Hogy él a gonosz és él a jó."
LÁTÁSMÓDOK, ÉLETSZEMLÉLETEK
Sőt, legtöbbször itt is sok minden közönség, mégpedig folyton változó - hol érdeklődő, hol közömbös - közönség előtt pereg le, csak legtöbbször a taps marad el a végén. Különbség van közöttünk a tekintetben is, hogy ki milyennek tarja, gondolja, hogyan határozza meg földi életünk állapotát, jellegét és menetét. Ki milyennek értékeli, könyveli el annak a néhány évtizednek a minőségét és tartalmát, mely alatt ki így, ki úgy leéli Istentől és a természettől reá szabott sorsát és életét. Mert ugye a kettő nem ugyanaz!
"A sors és az élet között az a különbség, hogy az élet az csak úgy zajlik veled, jól, rosszul, nem is tudod, hogy miért, de a sorsodban fölismered, hogy mindez miért van, s mi az értelme az egésznek."(Müller Péter)
És mi van azzal, aki nem ismeri fel a sorsában rejlő lehetőségeket, és semmi nem készteti arra, hogy aszerint cselekedjen? Annak talán nincs is sorsa? De igen, annak is van. Mindenkinek van sorsa, kinek jobb, kinek rosszabb, kinek felemelőbb, kinek lesújtóbb. Csakis kivételes, szélsőséges esetben fordulhat elő az, hogy valaki sorstalanná válik, mint ahogy Kertész Imre jellemezte az elhurcolt zsidó fiú életét, amikor ő is a koncentrációs táborba került.
Mert micsoda végtelenül szomorú és tragikus volt az, hogy a második világháború alatti zsidóüldözés során a deportáltakat megfosztották emberi mivoltuk utolsó darabjától is azzal, hogy elégetendő, megsemmisítésre ítélt táborlakókká, tehetetlen foglyokká változtatták őket begyűjtésükkel, elhurcolásukkal, és minden holmijuk, értéktárgyuk, sőt egész személyiségük elrablásával. Ezek a származásuk alapján kiirtásra kijelölt, szerencsétlen, teljesen ártatlan gyermekek és felnőttek voltak azok, akiknek már sorsuk sem volt, hiszen a megsemmisítésre ítélt, a halálra ítélt ember már csak egy szám. Az már sorstalan. S ezt sajnos maguk a foglyok is így érezték.
Ám a békében élő hétköznapi emberek, művészek, írók, költők, politikusok stb. mindegyikének szerencsére van sorsa. S ebből adódik, hogy van földi hivatása, feladata és tennivalója. S mindenkinek kivétel nélkül tennie, cselekednie kell felismert sorsa érdekében. Mert ha azt hiszi valaki, hogy ő annak csak áldozata lehet, de nem tettese - akkor nagyon tévesen gondolkodik. S akkor sorsa akár át is változhat a végzetévé, ami ellen viszont már semmit sem tehet. Szívből kívánom, hogy idáig senki ne jusson el.
Mert az ilyen ember - aki idáig eljut - csak úszik az élet áramában, sodródik magatehetetlenül az eseményekkel, történésekkel. Mert azt gondolja: nem tehet ellenük semmit, vagyis fatalistává válik. Pedig igenis tehet, csak tudatosan fel kell ismernie: mi is az ő sorsa, dolga, hivatása a világon. Figyelnünk kell az elénk kerülő akadályokra, külső bajokra, mert azok sugallnak és figyelmeztetnek: mi az igazi utunk. Ehhez viszont pontos önismeretre, szilárd öntudatra van szükség.
Előfordulhatnak életünkben sorsfordulók - akár többször is. Lehetnek, jöhetnek olyan sorsfordító események, történések, amikre reagálnunk kell! Ilyenkor nagyon józannak kell lennünk ahhoz, hogy pontos választ adjunk az elénk kerülő, bennünk megszólaló kérdésre: merre tovább? Ilyenkor a legmegfelelőbb döntést kell meghoznunk - sokszor a két rossz közt választva. Bizony, ekkor a saját, eddig jól és helyesen felismert sorsunkon valamit - az eddigiekhez viszonyítva - változtatnunk kell,
De csakis akkor, ha ez ha ez indokolt. És ekkor, ebben az esetben az a sorsunk, amit a múltban helyesen és jól ismertünk fel és aszerint is cselekedtünk - már nem lesz teljesen ugyanaz, nem működhet ugyanúgy. Megváltozik, újabb elemekkel, újabban felismert jelenségekkel, útmutatásokkal, intenciókkal, szempontokkal egészül ki, amik szerint már másképp kell, és másképp is fogunk cselekedni.
Jöhetnek ugyanis olyan - váratlan, hirtelen, külső körülmények által beálló, vagy akár bennünk létre jövő - változások is, amik erre a lépésre késztetnek bennünket. Vagy akár mi magunk, személyiségünk változunk meg olyan irányban, hogy sorsunkon, vagy hozzátartozónk sorsán is változtatnunk kell. Nyilvánvaló, hogy megváltozik a sorsa annak a férfinak, aki elválik feleségétől, vagy annak a nőnek, aki a férjétől külön költözik.
S maga a válás – ami történhet egyik, vagy másik fél hibájából, vagy akár valamilyen külső körülmény miatt is - úgy anblok mindkettőjük sorsában változást hoz. S azután már e felismert, megváltozott sorsuk szabja meg: hogyan éljenek tovább. Előfordulhat betegség, haláleset, munkahelyváltozás stb. ami miatt sorsunk fordítására, megváltoztatására, módosítására kényszerülünk. Ekkor tehát már új sorsunkat kell felismernünk, s aszerint élnünk tovább.
Mint ahogy egy-egy nemzet történelmében (így nálunk is) voltak és vannak sorsfordító események (pl. tatárjárás, mohácsi vész, Mátyás halála, 1956-os forradalom, 1989-es „rendszerváltás” stb.) ami után már semmi nem mehetett, vagy mehet ugyanúgy, mint addig, mert a nemzet sorsa megváltozott. Új, megváltozott sorsa lett, ami az előzőnek bár valamiképpen „folytatása”, de teljesen megváltozott elemekkel, újabb célok, eszközök, módszerek bevetésével, alkalmazásával. És így van ez a köznapi átlagemberek, de a művészek, írók, költők, politikusok stb. életében is.
A személyes sors megváltoztatásának szükségessége érhető tetten pl. Nagy László „Versben bújdosó” című költeményében is. A korábbi költőszerep-felfogásával szemben Nagy László rádöbbent, hogy nem a társadalmi hős, a Megváltó szerepköre az övé, hanem a bujdosóé, a haramiáé. Ez egy sorsmetafora: a haramiasors van rá kiszabva, ezt kell felvállalnia.
Mindig is hitte, hogy költőként kiválasztott, hogy küldetése van, ám elhivatottsága ellenére is egyre erősebben érezte, főleg az 1970-es években, hogy magára van utalva, s ennek az egyedüllétnek a tudatában kell élnie az életét, kialakítania magatartását. A Versben bujdosó ezt a magatartást jeleníti meg.
Küldetéstudatának lényege azonban nem a hátrálás, a menekülés, a vereségbe való belenyugvás vagy a lemondás: minden körülmények között, a legrosszabb esélyek közepette is vállalja a sorsát és betölti a hivatását: küzd értékőrző feladatának sikeres elvégzéséért.
