"Az előadóművész ne úgy álljon ki a pódiumra,
mint a vádlott a bírái elé, hanem úgy,
mint a szépség igazi tanúja" (Liszt)

Az akkortájt másik hatalmas tehetségű zongoraművész-komponista, az orosz A.G. Rubinstein - aki egyik fellépése után lelkesen kezet csókolt kortársának - így írt róla: " Volt valami Liszt játékában és egész lényében, ami emlékeztetett a hamelni patkányfogóra, aki mindenkit elbűvölt, és ebben rejlettek tulajdonképpen leginkább óriási sikerei. Ahogy a Rákóczi indulót eljátszotta - abban ott volt a győzelem diadalmámora, a vesztett csaták keserve, a bújdosó honfi megmérhetetlen bánata. Minden benne volt ezekben a föld feletti hangokban."
Korabeli megfigyelések szerint olyan óriási erővel és vehemenciával tudta ütni a billentyűket, hogy egy-egy koncertje közben is cserélni kellett a
zongorát, mert az lehangolódott. Persze rendkívüli érzékkel tudta - a korabeli szem-, és fültanúk szerint - a csendes, áhitatos pianókat is megszólaltatni, s a gyöngyöző futamokat is kipergetni. Szólókarrierje mintegy hét évig (1840-47) tartott, s utolsó, jelizavetgrádi fellépésén jelentette be, hogy felhagy a nyilvános, pénzért adott koncertekkel.
Az akkori hangszergyárosok és műhelyek igyekeztek lépést tartani azzal, hogy a koncertsorozatok megpróbáltatásait elviseljék, kibírják az általuk konstruált zongorák. A kalapácszongorák (amik a genge hangú csembalókat követték) éppen Liszt fiatal korában lódultak egyre nagyobb fejlődésnek. Ezeket minél ellenállóbbá, strapabíróvá akarták tenni a szakemberek különböző újabb és újabb technikák bevetésével. Maga a filccel ellátott kalapács mintája pl. az évezrede használt cimbalom párnázott verője volt, melyet az olasz Christofori alkalmazott először a húrok megzengetésére, illetve azok hangjának tompítására.
De a billentyűzetek, húrok, pedálok is folyamatosan megerősítésre, tökéletesítésre kényszerültek, hogy kibírják azokat a hallatlan rohamokat, melyeknek ki voltak téve egy-egy nyilvános koncerten. (Liszt pl. tengeren túli fellépéseire - tartva a lehangolódásoktól - volt úgy, hogy három instrumentumot is szállíttatott a hajón maga mellett. S előfordult az is, hogy egyes cégek Párizsból küldtek koncertjei helyszínére különböző zongorákat (ami feltehetőleg reklámcélokat is szolgált.)
A 19. századi zongorák korántsem "tudtak" annyit, mint a maiak. S akkori felépítésük, szerkezetük sem bírta ki azt a fajta igénybevételt, amit a becsomagolásuk, helyszínre szállításuk, a pódiumon való elhelyezésük, s nem utolsó sorban az erőteljes koncertező játékok gyakoroltak számukra. Ma már a sokszor 80-100 milliós instrumentumok ezekre is fel vannak készítve, bár a legtöbb helyen állandó, jó minőségű zongorák állnak rendelkezésre. Vagyis nem szükséges a nehéz, több mázsás hangszerek helyszínre szállítása, koncertre történő előkészítése, felhangolása. A zongorát ugyanis ha már elmozdítják helyéről - tanácsos ma is újrahangolni. Amihez Liszt érthető okokból, és saját, jól felfogott érdekében már akkor is ragaszkodott.
A "zongora Paganinijének" nevezett fiatal és sármos (mai szóval: macsótípusú) virtuóznak remekül megfelelt az a nehéztüzérség, amit a zongorabillentyűk jelentettek számára addig a mintegy 30 évig, amíg előadói karrierje tartott. Az orosz cárnak - aki saját katonaságával büszkélkedett egyszer előtte - hetykén meg is válaszolt, poénkedve, rámutatva a zongora klaviatúrájára: „Nézze őfelsége, nekem ez a hadseregem, én ezt használom fel arra, hogy a művészetet vigyem vele győzelemre.”
