BALÁZS JÁNOS BUDAI SZÓLÓESTJE

 

 

"Az előadóművész ne úgy álljon ki a pódiumra, 

mint a vádlott a bírái elé, hanem úgy, 

mint a szépség igazi tanúja" (Liszt)

LISZTTŐL BALÁZSIG 

em tudjuk, hogy Liszt hogyan játszhatta szólókoncertjein a saját maga műveit, valamint Chopin, Beethoveen és más zeneszerzők alkotásait az 1830-as, 40-es években. Csupán levelekből, s egyéb dokumentumokból, korabeli hiteles feljegyzésekből értesülhetünk arról, mekkora ovációval, szinte vallásos áhitattal - Heine szavaival "lisztomániával" - fogadták nyilvános fellépéseit. Európa, sőt Ázsia számos koncerttermében a rajongó hölgyek sokszor összeverekedtek azon, hogy a szünetben megkaparinthassák a pódiumon maradt kávéscsészéjét, kesztyűjét, hamutartóban elnyomott szivarcsonkját vagy hanyagul zongorán felejtett zsebkendőjét. Amit aztán ereklyeként vittek haza, majd őrizgették és büszkén  mutogatták ismerőseiknek.

 

 

Az akkortájt másik hatalmas tehetségű zongoraművész-komponista, az orosz A.G. Rubinstein - aki egyik fellépése után lelkesen kezet csókolt kortársának - így írt róla: " Volt valami Liszt játékában és egész lényében, ami emlékeztetett a hamelni patkányfogóra, aki mindenkit elbűvölt, és ebben rejlettek tulajdonképpen leginkább óriási sikerei. Ahogy a Rákóczi indulót eljátszotta - abban ott volt a győzelem diadalmámora, a vesztett csaták keserve, a bújdosó honfi megmérhetetlen bánata. Minden benne volt ezekben a föld feletti hangokban." 

Korabeli megfigyelések szerint olyan óriási erővel és vehemenciával tudta ütni a billentyűket, hogy egy-egy koncertje közben is cserélni kellett a zongorát, mert az lehangolódott. Persze rendkívüli érzékkel tudta - a korabeli szem-, és fültanúk szerint - a csendes, áhitatos pianókat is megszólaltatni, s a gyöngyöző futamokat is kipergetni. Szólókarrierje mintegy hét évig (1840-47) tartott, s utolsó, jelizavetgrádi fellépésén jelentette be, hogy felhagy a nyilvános, pénzért adott koncertekkel.  

 

Az akkori hangszergyárosok és műhelyek igyekeztek lépést tartani azzal, hogy a koncertsorozatok megpróbáltatásait elviseljék, kibírják az általuk konstruált zongorák. A kalapácszongorák (amik a genge hangú csembalókat követték)  éppen Liszt fiatal korában lódultak egyre nagyobb fejlődésnek. Ezeket minél ellenállóbbá, strapabíróvá akarták tenni  a szakemberek különböző újabb és újabb technikák bevetésével. Maga a filccel ellátott kalapács mintája pl. az évezrede használt cimbalom párnázott verője volt, melyet az olasz Christofori alkalmazott először a húrok megzengetésére, illetve azok hangjának tompítására. 

De a billentyűzetek, húrok, pedálok is folyamatosan megerősítésre, tökéletesítésre kényszerültek, hogy kibírják azokat a hallatlan rohamokat, melyeknek ki voltak téve egy-egy nyilvános koncerten. (Liszt pl. tengeren túli fellépéseire - tartva a lehangolódásoktól - volt úgy, hogy három instrumentumot is szállíttatott a hajón maga mellett. S előfordult az is, hogy egyes cégek Párizsból küldtek koncertjei helyszínére különböző zongorákat (ami feltehetőleg  reklámcélokat is szolgált.)

A 19. századi zongorák korántsem "tudtak" annyit, mint a maiak. S akkori felépítésük, szerkezetük sem bírta ki azt a fajta igénybevételt, amit a becsomagolásuk, helyszínre szállításuk, a pódiumon való elhelyezésük, s nem utolsó sorban az erőteljes koncertező játékok gyakoroltak számukra. Ma már a sokszor 80-100 milliós instrumentumok ezekre is fel vannak készítve, bár a legtöbb helyen állandó, jó minőségű zongorák állnak rendelkezésre. Vagyis nem szükséges a nehéz, több mázsás hangszerek helyszínre szállítása, koncertre történő előkészítése, felhangolása. A zongorát ugyanis ha már elmozdítják helyéről - tanácsos ma is újrahangolni. Amihez Liszt érthető okokból, és saját, jól felfogott érdekében már akkor is ragaszkodott. 

 

A "zongora Paganinijének" nevezett fiatal és sármos (mai szóval: macsótípusú) virtuóznak remekül megfelelt az a nehéztüzérség, amit a zongorabillentyűk jelentettek számára addig a mintegy 30 évig, amíg előadói karrierje tartott. Az orosz cárnak - aki saját katonaságával büszkélkedett egyszer előtte - hetykén meg is válaszolt, poénkedve, rámutatva a zongora klaviatúrájára: „Nézze őfelsége, nekem ez a hadseregem, én ezt használom fel arra, hogy a művészetet vigyem vele győzelemre.”

 

A budai Városháza dísztermének Silverstein-zongorája - amelyen 2005. május 5-én hétfőn Balázs János óriási sikerű, számomra, és azt hiszem, sokak számára is örökre emlékezetes szólóestjét adta - még a jobb zongorák közé tartozik. Bár a művész szerint ez is "csak" középkategóriásnak számít ma már. Biztos, hogy egy másik teremben - ami nem ilyen magas és üvegtáblákkal fedett - a hangszínek, koloratúr-effektusok máshogy érvényesültek volna. S a pianók és passzázsok is másképpen hangzottak volna, testesebben  szólaltak volna meg ez esetben, bár maga a koncert így is maradandó, felemelő élménynek bizonyult. Köszönhetően a végtelenül kedves, megnyerő személyiségű, intelligens, művelt, remekül felkészült és szokása szerint most is csodálatos, magasrendű művészi teljesítményt nyújtó előadónak. Aki zenei előadóművészetéhez még - pluszként - néhány szavas bevezetőt is mondott minden elhangzó mű előtt. 

Ezek a kedvcsináló, gondolatébresztő, helyenként mosolyogtató poénekkel tarkított felkonferálások egyáltalán nem voltak szárazak, sablonosak, közhelyesek és színtelenek. A művész ugyanis az adott műhöz és szerzőjéhez fűződő rövid anekdotákkal, életrajzi adatokkal és játszástechnikai érdekességekkel fűszerezte, gazdagította mondanivalóját. Ugyanezt tapasztaltam legutóbb az ugyancsak zseniális zongoraművész, Hegedűs Endre szólóestjein is a Vármegyeháza udvarán. Ott is maga a művész vezette be néhány szóval az elhangzott műveket.  

Meglátásom szerint nagyon hasznosak és élvezetesek ezek a hangulatos és közvetlen bevezetők, melyeknek egyik nagy erénye, hogy élőbeszéd formájában pont a művek elhangzása előtt hangzanak el. S a közönség egész más szemmel és füllel hallgatja mindezek után a megszólaló darabokat, még akkor is, ha egyesek számára már ismert információk is akadnak közöttük.

 

Szóval: nem tudhatjuk, hogy Liszt az itt is elhangzó műveket (pl.a 6. magyar rapszódiát, Chopin keringőit vagy Beethoven c-moll Patetikus szonátáját) hogyan játszotta azidőben. Hiszen csakis halála után készülhettek el az első hangfelvételek - a nagy Edison és Berliner jóvoltából - a mester tanítványainak zongorajátékával. Ezek fennmaradtak ugyan, bár gyenge minőségben, s érdemben nem sokat lehet azok hallgatásakor megállapítani abból, hogy a korabeli instrumentumokon hogyan szólt akkor, a huszadik század legelején egy-egy akkord, egy kézkeresztezéses játék, egy harmónia-felbontás, egy csendes piano vagy egy dinamikusabb futam.

 

Ha olyan lett volna a hang-, és felvételi technika, mint ma a digitális korszakban - akkor jobban meg tudnánk ítélni: ki, hogyan játszott. Hogy milyen dinamikával, vagy érzékeny billentyű-érintésekkel, pedálhasználattal stb. szólaltatták meg abban az időben az adott műveket. (Amikhez sokszor maga a szerző is odaírta esetleges megjegyzéseit a kotta fölé.) Ha azidőben a maihoz hasonló tisztaságú, torzításmentes felvételeket tudtak volna készíteni a technikusok - az áldott hangmérnökök sokszor túlzott beavatkozásával - akkor tökéletesen meg tudnánk állapítani: miben és mennyiben volt egyik szólista játéka, értelmezése hitelesebb, hatásosabb, szuggesztívebb; mennyivel volt egyik előadóművész a másiknál jobb, kinek milyen erényei, vagy gyengéi voltak. 

Azt viszont, hogy az 1988-as születésű Balázs János zongorajátékában mindezek hogyan jelentkeznek - azt meg tudjuk ítélni, amikor élőben, vagy CD felvételekről elképedve hallgatjuk őt az utóbbi években már rendszeresen. (S nemcsak mi itthon, de Amerika, Ázsia, vagy Kanada és számos egyéb ország nagyvárosainak lelkes közönsége is.) S meg is tettük mindezt most is - egy emberként felállva, zúgó vastapssal, sűrűn bravózva és újrázva a koncert végén. 

BALÁZS SZEMÉLYISÉGÉRŐL ÉS MŰVÉSZETÉRŐL

A művész zenészcsaládban nőtt fel, miskolci születésű, majd a fővárosba költözött nagyanyjától és édesanyjától, Balla Margittól alaposan kitanulta a sütés-főzés minden csínját-bínját, s ma is egyik nagy hobbija a gasztronómia. Gyermekkorában rendszeresen járta a piacokat, ahol beszerezte a szükséges alapanyagokat. Apai nagyapja csellista volt, együtt játszott a fővárosi bárokban Cziffra Györggyel, de fiát már zongoristának taníttatta. 