Sorsunk alakításában, illetve alakításához ismernünk kell és illik elfogadni saját képességeinket, lehetőségeinket, de határainkat is. A felismert szükségszerűség az alapja annak, hogy szabadon cselekedhessünk. Még a balsorsban szenvedő is tehet a változtatás érdekében, s ahelyett, hogy azon keseregne, hogy miért pont néki adatott meg a balsors – azt felismerve és elfogadva tegye meg a maga módján, a maga képességeivel mindazt, amivel megfelelő korlátok közt javíthat a saját balsorsán. S esetleg segíthet embertársain is, akik szeretettel és bizalommal fordulnak feléje Mások hibáztatása helyett a megoldásokat keresse minden áron és cselekedjen!
Kölcsey
Ferenc Istenhez fohászkodik nemzete érdekében, s azt írja: "Balsors akit régen tép / Hozz rá
víg esztendőt." Mert ő hitt Isten segítségében, erejében,
kegyelmében és támogatásában - annak ellenére, hogy a balsors őt is
sokszor kísértette. Például akkor is, amikor - még szó szerint is -
beigazolódott nála mindez, mert betegsége, gyerekkori himlője következtében
éppen a bal szemére vesztette el a látását. (Érdekes, hogy a róla készült
festmény viszont fordítva ábrázolja ezt.) Azt most itt nem kezdem el magyarázni
és megindokolni - mert az "Értékek és érdekek" című esszémben már ezt
részletesen taglaltam - hogy a Himnuszt sok ellenkező véleménnyel szemben
jómagam miért nem tartom pesszimista versnek. Mert nem az.
De térjünk vissza arra, hogy ki hogyan nyilatkozna a fentebb feltett kérdésre: tragikus avagy komikus inkább az ember élete itt e földön? A pesszimisták rögtön rávágnák: tragikus az ember földi élete, és a sorsa is. Az optimisták pedig mit mondanak? Azt, hogy komikus, esetenként kész kabaré. A realista alapokon állók pedig váltig állítanák: mindkettő! Azaz: egyesek állítják, hogy földi életünket úgy éljük le, hogy egyik rosszból a másikba csöppenünk, míg mások azt, hogy minden rosszban megtalálhatja az ember a jót, az előre mutatót, ami derűlátásra ösztönöz bennünket.
S mindig megvan a lehetősége az embernek arra, hogy szelíd méltósággal felül emelkedjen gondjain, problémáin, nehézségein, s megoldja azokat. Ha sokszor nem is egyedül, hanem barátai, rokonai, családja, szerettei segítségével, hívő emberek szerint: Isten hathatós támogatásával. Különösen azokon, amiket nem maga, hanem mások okoztak néki, s gördítettek eléje akarva vagy akaratlanul, szándékosan vagy véletlenül.
"Nem legyőzni kell az akadályt, hanem túljutni rajta. A folyó nem áll le vitatkozni az útját álló sziklával, eltolni sem akarja, hanem túlfolyik rajta, és vidáman rohan a tenger felé. Ehhez lágyság kell. Hajlékonyság. Türelem. És laza lelki tartás."(Müller Péter)
Mindenkinek potenc megvan a potenciális lehetősége arra, hogy jókedvvel, bizakodva élje mindennapjait, mind magát, mind pedig embertársait derűsen, humorral szemlélje és tanulmányozza. Hogy magát az egész életet optimizmussal, türelemmel, jámbor lélekkel, szeretettel és empátiával élje és viselje, és saját képességeinek felismerése alapján cselekedjen úgy a magánéletében, mind választott hivatásában.
"Tanulj meg fiacskám komédiázni / tanulj a rosszhoz is jó képet vágni" vagy más helyütt: "Mókázz, nevess, hogy pénzt keress!" - énekli a régi kupléban Ajtay Andor.
Az effajta módon élő ember elfogadja e fenti, dalban közölt "felhívást", és szerinte az élet lényege két szóban foglalható össze: "Megy tovább." Mégpedig úgy megy tovább, hogy annak pozitív előbbre meneteléhez valamennyien hozzájárulunk. Valamennyien hozzátesszük a magunk szándékait, terveit, elképzeléseit, az ezekhez kapcsolódó tetteinket és cselekedeteinket, jóságunkat, szeretetünket, mindent. És mindezt jókedvvel, komédiázva, humorral, szeretettel tesszük.
Aki hívő - az azt vallja, hogy "Isten úgy fogad el engem, ahogy vagyok. De egyáltalán nem fog úgy hagyni, ahogy vagyok." Vagyis a hívő ember (magam is) mindvégig bízik a Teremtő segítségében, támogatásában, ám soha nem várja, hogy helyette oldjon meg mindent, sőt! Ezzel szemben az ateista - mivel nem hisz Isten létezésében, s így hatalmában, segítségében sem - azt tartja, hogy mindent meg tud egymaga erejével, tudásával, képességeivel, önálló tetteivel oldani, és nem szorul segítségre, támogatásra. Sem földi, sem szakrális szinten.
Lényegében mindkettő a maga módján optimista, mert rendületlenül bízik valamiben. Ám a pesszimista ember semmiben sem bízik. Legfőképpen önmagában nem, mert magát a világot, s benne a földi életet rossznak könyveli el, amivel szemben egyedül tehetetlen, mert azt tartja: úgyis mindig mások fognak dönteni a feje fölött. Elképzelése, tapasztalatai szerint az élet egy nagy káosz, amiben az "erősebb kutya győz", abban nehéz előbbre jutni, jobbat és többet elérni, és az embertársainak legtöbbjét egyfajta őt akadályozó tényezőnek tartja.
De mit vall az, aki se nem optimista, se nem pesszimista, hanem egyszerűen: realista? Az első sorban a saját élettapasztalatai alapján - a múlt eseményeire, történéseire utalva nyilatkozik, s nem előre vetít a jövőre. Az átélt, megélt élményei, találkozásai, kommunikációi, a már elolvasott könyvei, megszerzett tudása és műveltsége, munkatársaival megélt konfliktusainak összessége az, aminek alapján summáz.
Ez az, aminek alapján véleményt alkot és mond, aminek alapján értékel, ítélkezik, bírál, s kevésbé dicsér vagy elismer. S mindezek alapján alakítja ki szemléletmódját, ezek adják a szempontokat ahhoz, hogyan, miképp vélekedjen, s ennek alapján gyúrja össze életfilozófiáját, bölcseleti rendszerét. (Egyesek szerint tévesen, hibásan, felületesen, mások szerint helyesen, megfelelően.)
A realista szemléletű, az ilyen világlátású ember véleményalkotása tartalmaz jót és rosszat egyaránt. De többnyire rosszat, negatív megfogalmazásokat, summázatokat, állásfoglalásokat, ítéleteket. Az efféle ember nem azt állítja, hogy holnap, vagy jövőre biztosan jobb lesz (mind anyagilag, mind szociális értelemben, mind egészségileg, mind szellemileg vagy lelkileg) hiszen a világ alapvető természete az, hogy fejlődés legyen mindenben. Hanem a maga múltban és jelenben megélt rossz, kellemetlen tapasztalatai alapján ítélkezik, s többnyire azt hajtogatja: biztosan rossz, vagy még rosszabb lesz.
