezése hidegen hagyja mindkettőjüket. Anyja meg is átkozza kapcsolatukat, de mégis titokban testileg is egymáséi lesznek. Majd elérik, hogy nagy nehezen házasságukat is engedélyezik.

Az ifjú feleség - férje karrierje érdekében - abba is belemegy, hogy vezetéknevüket mindhárman - a két testvér és ő is - Sors-ra magyarosítsák, majd az átkeresztelkedést is vállalják. Ignácot azonban munkája Bécsbe szólítja, majd a világháború kitörése után katonatisztnek áll, s a hosszú távollétek felőrlik házasságukat. Így - bár felesége két fiúgyermeket is szül (Ádámot és Istvánt) - mégis válásra kerül sor. Ignác számára a monarchia összeomlása egyben saját maga összeomlását is jelenti.

Egyre betegebb lesz, idegeit felőrli állásának, helyzetének bizonytalansága, majd a háború kitörése, egészsége fokozatosan tönkremegy, s egy év múlva meg is hal. Innentől lényegében a két fiú sorsa kerül a film középpontjába. Amikor István közvetítésével Ádám beáll a budapesti vívók klubjába, s a versenyeken már megjelenik az akkor már idős nagymama, Vali is, aki feleleveníti egykori fotós tevékenységét az ott készített felvételeivel.

Ádám hiába fejlődik rendkívüli tehetségével olimpiai bajnokká (ld.a fenti kezdőképet) sem ez, sem a Királyi Honvédségben betöltött tiszti rangja nem menti meg az 1942-es munkaszolgálattól. Fiával, Ivánnal együtt kerülnek ki a keleti frontra, ahol apját saját szeme láttára verik agyon a keretlegények. (A filmnek ezt a motívumát és a főhős személyét Szabó egy valóságban is élő olimpiai bajnok kardvívóról, Petschauer Attiláról mintázta, aki szintén munkaszolgálatosként került ki a frontra, és sorsa sok tekintetben azonos volt Ádáméval.)

A csontsoványra lefogyott Iván testileg-lelkileg elgyötörten, rettenetes lelkiismeretfurdalással kerül haza a frontról a nagyanyjához. Vádolja önmagát, hogy tehetetlenül kellett végignéznie apja szörnyű halálát, és megfogadja: amíg él, nem nyugszik, míg fel nem kutatja, s meg nem bünteti apja gyilkosait. A bosszúállás vezeti akkor is, amikor beáll az ÁVH soraiba, ahol kihallgatótisztként próbál igazságot tenni.

Amikor azonban a hivatal a legpiszkosabb módszereket is beveti, s őt is behálózzák közvetlen munkatársai megfigyelésébe (még főnökével is összeugrasztják) s kihallgatottjai közt számos ártatlan, még a holokausztot is végigszenvedő zsidó is előfordul - akkor rá kell jönnie: maga is épp olyan bűnössé vált, mint az ott dolgozó kommunisták bármelyike.

Ismét lelkiismeretfurdalástól gyötrődve, és annak engedve önként kilép a hivatal kötelékéből - miután egykori főnöke, az általa kihallgatott, s a vallatás közben meghalt Knorr Andor sírjánál elmondott búcsúztató beszédében bűnbánatot gyakorol. Saját vétkeit úgy és azzal próbálja jóvátenni, hogy a forradalmárok oldalára áll az 1956-os felkelésben. Amiért aztán annak bukása után öt év börtönre ítélik. Kiszabadulva, nagyanyja (Rosemary Harris - a fenti képen) halála után lakását takarítva és lomtalanítva kétségbeesve keresi a családi örökségként számon tartott egykori recepteskönyvet, amely a Napfény íze összetételét és készítésének módját tartalmazza. Ez azonban eltűnik a lomok elszállításával a sok kacat között.

A film zárójelenetében a középkorú Iván - immár, mint az egykori ital feltalálójának ükunokájaként - megnyugodva és fellélegezve, a múlt árnyaitól szabadulva sétál a fővárosi utcán. Önmagában elmélkedve (egyébként az egész filmet az ő narrációja kíséri végig) így summázza megállapításait, végiggondolva és tekintve eddigi életén:

"Életemben először mentem végig úgy az utcán, hogy nem érezhettem rejtőzködve magam. Utoljára talán Sonnenschein Manó érezhette így magát. Most már tudom, hogy a családi titkot nem az elveszett receptes füzet lapjai rejtették, hanem azt a nagyanyám őrizte meg. Családunk egyetlen tagja, aki szabadon tudott lélegezni." S mindezek a benyomások arra késztetik a középkorú Ivánt, a család legfiatalabb tagját, hogy felülvizsgálva felmenői döntéseit és cselekedeteit. Majd mindezek után arra a következtetésre jut, hogy vállalja ősei nevét.

Ezért a a Sors helyett a Sonnenschein névvel él a továbbiakban. Saját családneve revidiálása egyértelműen az ősök eredeti vallásához, erkölcsi rendjéhez és követelményeihez való visszatérést jelenti. A zsidó vallásnak, az izraelita hitnek a vállalásához, amely a családuk folytonosságát szolgáltatja. Amely vallás - ahogy Komoróczi Géza állítja: "teljesen különbözik a keresztény vallástól, annak minden zsidó eredetű összetevője mellett is." Az ükunoka története tehát az identítás fontosságáról és vállalásáról szól. Iván számára ezennel világossá vált tehát, hogy családjában az előző két generáció tagjai végig saját személyiségük feláldozása árán akartak boldogulni. De ő maga ezt már nem akarja, nem így akarja. S ezért úgy határoz, hogy ezek után döntéseit, választásait már saját egyénisége, jelleme, szemlélete - s nem a hatalom érdekei vagy a karrierizmus fogja meghatározni.