Így aztán János első tanára saját édesapja lett, mielőtt a Zeneakadémiára került. 16 éves kora óta kápráztatja el közönségét sikeresnél sikeresebb koncertjeivel, és dobogós helyezéseivel, melyeket különböző versenyekről hozott el. A nyíregyházi zongoraversenyen elnyert első helyezése (1998) óta még hét nemzetközi versenyen szerepelt - s egyiken sem ért el harmadiknál "rosszabb" helyezést.  Már 31 évesen Kossuth- díjat kapott a korábban méltán kiérdemelt Liszt Ferenc--díj után nem sokkal, s nemzetközi díjai szinte megszámlálhatatlanok. 

Azon ritka pianisták közé tartozik, akit mind a szakma, mind a közönség a legmagasabb színvonalon játszó előadóművészek közé sorol. Nemcsak hatalmas technikai tudásáról, de hallatlan merészségéről is meggyőzte hallgatóságát, amikor tavaly 2024-ben, Liszt születésnapján egyetlen estén előadta a komponista összes magyar rapszódiáját. Amivel ugyanúgy bizonyította fizikai állóképességét, teherbírását, erőnlétét és kondícióját, mint ahogy szellemi, zenei felkészültségét, színes előadói stílusát és rendkívüli  kvalításait.   

Az ember az utóbbi évtizedekben - amikor Balázs még nem tűnt fel - óhatatlanul feltette magában a kérdést: e  zongoraművészben nagyhatalomnak számító országban ki jöhet még az eddigi nagyok után, aki hozzájuk méltó színvonalon játszik ezen a hangszeren? Aki a zeneirodalom minden korszakában és műfajában olyan jártassággal bír, mint zseniális pianista honfitársai? 

Ki jöhet még utánuk és hívhaja fel magára a figyelmet ország-világ előtt - hasonlóan Fischer Annie-hoz, Kocsis Zoltánhoz, Schiff Andráshoz, Ránki Dezsőhöz, Tőkés Emeséhez, Várjon Déneshez, Fülei Balázshoz, Vásáry Tamáshoz, Jandó Jenőhöz, Hegedűs Endréhez - és még sorolhatnám. Akik "egyszerűen" csak folytatták azt a rangos magyar zongoraművész-névsort, amelyet Liszt, Bartók, Dohnányi, Szegedi Ernő, Sándor György, Anda Géza, Cziffra György, Földes Andor, Fellegi Ádám vagy Érdi Tamás  és mások jelentettek az utóbbi bő száz évben. 

És akkor a múlt század utolsó éveiben "megérkezett", és szó szerint berobbant,  zseniális zongoratudásával Balázs János. Aki azóta is itt tündököl a koncertpódiumon káprázatos előadóművészi tehetségével, technikájával, virtuózításával, közvetlen, barátságos lényével, széleskörű műveltségével, közéleti és szervezői elánjával. S mindannyiunk örömére, csodálatos, lélegzetelállító zenei produkciókkal, élményekkel örvendeztetve meg bennünket. És sok minden mással is rendelkezik még - amikkel nem feltétlenül bírnak (vagy  bírtak) még a világ legnagyobb előadóművészei sem. 

Csak azért nem titulálnám őt Cziffra György utódjának - vagy ahogy egyesek emlegetik: "második Cziffrának" - mert nem akarom azt sugallni, hogy egyfajta másolatnak, utánzónak könyvelem el, bár ő maga a korszakos előadóművész-zseni nagy tisztelőjének tartja magát. Ezért is szervezte meg a hazai Cziffra-fesztivált, mely az utóbbi tíz évben zenei életünk egyik legrangosabb rendezvény-sorozatává nőtte ki magát.  

Tisztelőjének, de nem utánzójának tartom tehát őt, hiszen minden egyes előadott művét egyénileg, saját személyiségének, érzelmeinek és intellektusának megfelelően, ahhoz hűen fogalmazza meg, értelmezi, és játssza el. S mindez különösen megmutatkozik rendszeresen előadott improvizációiban, amikből most is, ezen a nevezetes estjén is kaphattunk ízelítőt magyar népdalokra és mexikói motívumokra rögtönzött zongorajátékából.

 

Amennyiben Cziffrához, mint előadóművészhez, zongoravirtuózhoz hasonlíthatnám mégis Balázst - először is azt az elképesztő biztonságot és pontosságot  említhetném, ami ugyanúgy jellemzi őt, mint elődjét. Legfőbb szempontjuk a leírt kottaképhez való jótékony ragaszkodás. Ami által játékuk  mindig hiteles lesz, de annak értelmezése, lejátszása mindig egyéniségük tükrében valósul meg. Oly módon válik mindez hallhatóvá és rendkívül élményszerűvé, hogy a komponisták és alkotásaik iránti hallatlan tisztelet és hűség, a hangszerszeretet, a zongora lehetőségeinek végtelen kiaknázása mindig jelen van előadásukban. 

Ahogyan így lehetett ez magánál Lisztnél is. S amiben mindig tapasztalhatjuk az előadott művek rendkívül stiláris, színes és karakteres megkülönböztetését, a lenyűgözőző technikai fölényt, játékuk formálásának csiszoltságát, minden hangnak és akkordnak azt a hihetetlenül pontos, magabiztos billentését, a tempók és ritmusok sodró lendületét, kézben tartását, a hangnem-váltások könnyed eleganciáját.

Mindkettőjük tehát mindezt a saját érzelmein, gondolatain láthatóan és hallhatóan átszűrve, átlényegítve adja elő - s így és ezzel válik előadásuk hangulata, annak dinamizmusa, kottaértelmezése logikusan és magától értedődően különbözővé. Cziffra egyéni, személyiségéből fakadó előadásmódját kevésbé érzelmes, inkább intellektuálisabb jellegűnek nevezhetném; a virtuozítás jobban kidomborodik játékában, arra jobban felkapjuk fejünket, mint Balázs játéka közben.

Aki elsősorban szívével-lelkével - és persze emellett elképesztő technikai tudásával - teremti meg a nagy katarzist. Nála azonban a sajátja mellett a komponista érzelemvilágát és személyiségét is ott és benne érezzük játékában, amit Cziffra hangszeres megformálásában kevésbé tapasztalunk.  

S Balázs zongorázása ettől lesz annyira sajátos, csakis reá és a komponistára jellemző - és nem Cziffrára, tekintve, hogy kettejük élete, sorsa sem azonos. Cziffrának más korban, másféle konfliktusokkal, másfajta emberi megpróbáltatásokkal és művészi válságokkal kellett viaskodnia a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, mint Balázsnak a század végén, s az ezredfordulón, mire megtalálta mindegyikük a saját előadói hangját, stílusát. 

"Végül is, ami a zene világát illeti, ahol az ember vagy Cézár akar lenni, vagy senki - az nem oly veszélyes vállalkozás. ....viszont csak az elsőt akarni és a másodikat nem, az meglehetősen hasonlít a Danaidák hordójához...." - írja Cziffra az Ágyúk és virágok című könyvében. Ismerve az ő felvételeit,  s Balázs eddigi zenei előadói művészetét - őszintén állíthatom: mindegyikük Cézárnak nevezhető a zene országában. Hatalmukkal, erejükkel, elképesztő nívójukkal, magasrendű teljesítményeikkel és produkciójukkal biztonsággal és kellő méltósággal ülnek a hangszeres  előadóművészet magas trónján. És semmiképpen sem a hallgatóságuk, közönségük felett uralkodnak, hanem az általuk lejátszott művek felett, mégpedig a lehető legjobb értelemben és hatásfokkal.

S amennyire Balázs személyes sorsa, élete, pályája, indíttatása, felkészültsége, műveltsége és világlátása, korához való viszonyulása különbözik a hányatott sorsú Cziffráétól, annyiban tér el egymástól zenei előadóművészetük is. (Persze azt meg kell jegyeznem: Cziffra esetében egy befejezett, lezárt művészpályát kell értékelnünk, azon végigtekintenünk - szemben Balázs eddigi, mintegy 30 éves aktív működésével. Ami természetesen rejthet magában, hozhat számára még további lehetőségeket a fejlődésre, az esetleges stílusváltásokra, netán vargabetűkre, ahogyan azt egyéb előadóművészeknél is tapasztalni szoktuk. 

S egy lezárt élet-, illetve művészpályára, életműre értelemszerűen másképpen kell - szinte madártávlatból - rátekintenünk, mint egy éppen felfelé ívelő, vagy kezdődő, de nagyon igéretes pályára. Ahol - jól tudjuk, és sokszor tapasztaljuk - a művészi és technikai fejlődés lehetőségei - akár az élet egyéb  területein - itt is elvileg és gyakorlatilag: végtelenek. Bár fantasztikus elképzelni is, hová fejlődhet még Balázs János - aki most van talán legérettebb korszakában - a zongorairodalom még további műveinek tanulmányozása és eljátszása területén! Amiknek előadására, mindnek a megtanulására - a maga bevallása szerint - három élet is kevés volna. Elmondása szerint eddig is már 38 teljes zongoraversenyt, és sok egyéb zongoradarabot tanult meg, s természetes, hogy ennek még korántsincs vége.

Meglátásom szerint a pódiumon mindig egyszerre három fontos dolgot kell párhuzamosan megvalósítania egy hangszeres előadóművésznek. Az általa előadott zenedarab megszólaltatásában, megformálásában ott kell, hogy legyen részben saját személyiségének, életének, érzelmeinek, valamint a komponista karakterének, életének, érzelmi-, és intellektuális lényének egyfajta "lenyomata". S természetesen a mű zenei sajátosságainak hiteles kifejezése, megfogalmazása, értelmezése is. Bizony, ez nem könnyű, s nem is mindig valósulhat meg egyöntetűen mind a három párhuzamosan és arányosan egy-egy zongoramű előadásakor.