Az ő számára nem az átélt tapasztalatai a mérvadók, hanem saját hite, bizakodása a jövő iránt. S váltig állítja: ami még be sem következett, arról nem lehet kijelenteni, hogy rossz lesz! Ezt egyesek "kincstári optimizmusnak" nevezik, pedig nem az. Ezt inkább hitbeli optimizmusnak hívnám. Nem véletlen, hogy az Istenben hívő, igazhitű emberek mindig, és csakis rendületlenül optimisták, viszont az ateisták között nem mindegyik ilyen. Ugyanúgy létezik köztük optimista, pesszimista, de reálisan gondolkodó fő is.
DE KINEK VAN IGAZA?
A maga módján mindhárom szemléletű embernek igaza lehet, hiszen mindenki a saját külön bejáratú élete, megélt élményegyüttese, illetve saját megrögzött hite és világnézete alapján alakítja életfilozófiáját. Mert bizony nehéz azt a hölgyet meggyőzni a házasság előnyeiről és szépségeiről, a férfiak nagyszerűségéről és hűségéről, aki már négyszer elvált, s többnyire nem magában keresi a hibát. Nehéz bizonygatni néki: majd csak megtalálja egyszer az igazit, hiszen még csak negyven éves.
S megint más egy évtizedek óta gond nélkül, vígan és lazán élő egyedülálló férfinak magyarázgatni: mégiscsak a párkapcsolat szociális és anyagi biztonsága, békéje és felelőssége az, ami a legideálisabb két nem együttélésében. S bizonygatni néki azt, hogy ez az egyedüli, ami mindkét fél lelki nyugalmát, szexuális harmóniáját, boldog jövőjét biztosítani képes.
Aki évek óta jól és kiegyensúlyozottan él gyermekáldás nélkül - egyedül, vagy párjával - s már a fél világot bejárta, a világ számos táját, tengerét, városát, operaházát, képtárát már meglátogatta, évente cseréli autóját, makkegészséges, közérzete kitűnő, magánélete és munkahelyi légköre abszolút megfelelő - annak kár lenne bizonygatni, hogy nincs csodálatosabb, mint a család meghitt hangulata, akár három gyerekkel megáldva.
Aki családbarát, mindenáron gyermeket akar szülni, nehéz és nem is kell lebeszélni arról, hogy mennyi lemondással is jár mindez. Különösen hazánkban, ahol egy-egy állásinterjún pimaszul felteszik a fiatal nőnek a kérdést:"Van-e szándékában gyermeket szülni?" Magam is elszomorodom, ha effélét hallok, s elképzelem azt a fiatalasszonyt, aki még szeretne gyermeket vállalni, de esetleg éppen a kedvező munkalehetőség elvállalása miatt kénytelen lemondani róla.
Aki meg munkát vállal ugyan, de egyébként sincs szándékában szülni - azt meg az ellenkezőjéről lenne fölösleges meggyőzni. Járja csak ki-ki a maga által elhatározott, elképzelt útját, töltse be vágyait, szerezzen tapasztalatokat a maga hasznára, okulására vagy kárára, valósítsa meg törekvéseit a saját (és mások) hasznára és örömére, s néha gyötrelmére. De ne erőltessük, ne beszéljük rá senkire saját szemléletmódunkat, a saját magunk számára elfogadott, ideálisnak tartott életmódunkat.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szeretet, az empátia és a megértés erejével ne próbáljuk családtagjainkat, gyermekeinket, szüleinket barátainkat óvatosan és finoman terelni az optimista szemlélet felé. Nevelni őket arra, hogy mindenben fedezzék fel a jót, mert mindenben van. Hogy ezt a látásmódot erősítsük bennük, erre ösztönözzük őket, ahol csak lehet. S igyekezzünk leépíteni őket a borúlátó gondolatokról, keserves megnyilatkozásokról, folytonos nyammogásról, morgolódásokról. S igyekezzünk javítani, módosítani pesszimista beállítottságukon, s nevelni őket az élet reális szemléletére.
Nem szabad hagynunk, hogy embertársaink, családtagjaink, ismerőseink örökösen morcosan, lekicsinylően, másokat pocskondiázva, kritizálva, piszkálódva, zsörtölődve, maguknak folytonosan betegségeket beképzelve éljék napjaikat, mert akkor valóban depresszióssá válnak. És akkor aztán tényleg szélsőségesen pesszimista emberré válnak, aki nem tud szabadulni sötét gondolataitól. (Eszembe jut az a poén, hogy mi is van írva a megrögzött pesszimista ember sírjára: "Na, nem megmondtam!"
MI A TEENDŐNK?
Tehát meggyőződésem, hogy a pesszimista szemlélet semmiképpen nem célra vezető! S hogy miért? Mert ennek káros következményei vannak. Legnagyobb veszélye, hogy ez a látásmód, ez a világnézet folytonos hiba-, és bűnbakkereséssel, gyűlölködéssel, tüskés magatartással jár. Ami egyaránt mérgezi a környezetet, embertársainkat és bennünket is. És ezzel megnehezíti az ő személyes életüket is, szinte hajtja őket a depresszióba, a letargiába. (Bár, itt jegyzem meg: az erős, kialakult személyiséggel és gerinccel rendelkező, optimista beállítottságú embert nem lehet átnevelni rossz irányba, csakis a labilis egyéniséggel bíró, könnyen befolyásolható személyiségeket.)
Amíg a pesszimistán és a reálisan gondolkodó ember mindig ragaszkodik a múltban megélt tapasztalataihoz, ez számára mérvadó, s ezek alapján prognosztizálja a jelent és a jövőt, addig az optimista személyiség mindig a jobb jövő felé tekint, mindig abban bízik, hogy minden jobb lesz, s ennek értelmében is cselekszik. Az ő számára nem a múlt eseményei és tapasztalatai számítanak, nem ez határozza meg szemléletét, hanem saját hite, bizakodása. Számára mindig az a lényeg, ami ezután fog jönni.
Az optimista azt hirdeti: mindenképpen jó fog bekövetkezni, a pesszimista pedig az ellenkezőjét. A realista látásmóddal bíró ember érzésem szerint inkább a pesszimizmus felé hajlik, mint az optimizmus irányába. Mind a három szemléleti mód az ember sajátos jelleméből, egyéniségéből, habitusából, temperamentumából, intelligenciájából, gondolkodásából, műveltségéből, hitéből, vallásából és kultúrájából - azaz egész személyiségéből - következik. S az iskolázottsághoz koránt sincs annyi köze, mint azt egyesek gondolják, inkább elsősorban a saját magán-, és közéleti tapasztalataihoz.
Mark Twain például abszolút realista volt, ami írásaiból is szépen kiderül. Ő azt mondotta: "Nem szeretek jósolni, különösen akkor nem, ha a jövőről van szó." Ennek alapján mindig úgy ítélte meg az embereket amilyeneknek látta őket, amilyeneknek ő maga azt megtapasztalta találkozásai, beszélgetései során. S újságírói korszakában is úgy tudósított a környező valóságról, ahogyan azt látta azt a saját szemével. Viszont a pesszimista (borúlátó) és az optimista (derűlátó) ember nem annyira a jelent helyezi fókuszába, hanem egyaránt a jövőt célozza meg. S mindig azt hangsúlyozzák: milyen lesz ezután, milyen lesz holnap vagy holnap után. Egyikük azt állítja: rosszabb lesz, a másikuk pedig azt, hogy jobb. S ha már a poénkodásnál tartok, nem állhatom meg, hogy az ún. almás poént ne tűzzem ide két bekezdésben, ami az optimista és a pesszimista közti különbséget emeli ki, persze szimbolikus formában. Hozzá gondolva: vajon melyiknek van jobb dolga, jobb élete a földön...