Iván szavai a film alapvető, hozzánk is szóló mondanivalóját összegzik. Az a kérdés foglalkoztatja: mi az igazi érték egy családban, mi az az örökség, amit tovább vinni érdemes, ami szerint, amihez alkalmazkodva érdemes meghozni döntéseinket, választásainkat  a jövőben is. Mi az, ami soha nem tud elveszni úgy, mint az agyon ajnározott, minden családtagra rákényszerített, ereklyeként tisztelt és becsben tartott tárgyi emlékek. Mi az, ami nem tud megsemmisülni, porrá válni, szemétre kerülni úgy, mint ez a recepteskönyv is például. Úgy, mint az aranytárgyak, drága ingóságok amiktől biztos megélhetésünket, nyugalmunkat, biztonságunkat reméljük a legnehezebb időkben is. 

És amit legjobban őrizgetünk az évek során, mint annak zálogát, hogy azzal, és csak azzal aztán átvészelhetjük mindannyian a levészterhesebb időszakokat is. S amit, mint egyetlen menedéket - óvunk, védünk, mint életünk legnagyobb kincsét, ami egyedüli biztosítéka jövőbeli örömeinknek és boldogságunk fenntartásának.

Valóban ez jelentheti a legnagyobb értéket, amiért mindent érdemes feláldoznunk: ez jelenti a megélhetésünk, anyagi gyarapodásunk egyedüli biztosítékát? A Napfény íze nevű ital aromája és megőrzendő receptje - valóban a családra ömlő napfénynek és biztonságnak, a nyugodt, háborítatlan, békés életnek a jelképe, a megtestesítője? Ez a családi örömöknek, az összetartozásnak, az egymásért élni tudó, egymásnak segítő energiának a forrása? Ez lehet a szimbóluma múltnak, jelennek és jövőnek? Ez lehet a dinasztia szívós és biztos örökségeként elismert varázslatos életelixír? Az a biztosíték és erő, ami több nemzedéken át is megtart, fenntart és megőriz egy családot?

Azonnal eszembe villan Jézus tanítása: "Ne a földi, mulandó kincseket halmozzuk, mert azokat megeszi a rozsda, a moly a penész stb. Helyette a maradandó dolgokat mennyei kincseket gyűjtsük, olyanokat melyek örökkévalók. A szívünk ott lesz, ahol a kincsünk, ezért az örök értékeket részesítsük előnyben az anyagi javakkal szemben." - olvashatjuk a Máté evangélum soraiban. És mik azok a mennyei kincsek, amelyek maradandóak? Bizony ezek egyike, mégpedig a legfontosabbik: a szeretet, amit maga Pál apostol is elsőrendű fontosságúnak tartott. "Elvesztettem a zsebórámat!" - vallotta be nagyanyjának Ádám, Ignác nagyobbik fia. "Ugyan mit számít egy óra? Vannak fontosabb dolgok is az életben." - felelte Valerie nagymama.

És bizony ő is a szeretetre gondolt, az egymás iránti megértésre. Ez az, ami nem múlhat el, ez az, ami beragyogja a mi személyes életünket is, a család életét mindenkor. Még akkor is, ha mi, saját magunk már nem élünk. Ez az, ami segít élni, működni bennünket, ez szolgáltatja nekünk az igazságot, a biztonságot, a megélhetéshez szükséges erőt, az összetartozáshoz szükséges szívósságot, az egymás iránti tolaranciát. Mindent. Ez szolgáltatja és biztosítja számunkra a jövőben is a család biztonságos, örömteli létét.

Itt, ebben az alkotásban is valójában ez az, ami a film szereplőit is segítette és ösztönözte. És bennünket is segít jelenkorunkban megtalálni a helyes megoldást ahhoz, hogy mindenkor elveinkhez, erkölcsi törvényeinkhez, hitünkhöz, személyiségünkhöz hűen dönthessünk. Hogy ne legyünk megalkuvók, meghunyászkodók, hogy csakis ésszerű, és ne elvtelen kompromisszumokat kössünk, ha éppen szükséges. 

Az elvtelen kompromisszumra íme, itt egy humoros példa, amit egy Erich Kästner-anekdotából ismerhetünk. Egy újságíró megkérdezte a híres német írót: "Őn szerint mi az elvtelen kompromisszum lényege?" Mire Kästner mosolyogva és ironizálva így válaszolt: "az elvtelen kompromusszum a következő: feleségem a fehér bort kedveli, én viszont a vöröset. Erre megegyeztünk, hogy mind a ketten rosét iszunk." Vagyis nem lehet ésszerű az a kompromisszum, amiben mindketten csak rosszul járnak, ha engednek.

Summa summárum: elvtelen, ésszerűtlen kompromisszumot ne kössünk, csak ésszerűt. Az egészséges, ésszerű kompromisszum ugyanis nem azonos a megalkuvással. Az előző fontos és szükséges, és nem jár azzal, hogy az ember feladja addigi elveit, értékeit, melyekhez ragaszkodik, valamint egész személyiségét, mint a megalkuvás esetében. Az ésszerű kompromisszum - bár hátránnyal is jár -  mindkét fél számára számos előnyt hoz, éppen ezért ésszerű. Az eseteleges kompromisszumokon kívül - ha arra szükség van - szabadon, félelem és szorongás nélkül, akár ellenállást is tanusíthatunk bizonyos esetekben, ha arra szükség van! S bizony van, amikor csakis ez az egyetlen helyes megoldás.