 

Hogy melyik előadó e hármat mi módon tudja a hallgatóság számára közvetíteni, adott hangszerével értelmezni, megvalósítani, elénk tárni - azáltal és azzal válik valaki zseniális, nagyszerű, jó, avagy átlagos, középszerű, vagy csak gyenge, iskolás előadóvá. Csupán lejátszani egy adott művet - az olyan, mintha valaki mondjuk felolvas egy verset, de azt nem értelmezi, nem adja elő, nem interpretálja, nem szövi bele saját egyéniségét. Pedig jól tudjuk: e kettő ég és föld. Ha pontosan és megfelelően találja el a megfelelő arányokat, ha tud fontosssági szempontokat érvényesíteni egy hangszeres előadó - akkor nyújt számunkra magas művészi élményt. S akkor születik meg a katarzis, akkor tud mély érzelmi-szellemi hatást elérni a közönség elméjében és lelkületében. 

És ekkor távozik csak maradandó élménnyel a hallgatóság, aki pontosan annak reményében jött el a koncertre,, hogy ezt megkapja. S a művésznek is pontosan, s nem is rejtetten ez az igazi célja: hogy mindez létrejöjjön, megvalósuljon. S hogy ki-ki mindezt hogyan, mikor, és mennyire tudja megvalósítani, megteremteni játékában - annyiban különböznek egymástól a leghíresebb, legnagyobb előadóművészek - így akár Balázs vagy Cziffra is. Az utóbbi előadóművész egyszer megkérdezte Malrauxtól, hogy mit jelent néki a művészet. Mire a francia író kapásból így válaszolt: "Azt, amitől a formák stílussá változnak." Cziffrát tulajdonképpen meggyőzte a válasz, mivel ő is aranyszabálynak tartotta ezt, bár e találkozás idejében még csak kínnal-kesevvel alakítgatta saját egyéni stílusát.  

 

Balázs sajátos, kiérlelt előadói stílusával viszont szerencsére már a korábbi években is találkozhattunk élőben és felvételein egyaránt. Ezen az estén is szemtől szemben láthattuk-hallhattuk azt hogyan játszik, milyen felfogásban, értelmezésben tárja elénk az igazi nagyok alkotásait.  A maga lelkivilágát, világszemléletét mintegy „egyeztetve” - Chopin lokálpatrióta és Liszt kozmopolita lelkületével és világlátásával, Beethoven robbanékony, indulatokra, kitörésekre és bensőséges érzelmekre egyaránt kész természetével - hitelesen, meggyőzően tudta most is a billentyűk szárnyán megfogalmazni és a húrokon kizengeni leírt kottaképeiket. Ahogy azt tette az előző szerző keringőit, s az utóbbiak zongoradarabjait eljátszva, megfogalmazva. (A fenti fotón egy, még 2016-ban megjelent CD-albumának borítója látható, melyet a művész a helyszínen dedikált számomra a koncert után.)

Nemcsak ámultunk, de bámultunk is, ahogy a "Villa d’Este szőkőkútjai" című Liszt-zongoraművet megszólaltatta, mert szinte képszerűen láthattuk magunk előtt a szőkőkút vízköpőit, a lenyugvó nap sugarai által megvilágított vízcseppeket - annyira vizuális volt ennek a darabnak a zenei megfogalmazása a hangok nyelvén.  Magam ennél szebb, hatásosabb, érzékenyebb előadásban ezt a darabot még eddig nem hallottam, pedig számtalan előadóval ismerem (még Roger Müaro-val is.) 

A Liszt életrajzokból tudjuk, hogy a mester  az 1877-78-as években gyakran felkereste a híres római villát. S a ház  kertjében lévő impozáns szökőkút látványa olyannyira elbűvölte, hogy zongoradarabot írt látott és hallott  élményei zenében való megörökítésére. Ezzel, és más programzenei alkotásaival  előfutára lett a fényeket, színeket, illatokat, hangulatokat, benyomásokat, természeti jelenségeket, madárhangokat stb. hangokban, dallamokban, harmóniákban "ábrázoló", kottákban megjelenítő impresszionista zenei műfajnak. Ami aztán Debussy, Ravel, Messian műveiben teljesedett ki. (S amire azért Liszt előtt is voltak persze nem is akármilyen   próbálkozások - Vivaldi, Smetana, Dvorák, Borodin részéről.) 

E nagy sikerű budai szólóestet végighallgatva megállapíthatjuk: Balázs hangszeres előadóművészete a fent taglalt sajátosságok, ismérvek alapján válik egyéni művészi előadássá, mindenféle gépiességtől mentessé. Meggyőző az, ahogy pl. egy keringő tempója, lendülete - ha úgy adódik - akár egy adott ponton őnála lelassulhat, vagy éppen gyorsabb iramot vehet, hiszen itt koncertdarabokról van szó, Chopin lelkének zenei megnyilatkozásáról, s nem tánczenéről. 

S egy andante a Patetikus szonátában nem válhat nála monotonná, mert indokolt és meggyőző értelmezése szerint többször is változhat annak tempója. Hiszen ez esetben éppen a szélsőséges indulatoktól feszített Beethoven természetének, lelkületének zenei megfogalmazásáról van szó - ami minden művében így vagy úgy jelen van - nem pedig egy szimpla balettzenéről, amit pont a célból  írtak, hogy arra az ütem és tempó pontos betartásával: táncoljanak. 

Még a Holdfény-szonáta lassú bevezető tétele sem válhatott őnála monotonná, mint ahogy sok előadóművész ezt vontatottan, unalmasan adja elő. A lelki nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, a természet csendjét a zene eszközeivel, a művészet nyelvén ugyanis nem feltétlenül vontatottan és unalmasan lehet kifejezni. Sőt: az az igazi művészet, amikor valaki ezt az állapotot is izgalmasan, meglepően és színesen képes ábrázolni, ahogy azt Balázs tette itt, ezen az estén. Igaz, hogy e darab melléknevét nem a komponista adta ugyan, de aki így elnevezte semmit nem tévedett. Hiszen egyértelműen egy esti nyugalom perceit megörökítő pasztorális hangulatot árasztanak méltóságteljesen lépkedő hangjai. Melyekből itt, ebben az első tételben a fenséges nyugalom, a természet örök és megingathatatlan békéje árad. 

Balázs e ráadásként átnyújtott szonáta-tétel előadásával - éppen akkor, amikor pont feljött már a hold az épület fölé - a művészetnek és a természetnek egyfajta varázslatos bűvkörébe vonta szólóestjének hallgatóságát, (bennünket.) Miáltal olyan béke szállt meg mindannyiunkat, mintha éppen Ábrahám kebelében nyugodtunk volna. Lám, a művészi előadás, ha azt érző és értő kezek hozzák létre és teremtik meg - még ilyent is képes elérni. 

A kotta személyes értelmezése - ami valaminek érdekében, valamilyen indokból történik, pl. azért, hogy az előadás színesebbé, meglepőbbé, izgalmasabbá váljon - mindig megóv a gépiességtől, a monotóniától, a szürkeségtől. Ami egyben hideggé, rideggé, unalmassá szokta tenni bizonyos művészek, szólisták zenei előadását. Olyanokét, akik túlzott kötöttségekkel, szolgai módon, s nem kellő kreativítással, egyéni gondolkodással, s a zeneszerző sajátos egyéniségének alapos ismeretével nyúlnak a kottához.

 

Ezért is nem szeretem az érzelemmentes, személytelen, stílustalan, karakter nélküli gépies előadásokat (sokan még Bachot is gépiesen, motorikusan, sok esetben őrült és hajszolt tempóval játsszák) melyek a technikai fölény csillogtatását, a virtuozítást helyezik előtérbe. S ezért is nem kedvelem pl. a sokak által magasztalt Horowitzot, Guldát, Michelangelit. Vagy a mostanában tucatszámra feltűnő zongoravirtuózokat, akik elképesztő technikával játszanak ugyan, de semmit nem mutatnak sem maguk, sem a zeneszerző lelkivilágából, egyéniségéből. Vagyis kívül maradnak a produkción. 

Megjegyzem: egy tizenéves, vagy még fiatalabb zongoristától - aki istenáldotta zenei érzékkel és technikával játszik - nem is várhatjuk el, hogy teenager vagy gyermekkorában már minden olyant egyből produkáljon, ami művészivé és káprázatossá teszi a zongorajátékot. S emellett tökéletesen ismerje minden komponista életrajzát, személyiségét is egyben, sőt a társművészetekben is tájékozott legyen. De talán majd később. Az interneten és az özönével  piacra dobott, mai CD-felvételeken Chopint, Lisztet, Beethovent, Szkrjabint, Rachmaninowot, Prokofjevet, Bartókot játszanak tizenéves, vagy még fiatalabb japán, kínai, koreai, orosz, magyar zongoraművészek. De hogy ezek majd tudnak-e, képesek lesznek-e "csinálni" olyan világkarriert, mint nagy elődeik - ezt még ma nem tudhatjuk. 

Voltak és lesznek is persze nemcsak mostanában, de a jövőben is felkapott valódi (vagy annak mondott) csodagyerekek, akik meg tudnak tanulni akár hallás után is - egy-egy zongoradarabot, de nem mindegyikről hallhatunk aztán évekkel később. Talán kítartásuk nincs akkora, vagy átnyergeltek egyéb szakmákra - ki tudja. Az orosz Jevgenyíj Kiszin vagy a kínai  Lang Lang például nem közéjük tartozik. Ők valódi csodagyerekként, s további  szívós kitartásukkal - és persze zseniális tehetségükkel - már eljutottak a richteri, rubinsteini, brendeli magasságokig a zongorajáték színvonalában. 