A budai Városháza dísztermének Silverstein-zongorája - amelyen 2005. május 5-én hétfőn Balázs János óriási sikerű, számomra, és azt hiszem, sokak számára is örökre emlékezetes szólóestjét adta - még a jobb zongorák közé tartozik. Bár a művész szerint ez is "csak" középkategóriásnak számít ma már. Biztos, hogy egy másik teremben - ami nem ilyen magas és üvegtáblákkal fedett - a hangszínek, koloratúr-effektusok máshogy érvényesültek volna. S a pianók és passzázsok is másképpen hangzottak volna, testesebben szólaltak volna meg ez esetben, bár maga a koncert így is maradandó, felemelő élménynek bizonyult. Köszönhetően a végtelenül kedves, megnyerő személyiségű, intelligens, művelt, remekül felkészült és szokása szerint most is csodálatos, magasrendű művészi teljesítményt nyújtó előadónak. Aki zenei előadóművészetéhez még - pluszként - néhány szavas bevezetőt is mondott minden elhangzó mű előtt.
Ezek a kedvcsináló, gondolatébresztő, helyenként mosolyogtató poénekkel tarkított felkonferálások egyáltalán nem voltak szárazak, sablonosak, közhelyesek és színtelenek. A művész ugyanis az adott műhöz és szerzőjéhez fűződő rövid anekdotákkal, életrajzi adatokkal és játszástechnikai érdekességekkel fűszerezte, gazdagította mondanivalóját. Ugyanezt tapasztaltam legutóbb az ugyancsak zseniális zongoraművész, Hegedűs Endre szólóestjein is a Vármegyeháza udvarán. Ott is maga a művész vezette be néhány szóval az elhangzott műveket.
Meglátásom szerint nagyon hasznosak és élvezetesek ezek a hangulatos és közvetlen bevezetők, melyeknek egyik nagy erénye, hogy élőbeszéd formájában pont a művek elhangzása előtt hangzanak el. S a közönség egész más szemmel és füllel hallgatja mindezek után a megszólaló darabokat, még akkor is, ha egyesek számára már ismert információk is akadnak közöttük.
Szóval: nem tudhatjuk, hogy Liszt az itt is elhangzó műveket (pl.a 6. magyar rapszódiát, Chopin keringőit vagy Beethoven c-moll Patetikus szonátáját) hogyan játszotta azidőben. Hiszen csakis halála után készülhettek el az első hangfelvételek - a nagy Edison és Berliner jóvoltából - a mester tanítványainak zongorajátékával. Ezek fennmaradtak ugyan, bár gyenge minőségben, s érdemben nem sokat lehet azok hallgatásakor megállapítani abból, hogy a korabeli instrumentumokon hogyan szólt akkor, a huszadik század legelején egy-egy akkord, egy kézkeresztezéses játék, egy harmónia-felbontás, egy csendes piano vagy egy dinamikusabb futam.
Ha olyan lett volna a hang-, és felvételi technika, mint ma a digitális korszakban - akkor jobban meg tudnánk ítélni: ki, hogyan játszott. Hogy milyen dinamikával, vagy érzékeny billentyű-érintésekkel, pedálhasználattal stb. szólaltatták meg abban az időben az adott műveket. (Amikhez sokszor maga a szerző is odaírta esetleges megjegyzéseit a kotta fölé.) Ha azidőben a maihoz hasonló tisztaságú, torzításmentes felvételeket tudtak volna készíteni a technikusok - az áldott hangmérnökök sokszor túlzott beavatkozásával - akkor tökéletesen meg tudnánk állapítani: miben és mennyiben volt egyik szólista játéka, értelmezése hitelesebb, hatásosabb, szuggesztívebb; mennyivel volt egyik előadóművész a másiknál jobb, kinek milyen erényei, vagy gyengéi voltak.
Azt viszont, hogy az 1988-as születésű Balázs János zongorajátékában mindezek hogyan jelentkeznek - azt meg tudjuk ítélni, amikor élőben, vagy CD felvételekről elképedve hallgatjuk őt az utóbbi években már rendszeresen. (S nemcsak mi itthon, de Amerika, Ázsia, vagy Kanada és számos egyéb ország nagyvárosainak lelkes közönsége is.) S meg is tettük mindezt most is - egy emberként felállva, zúgó vastapssal, sűrűn bravózva és újrázva a koncert végén.
BALÁZS SZEMÉLYISÉGÉRŐL ÉS MŰVÉSZETÉRŐL
A művész zenészcsaládban nőtt fel, miskolci születésű, majd a fővárosba költözött nagyanyjától és édesanyjától, Balla Margittól alaposan kitanulta a sütés-főzés minden csínját-bínját, s ma is egyik nagy hobbija a gasztronómia. Gyermekkorában rendszeresen járta a piacokat, ahol beszerezte a szükséges alapanyagokat. Apai nagyapja csellista volt, együtt játszott a fővárosi bárokban Cziffra Györggyel, de fiát már zongoristának taníttatta.