Tehát a fentiekben elemzett igazi érték, a család összetartó ereje a szeretet, az odadás, a segítőkészség, a szolidarítás az igazi, gazdag, érzelemmel teli életet, biztonságot, gerincet, jellemet adó érték. Ez az, ami minden családtag számára csakis hasznos, előnyös, szellemet, lelket gazdagító lesz (nem lehet, lesz!) Ez az, ami mindenki számára egyfajta viszonyulási pont, amihez a legnehezebb helyzetekben igazodhatunk, amihez bátran fordulhatunk tanácsért, útmutatásért döntéseink előtt. Ez egy örök, kikezdhetetlen érték, egy isteni adomány, nem olyan, mint egy tárgyi örökség, egy füzet, vagy könyv, ami bármikor elveszhet, eltűnhet, megsemmisülhet. Mint ahogy ez meg is történt itt ebben a filmben is.

Ha megvizsgáljuk, hogy a film hősei közül kik azok, akik számára, akiknek döntésében életük során a szeretet, az egymás iránti odadás és segítőkészség iránymutató volt, akiknek legfontosabb isteni törvényként ez motiválta cselekedetüket, s hogy ennek mikor milyen milyen eredménye lett a család életében - erőteljes választ, bizonyságot kaphatunk. Arra a kérdésre kaphatunk feleletet: kinek mi is volt itt a legnagyobb érték, kinek számára mi jelentett a legnagyobb ösztönzést, a legnagyobb hajtóerőt további életében? 

S utólagosan megítélhetjük: ki cselekedett, ki döntött egy-egy adott helyzetben a jövőre nézve (saját és családja jövőjére nézve!) helyesen, s ki az, aki helytelenül, megfontolatlanul. Kinek számára (és családja számára) bizonyult előnyösnek, s kinek számára hátrányosnak az éppen meghozott döntése. Mert minden döntés helyességét, bölcsességét, helytállóságát annak következményeiben, hatásában mérhetjük fel igazán. És bizony, sajnos - legtöbbször csak utólag.

Kétségtelen, hogy a családfő, Manó konzervatív nevelési elveit és döntéseit a szeretet és a rendíthetetlen hit vezérelte, ami az ő szemében tulajdonképpen egyet jelentett. Erkölcsi, hitbeli értékeit, útmutatásait, kompromisszum-készségét, családtagjai iránti felelősségérzetét - amihez ragaszkodott - feltétlenül értékesnek, iránymutatónak, időtállónak tarthatjuk. Felesége viszont - aki mindenáron csak akadályokat gördített Ignác és Vali szerelmének beteljesülése útjába, nem volt teljesen azonos állásponton férjével. Határozottan ellenezte a fiatalok házasságát - Manó e tekintetben megengedőbb volt - s még átokkal is sújtotta a szerelemre áhítozó fiatal párt. Később megbánva tettét születendő unokáit már a legnagyobb szeretettel fogadta, és felnevelésükben is a szeretet volt az irányadó.

S végül is ez lett - anyjuk, Valerie gyermekeire árasztott szeretetével együtt - ami Ádám és István életébe is átöröklődött, s bennük is tovább munkált. Ez határozta meg felnőtt életüket, döntéseiket, egymáshoz való viszonyukat, saját privát kapcsolataikat, szerelmeiket és családi harmóniájukat. Még anyjuk és apjuk kényszerű elválását is képes volt ez a szeretet ellensúlyozni, és Valerie nagymamaként is ugyanolyan szeretettel viszonyult unokájához, Ivánhoz is. A fotozással foglalkozó gyönyörű lány, majd nagymama egész életében a liberalizmus eredeti értelmében és szellemében cselekedett. Legfőbb elve mindig az volt, hogy meg kell ragadni, s szabadon átélni az élet minden pillanatát. És ha lehet - le is fényképezni, megörökíteni az

Rosemary Harris, aki bravúrosan a saját színész lánya, Jennifer Ehle (fenti képen) szerepét, a fiatal Valerie-t vette át és folytatta - a már idős asszony karakterét alakítva - a következőkben fogalmazta meg a film lényegét a premier után 2000-ben: "csak az a tevékenység ér valamit, amit szerettel csinálunk. Arra tanít ez a film bennünket, hogy hogyan lehet szeretettel átvészelni a legnehezebb helyzeteket is." És álljon itt - akár mindezek megerősítéseként - magának a rendezőnek, Szabó Istvánnak a summázata is.

Amikor afelől kérdezték, mit is akart mondani filmjével, a következőt válaszolta: "Filmem felveti azt a nagyon fontos kérdést: vajon fontos-e számunkra saját identításunk? Hőseink érzései közül talán a legfontosabb, hogy harcolnak a mindennapi biztonságérzetükért, ahogy bármelyikünk. Én csak egyetlen dolgot kérek a közönségtől, hogy legyen nyitott, és főleg nyitott arra, hogy szeresse őket."

Az egyetlen szereplő, akinek döntését - a bécsi kormány által felkínált bírói állás elvállalását - nem a szeretet és feleségének megértése motiválta és diktálta, hanem a karrier, a magasabb pozíció elérése - az Ignác volt. Aki a sok-sok elvárás közül a monarchia kiszolgálását, politikájának erősítését választotta, még a nevét is megváltoztatta előbbre jutása érdekében. Az ő szájából még az a cinikus mondat is elhangzott, amikor feleségével vitatkoztak - elég sok nézeteltérésük akadt - hogy "Nem szabadságra van szüksége a népnek, hanem biztonságra." 

Holott szerintem a kettő - ha nem is ugyanazt jelenti - egymástól el nem választható, mert szorosan összefüggenek! Meggyőződésem: ahogyan szabadság nem létezhet biztonság nélkül, úgy biztonság sem lehet szabadság nélkül. E kettő kézen foga jár...) Ignác azonban - talán isteni büntetésként - meg is lakolt rossz választása és karrierizmusa miatt. Egyrészt azzal, hogy szeretett felesége hamarosan elhagyta, majd megcsalta őt, másrészt mellőzésével, betegségével és korai halálával fizetett megalkuvásáért.