S ma már meglett felnőtt emberekként aratják  - méltán és megérdemelten - csodálatos sikereiket. (Kiszin pl. 2 évesen (!) Bach fúgáit pötyögtette el a zongorán - s első moszkvai szólókoncertjén 1982-ben piros pionírnyakkendőben játszotta el 12 évesen mindkét Chopin zongoraversenyt egymás után (!)  fergeteges sikerrel. Most 53 éves és a legnagyobb világnagyságok egyike. A legnevesebb karmesterekkel játszik együtt, akár a most 43 éves Lang Lang.)

Visszatérve az előzökhöz: tehát nem szeretem a gépies előadásokat és gépszerűen játszó előadókat. Viszont nagyon szeretem vélük szemben pl. Arthur Rubinsteint, Perehiát, Richtert, Pirest, Arraut, Schiff Andrást, vagy Fischer Anniet. Akik mindig személyes varázsukkal, kivételes zenei érzékükkel, muzikalításukkal ejtenek rabul - még felvételeiken is. Akik a virtuozítással ellentétben (azt, ha kell inkább háttérbe szorítva) az érzelmekkel, emberi melegséggel, egyéni látásmóddal töltik fel a kottát és a hangzó zenét. Azt helyezik előtérbe, azt teszik hangsúlyossá, lényegessé zongorajátékukban.

És persze ezért szeretem oly nagyon Balázs János művészetét is, aki pontosan éppen erre fekteti a hangsúlyt előadásában. És ezért is tartom Őt korunk egyik legnagyobb zongoraművészének. Aki emberi léptékkel, egyedülálló zenei koncentrációjával és kommunikációjával, a közvetlen, önzetlen átadás és gyönyörködtetés szándékával teremti és valósítja meg zenei-előadói stílusát. S előadásában mindezt a lehető legnagyobb technikai tudással párosítja, ám ezzel soha nem háttérbe szorítva az előzőt.

Talán furcsán hangzik, ha így fogalmazok: ő egy olyan ember, aki egyben a legmagasabb nívójú zongoraművésszé, majd tanítómesterré vált szívós, évtizedes gyakorlás, s a művek és szerzőik alapos tanulmányozása után. Aki emberi mivoltával, közvetlenségével és rendkívüli művészi kvalításaival teszi oly emberivé zenei előadását (akár Menuhin tette a hegedűjével a saját játékát.) 

S ahogyan Menuhin mintegy meghosszabította , kiegészítette saját testét, karját hangszerével, lelkületét, érzelmeit szemléltetve és hangoztatva hegedűjével - Balázs ugyanúgy emberi mivolta felmutatásának hangzó eszközeként használja a zongorát. Mintegy - szó szoros értelmében - szerszámként kezelve azt - mint a műbútorasztalos a vésőt, gyalut ahhoz, hogy azzal műremeket alkosson, hozzon létre. Kezéhez, ujjaihoz, egész testéhez, szellemi-lelki alkatához, emberi egyéniségéhez  igazítja, s használja fel - eszközül, "szerszámként alkalmazva" magát a zongorát. 

Akárcsak Menuhin - ő is egy kivételes ember, aki a zene gyönyörűségének, hangzó és kifejező jellegének, erejének létre hívásához, átadásához használja hangszere kommunikációs lehetőségeit. Azt, amivel szólni akar, és szólni is tud embertársaihoz, népes  hallgatóságához.  Elsősorban emberi mivoltát, érzelmeit elénk táró  nagy zongoraművész, s nem egy virtuóz zongorista - aki mellesleg egy ember...Vagyis: nem csupán  játszani akar, de kommunikálni is szándékozik és tud is hangszerén keresztül  hallgatóságával. 37 évesen már – bevallása szerint – a zeneirodalom 38 zongoraversenyét tanulta már meg (mint ezt fentebb említettem) s azt is elmondta: lelkileg leginkább megterhelőek számára Brahms 50 perces zongora-koncertjei, fizikailag pedig Rachmaninow darabjai.

Álljon itt ezennel egy vélemény Vásárytól, aki hála Istennek csak megerősíti mindazt, amit eddig Balázsról és művészetéről leírtam:  

„Úgy zongorázik, még annál is jobban, mint Cziffra György, olyan fenomén, aki egyedülálló a világon, emellett van benne lírikusság, az ember valósággal megijed tőle, hogy milyen adottságai vannak.” (Vásáry Tamás – 2007)

 

A ráadás előtti zárószámként előadott 6. magyar rapszódiában Balázs megcsillogtatta hangszeres tudásának minden erényét: a gyors hangnemváltásokat, a rapszodikus érzelmi szélsőségek kifejezését, a táncos lendületnek, a magával ragadó tempó és ritmus elkapásának, majd fenntartásának, sőt fokozásának biztonságát. Hallhattuk, hogyan nyilatkozik meg a tüzes és energikus magyaros virtus, a lábdobogás, a kurjongatás, a honi néplélek a zene nyelvezetével, a billentyűk futamaival és sodró erejével, mindent lehengerlő, zúgó, dübörgő akkordjaival. 

Lélegzetelállító volt, ahogy a táncos jellegű, meg-megbicsakló vezérszólam a darab fináléjában a jobb kézből - néhány ütemre - hirtelen átkerült a balba, majd ismét visszatért a másik kézbe. (Liszt egyébként sok esetben megjegyzéseket is fűzött a játékmódra utalva egyes zongoradarabjaihoz. Pl. hogyan kell bizonyos futamokat a jobb kézzel körömmel lefelé lejátszani, miközben a bal kéz öt ujja a dallamot játssza a fekete billentyűkön. "Ő tulajdonképpen nem két öt ujjas, hanem egyetlen tízujjas egységnek tekintette a a zongorista kezét." (Alan Walker)  

S most elérkezett a lehetőség, hogy tegyünk egy időutazást a zenei előadóművészet világában. A két fent emlegetett zongoraművész (Balázs és Cziffra) az alanti videofelvételeken egymás után eljátssza "nékünk" Liszt Valse impromtu (magyarra fordítva: rögtönzött keringő) címet viselő rövidke zongoradarabját. Amit felfoghatunk akár egy romantikus, táncos est hangulatának - vagy magára az estére, a tánc élményére történő visszaemlékezésnek - egyfajta zenei megfogalmazásaként. 

Amelyben a zongoristának alkalma nyílik arra, hogy játékával kifejezze a  keringő háromnegyedes ritmusának hol meg-meglóduló, majd lelassuló mozgását, hol gyorsabb, hol lassabb tempóját. S közben egyszer-egyszer megpihenve a tánc közben történő elmerengést, egymásra tekintéseket, a bálterem hangulatát is felidézi zenei eszközökkel. Megfogalmazza a különböző hangulatváltásokat, aminek megfelelően eltérő dallamok, futamok, színezések váltakoznak egymással. Ki-ki döntse el: melyik előadás szimpatikusabb néki! Hogy  melyik fejezi ki jobban számára azt a miliőt, ami egy keringőzés hamisítatlan hangulatára, légkörére jellemző. Hogy melyik vázolja fel hitelesebben, érzékletesebben, képszerűbben a bálterem atmoszféráját, melyik adja vissza zenei hangokban, harmóniákban mindazokat az érzelmeket, hangulatokat, amik a keringőzéssel együtt járnak, amik mindezt kísérik.   

 

Balázs itt  - a Zeneakadémia közönséget nélkülöző csendjében - ugyanolyan elbűvölő érzelmi-hangulati váltásokat, szélsőségeket, hihetetlen tempókat és energiát, életerőt és szilaj vidámságot volt képes varázsolni a zongorabillentyűk hátán, mint ahogy tette azt hatvan évvel ezelőtt Cziffra a stúdió hermetikusan elzárt légkörében. No meg – feltételezhetően - Liszt is, majd 180 évvel ezelőtt adott nyilvános koncertjein, népes hallgatósága előtt. Aki – mint a bevezetőben említettem - nem tudhatjuk, hogyan játszotta műveit. Valószínűleg ugyanolyan magas szinten és hatásfokkal, ugyanolyan felkészültséggel és zsenialítással, ugyanolyan elánnal, érzelmi-, és intellektuális erővel, mint Balázs János is tette ezt a budavári Városháza termében 2025. május 5-én.

Felhasznált irodalom, források, segédanyagok:

Interneten található wikipédiák, weboldalak, tanulmányok.

Alan Walker: Liszt Ferenc (I. A virtuóz évek (Zeneműkiadó, Bp. 1986.)

Cziffra György: Ágyúk és virágok (Zeneműkiadó, Bp. 1983.)

 

ZSENIK MEGIDÉZÉSE

ielőtt bárki valamiféle szeánszra, asztali szellemidézésre gondolna - le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem erről lesz szó az alábbi recenziómban. S nemcsak azért, mert én jómagam nem hiszek ennek értelmében és erejében - tiszteletben tartva persze mindazok véleményét és érzéseit, akik ezt meggyőződéssel gyakorolják is -  hanem amiatt, mert úgy gondolom:  jobb, ha nyugodtan hagyjuk az elhunytakat s nem bolygatjuk őket a magunk kényére-kedvére. 

Meglátásom és elgondolásom szerint ugyanis helyesebb, ha a kegyeletteljes gyász időszaka után elengedjük (de nem elfeledjük) meghalt házastársunkat, szüleinket, netán tragikusan elhunyt gyermekünket, rokonainkat, ismerőseinket. Mindazokat, akiket szerettünk, tiszteltünk, becsültünk - légyen az közeli hozzátartozónk, távoli ismerősünk, a tudomány, az alkotó-, vagy előadóművészet területén működött jelentős személyiség. Vagy netán kedvenc háziállatunk, aki szívünkhöz nőtt évek hosszú során át. 

S így van ez a múltban élő és működő kimagaslóan tehetséges művészekkel, írókkal, költőkkel, muzsikusokkal, zeneszerzőkkel, tudósokkal, hősökkel és államférfiakkal  is. Hiszen zavargásukkal nemcsak önmagunk kerülhetünk váratlan szituációkba, hanem a már meghalt embertársaink, elődeink túlvilági életét is felkavarhatjuk azzal, ha megidézzük, visszahívjuk szellemüket akkor, amikor ők már nem tudnak védekezni, s ez ellen már semmit nem tudnak tenni .