Szóval: tegyük fel, hogy az optimista is, és a pesszimista is vásárol egy kg almát, összesen hat szemet a zöldségesnél. Szépen hazaviszik a szatyorban kik-ki a saját otthonába, s ott a spájzban berakják a polcra. Az optimista azt mondja magában: mértéktartó leszek, ma nem eszek belőle, hiszen holnap is meglesz az, holnap is nap lesz, hadd legyen jó napom a másnap, majd akkor megeszek belőle egyet, bizonyára addig nem romlik meg. Minden nap ezt hajtogatja. S mit mond a pesszimista ember? Ma kell minden áron elfogyasztanom, akár kettőt is, hiszen megromlik! (Tehát ő közel van a reális szemlélethez, hisz tudja: a gyümölcs romlandó.) Ezt morogja magában minden nap.
Néhány nap alatt mi történik? A megrögzött optimistára két hét elmúltával rárohad egy kg alma úgy, hogy egy szemet nem evett belőle, de naponta élteti a hit, hogy másnap majd milyen jó lesz az almába harapni. A pesszimista pedig - akit a borúlátás éltet és irányít - minden áldott nap megeszik két szem egészséges almát, s így három nap alatt végez is vele.
Az eset tanulsága - ami persze vitatható - hogy az optimistát a derűlátó hit élteti, de sokszor rosszabbul jár, a pesszimista meg, aki mindig csak a rosszat feltételezi - az meg jól jár... Az egyikük ez esetben a jövőre vetíti tekintetét - a másik meg a most-ra, a jelenre. És mit csinál a realista, ha ő almát vesz? Minden nap, szépen beosztva megeszik egy-egy almát, s ennek folytán egy egész héten mindig egészséges almát fogyaszt el. Tehát így tulajdonképpen ugyanúgy jól jár, mint a pesszimista. (Megjegyzés: kérem, hogy mindezt a kedves olvasó úgy fogadja el, ahogy a poéneket, vicceket szokás: fenntartással. Hiszen van a poéneknek igazságtartalmuk, de nem biztos, hogy az mindig, mindenkire egyformán érvényes. A humor lényege pedig mindig a túlzásokban mutatkozik meg...
MI A SAJÁT NÉZŐPONTOM?
Ezek után be kell hogy valljam magamról is, hogy a három közül melyik kategóriába tartozom, hová sorolom önmagamat. A magam eszével és lelkületével mindenképpen optimistának tartom magam (Tehát az én spájzomban is rám rohadna az a bizonyos egy kg alma...) S hogy miért vagyok, illetve lettem optimista? Erre predesztinál, erre motivál és ösztönöz hivatásom, a pedagógus szakma, amelyet 40 évig gyakoroltam, s bizonyos értelemben, bizonyos tekintetben ma is gyakorlok.
Továbbá erre indít és ösztönöz keresztény hitvallásom, megszerzett műveltségem, a művészetek iránti hallatlan szeretetem és érdeklődésem, valamint szerény, s egyáltalán nem hatalmas, de talán hasznosítható tudásom is. Ennek középpontjában az áll, hogy pedagógusként és hívő emberként vallom: az embereket jobbá lehet tenni a nevelés, a műveltség, a művészet, a folyamatos tanulás eszközrendszerével, a hit, a szeretet erejével.
S nem az a mérvadó, hogy az emberiség a múltban (vagy akár jelenben) számtalanszor elvetette a sulykot, rosszként, gonoszként, öldöklő fenevadként viselkedett. Hanem azt kell látnunk, hogy potenciálisan ugyanúgy benne él az isteni, szeretetteljes, jóságos természet, a békevágy, a kölcsönös megértés igénye is, mint ahogy kiirthatatlanul mindig is benne lesz a sátáni, a gonosz természet is. Mert egyiktől sem tud megszabadulni.
S mindez miért is van? Hát azért, mert Isten az Édenben ugyan a maga képére (de nem azonosnak!) teremtette az első embert, majd annak oldalbordájából kimetszvén az ő társát. (Mi sem bizonyítja hatalmas tudását és mindenhatóságát, hogy e nehéz sebészi beavatkozást mindenféle asszisztensi segédlet, műszerezettség, adminisztráció és műtőasztal nélkül, szövődménymentesen, tökéletesen tudta abszolválni.) Mindezekért végtelenül hálásak vagyunk, dicsőség légyen Néki mindörökké!
S mivel - mint fent említettem - tökéletesnek, de nem teljesen Véle azonos belső tulajdonságokkal és jellemmel hozta létre az első emberpárt, így aztán már az elkövetett, eredendő bűnük során is kétségeik voltak: vajon helyesen cselekszenek-e, avagy nem? A sok-sok tusakodás, kétkedés és dilemma után végül mégiscsak engedtek a Sátán csábításának és unszolásának, s elkövették azt a bizonyos eredendő bűnt. (Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk: először a nő, majd utána a férfi.) Amivel megszegték Isten parancsát, s ezzel elárulták Őt.
De amikor évszázadok múltán már olyannyira megsokasodott a bűn a földön - Isten el akarta pusztítani az emberiséget. Látta, hogy nem volt elég a sáskajárás, Szodoma, özönvíz és így tovább csak nem javult az ember, s nem tanult elkövetett hibáiból. Jézusnak kellett megszületnie ahhoz, hogy a megváltás bekövetkezzen az ő könyörgésére és határozott közbelépésére: az ember számára ő tervezte és valósította meg a menekülési utat: saját életét áldozta fel megváltásként, amivel eltöröltetett az eredendő bűn. A földre leszállva, emberi valóságában vállalta, hogy "halálával sokak váltságát megszerzi, és lerontja azt, akinél a halál hatalma van." S ezáltal a krisztusi áldozatvállalás, a kereszthalál a továbbiakban biztosította, s ma is biztosítja az ember számára a bűnbocsánatot.
Bár igaz, hogy spirituális értelemben a bűnbocsánat az maga létrejött, lehetővé vált, és ma is működik, számtalanszor "realizálható", de az nem jelenti a bűnnek az eltörlését, megsemmisítését. Az örökre megmarad. Az nem szűnik meg sem a bocsánatkéréssel (amikor egy bűnt elkövető az áldozatától kér bocsánatot, s azzal maximum némi elégtételt nyújt néki) sem a bűnbocsánat kegyelmének megadásával, amit valaki feloldozásul kér az egyház lelkészétől vagy papjától. És maga a bocsánatkérés sem szükséges mindig. S van amikor csakis bizonyos feltételek mellett van annak értelme és jelentősége, hogy valaki bocsánatot kérjen attól, akivel szemben vétkezett, vagy bűnt követett el. (mert a kettő ugye nem ugyanaz.)
Bűntelen ember azóta sincs, mióta az a bizonyos eredendő bűn elkövettetett. S ennek egyik oka, hogy - a sátáni kísértésnek engedve - örökségünkül magunkkal hoztuk, és magunkban hordozzuk, cipeljük az ördögi, gonosz tulajdonságokat is, nemcsak a teremtésünkkel belénk táplált és kapott istenieket. Mindegyikkel rendelkezünk, mindkettő bennünk van - kiben több, kiben kevesebb. Hol ezzel, hol azzal élünk, hol az egyik kerekedik felül, hol a másik, hol az első, hol a második kerül túlsúlyba. A másik ok pedig az, hogy Isten a Sátán személyét és további működését nem óhajtotta akkor sem, és azóta sem eltörölni. És erre is megvolt a nyomós oka.