Így aztán János első tanára saját édesapja lett, mielőtt a Zeneakadémiára került. 16 éves kora óta kápráztatja el közönségét sikeresnél sikeresebb koncertjeivel, és dobogós helyezéseivel, melyeket különböző versenyekről hozott el. A nyíregyházi zongoraversenyen elnyert első helyezése (1998) óta még hét nemzetközi versenyen szerepelt - s egyiken sem ért el harmadiknál "rosszabb" helyezést. Már 31 évesen Kossuth- díjat kapott a korábban méltán kiérdemelt Liszt Ferenc--díj után nem sokkal, s nemzetközi díjai szinte megszámlálhatatlanok.
Azon ritka pianisták közé tartozik, akit mind a szakma, mind a közönség a legmagasabb színvonalon játszó előadóművészek közé sorol. Nemcsak hatalmas technikai tudásáról, de hallatlan merészségéről is meggyőzte hallgatóságát, amikor tavaly 2024-ben, Liszt születésnapján egyetlen estén előadta a komponista összes magyar rapszódiáját. Amivel ugyanúgy bizonyította fizikai állóképességét, teherbírását, erőnlétét és kondícióját, mint ahogy szellemi, zenei felkészültségét, színes előadói stílusát és rendkívüli kvalításait.
Az ember az utóbbi évtizedekben - amikor Balázs még nem tűnt fel - óhatatlanul feltette magában a kérdést: e zongoraművészben nagyhatalomnak számító országban ki jöhet még az eddigi nagyok után, aki hozzájuk méltó színvonalon játszik ezen a hangszeren? Aki a zeneirodalom minden korszakában és műfajában olyan jártassággal bír, mint zseniális pianista honfitársai?
Ki jöhet még utánuk és hívhaja fel magára a figyelmet ország-világ előtt - hasonlóan Fischer Annie-hoz, Kocsis Zoltánhoz, Schiff Andráshoz, Ránki Dezsőhöz, Tőkés Emeséhez, Várjon Déneshez, Fülei Balázshoz, Vásáry Tamáshoz, Jandó Jenőhöz, Hegedűs Endréhez - és még sorolhatnám. Akik "egyszerűen" csak folytatták azt a rangos magyar zongoraművész-névsort, amelyet Liszt, Bartók, Dohnányi, Szegedi Ernő, Sándor György, Anda Géza, Cziffra György, Földes Andor, Fellegi Ádám vagy Érdi Tamás és mások jelentettek az utóbbi bő száz évben.
És akkor a múlt század utolsó éveiben "megérkezett", és szó szerint berobbant, zseniális zongoratudásával Balázs János. Aki azóta is itt tündököl a koncertpódiumon káprázatos előadóművészi tehetségével, technikájával, virtuózításával, közvetlen, barátságos lényével, széleskörű műveltségével, közéleti és szervezői elánjával. S mindannyiunk örömére, csodálatos, lélegzetelállító zenei produkciókkal, élményekkel örvendeztetve meg bennünket. És sok minden mással is rendelkezik még - amikkel nem feltétlenül bírnak (vagy bírtak) még a világ legnagyobb előadóművészei sem.
Csak azért nem titulálnám őt Cziffra György utódjának - vagy ahogy egyesek emlegetik: "második Cziffrának" - mert nem akarom azt sugallni, hogy egyfajta másolatnak, utánzónak könyvelem el, bár ő maga a korszakos előadóművész-zseni nagy tisztelőjének tartja magát. Ezért is szervezte meg a hazai Cziffra-fesztivált, mely az utóbbi tíz évben zenei életünk egyik legrangosabb rendezvény-sorozatává nőtte ki magát.
Tisztelőjének, de nem utánzójának tartom tehát őt, hiszen minden egyes előadott művét egyénileg, saját személyiségének, érzelmeinek és intellektusának megfelelően, ahhoz hűen fogalmazza meg, értelmezi, és játssza el. S mindez különösen megmutatkozik rendszeresen előadott improvizációiban, amikből most is, ezen a nevezetes estjén is kaphattunk ízelítőt magyar népdalokra és mexikói motívumokra rögtönzött zongorajátékából.
Amennyiben Cziffrához, mint előadóművészhez, zongoravirtuózhoz hasonlíthatnám mégis Balázst - először is azt az elképesztő biztonságot és pontosságot említhetném, ami ugyanúgy jellemzi őt, mint elődjét. Legfőbb szempontjuk a leírt kottaképhez való jótékony ragaszkodás. Ami által játékuk mindig hiteles lesz, de annak értelmezése, lejátszása mindig egyéniségük tükrében valósul meg. Oly módon válik mindez hallhatóvá és rendkívül élményszerűvé, hogy a komponisták és alkotásaik iránti hallatlan tisztelet és hűség, a hangszerszeretet, a zongora lehetőségeinek végtelen kiaknázása mindig jelen van előadásukban.