Mert a halottaknak ugyanúgy szükségük van a nyugalomra, a békére abban a közegben, ahol vannak, mint az élőknek - egy másfajta, másjellegű nyugalomra és kiegyensúlyozottságra - itt e földön. Ők csakis akkor nyerhetnek zavartalan égi nyugalmat, akkor lelhetik meg az elmúlás örök békéjét, ha itt maradó földi szeretteik is lelki nyugalomban, lelkiismeret-furdalás nélkül élik tovább hátralévő éveiket, reájuk mindig kegyelettel és a legnagyobb szeretettel emlékezve. Ne háborgassuk tehát elhunyt szeretteinknek, hozzátartozóinknak a nyugalmát a saját nyugtalanságunkkal, békétlenségünkkel és gyötrődésünkkel. 

Mert amíg a traumatikus szorongás, értük való aggódás tölti ki minden napunkat, addig ők sem lelhetnek nyugalomra, Hagyjuk őket békében, ne háborítsuk fel őket rágódásunkkal, haszontalan önmardosásunkkal, a szüntelen önvád felemlegetésével és újraélesztésével - s akkor ök is békében, nyugalomban hagynak bennünket.

Azt magam is vallom, hogy létezik egyfajta kapcsolat, kontaktus és kommunikáció élők és holtak között - csak ez nem fizikai, megfogható kapcsolat, hanem szellemi, lelki, spirituális úton jön létre. Ha mi itt a földön háborgunk, békétlenkedünk, gyötrődünk és nyugtalankodunk halottaink eltávozása, elvesztése miatt, s ezért mindenképpen erőszakoskodunk azon, hogy netán "személyesen" is találkozzunk velük, s ezért látható módon is meg akarjuk idézni szellemüket - akkor ők maguk is békétlenek, nyugtalanok lesznek..

Viszont egy valamit megtehetünk, e késői utókor képviselőiként - - sőt ildomos és roppant tanácsos is megtennünk ezen a téren. És ez nemcsak szükséges, de nagyon fontos is a mai és a jövőbeli nemzedékek számára. Ez pedig a már elhunyt kiemelkedő egyéniségek alakjának, személyiségének, sajátos karakterének, értékes, jelentős alkotói-, vagy előadói tevékenységének, munkálkodásának, élettörténetének és életművének a megidézése. 

A nagy emberekről való megemlékezés, életművük legfőbb értékeinek felmutatása, összegzése, mai életünkben történő alkalmazása roppant hasznos és tanulságos lehet mindannyiunk számára. Mindenkor fontos, hogy megkeressük, megtaláljuk, felidézzük mindazokat a vonatkozási pontokat, megszívlelendő gondolataikat, progresszív meglátásaikat, pontosan meghatározzuk, megfelelő helyükre tegyük alkotómunkásságuk sajátos jegyeit és kiemeljük azok lényeges és fontos értékeit. 

Mindazokat, amik ma is nagyon időszerűek korunkban is, s üzenetként, jótanácsként szolgálhatnak mindannyiunk számára. Amik felhasználhatók, alkalmazhatók arra, hogy ebben a 21. századi zavaros és válságos időszakban eligazodjunk a sokszor kaotikus eszmék és nézetek között. Hogy határozottan elutasítsuk a rosszat, az erkölcstelent és nívótlant, s támogassuk azt, ami mindezekkel szemben előre mutató, s mindannyiunk javát szolgálja. 

Hogy elfogadjuk belőlük mindazokat, amik alkalmasak arra, hogy mindig helyes álláspontra jussunk döntéseinkben. És mindig legyen bennünk kellő elszántság, tetterő és bátorság annak érdekében, hogy elveinkhez, hitünkhöz hűek legyünk és maradjunk, s jóságos természetünket, jellemünket, egyéniségünket, emberi tartásunkat, békés kapcsolatainkat ezzel is megvédjük és megőrizzük. 

Amik feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy gondolkodásunk rugalmas és fejlődőképes legyen, s ezáltal társadalmunk és természetünk megmentése érdekében helyes és biztonságos irányba tudjuk navigálni hajónkat mai korunk zegzugos és háborgó vizein. Amik összességében mintegy vezérfonálként, irányítótoronyként világíthatnak előttünk. Aminek követése olyan cselekvésekre késztet bennünket, amikkel mindannyiunk életét továbbra is sokszínűvé, örömtelivé, változatossá, tudásban, információkban és élményekben gazdaggá tehetjük - most és a jövőben is. 

Ha leszűrjük a tanulságokat, hasznos és értelmes gondolatokat elődeink életéből és alkotásaiból - azzal mindezt előmozdítjuk, elősegítjük. És ez minden tekintetben a magunk számára lesz pozitív és előnyös. Bizonyára ez volt a szándéka például Karinthy Ferencnek is, amikor 1957-ben megírta remek drámáját, a Szellemidézést - a minden műfajban, ám az életben kevésbé - zseniális édesapja és édesanyja, Bőhm Aranka emlékére. 

És ezt szolgálták az elmúlt években, továbbá ezt szorgalmazzák ma is mindazok a filmek vagy színházi előadások, amelyekben egy-egy neves és híres személyiség, egy-egy korszakalkotó zseni (Galilei, a Bolyai-testvérpár, II. József, Széchenyi, József Attila, Márai Sándor, Örkény István, Szabó Magda stb.) élete, gondolatai,  életműve, alkotómunkássága, vagy annak egy-egy szelete kerül filmvászonra, pódiumra vagy színpadra - mintegy szembesítve gondolataikat mai korunk nézeteivel. És ezt a szándékot hivatott kifejezni pl. az utóbbi évek két olyan jelentős színházi produkciója is, amely Öveges József professzor valamint Seress Rezső dalszerző, bárzongorista és lokálénekes életét és munkásságát dolgozza fel.  

A "Folytassa, Öveges" - a fizikatudomány legismertebb múlt századi hazai  professzorának, népszerűsítőjének és szeretett tanítójának emlékét és tanítását felidéző színdarab - az Astrum Színház produkciójaként jött létre. Színpadra kerülését talán a manapság divatos retro-, és a nosztalgiahullám is segíthette, melynek hátán diákkorunk kellemes emlékeit is szeretnénk visszahozni, újragondolni - akár egy színházi előadás erejéig is. Az alkotók az előadásra invitáló szórólapokat a "Fizika és életút kísérletek" alcímmel látták el, amit azt hiszem nem is kell különösebben magyarázni. 

S talán a főcímben jelzett "folytassa" arra is utalhat: ma is szükségünk lenne ilyenfajta tanáregyéniségekre, az elmúlt kor tudományos és emberi értékeinek, valamint az egyszerű, de a maiaknál sokkal  eredményesebb tanítási módszereknek a visszahozatalára. Amivel a sok esetben rideg tanár-diák kapcsolatot közvetlenebbé, egészségesebbé tehetnénk, a ma elterjedt túlságosan hivatalos nevelő-tanítvány viszonyt sokkal empatikusabbá, szeretetteljesebbé és színesebbé varázsolhatnánk. S talán akkor maga a pedagógushivatás, a tanítói szakma is vonzóbbá válhatna, szerethetőbb lenne, s a pedagógusok (de a gyerekek is!) kölcsönösen sokkal nagyobb tiszteletnek örvendenének. A jó és követhető múltbeli példák tehát fontosak, és érdemes ezek felmutatásával akár a színházaknak is foglalkozni. 

A tavaly novembere óta műsoron lévő színdarab címszerepét Földes Tamás, illetve Magócs Ottó (képünkön) felváltva játsszák, ami ráadásul egy érdekes, újszerű lehetőséget is nyújt az utóbbi színművésznek: felváltva, párhuzamosan kell megbírkóznia a neves professzor, fizikatanár és tanítványa, Misi eljátszásával is. Erről a következőt nyilatkozta az Operettszínház népszerű művésze idén februárban: 

„Furcsa lesz játszani két szerepet a “Folytassa, Öveges!” előadásában, de nem áll távol tőlem ez a furcsa helyzet, ugyanis az anyaszínházamban, a Budapesti Operettszínházban szinte megszokott számomra, hogy egy-egy produkcióban kettő, vagy akár több karaktert is megszemélyesíthetek. Mégis kihívás elé állít Öveges professzor, és Misi kettőse. 

Életkoromból, alkatomból következik, hogy inkább a katedrán látom magamat, de most eljött az idő, be kell ülnöm a képzeletbeli padba, hogy a tanítvány szemüvegén keresztül próbáljam meg láttatni a történéseket. Józsi bácsi és Misi amúgy nem is állnak olyan messze egymástól, hiszen leginkább Ő viszi tovább mesterének tanításait, aki tudományos, de vallási vonalon is követi Öveges példáját, hiszen az egyház felszentelt szolgája lesz."

Magócs Otto - a fantasztikus, külföldön is elismert, s ott is méltán népszerű musicalszínész ezúttal prózai szerepben remekelt Öveges József (fent) alakjának megformálójaként, amikor jómagam az évad utolsó előadásában láthattam a Vallai-kert kamaratermében. Ami ideális volt ennek a kevés szereplős, intim hangulatú darabnak az elődására. Azt mondhatnánk, hogy maroknyi kis színtársulat játszott maroknyi nézőközönség előtt, hiszen alig száz ember foglalhatott helyet ebben a Rumbach utcai kis színházteremben, ami talán még érdekesebbé, katartikusabbá tette azt az élményt, amit itt kaptunk.  

Magócs maximális hitelességgel, elegánsan, méltóságteljesen, a legcsekélyebb parodizálástól mentesen - állította elénk  a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek tudós-tanár urát,  s tette közzé annak ma is időszerű és megszívlelendő gondolatait. S itt valóban beszélhetünk úrról, hiszen Öveges személyében az emberekkel, tanítványokkal, az akkori tv-nézőkkel való kontaktus megteremtésében, valamint mindig játékos magyarázatainak előadásában egy igazi, szeretetteljes úriembert ismerhetett meg az ország. 