Meghagyta a szabadságát neki is, de meghagyta, lehetővé tette a szabad választást az ember számára is: folyamatosan válasszon jó és rossz között. Tapasztalja meg azt: mit ér az egyik, mit ér a másik, döntsön, mire megy az egyikkel, s mire megy a másikkal. ("Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk pajzsul áll Isten kegyelme." - énekli az Angyalok kara Madách Tragédiájában.)
És még egy okból nem pusztította el Isten az ellenfelét, ellenlábasát, a tagadás szellemét: azért, hogy nap mint nap lássa és viselje el, élje át és tudatosuljon benne, miként arat folytonosan győzelmet az ember maga - isteni tulajdonságaival. ("...bűnhődésed végtelen leend, / Szünetlen látva, hogy mit rontani vágyol, / Szép és nemesnek új csírája lesz." - szól az Úr szava Luciferhez a Tragédiában. Hogy a gonosz, a Sátán szemtől szemben és folytonosan megtapasztalja a rossz életképtelenségét, azt, hogy mindez az értelmes ember számára mennyire haszontalan, undorító és értelmetlen.
Élje át nap, mint nap, hogy a legnagyobb igyekezete ellenére sem képes az ember számára vonzóvá és elviselhetővé tenni a bűnös cselekedetet, mert az lealjasít, rombol és pusztít. Az senkinek sincs hasznára, csakis kárára, és a bűnhődésnél, a lelkiismeret furdalásánál nincs gyötrelmesebb. És ugyanúgy nem méltó az emberhez, mint maga a bűn elkövetése. Ez az, ami a betegséggel együtt megakadályozza az embert abban, hogy boldog legyen, s emiatt szándékozik mindkettőt kivetni az életéből, akkor és ahol csak lehet!
Hogy lássa és konstatálja a Gonosz még azt is: a tisztességes, jó szándékú ember nap mint nap hogyan lép túl a nehézségeken, akadályokon, hogyan építi, szépíti földi birodalmát Isten erejének, hatalmának segítségével, támogatásával. És persze: orcája verítékével, fáradságos munkával, mígnem visszatér a földbe, melyből vétetett - ahogy ez az Édenben Isten szájából annak idején elhangzott.
S az ember bizony azóta is tusakodik, viaskodik e kettő, a gonoszság és a jóság, az ördögi és az angyali, a sátáni és az isteni között.
"Senki sem felelős azért, ha találkozott a gonosszal. Azért viszont igen, hogy mit kezd ezzel." - írja Perentfalvi Rita - az "Amire nincs bocsánat" című 2022-ben megjelent remek könyvében. A szerző - kivételes szakmai hozzáértéssel és mélyre ható elemzéssel megírt - remek könyvében bátran lerántja a leplet a katolikus egyházakban garázdálkodó spirituális és hatalmi visszaélésekről, amelyek sajnálatosan (és többnyire) összefonódnak ártatlan fiatalkorúak szexuális bántalmazásával. Mint a teológus-írónő művének zárszavában kifejti: keserű tapasztalatai, az áldozatokkal való beszélgetései nem a reménytelenség, hanem a tenni akarás irányába vitték el őt, s mindezek - Jeremiás prófétához hasonlóan - további cselekvésre és ellenállásra ösztönözték. Bizonyára e belső tűz indította magának a könyvnek a megírására is.
Saját meggyőződésem, hogy a jó, a jóság, valamint a megtisztulás érdekében kifejtett következetes tenni akarás végül is mindig és mindenütt felül kerekedik a rossz felett a jövőben is. Mint ahogy így van jelenünkben, s így volt ez a múltban is. Amire legjobb példa, hogy a tisztességes emberiség két világégés, sok-sok helyi háború és csatározás, és annyi egyéb más veszedelem, szellemi és fizikai katasztrófa után mindig újra és újra talpra tud állni.
S hogy miért? Mert képes arra, hogy az országok vezetőit - akikre a gonosz mindig a legnagyobb hatást gyakorolja, s leginkább markában tartja, mert ott tapasztalja a legkisebb ellenállást - az emberi humánum és béke nevében újra és újra észhez térítse, meggyőzze jóságának sokkal nagyobb erejével. Mert kik is kezdeményezik és erőltetik a háborút? Kik azok, akik ebben látják a megoldást az országok közti konfliktusok megszüntetésére?
Kik azok akik egyedül a fegyverek szavában bíznak? Jól tudjuk: csakis a kormányok vezetői, az önző és felelőtlen politikusok! Akik még abban is hasznot, üzletet, s maguknak jólétet remélnek, hogy a harcterekre küldjenek, s ott uszítsanak egymásra embereket, akiknek az égvilágon semmi közük nincs az egészhez! Bizony, így megy ez már évszázadok óta.
De mindig újra talpra áll tehát a sokat szenvedett emberiség és rendezi sorait, mert újra élni akar békében. szeretetben. Újra és tovább is élni akar, sőt azt akarja, hogy gyermekei, unokái is békében, szabadságban, örömben éljenek! Ezért folytonosan erőfeszítéséket hoz a politikai, vallási, erkölcsi ellentétek kibékítésére nap, mint nap. Mert az emberiség döntő többsége - amelyben soha nem a gonoszság, a bűnös hajlam kerekedik felül - jót akar, élni akar, békét akar.
"Az Élet él és élni akar, / Nem azért adott annyi szépet / hogy átvádoljanak most rajta / Véres és ostoba ostoba feneségek." - írta Ady.
S az embernek ez a tiszta, nemes szándéka, folyamatos erőfeszítése a jóra, a szépre, a humánus etikai magatartásra, a bátor és egyenes kiállás az emberi értékek és tisztesség mellett - a legfőbb biztosítékunk arra, hogy mindig győzedelmeskedünk a gonosz felett. S folytatva ezt a gondolatsort - hadd idézem Feldmár Andrásnak, a 83 éves pszichoterepeutának pontos és igaz jellemzését a gonoszról:
"A gonosz onnan ered, hogy nemet lehet mondani arra, hogy az élet egy csoda. A gonosz annak örül, ha bánthat valakit, szemében mindig ott van egy hideg, luciferi csillogás."
Ez a hidegség, a sátáni lelkületnek, a romlottságnak, a rosszindulatnak a kijelző fénye árulja el, hogy mire vágyik, mire képes az, akiben mindezek felül kerekednek és utat törnek maguknak. Ezek a fények csillannak meg a terroristáknak, a gyilkosoknak, a szexuális bántalmazóknak, az állatkínzóknak, a kisgyermekekre támadóknak, az erőszakot elkövetőknek a szemében, s ezek villogtak oly kegyetlenül régen az inkvizítorok vagy haláltáborok szadista hóhérainak szemében.
S ezek a fények oly félelmetesek, visszataszítók, undorítók, hogy semmi jót nem árulnak el, semmi jót nem várhatunk tőlük, csakis rosszat. De - mint ahogy a példák bizonyítják: igenis legyőzhetők. S hogy miért? Mert olyannyira életellenesek, életképtelenek, az emberi természetet oly mértékben meghazudtolók, hogy éppen ezért nem lehetnek hosszú életűek, és pusztulásra vannak ítélve.