Ahogyan így lehetett ez magánál Lisztnél is. S amiben mindig tapasztalhatjuk az előadott művek rendkívül stiláris, színes és karakteres megkülönböztetését, a lenyűgözőző technikai fölényt, játékuk formálásának csiszoltságát, minden hangnak és akkordnak azt a hihetetlenül pontos, magabiztos billentését, a tempók és ritmusok sodró lendületét, kézben tartását, a hangnem-váltások könnyed eleganciáját.
Mindkettőjük tehát mindezt a saját érzelmein, gondolatain láthatóan és hallhatóan átszűrve, átlényegítve adja elő - s így és ezzel válik előadásuk hangulata, annak dinamizmusa, kottaértelmezése logikusan és magától értedődően különbözővé. Cziffra egyéni, személyiségéből fakadó előadásmódját kevésbé érzelmes, inkább intellektuálisabb jellegűnek nevezhetném; a virtuozítás jobban kidomborodik játékában, arra jobban felkapjuk fejünket, mint Balázs játéka közben.
Aki elsősorban szívével-lelkével - és persze emellett elképesztő technikai tudásával - teremti meg a nagy katarzist. Nála azonban a sajátja mellett a komponista érzelemvilágát és személyiségét is ott és benne érezzük játékában, amit Cziffra hangszeres megformálásában kevésbé tapasztalunk.
S Balázs zongorázása ettől lesz annyira sajátos, csakis reá és a komponistára jellemző - és nem Cziffrára, tekintve, hogy kettejük élete, sorsa sem azonos. Cziffrának más korban, másféle konfliktusokkal, másfajta emberi megpróbáltatásokkal és művészi válságokkal kellett viaskodnia a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, mint Balázsnak a század végén, s az ezredfordulón, mire megtalálta mindegyikük a saját előadói hangját, stílusát.
"Végül is, ami a zene világát illeti, ahol az ember vagy Cézár akar lenni, vagy senki - az nem oly veszélyes vállalkozás. ....viszont csak az elsőt akarni és a másodikat nem, az meglehetősen hasonlít a Danaidák hordójához...." - írja Cziffra az Ágyúk és virágok című könyvében. Ismerve az ő felvételeit, s Balázs eddigi zenei előadói művészetét - őszintén állíthatom: mindegyikük Cézárnak nevezhető a zene országában. Hatalmukkal, erejükkel, elképesztő nívójukkal, magasrendű teljesítményeikkel és produkciójukkal biztonsággal és kellő méltósággal ülnek a hangszeres előadóművészet magas trónján. És semmiképpen sem a hallgatóságuk, közönségük felett uralkodnak, hanem az általuk lejátszott művek felett, mégpedig a lehető legjobb értelemben és hatásfokkal.
S amennyire Balázs személyes sorsa, élete, pályája, indíttatása, felkészültsége, műveltsége és világlátása, korához való viszonyulása különbözik a hányatott sorsú Cziffráétól, annyiban tér el egymástól zenei előadóművészetük is. (Persze azt meg kell jegyeznem: Cziffra esetében egy befejezett, lezárt művészpályát kell értékelnünk, azon végigtekintenünk - szemben Balázs eddigi, mintegy 30 éves aktív működésével. Ami természetesen rejthet magában, hozhat számára még további lehetőségeket a fejlődésre, az esetleges stílusváltásokra, netán vargabetűkre, ahogyan azt egyéb előadóművészeknél is tapasztalni szoktuk.
S egy lezárt élet-, illetve művészpályára, életműre értelemszerűen másképpen kell - szinte madártávlatból - rátekintenünk, mint egy éppen felfelé ívelő, vagy kezdődő, de nagyon igéretes pályára. Ahol - jól tudjuk, és sokszor tapasztaljuk - a művészi és technikai fejlődés lehetőségei - akár az élet egyéb területein - itt is elvileg és gyakorlatilag: végtelenek. Bár fantasztikus elképzelni is, hová fejlődhet még Balázs János - aki most van talán legérettebb korszakában - a zongorairodalom még további műveinek tanulmányozása és eljátszása területén! Amiknek előadására, mindnek a megtanulására - a maga bevallása szerint - három élet is kevés volna. Elmondása szerint eddig is már 38 teljes zongoraversenyt, és sok egyéb zongoradarabot tanult meg, s természetes, hogy ennek még korántsincs vége.