Ám utódai - fiai és unokái - a jövőben a szeretet jegyében fogant jól átgondolt döntéseikkel, egyéniségük, gerincük és identításuk megtartásával a jövőben ellensúlyozták azt, hogy apjuk, nagyapjuk nem a magyarságához és családjához volt hű, hanem szeretett császárjához, s hogy annak idején ehhez ragaszkodva helytelen döntést hozott. Később ők és a család többi tagja is - a feleségeik, gyermekeik valamennyien úgy döntöttek, hogy nem hagyják el hazájukat még a zsidótörvény (1938) meghozatalakor sem, ami meglehetősen hátrányosan érintette őket.

Szabó úgy döntött, hogy mindhárom központi hőst - az apát, Ignácot, a fiát, Ádámot valamint az unokát Ivánt ugyanaz a színész - Ralph Fiennes játssza el. És bizony, nagyon jól döntött, és nemcsak a szülő-gyermek hasonlóság érzékeltetése és megtartása miatt. Hanem azért is, mert Szabónak - ahogy maga is megindokolta - olyan színészre volt szüksége, aki egyaránt mélyen  gondolkodik és érez. S így a három személyiség azonos tulajdonságai mellett a karakterekben rejlő különbözőségeket is képes kiemelni alakításával. Mert bizony a három férfi karaktere (a jogász, a kardvívó bajnok, s a sztalinista-kommunistából lett forradalmár) más és más.

Az elképzelés telitalálatnak bizonyult, mert Fiennes élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta ebben a filmben ezzel a mesterhármassal. Ugyanúgy sikerült kidomborítania Ignác karrierizmusát és lojalítását, mint Ádám állhatatosságát - ami a halál küszöbén sem hagyta el - vagy Iván jellemfejlődését, a haladás, a jó ügy irányában tett megváltozását. E karakterek felépítése során - mint ahogy maga is nyilatkozta - az izgatta leginkább, hogy "mit kell feladnia az egyénnek saját magából, hogy beilleszkedjenen az adott társadalomba."

KÉT RENDEZŐ  -  KÉT STÍLUS

z Oscar-díjas (s ezzel a filmjével is erre jelölt) immáron 88 éves és hat évtizedes filmes pályával rendelkező Szabó Istvánnak még mindig vannak elképzelései, megvalósítandó tervei, amiket filmvászonra szeretne vinni. Most éppen egy Márai-regény, a Gyertyák csonkig égnek vizuális megvalósítása, filmre vitele foglalkoztatja. E sorok írásakor is éppen forgat. Eddigi életművében jobbára - akárcsak Jancsó Miklóst - a hatalom és a kisember viszonya foglalkoztatta. A következő alapvető kérdésekre kereste (illetve keresi) a választ mindkettőjük filmjeik nagy részében: Mit tud tenni, hogyan tud ellenállni vagy behódolni, miként tud vagy akar szembeszállni az ember az őt elnyomó politikai erőkkel, eszmékkel? Képes-e akár fegyverrel harcolni mindezért, vagy áldozatot is hozni saját igazságáért, egy közösség vagy nemzet fennmaradásáért? Miképp tudja megőrizni felvállalt eszméit, nézeteit, önazonosságát, emberi-, és erkölcsi tartását - és mi mindent képes tenni ezek megvédéséért és megőrzéséért?

A két világhírű, de merőben eltérő filmes eszközökkel dolgozó magyar rendező kapcsolata a magánéletükben a szakmai és emberi tiszteletre épült. Szoros barátságban ugyan nem voltak, de amikor kirobbant Szabó nagy port kavart ügynökmúltja - Mészáros Márta és Jancsó Miklós is úgy nyilatkoztak, hogy ettől függetlenül továbbra is barátjunknak tekintik Szabó Istvánt. A filmjeikben 

feldolgozott és megjelenített alaptémájuk - mint fent említettem - lényegében azonos. De Szabó ezt más eszközökkel, más vizuális megelevenítéssel, más rendezői felfogással, másféle színészvezetéssel vitte vászonra. E rendkívül fontos témát mindegyikük másképpen bontotta ki, és valósította meg filmjein.

Másként tárta elénk az ember és hatalom viszonyát, mely évszázadok óta nagy probléma a különböző rendszerekben, s ami a diktatúrában mindig az elnyomáson, a szabadság megvonásán alapszik, és számtalan konfliktust szül minden országban még ma is. 

Ezeket a konfliktusokat láthatjuk mindkét rendező filmjein különböző rendezői és vizuális megoldásokban, de másképpen Szabó filmjeiben: a Mephistoban, a Redl ezredesben, a Bizalomban, a Szembesítésben vagy a Napfény ízében, mint ahogyan Jancsó tette ezt a Szegénylegényekben, a Fényes szelekben vagy mondjuk a Csend és kiáltásban.

Ahogy az internet egyik meghatározásában olvashatjuk: "Jancsó a parabola, a történelmi formák és a koreografált hosszú beállítások mestere, addig Szabó az intim emberi sorsok és a történelembe ágyazott lélektani drámák alkotója." Mindkét definícióval tökéletesen egyet értek, s különösen a Szabóra igencsak jellemző "történelembe ágyazott lélektani dráma" az, aminek mintapéldája lehet az Apa, a Szerelmesfilm, a Bizalom, a Szembesítés, vagy a most elemzett Napfény íze című filmje.

Nála nincs olyan központi, meghatározó szerepe és jelentősége a mozgásnak, a koreográfiának, a táncnak, a nagy totálképeknek, a burjánzó szimbolumoknak, a megfejtésre váró jelképeknek, a tömegjeleneteknek, a felvonultatott és kifeszített emberi-, és állati tablóknak, mint amilyen jelentőségük van mindezeknek Jancsó rendezésében. Szabó a lineáris történetmesélés, a lírai realizmus híve, Jancsó azonban nem.