Nem azt kell látnunk tehát, hogy volt már két világháború, s ebből az következik, hogy lesz egy harmadik is. S nem azt kell látnunk, hogy ezer és ezer drogos és alkoholista fetreng a saját mocskában, és addig, amíg terjesztő lesz, addig fogyasztó is (vagy fordítva.) Hanem azt, hogy ez rossz, emberellenes, és pusztulásba vezet, s éppen ezért küzdeni kell ellene. S azt, hogy ezt lelke mélyéből senki nem óhajtja, senki nem kívánja, mert mindez emberellenes.
»Fény és árny váltakozik a lelkemben. Mennyország tiszta fénye és a sötét éjszaka borzalmas mélye. Miért ne idézném Goethét?« – mikor az ő költői lelke fejezi legjobban az én érzéseimet - írta Ajtay Andor színművész egykor.
S ezt azért idéztem most, mert önmagamra is jellemzőnek, érvényesnek tartom ezt a fajta váltakozást, viaskodást, a gyakori kétségek, kételyek megfogalmazását, az örök, rugalmas gondolkodást melynek mindig az a végső kimenetele, hogy az ember azért alapvetően jó, értelmes, szeretetre éhes, és másokat szeretni képes személyiség. Még akkor is, ha élnek köztünk velejéig gonosz, rosszindulatú, önző férfiak vagy nők, elvadult kamaszok, gátlástalan gazfickók, nyugdíjast kiraboló teenagerek, pénzéhes uzsorások, segítségnyújtás nélkül gyereket elütő autósok, vagy másokat legázoló kegyetlen diktátorok.
S magam is értesülök a kábítószerek mámorában fetrengő drogosokról az alkoholizmustól szabadulni képtelen, függőségben élőkről, a menekültek ezreiről, a szülőföldjükről kiutasítottakról, a prostituált tizenévesekről, a balesetekben ártatlanul meghaltakról, az önző, türelmetlen, felelőtlen autósokról, akik képesek elhajtani a gázolás után a helyszínről, stb.stb.stb. De mindezek ellenére még is azt állítom: bár sajnos létezik mindez, de nem ez a jellemző a világra.
És soha nem is ez volt a jellemző, hiszen a középkorban zajló háborúk közepette is születtek csodálatos festmények, íródtak irodalmi-, és zenei remekművek, segítették egymást a szegények, befogadták a szerencsétlen árvákat. S ma is születnek és jönnek létre hasonlóan szép alkotások, s ma is működik a szegények közti összetartás és szeretet.
Mert még mindig a rossz, a gonosz él kisebbségben. S mindaddig is az lesz elnyomva és erősen háttérbe szorítva, s mindaddig nem fog utat törni magának, nem fogja átvenni a hatalmat a jó felett, amíg létezik művészet, létezik olyan, hogy tömegek mennek színházba, koncertekre, s amíg ezrek nem tudnak meglenni könyv, zene, film, képtár nélkül. Sőt, maguk is kreatívan gyakorolják, élik a művészetet, s élvezik annak áldásait, éhezik annak emberhez méltó értékeit.
S mindaddig háttérben is marad és lesz a gonosz, míg egy kisgyermek kacaja és játéka, egy nő kedves és őszinte mosolya, egy piaci kofa jóindulata és kedvessége, egy rózsa illata, egy kiskutya vagy macska figyelmessége, egy film katarzisa fontosabb az embereknek, mint a bűnre csábító haveri körnek vagy a luxus életmódnak, a millióknak mágnesként húzó vonzóereje.
S mindaddig kisebbségben, elnyomatásban lesz a rossz, a gonosz, a sátáni erő, az erőszak a jóval szemben - amíg mindezek léteznek, élnek és megszabják, széppé teszik ezrek és ezrek, sőt milliók életét. Mindaddig, amíg ezrek és ezrek hisznek Isten erejében, támogatásában és bizalmában - addig nem veheti át a földön hatalmát a gonosz, nem kerülhet túlsúlyba a gyűlölet, a gyilkolászás, mindaddig undorító, emberellenes marad a szabadság eltiprása, az elnyomás, a háború.
A mindezek ellen fellépő, felháborodott embertömeg elszántsága bizonyítja, hogy bár mindez ugyan megbotránkoztató, felháborító, de javítható, korrigálható, sőt megszüntethető! Hiszen a közös összefogás, az egyetemes szeretet jelenléte - ami a legtöbb emberben állandóan ott él, ott munkál - az tenni, cselekedni képes, és nagy erővel ösztönöz a bajok és gondok megszüntetésére. Lehet, sőt biztos hogy nem lehet mindent máról holnapra egyszerre megszüntetni, de a szándék szívósságával célt érünk.
A legigazabb közmondás az, hogy "Lassan, de biztosan haladva érjük el céljainkat."Forradalmi változást semmilyen tekintetben ne várjunk - sem gazdasági, sem szociális téren, sem oktatásban, sem egészségügyben sem az erkölcs vagy a kultúra, a művelődés területén. Jó szándékunk, erőfeszítésünk viszont lassú, de biztos előrehaladással, következetességgel igenis eredményre vezet. ("Tégláról téglára!") Amíg a hamarosan bekövetkező kormányváltás után ebben az országban normális emberi rend lesz - az meglátásom szerint tíz évbe is beletelik, de inkább húszba. De ez a folyamat - hozzáteszem - ma már elkezdődött. Mert a legtöbb ember jó szándékú, s rombolás helyett építeni, rontás helyett pedig javítani akar.
Mégpedig sokkal nagyobb erővel és elszántsággal, mint a gyűlölet és a rosszakarat egész földünkön. És mindez azért van és azért lehetséges, mert az emberek túlnyomó többsége jót akar. Nem a politika, a kormányközi kapcsolatok és tárgyalások azok, amik alkalmasak arra, hogy a gonosz működését visszaszorítsuk földünkön. Sőt, azok a legkevésbé alkalmasak erre.
"Semennyire nem hiszek abban, hogy a politika oldja meg az emberiség súlyos problémáit. Mert az emberiség igazi problémáit csakis jó indulattal, segítő, jobbító szándékkal, együttérzéssel és bölcsességgel lehet megoldani. A politika erre nem alkalmas, mert mindezeket csak látszólag képviseli, ezekkel pont szembe megy. Kizárólag a hatalom és meggazdagodás érdekeit követi, s a nép valódi érdekeit figyelmen kívül hagyja."
- írja Laár András a Laáramlás című könyvében. És ezt semmiképpen se azért idéztem, mert druszák vagyunk, hanem amiatt, mert nagyon is igaznak, s magát Laárt is rendkívül bölcsnek tartom.
S HOGY VÉLEKEDETT MINDEZEKRŐL MADÁCH?
Madách Imre drámai költeménynek írta meg főművét, Az ember tragédiáját. A kettős elnevezés tehát összegyúr két különböző műfajt, a színpadi előadásra szánt darabot, a drámát (amit sok ezer éve a görög drama=cselekvés szó jelentése alapján nevezünk így) és a lírát, melyben elsősorban a költészet sajátosságai érvényesülnek. A másik ilyen jellegű alkotás irodalmunkban a Csongor és Tünde, Vörösmarty nagyszerű műve, melyben ugyanúgy alá van rendelve a líra a drámaiságnak, mint Madách művében.