Aki nemcsak a fizika tudományának elméletét és gyakorlatát együtt fölényesen uralta imponáló, lenyűgöző  tudásával és egész tevékenységével, de minden egyes megszólalásában, az emberekkel való kapcsolatában is végtelenül intelligens, mások iránt érdeklődő, s tisztelettudó volt. A "cél szentesíti az eszközt" elve alapján egyszer azt mondta egy érdeklődő újságírónak: 

"Ha bohóckodni kell azért, hogy odafigyeljenek a fizikára, akkor bohóckodni fogok. Ha bukfencet kell vetnem, hogy meghallgassanak, hát bukfencet fogok vetni.”

A legkisebb tanítványait, a tv-néző gyerekeket is gondolkodó, érdeklődő emberfőként tekintette és kezelte. Úgy tudott lehajolni hozzájuk, hogy abban a lekezelésnek nyoma sem volt, sőt a felvezetett, bemutatott kísérlet sikerének legalább annyira tudott örülni és ujjongani szinte naív, gyermeki csodálkozással, mint maguk a gyerekek, aki mindezt végignézték és nagyon élvezték a képernyő előtt.

Ha a rossz ízű paródiától ugyan mentes is volt Magócs alakítása, de azért élt az imitáció mértéktartó eszközeivel, hogy hitelesen felidézze a nagy tudós és tanáremeber jellegzetes mozdulatait, integetéseit, szenvedélyéről árulkodó arcjátékát, beszédmódját, hanglejtést, jellegzetes, hirtelen felkapott hangsúlyait, ami itt nélkülözhetetlen a hiteles szerepformálás érdekében. 

 

Tökéletesen prezentálta, akusztikus formában is  megjelenítette Öveges hangsúlyait, hanglejtését, egész modorát és habitusát. Amivel a tudós roppant élvezetessé tette annak idején  diákjai számára a bemutatott mechanikai, fénytani-, és elektromos kísérleteit, s ezt tapasztalhattuk itt is, amikor mi nézők érezhettük magunkat másfél órára kiváncsi és érdeklődő diákoknak, ahogy Magócs mozdulatait és lekesedését figyeltük. 

 

De persze nemcsak külsőségekben, mozdulataiban, mimikájában, gesztusaiban és hangi vonatkozásban hozta, de egész lelki alkatában, szellemiségében is megjelenítette közvetlen, kedves, nyílt és önátadásra, ismeretterjesztésre bármikor kész lényét és jellemét. Alakításában látni és tapasztalni lehetett, hogy az egykori tanár mit érzett és gondolt szeretett tanítványai iránt, hogyan tudott akkor kiváncsiságot kelteni és ébreszteni bennük. S milyen el nem múló szenvedély és érdeklődés hajtotta a tudomány felfedezendő titkai iránt. 

S mindezeket Magócs felénk, a nézők felé közvetíteni is tudta oly módon, hogy szinte őt, az egykori professzort láttuk ott magunk előtt, visszaidézve gyermekkorunk róla őrzött emlékeit és televízióban látott felvételeit. (S itt jegyzem meg: Magocs Otto egészen pici gyermek volt még akkor, amikor Öveges a képernyőn rendszeresen bemutatta kísérleteit a 70-es években. Akkor lépett első osztályba, mikor a nagy tanár úr elhunyt - ám bizonyára lehettek emlékei az akkori tv-beli szerepléseiről, vagy később is láthatta ezeket, hiszen akkor még divat volt régebbi adásokat is újra játszani.  S bizonyára láthatta mostanában a Youtubon vagy a DVD-ken hozzáférhető felvételeit is.)  

 

Minden esetre átadta, bemutatta itt nékünk, nézőknek Öveges egész stílusát, kísérleti mechanizmusának sajátos módszerét. S el is tudta pontosan magyarázni - hol dialógusokban, hol monologizálva - életrajzi adalékokat is beleszőve mondandójába - azok lényegét az előtte ülő  diákjainak (s persze így nékünk is) akik valósággal csüngtek (s mi is csüngtünk) a szavain. Valószínű, hogy Öveges génjeiben is hordozta ezt a tanítói vénát, hiszen ősei között századokon át sok volt a pedagógus. Ezt a vénát Magócs Ottó is érzékeltette alakításában, s érdekes módon: egyszerre színészként volt tanár, és tanárként színész. (Hiszen maga Öveges említette: "a jó tanárnak egyben színésznek is kell lennie, hogy színes legyen az előadásmódja.")   

Magócs itt a színpadon oly természetességgel tudott beszélni  a fizikai tudomány jelenségeiről, titokzatos, de megérthető részleteiről  is - megidézve és felhasználva  Őveges szavait - mintha arról mesélne, hogy éppen mit reggelizett reggel, hogyan sétált az utcán, vagy annak idején hogyan őrizte a libákat gyerekként Pákán. Vagyis a legnagyobb közvetlenséggel, és játszi egyszerűséggel. (Nem véletlen, hogy Őveges az újságíróknak is mindig azt nyilatkozta: "aki nem tud elmagyarázni egy fizikai jelenséget úgy, hogy még az utcaseprő is pontosan megértse, az valószínűleg ő maga sem érti." Nagy örömmel láthattuk az egyik, "slágerét", talán legérdekesebb kísérletét is: Heki kutya sípszóra történő kiugrását a kis házából.

Szavaival, kísérleteivel, egész alakításával persze nemcsak előtte ülő és ámuldozó tanítványait, de bennünket nézőket is lenyűgözött és meggyőzött a fizika csodájáról. Összességében tehát izgalmasan, érdekfeszítően és emlékezetesen jelenítette meg  azt a szimpatikus, kedves tudós (de távolról sem tudálékos) személyiséget, aki akkor nem véletlenül vált nemcsak a gyerekek, de egy egész ország  kedvencévé. S akkor még nem használatos, de ma már divatos szóval: médiaszemélyiséggé. 

 

S nemcsak a gyerekek csüngtek szavain, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, de a felnőttek is  áhitattal bámulták játékos szenvedéllyel, s szinte naív gyermeki örömmel és rácsodálkozással kísért egyszerű eszközökkel bemutatott kísérleteit. Kedvenc szavajárása volt az, hogy "Gyerekek! Úgyszólván fillérek árán ti is előállíthatjátok otthon ezeket a kísérleteket! Elég hozzá egy gyufásdoboz vagy sztaniolpapír, s nem kell méregdrága mikroszkóp, vagy távcső!" 

 

S itt kell megemlítenem: remekül megírtak, megfogalmazottak a színdarab elhangzó dialogusai és monológjai. Szövegük pontosan megfelelő terjedelmű, azok lényegre törők, összefogottak, az egyes karakterek (tanár, tanítványok)  érzelmeit, gondolatait hivatottak kifejezni, s nem sablonosak vagy közhelyesek. Megtartják  a "kevesebb több" elvét, s pontosan annyit tartalmaznak, mely megfelelők ahhoz, hogy Öveges személyiségét, alkotómunkásságánek lényegét, s tanítványaihoz fűződő emberi kapcsolatát megérthessük belőle, s egy élményekben gazdag előadást láthassunk. Melyben még a kísérőzene is hiteles és korhű volt, hiszen maga a tanár úr annak idején bizonyára ismerhette a Hattyúk tavát - Csajkovszkíj balettjét, s amikor tanítványai már később visszaemlékeznek rá,- akkor nyugodtan elhangozhatott egy részlet akár Vangelis zenéjéből, a Colombusból is.     

A tanítványokat megelevenítő mini osztályközösség tagjai is roppant természetesek, kedvesek, szimpatikusak és aranyosak voltak. Nem játszották túl szerepüket, s - röviden jelezvén, hogy érdeklődésük továbbra is folyamatosan fennmarad - ezzel a kérdéssel zárták a színdarabot: "De mitől piros az ég alja?"

 

Mert kérdések mindig maradhatnak fenn, ugyanis a tanulásunk folyamatos, s mint ahogy Öveges tanár úr hangsúlyozta nékik: "nem az a fontos, hogy minden megmaradjon a fejünkben, amit megtanultunk, hisz sok mindent elfelejtünk. Hanem az, hogy a tanulással, megfigyeléssel a gondolkodásunkat fejlesszük, s ezáltal elménk csiszolt lesz, s a jövőben már ezzel tanulunk, gondolkodunk tovább."   

 

A tanár urat játszó Magócs Ottó méltó partnereinek bizonyultak tehát ezen az estén a "mellékszereplők" is, akiket ez esetben egyáltalán nem neveznék azoknak.  Bálint Ádám, Álmosd Phedra, Vajda Zoltán é Turák-Szűcs Lili -  Karcsi, Marika, Misi és Juli megformálóinak - mind a keretjátékban, mind a fizikai óra kísérletei alatt egyaránt fontos szerepük volt. 

 

Egymástól különböző karakterüket nemes egyszerűséggel, változatos, színes színészi játékkal formálták meg. (S a "keretjáték" itt, ez esetben kétszeresen is igaz volt, nemcsak a jelenetek, de a díszletezés tekintetében is, hiszen egy képkeretbe foglalt Öveges-képpel indult és zárult az előadás.) 

 

Ez a zárójelenet egyébként keresetlen egyszerűségében és természetességében is nagyon megható volt: a diákok szomorúan elbúcsúztak szeretett tanáruktól - aki itt, a színpadi megfogalmazásban munka közben, a katedrán hunyt el.  

 

Persze tudjuk, hogy mindez nem így történt -  hiszen lakásán lett rosszul, s onnan került kórházba a 84 éves professzor. Mégis egyfajta szimbolikus hangsúlyt kapott ez a jelenet: benne  a művészet egyfajta jelzés-, és üzenetértelme érvényesült.  