Nála maga a sztori csak mellékes. Szinte felszínes a színes és gazdagon tálalt, szemünkbe, agyunkba szegezett metaforák, jelképek garmadájában, nem úgy, mint Szabónál, akinek nagyon is fontos az emberi történet, az emberi sors, a jellemek, kapcsolatok, emberi közösségek viselkedése, magatartása, cselekedetik minősége, s mindezeknek a vizuális megjelenítése. 

Jancsó a jellemeket szuggesztív, dinamikus, nagyhatású totál-beállításokba exponált költői képekbe, metaforákba, szimbólumokba csomagolja, s mindig eleven, dinamikus, lendületes, tempós és folyamatos mozgásokban juttatja azokat kifejezésre. Szabó azonban az intim közelképeknek és jeleneteknek, az arcok sokféleképpen árnyalt fényképezésének, az emberi együttlétek, találkozások, zsánerképek filmen megjelenített harmóniájának, a csendes és sokat mondó párbeszédeknek, valamint a békés enteriőrök megszerkesztésének a mestere.

Amikkel persze egészen más atmoszférát, másféle izgalmas szituációt vagy bensőséges hangulatot teremt filmjein, mint Jancsó a jelenetek, emberek örökös és megállíthatatlan mozgásával, mozgássorával, hosszú, 10-12 perces snittjeivel, gyertya-erdeivel és lovak légiójával. (Az utóbbiak annyira jellemzőek voltak filmjein, hogy annak idején - amikor hiánycikk volt a gyertya hazánkban - az a poén terjedt el: azért történt ez, mert Jancsó megint forgat. Lovakból viszont volt utánpótlás, hiszen lovasnemzet vagyunk.)

S még egy valami, ami nem kevésbé fontos: a szexualítás vizuális megjelenítése e két rendező filmjein. Nos, erről az a véleményem: amennyire Szabó és Jancsó személyisége, egyénisége, egyéni sorsa, lelkivilága, mentalítása, szerelemhez és nőkhöz való viszonya, és arról vallott nézetei különböznek (illetve különböztek) egymástól - olyannyira különböznek szexuális és szerelmi jeleneteik is saját filmjeiken. 

Az ilyen jellegű, és általuk megrendezett jeleneteikben a kémia teljesen jelen van és mindkettőjük filmjeiben hatásosan működik. Ám a meztelenség, az ölelkezés, az együttlét, az ágyjelenet közeli, vagy kevésbé közeli megmutatása egyéniségüknek és rendezői felfogásuknak megfelelően, s azokra jellemző módon történik mindig. Jancsó magát a női testet is (ugyanúgy, mint a tüzet, vizet vagy lovat) egyfajta jelképnek ábrázolja filmjein, s az intim szerelmi jeleneteknek is ilyen szerepet szán.

Sokkal nyíltabb, kitárulkozóbb, gátlástalanabb, szabadabb, nem egyszer polgárpukkasztó eszközökkel, szabadszájú, obszcén párbeszédekkel él e tekintetben is, mint ahogy ezt Szabó teszi rendezései, forgatókönyvei során. Aki visszafogottabb a testi szerelem, a szexuális közösülés, aktus rendezői-, és vizuális ábrázolásában, s az ezekkel kapcsolatos kiszólásokban. Nála a lelki folyamatoknak, a lírának, az érzelmeknek van a legfontosabb szerepük ott és ebben (is!) ami Jancsó filmjeiben nem érvényesül olyan hangsúlyosan. Gondoljunk csak a Szerelmesfilm, a Bizalom, vagy akár a Napfény íze erotikus találkozásaira, azokban tapasztalható pillantásokra, intim mozdulataira és ágyjeleneteire, s vessük össze azokat a Jancsó-filmeken tapasztaltakkal! (Pl, a Szerelmem Élektra, a Magánbűnök, közerkölcsök, A zsarnok szíve vagy a Jézus Krisztus horoszkópja című filmjeiben látottakkal. Pláne, ha még az életműve végén, 2000 után forgatott Kapa és Pepe sorozat filmjeire, a szabadszájú Scherer-Mucsi kettősre gondolunk,   

Jancsó a meztelen női testet (sőt, a férfi testet is) egyfajta filmes eszköznek tartotta, s fel is használta azt (sokszor tömegével is) filmjein. Nála ez egyfajta rendezői nyelvnek, a hatalmi mechanizmusoknak és a szabadságkeresésnek szerves része. A meztelen testek - nála és sokszor másoknál is - a kiszolgáltatottságot, a természetességet, vagy éppen a hatalommal szembeni lázadást szimbolizálják. (ld: Szegénylegények vesszőzési jelenete!)

Szabó viszont az erotikát, a meztelen női testet, a szerelmi aktust is szervesen beilleszti magának az egész történetnek az áramába, s ezeket mindig az adott szereplők jellemére, szándékaira, egyéniségére szabja. S ezekre épülve komponálja, rendezi meg az ilyen jellegű jeleneteket is. Voltak, akik annak idején - a hetvenes, nyolcvanas években - azért mentek el megnézni egy Jancsó-filmet, hogy gyönyörködhessenek a meztelen női testek látványában. 

Szabó filmjei esetében ilyen nézői szándék szóba se jöhet. Jancsónál érdekes módon soha nem került sor női főszereplők és férfi partnerük szerelmi aktusaira, hiszen filmjeiben nincsenek is női főszereplők. (talán az egyetlen kivétel a Szerelmem Élektra - Törőcsikkel.) Esetleg egy-egy női mellékszereplő élt ezzel a lehetőséggel a filmen - rendezői istrukciókra - hogy partnerével részt vegyen az effajta jelenetekben, de azok teljesen másképp zajlottak, mint Szabó filmjein. Akinek alkotásaiban maga a meztelen női test csakúgy, ad hoc, egymagában meg sem jelenik, mint Jancsónál, csakis a filmbe szervesen illeszkedő szerelmi aktusok természetes részeként. 