S mindkettőben hemzsegnek a bölcselkedő elemek, a magvas filozófiai gondolatok, amiket e két költőzseni nem száraz és unalmas prózai módon, hanem csodálatos költői kifejezésekkel, szóképekkel, jelzőkkel juttatja kifejezésre. S ez is teszi első olvasásra oly nehézzé, de egyben széppé is soraikat. ("Mi volnék én, ha mint visszhang s virágban, / benned szebb létre nem feselne létem, / Melyben saját magam szerethetem?" - kérdi szeretett nőjétől Ádám.)
Ezek a kissé bonyolult, archaikus, bár nagyon szép költői kifejezési formák már Aranynak is "szemet szúrtak" és a négyezernél is több sort számos helyen átjavította, átigazította. (Egyébként először nem fogadta túl nagy lelkesedéssel Madách művét, bár később felismert annak hatalmas értékeit.) Hogy pesszimistának, avagy optimistának tartotta-e elsősorban költőtársa művét - azt nem tudjuk, de mai szemmel - mi 21. századi olvasók és színházszeretők - Madách mindkét szemléletét igazolni tudnánk a saját soraival, ha itt-ott ráböknénk hol erre, hol arra.
A pesszimista, borúlátó, sötét gondolatok hátterében - melyek itt-ott megjelennek a Tragédiában - talán az áll, hogy magánéleti konfliktusai, sikertelen házasságának buktatói, örvényei közt meglehetősen depressziós hangulatban, zárkózottan élt a mű megírása idején. Sőt előtte is. (Gondoljunk arra: főhősét, Ádámot az egyik színben még az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatja.) 1852-ben, majd az után következő években alsósztregovai magányában (maga szavaival "oroszlánbarlangnak" nevezett dolgozószobájában) írta a magyar drámairodalom egyik legjelentősebb, s ma is rendkívüli hatású művét. Többek között ezek a magánéleti keserűségek is meghatározták akkori pesszimista életszemléletét, világlátását, útkeresését, s hozták elő kétségeit.
Befolyásolták hangulatát, gondolatait és érzelmeit továbbá mindazok a közéleti
események is, amik azidőben zajlottak szerte hazánkban, főként a fővárosban. Amikről természetesen értesült még a távoli, Nógrád megyei helységben is, ami ma már Szlovákia területén fekszik. Bántotta mindaz, amit a forradalom sikertelensége miatt is érzett, vagy gondolt. s bár aktív
szerepet katonai alkalmatlansága miatt nem vállalt a szabadságharc
alatt, de teljesen egyet értett a forradalom eszméivel, törekvéseivel, s
számára is nagy csalódást jelentett annak bukása.
Ezért még az önkényuralom idején is erősen szimpatizált az üldözöttekkel. Például Kossuth titkárát is rejtegette, amiért börtönnel sújtották. Fogságának ideje alatt kezdte papírra vetni AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁT, melynek először a Lucifer (fényhozó) címet adta. S ez a címválasztás sem lehetett véletlen, hiszen az egész mű során monológjaiban feltűnően kiemelkednek az ő veretes, hol nagyon szellemes, hol gúnyolódó, szarkasztikus megjegyzései. Amik - annak ellenére, hogy ezek a sátán szájából hangzanak el - számos, ma is megszívlelendő, komoly és mélyen szántó filozófiai gondolatokat, magvas életbölcsességeket hordoznak. (csak példaként említhetném a sok közül a "Minden mi él, az egyenlő soká él..." kezdetű monológját a harmadik színből.)
A drámán végigvonuló képzeletbeli, megálmodott történelmi időutazás során - amire Ádám magát Lucifert kéri meg egyfajta útikalauzául - az ember szembesül párjával, Évával együtt tíz történelmi korszak eszméivel, törekvéseivel és küzdelmeivel. A két idősíkon játszódó - az olvasó számára már a lezajlott és ismert múltat, a főhősök számára viszont a képzelt jövőt jelentő - utazástörténet keretes szerkezetű. Elindul az Édenből, majd ugyanoda is tér vissza, ahol Ádám summázza, hogy végső soron egyik sem "nyerte meg" tulajdonképpen a tetszését, egyik korszak céljaival, eszméivel sem tud azonosulni. (Hopp, eszembe jut Müller Péter Sziámi remek, s ide illő verssora: "Mert nincs már olyan eszme, ami még ne járt volna le.")
Így aztán nem csoda, hogy
Ádám mélységesen csalódva, telve pesszimista gondolatokkal,
tehetetlenül áll magába roskadtan. Lucifer alaposan leteremti, s
vádolja, hogy nem látja be: az egyén csak sodródik, s eszköz, nem alakító a
történelem sodrában, nincs értelme követnie az Úr szavát. Már-már az
öngyilkosság gondolatával foglalkozik, s a gonosszal való tusakodása közben jelenik meg Éva, aki megsúgja
Ádámnak: gyereket vár tőle. Mire térdre roskadva rebegi: "Uram,
legyőztél!" Lucifer ráförmed Évára, mondván: gyermeked ugyanúgy bűnben
fogant az Édenben, mint Ti is.
Isten erre haragosan, dörgedelmes hangon közbelép, mire Lucifer elsomfordál. S ekkor Isten
természetesen védelmébe veszi, vigasztalja, szimpátiájáról,
szeretetéről, bizalmáról biztosítja Ádámot. Ám újra felbukkan Lucifer,
s arról győzködi Ádámot: semmire sem megy a megígért szabad választással, mit az Úr felajánlott részére, mert mindenütt úgyis csak babona, előítélet, gátak fognak előtte tornyosulni. ("Miért is kezdtem emberrel nagyot, / Ki sárból, napsugárból összegyúrva /"tudásra törpe, s vakságra nagy".) Ám a végső szót mégis az Angyalok kara és az Úr mondja ki Ádámnak.
Éva személyét, jellemét, kedvességét és hűségét magasztalja előtte: " ...ha tettdús életed / Zajában / elnémul ez égi szó, / E gyönge nő tisztább lelkülete, / Az érdekek mocskától távolabb / Meghallja azt, és szíverén keresztül / Költészetté fog és dallá szűrődni." Mindketten megértik, felfogják Isten szavainak értelmét és jelentőségét, de Ádám csak azt a bizonyos véget szeretné felejteni. Mire az Úr ellentmondás nem tűrő, sztentori hangja szólal meg: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" A négyezernél több sort tartalmazó mű e szavakkal zárul. Isten szavainak értelme és lényege ugyanaz, mint amit Buddha mondott tanítványainak halála előtt: "Minden mulandó, törekedjetek fáradhatatlanul."
"Szép a magasból, mint a templomének" - mondja Lucifer lenézve a nagyváros nyüzsgő forgatagára, jellemezve annak lényegét, miliőjét, s kiemelve, hogy minden csak nézőpont kérdése. S ebben azért óhatatlanul ott érezzük Madách véleményét a kapitalizmus farkastörvényéről, a pénz hatalmáról, a néptömegek elnyomásáról is. Csakúgy, mint a párizsi szín esetében, ahol a szabadság eltiprásáról, vagy a római színben, mikor a feslett erkölcsökről mond kíméletlen ítéletet.Az egyes színek (korok) iránt érzett szimpátiája, empátiája, vagy éppen ellenszenve elárul valamit Madách jelleméből, politikai-, és világnézetéből, mint ahogy rólunk is árulkodik például az, hogy számunkra melyik történelmi korszaka legszimpatikusabb, melyikben élnénk szívesen...
De mennyivel másképp viszonyul soraiban az Éden békés, megnyugtató, testi-lelki-szellemi harmóniát árasztó, emberhez méltó, szeretetteljes színhelyéhez és annak hangulatához. Ahol az első emberpár idilli turbékolását hallgathatja fű, fa, virág és madársereg, s férj és feleség egyaránt örül az élet szépségének, tervezgetve közös jövőjöket. ("...ha ott fenn a dics elborul, / Itt lenn találom azt szemedben, Ádám. / Hol is lelhetném másutt kívüled, / Kit létre is csak hő vágyad hozott.")
A kettősség, a dualizmus elve itt, ezekben az ábrázolásokban is, de végig az egész művön érvényesül: az optimista és a pesszimista szemlélet váltakozásában éppúgy, mint a főhősök személyiségének megválasztásában, kimondott szavaikban, kétkedéseikben, azok karakterében, az élet különböző jelenségeiben, történéseiben vagy az emberi cselekedetekben. ("Az élet mellett ott van a halál, /A boldogságnál a lehangolás,/ A fénynél árnyék, kétség és remény. ")
S ha már a főhősök megválasztásánál és azok ábrázolásánál tartunk, talán mögé nézhetnénk annak is: melyiküket mennyi szimpátiával vagy unszimpátiával, mennyi optimizmussal vagy pesszimizmussal ábrázolta, jelenítette meg Madách, s ennek vajon mi lehetett az oka?
Egész biztosan belejátszott Éva személyének madáchi karakterébe, annak jellemi megformálásába mindaz, ami egész életében meghatározta Madách viszonyulását a nőkhöz, s főként amiket házassága alatt érzett, tapasztalt feleségével szemben saját otthonában. 29 évesen pozsonyi, majd pesti fogságában krétával írta verseit cellája asztalának lapjára, s ott kezdte el a Tragédia első sorait is. Alapvetően nagyon kedves, szerelmes, ragaszkodó és hűséges teremtésnek tünteti fel Évát, de azért annak személyiségjegyeiben azért visszaköszönnek Fráter Erzsébetnek, Madách feleségének bizonyos negatív tulajdonságai is: folytonos ellenkezése, műveletlensége, férje értékei, hivatása, alkotómunkája iránti közömbössége, pénzsóvársága. És megjelenik Éva jellemrajzában, habitusában Madáchné örökös vágya az önálló életre, a boldogságra, amit férje mellett és anyósának ármánykodásai miatt sosem tudott tulajdonképpen megvalósítani. Mindez végeredményben válásukhoz is vezetett akkor, amikor már négy gyermekük volt. Bizonyára nem oly szomorú sorsot érdemelt ő sem, mint amiben része volt, s különösen nem oly szörnyű utolsó éveket, de Madách sem. Férjét tizenegy évvel élte túl, s a válásuk után folyamatosan elszegényedve, lerongyolódva, Nagyvárad utcáin mezítláb kéregető, hajléktalan alkoholistaként tengette életét évekig, majd egy szegénykórházban halt meg 1875-ben.
S ami Ádám és Lucifer alakját illeti - összefoglalóan azt mondhatnánk: bennük, gondolataikban, monológjaikban, meglátásaikban saját kétségeit, folyamatos kétkedéseit, útkeresését, vallásosságát, folytonos magán-, és közéleti gyötrődéseit, konfliktusait, valamint alkotómunkájának ellentmondásait fogalmazta meg az író. Így állíthatjuk, hogy a Tragédia máig őrzi az író közéleti és magánéleti csalódásainak lenyomatát is.
ZÁRSZÓ
Summa summárum: az emberi élet - csakúgy, mint Madách Tragédiája vagy egyéb sok más színdarab - egy színjáték, igazi
vérbeli dráma. S amelynek főhősei mi magunk vagyunk, sok-sok szükséges és kevésbé szükséges, kívánt vagy éppen nem kívánt mellékszereplővel, epizódistával. S bizony előfordul az is, hogy jelmezben, az is, hogy anélkül; megtörténik, hogy álarcban, de az is, hogy az álarc nélkül, s megesik, hogy impozáns díszletek között, de az is, hogy díszletek nélkül lépünk színre. Egyeseknek több, másunknak kevesebb taps jut, s a közönséget legtöbbször nem magunk választjuk. Mindezek a gondolatok, meglátások benne vannak - hol erősebben, hol csak utalásszerűen - Madách remekművében is.
S ezért személy szerint nem csodálom azt, hogy - 160 év elmúltával is - még a mai kor emberéhez is tud szólni, s bőven van, és akad hozzánk szóló, nékünk is üzenő mondanivalója. S a színházszeretők egyfajta szellemi megerősítés, lelki karbantartás céljából is rohannak megtekinteni ezt a korszakalkotó, a maga nemében egyedülálló művet - akármilyen újabb, talán kissé extravagáns rendezésben is. Amivel - csak megjegyzem - nem tudják elrontani ezt a kivételes alkotást, feltéve, ha nem húznak annak soraiból...
Bölcsen és megfontoltan minden áron azon kell lennünk, hogy a rendező feladatát viszont a magunk életében csakis mi lássuk el, mert ez a legszerencsésebb, leginkább célravezető, s a leghasznosabb. Vagyis az az ideális, ha életünket - felismerve a saját sorsunkat és képességeinket - mi magunk irányítjuk és nem bízzuk azt semmiképpen sem másra. Mint az igazi nagy színészek, akik figyelmesen meghallgatják, sőt meg is fontolják a rendezői instrukciókat, de utána a saját elgondolásaik szerint játszanak.
Kinek kegyetlenebb, kinek kevésbé, kinek
szerencsésebb, kinek pedig szerencsétlenebb, kinek előnyösebb, s kinek hátrányosabb a saját egyéni sorsa, amiért senkit nem lehet hibáztatni, felelősségre vonni. Épp ezért nagyon is helyt álló és találó az a szólás, miszerint: "Mindenki a saját sorsának kovácsa." Mármint amit megkapott - annak. Azt Isten és a természet szabta mindenkire, ez mindenkinek másképp adatott meg. Kinek-kinek az a feladata, hogy ezt elfogadja, s ez határozza meg, ez alakítsa minden egyes lépését azon a színpadon, amin játszik. Ne ágáljon ellene, hanem tegyen érte!
"Magunk írjuk azt a mesét, amiben benne vagyunk." mondja Müller Péter. Ehhez magam csak annyit teszek hozzá: és magunk is játsszuk! És ezt az ember mindig úgy tegye - ha magának jót akar - hogy számára és mások számára is a leghasznosabb, legmegfelelőbb legyen. Mindezeket alátámasztva, megerősítve zárom gondolataimat John Furmann 19. századi amerikai üzletember elmés megállapításával, amely a következő:
"Az élet nem főpróba. Ez már maga az előadás."
Felhasznált források, segédanyagok, irodalom:
Madách Imre: Az ember tragédiája (Szépirodalmi Kk. 1972.)
Laár András: LAÁRAMLÁS ( Helikon, 2022.)
Perintfalví Rita: Amire nincs bocsánat (Kalligram, 2022.)
Müller Péter idézetek - Internet: CITÁTUM.
Müller Péter Sziámi: BOCS - interneten.
Weboldalak, wikipédiák: Madách Imre és felesége, Fráter Erzsébet.