 

S így jól illett ebbe az a kedves gesztus is, amely a professzor karakterének humoros vonását is kifejezte. Ahogy mondani szokták: mindenki úgy hal meg, ahogyan élt - s így itt, a színpadon maga a professzor fújta el a tiszteletére meggyújtott gyertyát, majd elsötétült a színpad. S mivel mindezte a színpadi megoldást a hétköznapi egyszerűség, a diákokhoz illő részvét, a szeretet és a kegyelet jellemezte és hívta életre - így távol állt mindenféle közhelyes, patetikus felhangtól. 

 

S hogy stílusosan a fizika talaján maradjak, s magam is poénkedjek  - azt mondhatnám: a nézéren ülők egyikének a zsebében sem volt mágnes, ezért logikus, hogy vastapsot kapott az előadás... 

 

Persze nemcsak emiatt volt nagy taps, hanem színvonala miatt is! A szcenikai kísérlet tehát - Öveges professzor színházi megidézése - teljes sikerrel járt, s a közönség egy szép, maradandó élménnyel távozott az előadásról, melynek író-rendezője Baku György volt. Biztos vagyok benne, hogy a következő évadokban még számtalanszor sikert arat ez az előadás - mind a mai fiatal generáció képviselői, mind a nosztalgiázó felnőttek előtt.

 

                                                            Emléktábla a nagy fizikus és tanítómester egykori lakhelyének falán

                                                                                            a budai Varsányi-udvarban.

EGY  MÁSIK  MŰFAJ  ZSENIJE

Az  Óbudai  Társaskör  felkérése hívta életre  - még 11 évvel ezelőtt - egy másik nagy zseniről és  életművéről szóló Seress-estet. A népszerű és színvonalas közösségi-művelődési centrum fennállásának eddigi, csaknem 40 éve alatt  már számtalan jól sikerült zenei, illetve irodalmi programmal, nívós kiállítással - s köztük ezzel a remek színpadi produkcióval -  örvendeztette meg az idelátogató, igényes, értékes szórakoztatásra szomjazók százait. A nagy közönség-, és szakmai siker ezúttal, ennek  sokadik előadásán sem maradt el, amelyen volt szerencsém jelen lenni. 

 

Fesztbaum Béla, a Vígszínház népszerű színművésze, számos remek filmvígjáték (Valami Amerika, Csinibaba, 6:3) zenés-, illetve prózai színházi szerep után állt színpadra, illetve ült a pianínó mellé ezzel a fergeteges, magas színvonalú, évezetes produkcióval. Az est során végigkísérte - ahogy mondani szokás: dióhéjban - a nagy lokálénekes és dalszerző szomorú és tragédiával végződő sorsát. Közben pedig saját zongorajátékénak, illetve a Kék Duna koncert és Szalonzenekarnak a kíséretével adta elő Seress Rezső több mint húsz legnépszerűbb szerzeményét - kongeniális tolmácsolásában és éneklésével. 

Igaz, voltak mások is, akik abban a korban - múlt századunk első évtizedeiben - dalokat, slágereket, szalonzenét írtak (pl. Zerkovitz, Eisemann, Horváth Jenő stb.) Ám az ő szerzeményeik kuplék voltak, szerelmes, gúnyolódó, csipkelődő dalok, táncra invitáló slágerek - s  nem a kor gondjait, problémáit, keserveit helyezték középpontjukba, sem dallamaikkal, sem pedig szövegeikkel, mondanivalóikkal. Seress (eredetileg: Spitzer) Rezső volt az egyetlen, aki nagy empátiával, éles elméjével és koncentráló képességével folyamatosan saját korának ütőerén tartotta a kezét. S pontosan, biztonsággal kitapintotta: hol és mitől van itt a legnagyobb baj.

Pontosan megérezte (hisz ő is ebben a cipőben járt) a két világégés közti, majd az azt követő sanyarú, nyomott időszak legnagyobb problémáit: az elterpeszkedő nyomort, a szegénységet, az éhezést, az elnyomott, félrerugdalt kisember anyagi-, és szociális gondjait, a lassan, de biztosan izmosodó fasizálódás rémes előszeleit. S amelyre mindezek erősen és érzékenyen kihatottak: a magánélet keserveit, az erkölcsi nívó süllyedését, a családok, hadiárvák boldogtalanságát, életük kilátástalanságát. 

 

Idegeivel, érzékeny lelkével és kezeivel tehát mindent megérzett - majd kezét, ujjait áttéve a zongorabillentyűkre: kipötyögte mindezt azokon. S a zongora árnyékában és védelmében dalai szövegével és énekével ki is dalolta, mély együttérzéssel ki is mondta, el is sírta a kisember bánatát. 

 

Mert a kisembernek itt, e kis hazánkban egyetlen korban sem volt jó és felhőtlen a sorsa (különösen nem a huszadik században.) Így az artistaként, majd színészként próbálkozó, de mindenütt szerencsétlenül járó, majd bárzongoristaként életét letöltő - apró termetére is kis Seressnek sem. Ráadásul származása miatt is mindig rettegnie kellett - különösen a 30-as években - s magánélete, szerelmi ügyei is pocsékul alakultak mindig. 

Egyetlen feleségét is elszerették tőle. S bár körülrajongták a nők, s nem is ugrott el előlük - végig boldogtalan és gyermektelen maradt, mert "rövid lejáratú" szeretői mind eldobták, mint a rongyot, ha megunták, vagy pénze nem volt. (Márpedig mindkettő sokszor előfordult...) 

 

Emberi-, és művészi értékeit, sőt zsenialítását pedig semmire sem tartották, sem ők, sem a szakma, csupán a kávéházak, füstös kocsmák közönsége rajongott és ámuldozott dalai hallatán, s érezte jól magát a "kis Seress" társaságában. És ezért is választotta ezt az életformát és szakmát, holott korábban lemezei is jelentek meg, s operettszerzéssel is próbálkozott. Amit szakmai berkekben ugyan elismertek, de különböző okokból aztán mégsem került színpadra. 

Még Otto Klemperer, a világhírű német dirigens is megcsodálta és nagyra értékelte dalszerzői-, és előadói képességeit. Ő az ötvenes években vendégszerepelt Budapesten - s azonnal megérezte és kihallotta dalai hangulatából, hogy nem akárkivel találkozott, amikor kollégái, barátai elvitték őt a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe, ahol bemutatták néki. 

S ott a következőt írta lakonikus egyszerűséggel a vendégkönyvbe: "Nem muzsikus - csak zseni." (Ami ékesen bizonyítja, hogy előadott dalai miliője, hangulata, hangvétele és előadásmódja volt az, ami a maestrót azonnal megfogta és lenyűgözte, mert hiszen magyarul nem tudott, s így a szöveget nem értette. 

Az egykori KIS PIPA kocsma helyén ma elegáns magánvendéglő, koktélbár működik. Melynek utcai falán egy pici dombormű emlékeztet arra, hogy Seress utolsó éveiben 1958-68 között itt működött énekesként és zongoristaként. 

Mert Seressnek titokzatos és megmagyarázhatatlan zsenialítása volt, amelyről akár egy újabb tanulmány tudnék írni - de itt és ezt most nem teszem. Ahogyan dalait prezentálta rekedtes énekével és saját, bevallottan csekély zongoratudásával a szem-, és fültanúk szerint  - az átütő erejű volt még egy külföldinek is. Egyébként szerzeményeinek szövegét is zömmel ő írta - csekély kívétellel. 

S érdekes, hogy épp az utóbbiak közé tartozott a Szomorú vasárnap, melyet egy bűnügyi nyomozó, Jávor László versére komponált, s ezzel aratta aztán a legnagyobb sikerét világszerte. A sok millió dolláros jogdíj azonban egy amerikai bankban landolt és ott is  maradt örökre, mert fel kellett volna érte utaznia. Amit két okból sem tudott megtenni: nem volt pénze, tériszonya miatt pedig nem akart repülőre ülni.

"Engem még nem szeretett senki / engem még nem csókoltak szívből igazán." - énekli egyik dalában. Vagy egy másikban: "Könny csak az italom / kenyerem a bánat." A folytonosan reá törő egyedüllét érzése, megspékelve a munkanélküliség, az éhezés, a nincstelenség rémével, majd a munkaszolgálat rettenetes keservei, s az onnan magával hurcolt betegsége - ezek voltak öngyilkosságának legfőbb indítékai.

 

   

Ahogy Müller Péter róla írt drámájában fogalmazott: "a magyarság szomorú, bánatos, pesszimista hangulatú volt mindig, és Seress Rezsőt azért szerette mindenki, mert ő mindezt ki is mondta, ki is énekelte dalaiban." Amikor 1968-ban végleg kilátástalan helyzetbe került - kiugrott lakása erkélyéről, de életét akkor megmentették, ám a kórházi ágyán megfojtotta magát. 

Mindenképpen menni akart tehát ebből a számára mindig csak szenvedést és bajt hozó földi világból, bár abban nagyon biztos volt, hogy dalai túlélik őt (ezt nagyon jól gondolta.) A sok igazságtalanság és a háborúk miatt is Istent hibáztatta és káromolta egyik dalában. Amit mondott és amit eldalolt abban sok mindenben igaza volt, s száz százalékos meglátásai voltak - még abban is, hogy rendületlenül  hitt dalai utóéletében - de ebben speciel nagyon tévedett. 

S hogy miért? Mert hiszen minden földi rosszért az ember maga felelős, az Úr annak idején egyáltalán nem erőszakra, háborúskodásra és bűnre teremtette az embert. És Seress az öngyilkosságával is vétkezett úgy önmaga, mint Isten ellen - hiszen ez a halálnem égbekiáltó bűnnek számít. De legyünk hozzá kegyesek, és mi, hívő emberek bocsássuk meg ezt Néki. Hallgassuk dalait és kívánjunk Néki örök nyugodalmat. S bizonyára már maga Isten is így cselekszik védelmében, s eltörli e sokat szenvedett embernek azt a vétkét, hogy itt e földön egykor ellene emelt szót egyik dalában.