A Napfény ízében pl. Ralph Fiennesnek - többféle karakterének (Ignác, Ádám és Iván) megfelelően - több szexuális aktusban is szerepelnie kellett és helyt kellett állnia (helyesebben: feküdnie) Ráadásul minden partnernőjével - Harris, Weisz, Unger - több ízben, több helyszínen és pozícióban is: ágyban, asztalon, erdei fához támaszkodva stb. Én magam nyolc különböző együttlétet számoltam össze, de lehet, hogy több is volt...) S ezek mindegyike - az abban szereplő partnernő egyéniségének, temperamentumának, megfelelően - másképpen, más szenvedéllyel, érzelmekkel ment végbe.

Lehetne még taglalni Szabó és Jancsó filmes eszköztárának, stílusának, rendezői koncepciójának eltérő jegyeit és témáik azonosságát is, de azt hiszem az eddigiekben is kellőképpen érzékeltettem a lényeget. Még talán annyit: Jancsó sosem tartotta művészetnek a filmkészítést, Szabó viszont eddig még ilyent soha nem mondott. Szerintem mindkettőjük kiemelkedő, kivételes művész, a legnagyobb filmrendezők között ott a helyük, s nemcsak a legnagyobb hazai kollégáik között, hanem világviszonylatban is. 

EPILÓGUS

ersze, hogy különböznek filmjeik - hiszen más eszközökkel és más módszerekkel éltek rendezéseik során mindketten. Mint ahogyan más vizuális látásmóddal és rendezői koncepcióval rendelkezett Truffaut, Bergmann (Szabó példaképei) más stílusban rendezett Hitchcock, Antonioni, Godard, Chabrol, Wajda, Fellini stb. vagy egészen más egyéniségek voltak Makk Károly, Fábri, vagy Ranódy, s megint másfajta filmeket készített Tarr Béla, más szemlélettel élt filmjeiben Mészáros Márta, Zeffirelli vagy Tarantino, s így tovább. Mind egytől egyig óriási művész, nagy rendező, mi pedig hátradőlhetünk és csodálhatjuk mindazokat a maradandó alkotásokat, amiket létrehoztak.

Többek között Szabó István nagyszerű filmjeit is, melyekre már a hetvenes évektől fogva méltán kezdett felfigyelni a filmes világ, mígnem 1981-ben végre rendezői Oscar-díjat kapott számtalan hazai és európai díj után. Amiben kétszeres értelemben is nagy szerepe volt Brandauernek, a remek osztrák színésznek is. Ahogy mondják: ízlések és pofonok különbözők, így pl. jómagam mégsem a Mephisto-t tartom Szabó legjobb filmjének, hiszen akár az Apa vagy a Redl ezredes is megkaphatta volna az Oscart, avagy az itt taglalt Napfény íze is.

Amelynek legnagyobb erénye (sok egyéb mellett) az, hogy fényképezés tónusa, színgazdagsága tökéletes harmóniában él a rendezés stílusával. Koltai minden egyes jelenetben hallatlan érzékenységgel meg tudta teremteni a fényeknek és árnyaknak, a színeknek és színtelenségnek, a közeli vagy távolabbi beállításoknak a kellő arányait. Ráadásul számos nagyszerű fekete-fehér, optimális mennyiségű korabeli filmbejátszást is láthatunk annak érdekében, hogy az alkotók hiteles történelmi dokumentumokkal hangsúlyozzák: milyen döntő és fontos volt történelmi események, fordulatok szerepe a családok, nemzedékek életében és sorsában.

 

Koltai tudatosan és jó szemmel kezelt (hogy ezzel a képzavarral éljek) kamerájával mindent tudatosan megtett annak érdekében, hogy Szabó rendezői elképzelését a legmegfelelőbb vizuális formába öntse. A beállítások, a színek, formák, kül-, és beltéri helyszínek és fények érzékeny megválasztásával hangsúlyozza a zömében beltéri jelenetek emocionális és intellekuális tartalmát, hogy mindezzel elérje a megfelelő hangulati-,  és érzelmi hatást.  Ami persze nem meglepő számunkra, hiszen már korábban is seregnyi filmben bizonyította, hogy a világ legjobb operatőrei is tanulhatnának tőle.

Mint már említettem: valamennyi színész (osztrák, német, angol, magyar) tehetsége legjavát, igazi formáját hozta alakításaival. Amikkel kiemelték a film alapvető mondanivalóját: az embernek még a történelem viharai közepette is törekednie kell arra, hogy életének döntéseit, választásait mindig megfontoltan, saját erkölcsi normáihoz hűen alkalmazkodva hozza meg. 

Ennek irodalmi illusztrálásaként hadd idézzem Pilinszky János intelemként beillő gondolatát önmagunk személyiségének és erkölcsi tartásának megőrzéséről: "Amiként kezdtem, végig az maradtam. /Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom." Úgy és aszerint döntsünk és cselekedjünk tehát, ami saját személyiségünk megőrzését és fejlődését szolgálja. S  tekintettel legyen arra is, hogy hozzátartozóink, embertársaink érdekei, értékei soha ne sérüljenek vele. 

S ha kell - bátran szegüljünk szembe - ha kell - az adott hatalommal, politikai erőkkel, és semmiképpen, semmi körülmények közt ne alkudjunk, ne hunyászkodjunk meg! Ám ha netán később rájövünk, hogy helytelen módon döntöttünk és cselekedtünk - még mindig létezik visszaút. Mindig lehetséges revízió, saját érdekünkben hozott visszafordulás vagy átértékelés, ami korántsem azonos a köpönyegforgatással.