Meglátásom szerint a pódiumon mindig egyszerre három fontos dolgot kell párhuzamosan megvalósítania egy hangszeres előadóművésznek. Az általa előadott zenedarab megszólaltatásában, megformálásában ott kell, hogy legyen részben saját személyiségének, életének, érzelmeinek, valamint a komponista karakterének, életének, érzelmi-, és intellektuális lényének egyfajta "lenyomata". S természetesen a mű zenei sajátosságainak hiteles kifejezése, megfogalmazása, értelmezése is. Bizony, ez nem könnyű, s nem is mindig valósulhat meg egyöntetűen mind a három párhuzamosan és arányosan egy-egy zongoramű előadásakor.
Hogy melyik előadó e hármat mi módon tudja a hallgatóság számára közvetíteni, adott hangszerével értelmezni, megvalósítani, elénk tárni - azáltal és azzal válik valaki zseniális, nagyszerű, jó, avagy átlagos, középszerű, vagy csak gyenge, iskolás előadóvá. Csupán lejátszani egy adott művet - az olyan, mintha valaki mondjuk felolvas egy verset, de azt nem értelmezi, nem adja elő, nem interpretálja, nem szövi bele saját egyéniségét. Pedig jól tudjuk: e kettő ég és föld. Ha pontosan és megfelelően találja el a megfelelő arányokat, ha tud fontosssági szempontokat érvényesíteni egy hangszeres előadó - akkor nyújt számunkra magas művészi élményt. S akkor születik meg a katarzis, akkor tud mély érzelmi-szellemi hatást elérni a közönség elméjében és lelkületében.
És ekkor távozik csak maradandó élménnyel a hallgatóság, aki pontosan annak reményében jött el a koncertre,, hogy ezt megkapja. S a művésznek is pontosan, s nem is rejtetten ez az igazi célja: hogy mindez létrejöjjön, megvalósuljon. S hogy ki-ki mindezt hogyan, mikor, és mennyire tudja megvalósítani, megteremteni játékában - annyiban különböznek egymástól a leghíresebb, legnagyobb előadóművészek - így akár Balázs vagy Cziffra is. Az utóbbi előadóművész egyszer megkérdezte Malrauxtól, hogy mit jelent néki a művészet. Mire a francia író kapásból így válaszolt: "Azt, amitől a formák stílussá változnak." Cziffrát tulajdonképpen meggyőzte a válasz, mivel ő is aranyszabálynak tartotta ezt, bár e találkozás idejében még csak kínnal-kesevvel alakítgatta saját egyéni stílusát.
Balázs sajátos, kiérlelt előadói stílusával viszont szerencsére már a korábbi években is találkozhattunk élőben és felvételein egyaránt. Ezen az estén is szemtől szemben láthattuk-hallhattuk azt hogyan játszik, milyen felfogásban, értelmezésben tárja elénk az igazi nagyok alkotásait. A maga lelkivilágát,
világszemléletét mintegy „egyeztetve” - Chopin lokálpatrióta és Liszt
kozmopolita lelkületével és világlátásával, Beethoven robbanékony,
indulatokra, kitörésekre és bensőséges érzelmekre egyaránt kész természetével -
hitelesen, meggyőzően tudta most is a billentyűk szárnyán megfogalmazni és a húrokon
kizengeni leírt kottaképeiket. Ahogy azt tette az előző szerző keringőit, s az utóbbiak zongoradarabjait eljátszva,
megfogalmazva. (A fenti fotón egy, még
2016-ban megjelent CD-albumának borítója látható, melyet a művész a helyszínen
dedikált számomra a koncert után.)
Nemcsak ámultunk, de bámultunk is, ahogy a "Villa d’Este szőkőkútjai" című Liszt-zongoraművet megszólaltatta, mert szinte képszerűen láthattuk magunk előtt a szőkőkút vízköpőit, a lenyugvó nap sugarai által megvilágított vízcseppeket - annyira vizuális volt ennek a darabnak a zenei megfogalmazása a hangok nyelvén. Magam ennél szebb, hatásosabb, érzékenyebb előadásban ezt a darabot még eddig nem hallottam, pedig számtalan előadóval ismerem (még Roger Müaro-val is.)
A Liszt életrajzokból tudjuk, hogy a mester az 1877-78-as években gyakran felkereste a híres római villát. S a ház kertjében lévő impozáns szökőkút látványa olyannyira elbűvölte, hogy zongoradarabot írt látott és hallott élményei zenében való megörökítésére. Ezzel, és más programzenei alkotásaival előfutára lett a fényeket, színeket, illatokat, hangulatokat, benyomásokat, természeti jelenségeket, madárhangokat stb. hangokban, dallamokban, harmóniákban "ábrázoló", kottákban megjelenítő impresszionista zenei műfajnak. Ami aztán Debussy, Ravel, Messian műveiben teljesedett ki. (S amire azért Liszt előtt is voltak persze nem is akármilyen próbálkozások - Vivaldi, Smetana, Dvorák, Borodin részéről.)