 

Ez a  seressi világlátás és életérzés:  a kiszolgáltatottság, a sok-sok bántó, letaglózó pillanat, az őt ért megaláztatottságok sora, a rengeteg sanyarú nap, hónap, év, éjszaka és nappal, a közemberekre (s így reá is) neheződő egyre súlyosabb gondok mind kifejeződtek dalszövegeiben és melódiáiban. ("Én úgy szeretek részeg lenni / Mert nékem akkor nem fáj semmi.")

 

Folytonos csalódásai, szerelmi bánatai, egyedüllétének és szeretethiányának minden gyötrelme töményen és keményen megjelennek minden szerzeményében. S ugyanígy megjelenik a korabeli főváros utcáinak miliője, a mulatósnegyed hamisítatlan forgataga, hangulata, és még sok minden, amit nap mint nap átélt megtapasztalt. S amihez keserű szájízzel, s a maga sajátos humorával hozzáfűzte saját életfilozófiáját, bölcselkedéseit. 

Mindezt Fesztbaum Béla a Társaskör pódiumán előadott Seress-dalokkal, a közbeékelt életrajzi részletekkel,  visszaemlékezésekkel, a bespékelt hangulatos anekdotákkal, a mélyen  átérzett, végiggondolt, jól felépített, de végig  elegáns és laza, de ugyanakkor hiteles színészi játékkal prezentálta estjének ezen a sokadik előadásán. 

A maga korában, s ma is népszerű dalszerző karakterét nagyszerűen érzékeltetve, a dalaiban rejlő érzelmeit, sajátos dallamait végig mélyen átérzett énekléssel, zeneileg kifogástalan zongorajátékkal kísérve, és rendkívüli empátiával adta elő, ami láthatólag magával ragadta a közönséget, mely most is zsúfolásig megtöltötte a nagytermet.

Itt, ezen az estén a próza, az élőbeszédben elmondott szó és az ének, a kíséret (melyet a Szalonzenekar még színesebben és árnyaltabban csak gazdagított) egymást kölcsönösen erősítették: a próza még hangsúlyosabbá tette az éneklést - az éneklés pedig a prózát. Azaz: kölcsönösen erősítették egymást. A műsor prózai és zenés részeinek elrendezése, megszerkesztése, az arányok eltalálása tökéletes volt. 

 

Egyikből sem volt több a szükségesnél, s minden a mondanivalót, Seress zsenialításának, zenei érzékének és stílusának, éneklési-, és zongorázási módjának, egyéniségének, jellemének, jellegzetes humorának bemutatását szolgálta. S mindez mentesen minden rosszízű parodizálástól, de teljesen hitelesen valósult meg a pódiumon.

 

S ha már a paródia is szóba került: a kellemes és jó humorral rendelkező színművész egy nem várt meglepetéssel is szolgált e tekintetben, amikor Presser Gábor jellegzetes éneklésével és modorában adta elő  a Szomorú vasárnapot. Természetesen fergeteges sikert aratva ezzel a beékelt "magánszámmal."  

 

Fesztbaum Béla - pontos, kifejező artikulációjával és orgánumával, érzelemgazdag énekhangjával, a közönséggel történő közvetlen kontaktusával - élvezetesen és pontosan tudta számunkra  érzékeltetni mindazokat a művészi, maradandó értékeket, amelyek a Seress-daloknak nemcsak a dallamaiban, hanem költői szövegeiben is jelen vannak. E dalokhoz írt (többnyire tőle származó) versekben, melyeket akár a korabeli költők: Szép Ernő, Karinthy Frigyes vagy Heltai Jenő is írhatott volna, mert semmivel sem kevésbé nagyszerűek, mint az ő soraik:    

"Az élet tengerén egy könny az életünk,álomhajó suhan a vég felé velünk.
Mert minden véget ér, a szív pihenni tér,
a sír magába zár, s nem lesz több nyár."


vagy idézzünk egy másikat:


Mindnyájan átutazók vagyunk itt a földön,
s ha jól végezzük, ami reánk vár,
az emlékünk majd sok-sok emberöltőn
úgy ragyog, mint a fénylő napsugár."

És - ha már fentebb említettem - térjünk rá szövegek után a dallam és a harmónia "ügyére". Pernye András a nagy zeneesztéta mondotta: "A zenében három fontos dolog van: a dallam, a ritmus és a harmónia. Ami ezen kívül még megjelenik benne, az színes, érdekes lehet ugyan, de nem tartozik a lényeghez." Nos hát Seress Rezső szép, kerek, énekelhető dallamokat talált ki, ezek változatosak, színesek is, mindig alkalmazkodnak az adott sláger hangulatához, tartalmához, pontosan illeszkednek az énekelt szövegre. Vagyis prozódiai értelemben is megfelelőek. Tehát egyáltalán nem lehet mondani, hogy egy kaptafára készültek volna dalai, hiszen mindegyikük más - hangulatában, tartalmában, csakis stílusuk azonos. 

Ami nem baj, sőt: éppenséggel erény. Tehát szép dallamokat, melódiákat énekelt el esténként dalaiban önmagát kísérve a zongorán (ahogy ezt itt Fesztbaum is tette a pódiumon.) Melyek nagyrésze tagadhatatlanul szomorú, melankolikus - hisz alig találni egy-egy vidámabb, élénkebb, vagy táncos ritmusú, tempósabb szerzeményt. De hogy aztán  ezeknek dallamához milyen harmóniákat, akkordfűzéseket, futamokat alkalmazott kíséretül - azt már nem tudhatjuk. A kevés reánk maradt hangfelvétel ezekről nem nyújt biztos képet. 

Persze már akkor is - és pláne az idő során később is -Seress zenész kollégái, barátai a jobb kéz vezető dallamához hozzáírtak olyan akkordokat, harmóniákat, amik "illettek" ezekhez, s meg is feleltek a harmóniai követelményeknek. S valószínű, hogy  ő ezeket  alkalmazta is a maga módján és tudásával. Vagy netán, ahol úgy adódott önmaga "kitalált " bizonyos oda passzoló kíséretet, hiszen összhangzati tudása nem volt. Fesztbaum Béla - ahogy láthattuk az estjén - kottából játszotta a dalok kíséretét is, hiszen ilyen kottaképek ma már rendelkezésre állnak. 

De hogy ő maga ezekhez itt, egyénileg, akár rögtönzésszerűen mit és mennyit adott hozzá még pluszban ezen az estjén (és adott is hozzá, ami hallható is volt) az már az ő dolga, az már az ő zenei tehetségét dícséri. A lényeg, hogy hallhatólag minden kísérete tökéletesen stimmelt passzolt, és megfelelő volt a dalok alapdallamához és hangulatához. S ezekhez hozzásegített az említett zenekar is.

UTÓSZÓ

Szerencsésnek tartom magam, hogy ezt a két remek színházi produkciót megnézhettem, illetve meghallgathattam. S ajánlom mindenkinek - felnőttnek és gyermeknek egyaránt - hogy tekintsék meg mihamarabb és minél többen! Mert  meggyőződésem, hogy e két, teljesen eltérő területen alkotó és működő zseni - akiknek egyéniségét, szellemét, életművét megidézték ezek az előadások - mai agyonpolitizált, digitalizált, kaotikus világunkban is szólnak hozzánk, üzennek nékünk!  

"Nem az a fontos, hogy az ember hány éves / csak a szíve legyen fiatal" - hangzik Seress örökbecsű dalában. Ami igazolja többek között azt is, hogy e kicsi és sokak által lenézett slágerszerző szomorú sorsa ellenére mégis tudott és akart is dalaiban - jószándékúan okító, barátságosan vállveregető, és optimista lenni. Képes volt rá, és akarta is felmutatni embertársainak (s az utókornak is)  az élet igazi szépségét, értékeit és lényegét. S úgy summázta, hogy a sok szenvedés, gyötrelem és unalom mellett mégis csodálatos az egész élet. ("Az élet egy nagy csodálatos semmi.") Akár Öveges tanár úr az elmésen megszerkesztett és felvezetett kísérleteiben és magyarázataiban, amikkel mindig azt sugallta: a fizika titkai és varázslata teszi - többek között - magát az életét oly széppé és érdekessé. 

A fizika megszállott tanítómestere, s a dalszerzésnek, bárzongorázásnak ugyancsak megszállott, ma már ikonikus alakja egymásnak kortársai voltak. Öveges 11 évvel élte túl Seresst, s talán nem is ismerték egymást - de valamiben nagyon is azonosak voltak: szívükben, elméjükben, gondolkodásukban, egész tevékenységükben mindvégig meg tudták őrizni a fiatalság zamatát, annak éltető erejét, az alkotóképességre is kiható inspirációját, a tanító gondolatok átadásának folyamatos szenvedélyét. 

Mindketten meg tudták őrizni egész életükben a tanulás és gondolkodás örömét, a világ titkaira való rácsodálkozás szenvedélyét, az egymás és önmagunk iránti szeretet és megbecsülés fontosságát ("Szeressük egymást, gyerekek / Mert a szív a legszebb kincs.") Ha effajta nívós színházi produkciókat látva minél többen leszűrnénk  e zsenik életéből mindazt, ami számunkra is a szó szoros értelmében: megszívlelendő, hogy mi is valójában legfontosabb mai életünkben - mérföldeket léphetnénk előrébb.  

És akkor, ebben az esetben - többek között - növekedhetne optimizmusunk, csökenne depresszióra való hajlamunk,  lényegesen javulhatnának emberi kapcsolataink,. Más lenne a szinezete, minősége, tartalma a tanuláshoz, munkánkhoz, önmagunkhoz és egymáshoz, a természethez, gyermekekhez, nőkhöz, állatokhoz, az egész természethez való viszonyunknak. Ami sok esetben manapság inkább iszonynak nevezhető, mint viszonynak. És akkor talán Heki kutya mai utódai, fajtársai is több megbecsülést, törődést, szeretetet élveznének, mint amiben mostanában itt, nálunk részük van. S mi magunk is több megbecsülést kapnánk - egymástól és önmagunktól is.