Aki köpönyeget cserél, illetve forgat - az a személy mindig a hatalom, a siker vagy haszon irányába igazodik (e filmben egy adott pillanatban Ignác viselkedett így.) Ám aki saját identításának, erkölcsi rendjének megőrzése érdekében korrigálja, vagy revideálja korábbi nézeteit és ennek szellemében, ennek megfelelően változtat korábbi álláspontján és helyzetén - az nem köpönyegforgató.

Az az ember, aki önmagának és egy tágabb közösségnek a haladása érdekében módosít elvein és előre lép - az nem szélkakas, hanem reálisan gondolkodik - önmaga és mások fejlődése érdekében. A szélkakas ugyanis nem saját és tágabb közösségének érdekeit szolgálja és értékeit gazdagítja "forgásával". Hanem mindig abba a szélirányba fordul, azt a szelet óhajtja kifogni - a lehető legerőszakosabb módon -  amellyel anyagi gyarapodását, karrierjének, magasabb társadalmi státuszának elérését tudja a leghatározottabban és leggyorsabban megvalósítani. 

Vagyis ahonnan mindezeken a  területeken  a legnagyobb előnyöket reméli a maga számára. Eme elvtelen, a kedvező szeleket raffináltan, szemfülesen kifogó fordulatával természetesen egyben a hatalommal való lojalítást, lepaktálást is vállalja. S egyáltalán nem érdekli az, hogy az a hatalom, ami felé fordul egy adott pillanatban  - az magának a társadalomnak az érdekeit szolgálja-e, avagy nem. Az a lényeg, hogy néki, az ő érdekeinek feleljen meg.

Minden a világon (benne az ember is) változik és változhat, s ennek lehetőségét, szabadságát senkitől és semmitől nem vehetjük el. Változik, változnia kell, de nem mindegy, hogy hogyan! A legfontosabb, hogy identításunkat, önazonosságunkat soha el ne veszítsük - sem az előző, sem a későbbiekben megváltoztatott döntéseinkkel. (Legjobb példa erre a Napfény ízében az ükunoka, Iván a maga személyiségfejlődésével. Hosszú, keserves utat jár be: bosszúszomjas, apja gyilkosait kereső, s az igazságot nagy elszántsággal meglelni akaró kihallgató-tisztként dolgozik a hatalom kötelékében, s hamarosan  a sztálinizmus szószólójaként lép fel.

Majd mindettől, mindezektől a piszkos és aljas  módszerektől megundorodva - tapasztalatait feldolgozva, saját belátására, és önmagát változtatásra késztetve - beáll az '56-os forradalmárok közé. Lelkesen vállalja  a közösséget azokkal, akik csapatostul birtokukba veszik a bevonuló orosz tankokat Elítélése és börtönéveinek letöltése, szabadulása után értékeli át igazán addigi életét. A recepteskönyv megsemmisülése után gondolkodik el igazán. S rájön arra: mit is jelent valójában, értékesnek ítélhető-e, és az eltelt idő során  gyógyítólag hatott-e a családjukra a "Napfény íze?" 

Vagyis maga az ereklyeként tisztelt és őrzött italkülönlegesség, s annak receptje képes volt-e arra, hogy összetartsa a családot? Az iránta való tisztelet, ragaszkodás és rajongás elég volt-e, megfelelő volt-e arra, hogy mindenkor segítsen megszabni döntéseiket, választásaikat az eléjük került problémáik megoldásában? Alkalmas és képes volt-e arra, hogy meggyógyítsa bajaikat, gyógyító erővel hasson felmerülő nehézségeikben, kétségeikben, konfliktusaikban?    

S mindezeket a kérdéseket fontolgatva lassan rádöbben arra, hogy ez a recepteskönyv önmagában, egymagában erre nem képes. Egy tárgy - bármily erkölcsi, esztétikai értéket, ősi hitet is hordoz - valójában egyedül nem tud segíteni, nem képes bajokat, gondokat, problémákat gyógyítani. Mert ennek nem ez a valós értéke. És lassan rájön: mi jelentette, mi jelenti igazán az ő családi örökségét, s mi adja ezután majd élete értelmét. Ám ahhoz, hogy eddig eljusson - ahhoz időre, változásra volt szüksége, mint ahogy mindenkinek. 

       

                                     Napfény íze (Bio 16- Télizöld virág)                                          

Az emberi jellemet és az egyén által megválasztott cselekvést mindig folyamatában, mozgásában kell értékelnünk, megítélnünk. Figyelembe kell venni: az adott személyiség honnan hova tart, s mit szeretne elérni, mikor miért, minek érdekében, milyen erkölcsi értékek, normák mentén és ösztönzésére, parancsára teszi azt, amit éppen adott pillanatban és helyzetben tesz. S mindezeket a tetteit, cselekvéseit - morális értékei talaján - miféle döntések, választások előzik meg egyéni életében. Másképp fogalmazva: miféle döntésekkel, választásokkal igazolja, hitelesíti, teszi egyértelművé tetteit, cselekvéseit. 

Szabó ezt az emberi jellemfejlődést, a hatalommal szembeni viselkedésnek és szemléletmódnak a változását nemcsak a három férfi főhős egyéniségén belül mutatja be nekünk és fogalmazza meg a film nyelvén, hanem a három nemzedék vonulatán át is. Végigvezetve, hogy ez a família a történelem során hogyan is változott meg az egyes családtagok karakterét illetően. Hogy hogyan reagáltak e férfiak mindazon kihívásokra, amiket a történelmi események támasztottak velük szemben.Hogy miként és milyen választ adtak mindazon kérdésekre, amiket nekik szegezett a megváltozott élet, s hogyan éltek külön-külön egyéniségük és Isten által elrendelt sorsukkal. És bizony azt látjuk a filmben: apa, fiú és unoka (Ignác, Ádám, Iván) mindegyik másképpen! 