E nagy sikerű budai szólóestet végighallgatva megállapíthatjuk: Balázs hangszeres előadóművészete a fent taglalt sajátosságok, ismérvek alapján válik egyéni művészi előadássá, mindenféle gépiességtől mentessé. Meggyőző az, ahogy pl. egy keringő tempója, lendülete - ha úgy adódik - akár egy adott ponton őnála lelassulhat, vagy éppen gyorsabb iramot vehet, hiszen itt koncertdarabokról van szó, Chopin lelkének zenei megnyilatkozásáról, s nem tánczenéről.
S egy andante a Patetikus szonátában nem válhat nála monotonná, mert indokolt és meggyőző értelmezése szerint többször is változhat annak tempója. Hiszen ez esetben éppen a szélsőséges indulatoktól feszített Beethoven természetének, lelkületének zenei megfogalmazásáról van szó - ami minden művében így vagy úgy jelen van - nem pedig egy szimpla balettzenéről, amit pont a célból írtak, hogy arra az ütem és tempó pontos betartásával: táncoljanak.
Még a Holdfény-szonáta lassú bevezető tétele sem válhatott őnála monotonná, mint ahogy sok előadóművész ezt vontatottan, unalmasan adja elő. A lelki nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, a természet csendjét a zene eszközeivel, a művészet nyelvén ugyanis nem feltétlenül vontatottan és unalmasan lehet kifejezni. Sőt: az az igazi művészet, amikor valaki ezt az állapotot is izgalmasan, meglepően és színesen képes ábrázolni, ahogy azt Balázs tette itt, ezen az estén. Igaz, hogy e darab melléknevét nem a komponista adta ugyan, de aki így elnevezte semmit nem tévedett. Hiszen egyértelműen egy esti nyugalom perceit megörökítő pasztorális hangulatot árasztanak méltóságteljesen lépkedő hangjai. Melyekből itt, ebben az első tételben a fenséges nyugalom, a természet örök és megingathatatlan békéje árad.
Balázs e ráadásként átnyújtott szonáta-tétel előadásával - éppen akkor, amikor pont feljött már a hold az épület fölé - a művészetnek és a természetnek egyfajta varázslatos bűvkörébe vonta szólóestjének hallgatóságát, (bennünket.) Miáltal olyan béke szállt meg mindannyiunkat, mintha éppen Ábrahám kebelében nyugodtunk volna. Lám, a művészi előadás, ha azt érző és értő kezek hozzák létre és teremtik meg - még ilyent is képes elérni.
A kotta személyes értelmezése - ami valaminek érdekében, valamilyen indokból történik, pl. azért, hogy az előadás színesebbé, meglepőbbé, izgalmasabbá váljon - mindig megóv a gépiességtől, a monotóniától, a szürkeségtől. Ami egyben hideggé, rideggé, unalmassá szokta tenni bizonyos művészek, szólisták zenei előadását. Olyanokét, akik túlzott kötöttségekkel, szolgai módon, s nem kellő kreativítással, egyéni gondolkodással, s a zeneszerző sajátos egyéniségének alapos ismeretével nyúlnak a kottához.
Ezért is nem szeretem az érzelemmentes, személytelen, stílustalan, karakter nélküli gépies előadásokat (sokan még Bachot is gépiesen, motorikusan, sok esetben őrült és hajszolt tempóval játsszák) melyek a technikai fölény csillogtatását, a virtuozítást helyezik előtérbe. S ezért is nem kedvelem pl. a sokak által magasztalt Horowitzot, Guldát, Michelangelit. Vagy a mostanában tucatszámra feltűnő zongoravirtuózokat, akik elképesztő technikával játszanak ugyan, de semmit nem mutatnak sem maguk, sem a zeneszerző lelkivilágából, egyéniségéből. Vagyis kívül maradnak a produkción.
Megjegyzem: egy tizenéves, vagy még fiatalabb zongoristától - aki istenáldotta zenei érzékkel és technikával játszik - nem is várhatjuk el, hogy teenager vagy gyermekkorában már minden olyant egyből produkáljon, ami művészivé és káprázatossá teszi a zongorajátékot. S emellett tökéletesen ismerje minden komponista életrajzát, személyiségét is egyben, sőt a társművészetekben is tájékozott legyen. De talán majd később. Az interneten és az özönével piacra dobott, mai CD-felvételeken Chopint, Lisztet, Beethovent, Szkrjabint, Rachmaninowot, Prokofjevet, Bartókot játszanak tizenéves, vagy még fiatalabb japán, kínai, koreai, orosz, magyar zongoraművészek. De hogy ezek majd tudnak-e, képesek lesznek-e "csinálni" olyan világkarriert, mint nagy elődeik - ezt még ma nem tudhatjuk.