Mert amennyire más volt és lett személyiségük - annak megfelelően más és más volt és lett viselkedésük és magatartásuk a megváltozott körülmények között. És ez bizonyígy  természetes. Mivel az ember nem egy szobor, hanem érző, eleven, gondolkodó, folyamatosan tanuló, érzékeny és értelmes lény - így elfogadott értékei, szemlélete, sígy  természetes. Mivel az ember nem egy szobor, hanem érző, eleven, gondolkodó, folyamatosan tanuló, érzékeny és értelmes lény - így elfogadott értékei, szemlélete, s ennek megfelelő döntései, cselekvései egyaránt változnak. 

("Nem az idő halad, mi változunk" - mondja Lucifer az Ember tragédiájában.) A változás azonban nem mindegy hogyan történik, hogyan megy végbe. Épp ezért szeretném megjegyezni: az ember azzal még nem veszíti el önazonosságát, alapvető személyiségét, ha évek múlva esetleg megtagadja azokat a korábban megszerzett információit, ismereteit, tapasztalatait, melyeket az újabbakkal megszerzettekkel képes világosan megcáfolni. Vagyis: ésszerű okok, indokok lapján revideálja azokat a következtetéseit, megállapításait, nézeteit, amiket korábban vallott, s amelyek alapján akkor döntéseit meghozta. 

Indoklása, okfejtése azonban csakis abban az esetben elfogadható és meggyőző mások számára is, ha maga is szentül megvan róla győződve, hogy a korábbi nézetei - mai szemével nézve - hamisak, felszínesek voltak akkor, s erről másokat is meg tud győzni nemcsak szavakkal, de cselekvéseivel is. Ezenkívül pedig - jól tudjuk - mindig változnak a társadalmi körülmények is, és bizony nem is mindig előnyükre, amire okkal lehet a maga helyén hivatkozni.

Máskülönben, az ésszerű okfejtések hiányában csupán öncélú bravúroskodásnak, alaptalan okoskodásnak minősíthető mindaz a magyarázat, amivel valaki indokolni próbálja: miért dönt és cselekszik most homlokegyenest másképpen, mint a korábbi időkben. Iván is változott az időben, a történelmi események, családi drámák, tragédiák sodrában, miközben sokat tapasztalt és tanult. 

A maga saját személyisége, egyénisége, habitusa szerint ő maga pozitív irányba haladt előre, mígnem elérkezett végső felismeréséhez - immár a harmadik generáció tagjaként. "Mindenkinek meg kell találnia azt a pallót, amelyen csak ő lépdelhet, csakis ő, egyedül." - írja Bohumil Hrabal. 

A "Napfény íze" című filmalkotás csodálatos, gondolatébresztő és maradandó élményt kínál mindenki számára. Nagyszerű rendezésével, képi világával, sodró történetmesélésével meggyőz bennünket arról, hogy az ember önmaga ellen soha ne döntsön, önmagával s meggyőződésével szemben soha ne cselekedjen, mert ezzel saját ellenségévé válik. Amit negatívumának könyvelhetnék el - az a film végén elhangzó, kissé didaktkius és szájbarágó monológ az utca forgatagában sétáló Ivánnal. Ami rövidebben, összefogottabb, ütősebb lett volna, s talán másképp is meg lehetett volna rendezői szempontból oldani (netán vizuális formában, a szöveget megkurtítva.)

Ám a film számos erénye, katartikus, szép jelenetei, kivételes fényképezése, összefogott, jól megírt forgatókönyve, színészi remeklései, Maurice Jarre-nak - a szereplők érzelmi hullámzásait kifejező - kísérőzenéje (amely Schubert f-moll fantáziájának motívumaira épül) bőségesen kárpótolnak bennünket, és nagyszerű moziélményt adnak. (Jarre itt ugyanazt alkalmazza, mint a Zsivagó-ban: egy-egy adott ponton ismételten, többször visszatér ugyanaz a téma. 

Méltán és megérdemelten  kapott a film három Európa-díjat is (forgatókönyvéért, Fiennes alakításáért és a fényképezéséért.) Befejezésül Papp Kinga interneten megjelent méltatását idézném még, aki a 88 éves rendező mai alkatát, egyéniségét és karakterét jellemzi remekül néhány mondatban:

"Ősz haja rendezett, mozdulatai lassabbak, ám minden gesztusában ott rejlik az egykori filmrendező tudatos eleganciája. Hangján érződik az idő, mégis tiszta és határozott. Bár külsején megjelentek az évek nyomai, jelenléte ma is erőt sugároz. A Mephisto óta ismert kisugárzása – a bölcsesség, a művészi érzékenység és az emberi tartás – máig változatlan. Ez a kép is bizonyítja, hogy az idő múlása nem gyengít, hanem karaktert ad. Szabó István, az Oscar-díjas magyar rendező, a magyar kultúra ikonikus alakja, még ma is példakép."

Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok, irodalom:

Pilinszky János: SZÁLKÁK (Szépirodalmi Kk. 1975.)

Mit hiszünk és mit tudunk róla? (National Geografic - 2017.dec. 34.o)

Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kalligramm, Pozsony, 1995.)

Szabó István: A napfény íze  DVD (1999.)

Szabó és Jancsó filmjei

Az interneten található sok-sok anyag e témával kapcsolatban.

FILMKATALOGUS (Internetes weboldal.)

Promotions.hu - internetes weboldal: Papp Kinga - Szabó Istvánról.