Voltak és lesznek is persze nemcsak mostanában, de a jövőben is felkapott valódi (vagy annak mondott) csodagyerekek, akik meg tudnak tanulni akár hallás után is - egy-egy zongoradarabot, de nem mindegyikről hallhatunk aztán évekkel később. Talán kítartásuk nincs akkora, vagy átnyergeltek egyéb szakmákra - ki tudja. Az orosz Jevgenyíj Kiszin vagy a kínai Lang Lang például nem közéjük tartozik. Ők valódi csodagyerekként, s további szívós kitartásukkal - és persze zseniális tehetségükkel - már eljutottak a richteri, rubinsteini, brendeli magasságokig a zongorajáték színvonalában.
S ma már meglett felnőtt emberekként aratják - méltán és megérdemelten - csodálatos sikereiket. (Kiszin pl. 2 évesen (!) Bach fúgáit pötyögtette el a zongorán - s első moszkvai szólókoncertjén 1982-ben piros pionírnyakkendőben játszotta el 12 évesen mindkét Chopin zongoraversenyt egymás után (!) fergeteges sikerrel. Most 53 éves és a legnagyobb világnagyságok egyike. A legnevesebb karmesterekkel játszik együtt, akár a most 43 éves Lang Lang.)
Visszatérve az előzökhöz: tehát nem szeretem a gépies előadásokat és gépszerűen játszó előadókat. Viszont nagyon szeretem vélük szemben pl. Arthur Rubinsteint, Perehiát, Richtert, Pirest, Arraut, Schiff Andrást, vagy Fischer Anniet. Akik mindig személyes varázsukkal, kivételes zenei érzékükkel, muzikalításukkal ejtenek rabul - még felvételeiken is. Akik a virtuozítással ellentétben (azt, ha kell inkább háttérbe szorítva) az érzelmekkel, emberi melegséggel, egyéni látásmóddal töltik fel a kottát és a hangzó zenét. Azt helyezik előtérbe, azt teszik hangsúlyossá, lényegessé zongorajátékukban.
És persze ezért szeretem oly nagyon Balázs János művészetét is, aki pontosan éppen erre fekteti a hangsúlyt előadásában. És ezért is tartom Őt korunk egyik legnagyobb zongoraművészének. Aki emberi léptékkel, egyedülálló zenei koncentrációjával és kommunikációjával, a közvetlen, önzetlen átadás és gyönyörködtetés szándékával teremti és valósítja meg zenei-előadói stílusát. S előadásában mindezt a lehető legnagyobb technikai tudással párosítja, ám ezzel soha nem háttérbe szorítva az előzőt.
Talán furcsán hangzik, ha így fogalmazok: ő egy olyan ember, aki egyben a legmagasabb nívójú zongoraművésszé, majd tanítómesterré vált szívós, évtizedes gyakorlás, s a művek és szerzőik alapos tanulmányozása után. Aki emberi mivoltával, közvetlenségével és rendkívüli művészi kvalításaival teszi oly emberivé zenei előadását (akár Menuhin tette a hegedűjével a saját játékát.)
S ahogyan Menuhin mintegy meghosszabította , kiegészítette saját testét, karját hangszerével, lelkületét, érzelmeit szemléltetve és hangoztatva hegedűjével - Balázs ugyanúgy emberi mivolta felmutatásának hangzó eszközeként használja a zongorát. Mintegy - szó szoros értelmében - szerszámként kezelve azt - mint a műbútorasztalos a vésőt, gyalut ahhoz, hogy azzal műremeket alkosson, hozzon létre. Kezéhez, ujjaihoz, egész testéhez, szellemi-lelki alkatához, emberi egyéniségéhez igazítja, s használja fel - eszközül, "szerszámként alkalmazva" magát a zongorát.
Akárcsak Menuhin - ő is egy kivételes ember, aki a zene gyönyörűségének, hangzó és kifejező jellegének, erejének létre hívásához, átadásához használja hangszere kommunikációs lehetőségeit. Azt, amivel szólni akar, és szólni is tud embertársaihoz, népes hallgatóságához. Elsősorban emberi mivoltát, érzelmeit elénk táró nagy zongoraművész, s nem egy virtuóz zongorista - aki mellesleg egy ember...Vagyis: nem csupán játszani akar, de kommunikálni is szándékozik és tud is hangszerén keresztül hallgatóságával. 37 évesen már – bevallása szerint – a zeneirodalom 38 zongoraversenyét tanulta már meg (mint ezt fentebb említettem) s azt is elmondta: lelkileg leginkább megterhelőek számára Brahms 50 perces zongora-koncertjei, fizikailag pedig Rachmaninow darabjai.
Álljon itt ezennel egy vélemény Vásárytól, aki hála Istennek csak megerősíti mindazt, amit eddig Balázsról és művészetéről leírtam:
„Úgy zongorázik, még annál is jobban, mint Cziffra György, olyan fenomén, aki egyedülálló a világon, emellett van benne lírikusság, az ember valósággal megijed tőle, hogy milyen adottságai vannak.” (Vásáry Tamás – 2007)
A ráadás előtti zárószámként előadott 6. magyar rapszódiában Balázs megcsillogtatta hangszeres tudásának minden erényét: a gyors hangnemváltásokat, a rapszodikus érzelmi szélsőségek kifejezését, a táncos lendületnek, a magával ragadó tempó és ritmus elkapásának, majd fenntartásának, sőt fokozásának biztonságát. Hallhattuk, hogyan nyilatkozik meg a tüzes és energikus magyaros virtus, a lábdobogás, a kurjongatás, a honi néplélek a zene nyelvezetével, a billentyűk futamaival és sodró erejével, mindent lehengerlő, zúgó, dübörgő akkordjaival.
Lélegzetelállító volt, ahogy a táncos jellegű, meg-megbicsakló vezérszólam a darab fináléjában a jobb kézből - néhány ütemre - hirtelen átkerült a balba, majd ismét visszatért a másik kézbe. (Liszt egyébként sok esetben megjegyzéseket is fűzött a játékmódra utalva egyes zongoradarabjaihoz. Pl. hogyan kell bizonyos futamokat a jobb kézzel körömmel lefelé lejátszani, miközben a bal kéz öt ujja a dallamot játssza a fekete billentyűkön. "Ő tulajdonképpen nem két öt ujjas, hanem egyetlen tízujjas egységnek tekintette a a zongorista kezét." (Alan Walker)
S most elérkezett a lehetőség, hogy tegyünk egy időutazást a zenei előadóművészet világában. A két fent emlegetett zongoraművész (Balázs és Cziffra) az alanti videofelvételeken egymás után eljátssza "nékünk" Liszt Valse impromtu (magyarra fordítva: rögtönzött keringő) címet viselő rövidke zongoradarabját. Amit felfoghatunk akár egy romantikus, táncos est hangulatának - vagy magára az estére, a tánc élményére történő visszaemlékezésnek - egyfajta zenei megfogalmazásaként.
Amelyben a zongoristának alkalma nyílik arra, hogy játékával kifejezze a keringő háromnegyedes ritmusának hol meg-meglóduló, majd lelassuló mozgását, hol gyorsabb, hol lassabb tempóját. S közben egyszer-egyszer megpihenve a tánc közben történő elmerengést, egymásra tekintéseket, a bálterem hangulatát is felidézi zenei eszközökkel. Megfogalmazza a különböző hangulatváltásokat, aminek megfelelően eltérő dallamok, futamok, színezések váltakoznak egymással. Ki-ki döntse el: melyik előadás szimpatikusabb néki! Hogy melyik fejezi ki jobban számára azt a miliőt, ami egy keringőzés hamisítatlan hangulatára, légkörére jellemző. Hogy melyik vázolja fel hitelesebben, érzékletesebben, képszerűbben a bálterem atmoszféráját, melyik adja vissza zenei hangokban, harmóniákban mindazokat az érzelmeket, hangulatokat, amik a keringőzéssel együtt járnak, amik mindezt kísérik.
Balázs itt - a Zeneakadémia közönséget nélkülöző csendjében - ugyanolyan elbűvölő érzelmi-hangulati váltásokat, szélsőségeket, hihetetlen tempókat és energiát, életerőt és szilaj vidámságot volt képes varázsolni a zongorabillentyűk hátán, mint ahogy tette azt hatvan évvel ezelőtt Cziffra a stúdió hermetikusan elzárt légkörében. No meg – feltételezhetően - Liszt is, majd 180 évvel ezelőtt adott nyilvános koncertjein, népes hallgatósága előtt. Aki – mint a bevezetőben említettem - nem tudhatjuk, hogyan játszotta műveit. Valószínűleg ugyanolyan magas szinten és hatásfokkal, ugyanolyan felkészültséggel és zsenialítással, ugyanolyan elánnal, érzelmi-, és intellektuális erővel, mint Balázs János is tette ezt a budavári Városháza termében 2025. május 5-én.
Felhasznált irodalom, források, segédanyagok:
Interneten található wikipédiák, weboldalak, tanulmányok.
Alan Walker: Liszt Ferenc (I. A virtuóz évek (Zeneműkiadó, Bp. 1986.)
Cziffra György: Ágyúk és virágok (Zeneműkiadó, Bp. 1983.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése